Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. NOVEMBER 11., SZOMBAT Vendégségben: Hajdú-Bihar megye A kár a földje, olyan a táj szelleme is. Az sem véletlen, hogy épp Debrecen határában találkozik a nyírségi homok a hortobágyi szikkel, a hajdúsági löszhát a bihari lápmaradványokkal. Szelleme is gyűjtőmedence lett, befogadván vándorlóit, idegent s teremtve a befogadottból újat, keményet, szigorút. Debrecen poétatermő, s poétatemető város. Máshonnan tán eny- nyi röppenés el nem indul, hogy aztán a szárnyak elvigyenek Innen sok-sok értéket, vagy az itt fészkelőkre ráüljön a mélyre húzó por. Csakúgy ragyognak a nevek Méliusz Juhász Pétertől, Tinódi Lantos Sebestyéntől, Csokonain, Fazekain, Földin, Kölcseyn át Petőfiig. Aranyig, Jókai Mórig, majd újra tovább Ady Endre, Móricz Zsig- mond. Szabó Lőrinc táplálkozott ebből a talajból. De nemcsak Debrecen, a kollégium, a kálvinizmus volt fölnevelő dajka. Berettyóújfaluban Nádányi Zoltán, Bakonszegen Bessenyei György, Sárrétudvariban Nagy Imre, Komódiban Barsi Dénes, Sinka István, Szabó Pál, Biharnagybajomban Szűcs Sándor, Hajdúszoboszlón Szép Ernő. Balmazújvároson Veres Péter, Lengyel Menyhért, Tiszecsegén Kiss József, Almosdon Kölcsey Ferenc emlékét őrzik, és még mennyi másét máshol! A lista nem lenne szégyellnivaló akkor sem, ha a mai magyar irodalom térképét rajzolnánk meg. Mint ahogy gazdag o megye mai irodalmi élete is. Igaz, önálló kiadó itt nincs, de az Alföld a legrégibb folyamatosan működő magyar irodalmi folyóirat, egyszerre kapcsolja a tájhoz az ország szellemi légkörét, s köti ugyanakkor a tájat az országos áramlatokhoz. S a Kossuth Lajos Tudományegyetem irodalmi intézetében generációk nőttek íróvá, irodalomtörténésszé, kritikussá. Ez a mostani bemutatkozás teljességet adni nem tud. Néhány szemelvényt csupán, mintegy igazolásául annak, hogy a táj önálló szellemi arculattal bír, őrzi hagyományrendszerét, de megújulni is képes. S talán a válogatás azt is igazolja, hogy nemcsak az elröppenni tudók, hanem az itt maradók. Oláh Gábor, Gulyás Pál későbbi utódai is képesek értéket alkotni. Fogadják szeretettel szavukat. B. J. Taar Ferenc: Kiss Tamás versei: Vénülő Alastor •,. „tűnődöm a világnak Gyermekkori csodás emlékein.'» Shelley: Alastor Maholnap elhidegednek tőlem a kedves szavak, kettétörnek a hasonlatok, a jelképek lámpái kialusznak. Szelíd őz- büszke szarvas-korom messze már, messze, messze... Az arany- ezüst- rézerdők visszhangjait a szelek tölisszák, repedt kürtök vonítnak fönn a télben. Echo nem felel, bezár a fén idő. Naponként, egyenletesen, lassan pusztul le rólam a világ, míg vissza nem adom, amit valaha tőle kaptam. Testvérem lett a föld, húgom az ég és bátyám a tenger, a mlndenséget fogadtam szívembe; de ha átlépek a szivárvány alatt, homlokomon viszem a napot, s gyanútlanul keresem a részem: a sosem lelt, a mindig keresett, a föl nem talált tökéletességet. Amor sanctus L Nem számoltam még le veled. talán nem is fogok, sugárzol, simogat szeled, pedig nincs rá okod: óh hányszor elengedtelek, és most se tudom, hogy mit tegyek, fussak, vagy arcul üsselek? Hisz a kezem fogod. 2. Serény két lábad el nem fárad, hiába futnék, megtalálsz. Körülzársz, mint folyó a várat, ölelsz, velem egy ágyban hálsz. Elaltatsz, ha elkezdek félni, szidnálak, de nem engeded, nem tudok én halni, se élni, csak egyidejűségben veled. Gyötör a szomj szelíd szavakra, vadonból is kiátkozott: s mint szarvas szép híves patakra, színed elé kívánkozok. Bényei József: A dió két fele Maradék lobogók AZ ÖREGEMBER kórházi pizsamában ült az ágyon. Lógott a jlába, ernyedten csüngtek nagy, csontos kezei, ősz fejét a szügyébe eresztette. — Mennyit mondasz? Az öregasszony nem felelt mindjárt, tűnődött, azután