Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-17 / 270. szám

1984. NOVEMBER 17., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 \ \ \ Tóth-Aíáté Miklós: Az igazgató arca Boda István versei: Díszkíséret nélkül, bandukolva fekete-gyöngyük kristály-gyalogút jain: menedék készül. Ház az országúton Végvár, egyetlen strázsa. Vén baka gyalogol, bármikor hazatérhet, emlék és illat várja. Felhők a habos égen. Jegenyék talpig zöldben. Férfiak szívig gondban. Asszonyok feketében. Kredenc, feszület sorban. Elvásott ingek a szélben. Száradó verejték-álom árnyékra dől a fasorban. S bandukolva a tépett remények dac-sugarában, a lélek csakazértis itt lel már menedéket! Tépett takaró Kőre a szél. A füvekre dől az arany. A délutáni tájon omlik az inda füstje. Meddig? A múltam habja a számig elér. A fájdalmat az ember rejti és letagadja. Ingünk sója kiszáradt, mint a bőr meg a test. — De a dac, de a kin égeti most is a számat. Rajtam is mind ez a régi rettenet és menedék. Árnyékot ont a világ. Őszben a nő meg a férfi. Szép fejükön csoda hó az idő meg a lélek ezüstje. Pólyálj be szívig, állig hűség, te tépett takaró! — Rendesen. Csak rendesein, eny- nyi az egész. — Próbát tartunk — határozott a tanár. — Képzeljétek el, hogy most találkoztok először. Egy nyári tá­borban, a Balatonnál. A fiúk estére táncolni hívják a lányokat, a disz­kóba. Persze, különböző szerepek­ben. Mint sportoló, zenész, sofőr, sőt külföldi turista. Mert ezek már saját nyelvet barkácsoltak, a tört magyart — keserűen, gúnyosan mo­solygott. — A lányok pedig írják ie, mit szeretnének hallani. Már­mint abban a helyzetben. Gondol- kozási idő két perc. — Mondhatom? — félig fölemel­kedett a padban. —: Ha más nem vág neki — in­tett a tanár. De a sovány, szőke, művészhajla­mú Korga Lajos, már nyújtotta is a kezét. — Zenész vagyok — kilépett a pádból, hanyag, fölényes tartással a falhoz támaszkodott. — Ná, bárány- káim, melyik tanyáról jöttetek? Láttatok-e élő gitárost? Jól nézze­tek még — megveregette a szom­széd padban ülő lány vállát. — Ha ; kis okos leszel, este elsurranhatsz hozzám — a tanárra nézett. — Valahogy így fognék ki egyet a nyájból. • — Óriási! Lui, óriási voltál — uj­jongott Szepesi Miska. — Ötös, fiacskám. Leülhetsz — folytatta el~ - változtatott hangon, mintegy a ta­nár nevében. — Ámen — a tanár beírta a je­gyet­A következő fiú külföldi turistát alakított. — Én olasz dígó, itáli — vonta­tottan, szándékosan idegen kiejtés­sel beszélt. — Szí,-szí? Érteni? Én ván dollár, sok dollár. Te gyere! — lehajolt, megfogta az egyik lány kezét, kihúzta a pádból, tetőtől tal­pig végigmérte és megsímogatta a csípejét. — Ejnye! — a tanár indulatosan az asztalra csapott. — Azt hittem, hogy ez is a sze­rephez tartozik — védekezett a fe­lelő, és leült. — Halljuk a lányokat — a tanár megbékélten hátradőlt a széken. Barta Ibolya, a lányok elfogadott szószólója jelentkezett. — Nem írtunk semmit, de szíve­sen közöljük a fiúkkal, hogy mi­lyennek szeretnénk látni őket — a magas, barna lány elsimította a haját a homlokából. — Először is illik köszönni és bemutatkozni. Leg­fontosabb mégis, hogy adjanak in­dokot a megszólításra. Meg, persze, a meghívásra is. Mert különben olyan az egész, mintha kis senki­nek, mintha utcanőnek néznének minket... Szepesi Miska felhördült. — Ki néz annak titeket? És hogy indokoljunk? Tudományosan? A lány elpirult. — Elég, ha azt mondjátok — za­vartan megint elsimította a haját a homlokából —, elég az is, hogy szép a szemed, hogy csinos voltál a strandon — a pirulása fokozó­dott —, mit tudom én, valami, ami csak annak szól, akihez odamen­tek. „Ami csak annak szól" — ismé­telte magában a tanár, és arra a levélre gondolt, amit reggel írt, sebtében, a feleségének. Az asszony másik városban dolgozott, ahol lak­tak, és hetente, kéthetente talál­koztak. Közben'csak levelet váltot­tak: többnyire a férfi írt, hogy mi­kor indul, mikor érkezik haza. Ez a levél is mindössze pár sorból állt. „Bárki