Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

1984.október6.,szombat PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZIN 9

Érintetlen világ

Varga S. József:

A csillár

Szólna a falban

Tóban a nádon villan a napfény rendül a káka álmait félti széltől is óvja rojtját a nyárfa messzi a dombon moccan a tölgyfa árulja hűsét el sem is mennék erről a tájról megtart a hűség

Élnék a csenddel mint az a pince fenn a magányban ajtóm sem nyitnám vinné a kulcsom messzi madárdal vékányi búzám tartana télig víg telelőre léptetném szívem holtomat tudva pincetetőre Szállna a füstjei futna a présház jeleket adva hirdetné hírem kelnének ősök tüzeket rakva új szeszek mézén forrna a borban társam a versem helyettem szólna hogyha már élni sose volt merszem

Szólna a falban házitücsökként szél dudorászna csend melegedne odakint szivem egyedül ázna rőt falevéllel csak mondogatnám bele a szélbe holtom után majd bújok valaki hűs tenyerébe

' Vecsési Sándor olajfestménye

Csankó Lajos:

B Istvánná fél éve mondogatja • a férjének: Vegyünk egy csillárt.

Tavasszal már kiszemelte magának titokban azt a csillárt, ami ott lógott a sarki bolt kirakatában. Eltetette s nyugtatta a boltost: Megveszem, de kicsit várni kell. Majd enged a lérjem. Ha előbb nem, hát utóbb.

B. István fukar ember, R használt gyufaszálat is külön doboziba gyűjti; jó lesz az még valamire.

Amikor az asszony először megpendítette neki a csillár dolgát, úgy tett, mintha nem hallaná. Oda se figyelt. Másodszorra dühösen felkapta a fejét, és kiabált:

— Ez nem jó, mert régi? Szemétre vele, ami még jó?

Az asszony megkushadt.

Tegnap reggel megtört a jég.

— Istvánom, vegyük meg azt a csillárt.' Tudod te jól, hogy nem vagyok préda természet, de az, ami van, csúnya is, rossz is, hogy néz ki egy szál dróton, pléh tányérral.

— Legyen — nyögte bánatosan a férfi. Majd a bab árából — szólt vissza a szobaájtóból.

Az idén bejött a bab. Köztesként termesztik a háztáji kukoricában, tíz mázsa termett, s B. István felvett az átvevőnél huszonikétezer forintot. Hazatérve besietett a tiszta szobába, az ajtót magára zárta, óvatosan nyitotta a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon, az ezreseket gyors mozdulattal becsúsztatta a vászonlepedők alá.

Kiment az udvarra, a fészerből szeget, kalapácsot hozott elő, s nekiállt megjavítani a disznóól kifutóját. Az asszony a háta mögött állt, kö- hécselt s csak idő múltán mert megszólalni:

— Leadtad?

— Le.

— Annyi volt, ahogy mértük?

— Annyi. Pontosan annyi.

— Mennyit adtak érte?

— Huszonkettőt — mondta a férfi, s olyan odaadássál. elmélyülteti dolgozott, mintha csak az a rozzant disznóól lenne az egész világon.

— Megveszem azt a csillárt — jelentette ki az asszony határozottan.

— A jóistenedet, meg se melegszik az a pénz, de te már viszed — a férfi erősen töprengett, s felcsillanó szemmel szólt:

— Vidd el a tojást, ami a kamrában van, fizesd ki az előleget, és hozd el részletre.

A

z asszony szelíden szólt:

— Istvánom, ez nem magánüzlet. A csillárt amúgy sem adják részletre. És csúfoskodjunk a falu előtt?

A férfi, mintha ellensége lenne az a szög, úgy püfölte.

Aczél Gábor:

Kihallgatás

Hatalmas termetű férfi ment súlyos léptekkel az úton. Arca merev volt, mintha hideg szél préselte volna rá a barázdákat. Télikabátot viselt," bőrkesztyűs kezében aktatáskát tartott.

— Fel a kezekkel! — toppant elé

Kiss Dénes:

Szélezüst

Föl kell gyújtanom magam hogy újra nyár legyen! Szívemben világrobbanás Csoda hogy egyben még a ház — Mindenütt rád emlékezem

A tópartra hol áttetsző eső-köntösben álltái Feszült föléi! szivárvány-tető Elhamvadt az a nyár már

De mosolyoddá lett a tó s körben a hegyek ránca Akkor az arcod volt a Nap s hozott föléin tiszta ég tündöklő vitorlája

Tópart barátság szerelem Hajam tarajos ősz lett —

Szél fúj át rajtam s kiverik a partokat az arcokat szélezüst didergések

hirtelen egy géppisztolyt szorongató

kisfiú.