válaszolt: — Tízezret. Az öregember némán bólintott. — Ennyit kap minden unoka. — Az öregasszony fontosnak tartotta, hogy meg is magyarázza, miért tízezer, noha már régen, többször is megtárgyalták ezt a dolgot, még otthon. — Ennyi telik — tette még hozzá. — Hanem, gondoltam valamit ... Az öregember ráemelte a tekintetét, várakozón. — Azt gondoltam, nem kellene inkább valami mást adni? — Mást? — Szóval, nem pénzt. — Akkor mit? — Nem is tudom. — Nem bánom — mondta az öregember. — Ha kigondoltad, tegyed. Az öregasszony most szorosra zárta ajkait és csudálkozva meredt a párjára. Hosszú házaséletük alatt még nem fordult elő, hogy valamilyen ügyben őreá lett volna bízva a döntés. Neki mindig csak az jutott, hogy tudomásul vegye engedelmesen, amit az ura akart. Soha nem merült fel, hogy esetleg őneki más elgondolása is lehetne valamiben. Nem is volt egészen biztos benne, hogy jól értette-e. — Hogy... én döntsem el? — Hát! Kire bízzam?... A szomszédra? Nyers volt a válasz, kelletlen, rendreutasító, de az öregasszony számára megnyugtató, mert így szokta meg. Csak azt nem értette változatlanul, hogy az ura éppen egy ilyen fontos dologban őrá bízza a döntést. És most hirtelen rémület szállt a szívére. A gondolatot nem is merte végigvinni. A rettenet éppen csak átsuhant az agyán, de nyomban el is enyészett, hiszen még fölfogni sem tudta, ml lenne vele, ha az ura, netán ... hiszen ott a nagy kert, tele zöldséggel, gyümölccsel, szőlővel, ezernyi gonddal, tennivalóval, mit kezdene egyedül vele? Nem is érdemes olyasmivel foglalkozni, ami lehetetlenség. — Mégis... mire gondoltál? — szólalt meg később tompán az öregember. — Hát... valami bútorfélére. — Milyen bútorra? — Nem is tudom. — Na, látod! Az öregasszony belátta, hogy akármi mást gondol pénz helyett, egyik sem lesz jó, mert nem lehet tudni, hogy az unokának, aki most megy férjhez, milyen a gusztusa, mit szeretne, milyet, tehát akármi egyebet mond pénz helyett, mindenre vissza lehet kérdezni: miért éppen azt? Es erre ő nem tudna felelni. De hát, miért is kellene éppen most megváltoztatni a rendet, amikor az előző két unokának is pénzt adtak? — Jobb a pénz — szólalt meg az öregember csöndesen, mintha csak az asszony gondolatát folytatná. — Vesznek maguknak belőle, ami kell... jobban emlékezni fognak ránk. Átadod nekik és kész!.,. Én még egyelőre itt vagyok, ki tudja, meddig kopogtatnak, tapogatnak az orvosok. Elmégy nélkülem is, átadod és megmondod, hogy csókolom őket, legyenek boldogok. / — Ahagy akarod — felelte rá az öregasszony, de azért teljességgel lehetetlennek tartotta, hogy majd egyedül legyen ott a lagzin, miközben az ura a kórházban fekszik. Még váltottak néhány szót a szomszédokról, az esedékes kémény- seprésről, adóról, piaci helyzetről* a kert állapotáról. Amikor léteit az idő, a látogatók elmentek, ők is elbúcsúztak egymástól. Az öregember vékony ujjal átfonták az asszony, kezét, valósággal kapaszkodtak abba az inas, erős, agyondolgozott asszony! kézbe. Aztán közelebb vonta magához és megcsókolta az öregasszony arcát. Annak elfutotta szemeit a könny. Nem is emlékezett rá, mikor csókolta meg utoljára az ura. Amikor az ajtó becsukódott, az öregember reszketőset, mélyet sóhajtott. De jó, hogy a betegségéről nem esett szó köztük! Mit is mondott volna? Az orvos tegnap megállt az ágya végénél és azt mondta: „Na, Imre bácsi, hétfőn átvisszük az urológiára, egy kis kivizsgálásra”. Akkor már tudta, hogy vége... ...AZ ÖREGASSZONY fölszabadult, megnyugodott lélekkel lépdelt lefelé a lépcsőn. A portásnak tíz forint borravalót adott. És most a lelke legmélyéig érezte, akármeny- nyit veszekedtek is, ették egymást egy életen át, mégis csak összetartoznak, mint a dió két fele. A villamosmegállónál