küldhetné bárkinek” — állapította meg bosszúsan. Barta Ibolya még mindig beszélt. — Nem igaz, hogy a lányoknak imponál a nagyképűség. Nem igaz! Több fiú és lány kért szót. A tanár elhatározta, hogy a leve- let nem küldi el. Másikat ír. Reggel, borotválkozás közben, ész­revette, hogy a szobájában az asz­talra állított fénykép milyen külö­nösnek mutatta a felesége szemét. Hold alakúnak, Erre most figyelt először. A levelet ezzel kezdi. — Sajnálom — az órájára nézett, fölállt, szorosabbra húzta a nyak­kendőjét —, bárhogy sajnálom, a vitát be kell rekeszteni. Végül még hiányzik egy-két összefüggés és következtetés. Erre is kell idő. Az igazgató arca: a titkárnő. Ró­la minden pontosan leolvasható. Tó­földi belép az ajtón, köszön, és leg­szívesebben már hátrálna is kifelé. Az „igazgató arca” borús, mint egy novemberi reggel, a köszönést szó­rakozottan elfelejti viszonozni, és eimerülten babrál valamely papí­rokkal. Tóföldi leül a bőrfotel szélére, a lábát maga alá húzza, kezét az ölé­ben pihenteti. Olyan pózban görbéd most, mint egy ottfelejtett sport­szatyor. Csönd van, csak a papírok surrogása hallatszik, és valami át­ható parfümillat lengedez. — Panaszunk van magára — szó­lal meg az „igazgató arca” királyi többesben —, dühösek vagyunk ... — Miért? — Tóföldi szájából úgy vergődik elő a kérdés, mint a nagybeteg lélegzetvétele. — Nem mondhatok többet — je­lenti ki nyomatékkai —, de rövi­desen megtudja ... Mindjárt kijön Televényi, és akkor bemehet. Tóföldi agya lázasan dolgozik. Va­jon mit követhetett el? Mi az. amiért hivatja az igazgató? Pró­bákról nem késett mostanában, a színpadon mondani sem mondott olyat, ami esetleg rossz színben tüntetheti fel. Vagy valaki mégis sustorgott volna...? De mikor? Tegnap este még barátságosan kö­szöntötték egymást az igazgatóval, sőt ő mondta meg neki a kihúzott lottószámokat. 4, 12, 16, 44, 53. Te­hát este még nem. Akkor hát éj­szaka vagy reggel? Sercegi...? Megszegte volna az egyezségüket, és mégis hátba fúrta? Ez bizony le­hetséges ... Esetleg Televényi...? Televényivel két napja nem is ta­lálkozott. Persze attól még elejthe­tett egy megjegyzést, hiszen min­dennap ^együtt ebédelnek az igazga­tóval. De most még délelőtt tizen­egy óra, még nem ebédelhettek együtt, a tegnapi étkezésnél meg nem mondhatott semmit, mert ak­kor az már este erződoít volna. Most áztatná bent? És az áztatási szünetben szólt ki az igazgató a titkárnőnek, hogy hívja be őt? Ez sem valószínű, mert már a portán várta az üzenet, reggel, amint be­jött a színházba, hogy tizenegyre jöjjön az igazgatóhoz. Televényi hát mégsem lehet... Akkor hát kicsoda...? Nincs már idő sorra- venni mindenkit, legfeljebb talál­gathat. Vizekinek a tegnapi próbán panaszkodott a vérnyomására: „már megint lent van — mondta —, va­lószínűleg időváltozás lesz”. Lehet, hogy Vizeki igazgatóváltozásnak ferdítve fújta be? De mikor? Éjjel a klubban? Televényi lép ki a párnázott aj­tón, az „igazgató arca” egyszerű de­rűs lesz, mint egy rózsaszín nap­ernyő. — Szevasz — veti oda Televényi Tóföldinek, majd kivesz egy cukrot a kávéfőző mellett álló cukortar­tóból, feldobja, elkapja, bekapja. — Margitka, szépségből, mint mindig, most is kitűnő. Mikor jön velem nászútra? — Ne vicceljen, Televényi — csi­lingel —, figyelmen kívül hagyja, hogy férjnél vagyok? — Igen — mondja Televényi —, teljesen figyelmen kívül hagyom. Mert a szépség nem lehet egy em­ber sajátja. Ez törvény. Nem hal­lott még róla? Tóföldi a párnázott ajtót figyeli. Udvaronc — gondolja Televényiről, de különösebben nem érdeleid a AZ ÖSSZEÁLLÍTÁSUNKBAN SZEREPLŐ SZERZŐK: BÉNYEI JÓZSEF — Sz.: 1$34, író, költő, újságíró. A Hajdú-bihari Napló főszerkesztője. Verseskötetei: Sugárverésben, A hétköznapok megtalálnak, Hajnali lovak. Irodalomtörténeti munkái: A Válasz repertóriuma, a Tovább, Magyar írók perei. Számos antológiát szerkesztett. BODA ISTVÁN — Sz.: 1928, író, költő, újságíró. A Hajdú-bihari Napló főszerkesztó-helyettese. Ver­seskötetei: Három költő, Féltem a világot, Mint a vándorló madarak, Této­va Ikaruszok. KISS TAMÁS — Sz.: 1912, író, költő, József Attila-díjas. Ver­seskötetei: Szembe a széllel. Régi reggelek, Férfitánc, Égi tűz, FÓgóddz a csillagokba, Mérleg hava, Holdkikötő, Hang és visszhang. Egyéb művei: Haj­nal hasad (regenv), A lírai mű megközelítése. Arkádiáoan éltünk (tanulmá­nyok), így élt Móricz Zsigmond. NIKLAI ADÁM — Sz.: 1924, író, költő. Ver­seskötetei: Hullámtörő, Szeretők, Előjelek. írt drámát, esztétikai és más ta­nulmányokat is. TAAR FERENC — Sz.: 1924, író, a Debreceni Városi Könyv­tár igazgatóhelyettese. Megjelent könyvei: Tanyavilág — bomló világ (Mo­csár Gáborral), A másik Hortobágy (szociográfia), Sírkő pántlikával (re­gény). Több drámáját játszották vidéki színházak (például: Aranygyűrű, Sír­kő pántlikával, stb.). Közel 20 rádiójátékát mutatták be. SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON — Sz.: 1935, író, kritikus, tanár. Szociográfiai, irodalmi tanulmá­nyai, kritikái, elbeszélései lapokban, folyóiratokban jelentek meg. Hajdú- böszörményben él. Több üzemtörténeti munkát írt. TÓTH-MATÉ MIKLÓS — Sz.: 1936, író. Megjelent kötetei: A csokornyakkendős (elbeszélések), Isten trombitája — megszámlálta futásodat (kisregények), Nábót szőlője (elbeszé­lések). Két nap az akácosban című drámáját Békéscsabán játszották, A fe­kete ember című drámáját most próbálja a debreceni Csokonai Színház. Az oldal illusztrációit Debrecenben élő képzőművészek alkotják. bugása. Már csak azért sem, mert a könyökén jön ki ez a szöveg. A múltkor a pénztárosnőnek mondta el ugyanezt a gázsifizetéskor, azelőtt meg a büfésnőnek. Sajnos, úgy adó­dott, hogy mindkétszer kénytelen volt végighallgatni. Most már nem. ö különben sincs itt. Csak ketten döngicsélnek a szobában, ő egysze­rűen elpárolgott a tudatukból. Az „igazgató arca” még csak azt sem mondja, hogy menjen be. önmagá­tól nem megy, azért sem. A párnázott ajtó újra megnyílik résnyire. Kovásznai kikukkant, kör­benéz, észreveszi Tóföldit. — Rám vársz? — Igen. Hívattál. — Téged? — Az igazgató hangjá­ban csodáikodás. — Margitka! ■pár szétrebben. Televényi győri „szérvusztók”-ikal távozik. — Mondja csak — nézi az „ar­cát” az igazgató —, nem történét valami félreértés? Ha jól emlék­szem, Sercegivel lenne megbeszélé­sem. Az „igazgató arca” több színt is vált ezalatt, majd kiköt a fehérnél. — Elnézést — rebegi, míg nagy­ra tágult szemmel a naptárba me­red —, csakugyan Sercegi van be­jegyezve ... Nem is tudom, hogy történhetett... Azonnal intézkedem. Tárcsázik, hallózik, „kéretjük Ser- cegit” — mondja. És közben az igazgató felé is röppent egy felol- dozást kérő pillantást. Tóföldi sóhajt, kihúzza magát. Nem haragszik az „igazgató arcára”, inkább valami sajnálattal elegy kí­váncsisággal tekint rá. Szeme mik­roszkópja alá helyezi, akár vala­mely vírust. Mert ha haragot nem is. de mélységes megvetést azért érez iránta. Öt összetéveszteni Ser­cegivel? — Iszol egy kávét? — kérdezi a« igazgató, mire Tóföldi beleegyezően bólint: — Igen, hát hogyne, hiszen azért jött. — Margitka, két kávét legyen szí­ves — utasítja az igazgató, és leül a Tóföldiével szomszédos bőrfotel­ba. A zsebébe kotor. Kis fémszelen­cét vesz elő, feikattintja a fedelét — Mézcukorka. Jót tesz a hangszá­laknak. Parancsolj. — Köszönöm — vesz ki egyet Tó­földi. — Sokáig szopogasd — mondja az igazgató —, úgy jobban hat — Szopogatom — mondja Tóföl­di. — Vigyázz, ne nyeld le, mert úgy már nem ér semmit. — Nem nyelem le. Az igazgató visszateszi a szelen­cét. Hallgatnak. Tóföldi csöndesen szopogatja a cukrot. — Van egy hármasom — mondja az igazgató. — Igazán? Gratulálok. Mi jött be? — 4, 16, 44. És tudod mi a leg­bosszantóbb? — Micsoda? — Hogy a tizenhármasra tippel­tem, és a tizenkettest húzták. Na, mit szólsz? Ha eltévesztem, van egy négyesem ... — Fantasztikus! — mondja Tó­földi, és valóban ügy is érzi. Hát nem az? Megint megúszott egy na­pot fúrás nélkül.

Next

/
Oldalképek
Tartalom