erőtlenül nekidőlt a jelzőkarnak. Most jutott eszébe: meg sem kérdezte az urától, hogy van, mit mondanak az orvosok, mikor szabadul. A sarkon föltűnt a közeledő villamos. Pillanatig habozott, visszamen- jen-e. Aztán belátta, hogy már hiába is menne, be sem engednék, lejárt a látogatási idő. Keservesen elsírta magát... A Hold ma úgy világít, akár az isten arca, készülök az utolsó, végérvényes kudarcra. Felgyűlt erőmmel játszik pöttyös labdát a század. Szuronyok hegye fénylik: kortársakat kaszálnak. Most lennék férfikorban, de vad kamasz maradtam. J. B.-nak ajánlom táncol az ádámcsutka ünnepi forgatagban. Fél-öröm, fél-szerelmek, fél-siker, félig-játék... Fehérebb csak hajam lett, feketébb meg az árnyék. Az éjszaka kitisztít, ablakhoz ág csapódik lengetem egyszervolt hitem maradék lobogóit. Niklai Adám: Előjelek Jődögél a halál, hallik, amint a csönd tisztásán a füvek összeborulnak, és fölrebben, fut a fürj már a kalász alatt hajladozó, remegő vetésben. Jődögél a halál — nesz libeg át a zaj vas lombján, a hideg fémlevelek között, s hozzám leng ki, elém: hallani szinte és látni fehér, puha pille-szárnyát. Jődögél a halál. Árnya ha már elért — majd nem hajlik a fű, nem fut a fürj: megáll; minden szárny tovaring, csönd se neszez, se zaj. Vers se takarja el arcom akkor! Székelyhídi Ágoston: Nyelvtan bejegyezte az órát az osztály- naplóba, aztán a névsorhoz lapozott. Kit szólítson? Három éve tanít nyelvtant, irodalmat és történelmet ezeknek a lányoknak és fiúknak. Bárkit választ, az eredményt szinte előre tudhatja. Különben is, most gyakorlást tűzött ki feladatul, a mindennapi tapasztalat megforgatását, vizsgálatát. A mai magyar nyelv rétegei: a tárgy nem igényel halomnyi adatot vagy meghatározást, inkább természetes megfigyelést, érzéket, okosságot. Szabad menetet fog engedni az órának. De az ítéletekben szigorú lesz. Másképp folyosói csevegésnek vennék a dolgot ezek az anyányi- apányi kamaszok. — Ma engedékeny vagyok — kezdte a szokásos bizalmas ironi- kussággal. — Mindenki felelhet. — Köszönjük — mormolta a bozontos hajú, széles arcú, örökké nyugtalan Szepesi Miska. — Jó ötlet — a tanár a fiúra mutatott. — A köszönésnél maradunk. Hogy fogalmaz, például, egy úttörő, egy pincér, egy vagány? Főleg a szókincs érdekes. A magas, vállas fiú fölállt. — Köszönjük szépen az ajándékot, tanár bácsi — jobb tenyere élét a homlokához szorította. — Előre! — körbepillantott.. — Most jön a pincér — szögletesen meghajolt és köhintett. — Hálásan köszönjük, uram. Legyen a vendégünk máskor is — kiegyenesedett, föltűrte az ingujját. — Itt a vagány — rövid, kopott ceruzáját a szájába dugta, úgy tett, mintha cigarettázna. — Kösz, öreg! Marha nagy szíved van — elkomolyodott. — Persze, ezt egy vagány mondta, nem én. — Ugyan már — legyintett a tanár. — ötös. Leülhetsz. Az a lány, aki Szepesi Miska mögött ült, súgott valamit a fiúnak. A fiú sértetten fölkapta a fejét. — Mi történt? Piroska valami hibát vett észre? — kérdezte a tanár. — Azt — a fiú hevesen bólintott. — Mindenben hibát vesz észre. Mindenben! — De tanár úr! — a komoly és meleg tekintetű, szép lány fölállt, megigazítva a blúzát és a szoknyáját. — Csak azt mondtam, hogy jellemző, hogy az ötöst nem köszönte meg, pedig éppen a köszönésből felelt. Meg azt, hogy a fiúk sosem köszönnek meg semmit. Olyan durvák. A tanár a fiúkhoz fordult. — Erről mi a véleményetek? így van? Nem így van? Két fiú is jelentkezett. — Nekem az a véleményem — előbb az szólalt meg, aki a nagy, zsúfolt, üvegezett szekrény mellett ült —, hogy a lányok egyre kényesebbek. Mindenért — kereste a kifejezést —, hát igen, mindenért nyavalyognak. Hogy beszéljünk veletek? — széttárta a karját. Piroska higgadtan és valamiért szomorúan válaszolt.