A férfi habozott egy pillanatig, aztán eleget tett a felszólításnak. Ott állt a gyerek fölé magasodva, felemelt karokkal.

— Ne lőj — mondta —, látod, hogy megadom magam.

— Van fegyvered? — kérdezte a kisfiú, és megpróbált nagyon szigorúan nézni. A sárga-kék műanyag fegyverrel még mindig a férfi hasára célzott.

— Nincs — mondta a férfi.

— Becsszóra?

— Becsszóra.

— Te partizán vagy. vagy bandita?

— Természetesen partizán.

— Azért!

A kisfiú szemébe húzta meleg sapkáját. éd a homlokát ráncolta. Láthatóan nem akarta befejezni a jól indult játékot, de mintha kifogyott volna a kérdésekből.

— Leengedhetem a kezem? — kérdezte a férfi. — Tudod, nehéz a táska.

— Jó — egyezett bele a kisfiú. — De ne menj el. — Sapkájának bumszli bojtja vidáman’ fityegett a szélben, s ő maga komor maradt. — Miért nincs fegyvered?

— Mert béke van.

— Te jó vagy?

— Nem mindig — mondta elgondolkodva a férfi. — Pedig szeretnék

jó lenni.

— Látod, én is — mondta a gyerek, és leengedte a géppisztolyt. — Én is szeretnék jó lenni, de néha nem sikerül, Téged megvernek, ha rossz vagy?

— Nem. Engem már nagyon régen nem vert meg senki.

— Engem sem — nevetett a fiú. — De tudod, ha rossz vágyok, akkor nem beszélnek velem, és ez sokkal rosszabb, mintha megvernének.

— Tényleg — mondta a férfi komolyan, — Az sokkal rosszabb.

— Te mikor voltál rossz utoljára?

— Ma.

— Azért vagy ilyen szomorú?

— Szomorú? — nézett le a kisfiúra a másik. A gyerek nagy szemmel bámulta. — Lehet, hogy azért vagyok szomorú.

— Mit csináltál?

— Rákiabáltam valakire.

— Te parancsnok vagy?

— Olyasféle.

— És miiért kabáitál?

— Ideges voltam.

— Apu is olyankor szokott kiabálni. De ő nem szomorú utána.

— Nem szomorú?

— Nem. Tudod, azért, mert amikor már nem ideges, azt mondja, hogy gyere beszélgetni. És akkor azt mondja hogy ne haragudjak, amiért kiabált, tudja, hogy nem érdemeltem meg, csak azért kiabált, mert ideges volt. És elmeséli, hogy mi volt a gyárban, hogy miért volt ideges, és bocsánatot kér. Tudod mit? Kérjél te is bocsánatot. Akkor te se leszel szomorú.

— Gondolod? Lehet, hogy igazad van.

— Ugye? És persze, te is meséld el. hogy miért voltál ideges.

Jó - mondta a férfi és megsimogatta a kisfiú fejét. — Elmesélem.

— Akkor szerbusz. Elmehetsz.

— Mit bánom én. Vesszen az a pénz. Vedd meg, aztán elég a pré- daságból.

Az asszony zsebkendőjébe bugyo- lálta a kétezerhatszáz forintot, át- slisszant a boltba, s kifizette a csillárt.

— Adjon négy darab százas égőt is, hogy ne vakoskodjunk — mondta a boltosnak.

B. Istvánná, hazafelé menet, kéziében a csillárral, villanyégőkkel, belépett a szerelőhöz, s megegyezett vele.

Este lett, mire a szerelő végzett. Az asszony boldogan kérdezte megnyúlt arcú férjét:

— Kapcsolhatom? — Vidám volt és önfeledt.

— Bánom is én — legyintett a férfi.

A világosság pillanatok alatt betöltötte a szobát, behatolt a legeldugottabb zugokba is.

— Akár a nap! — lelkendezett az asszony, s be nem állt a szája, úgy dicsérte legújabb szerzeményűiket.

B. István savanyú ábrázattal. fájdalmas képpel kueorgott a kis sámlin, a cserépkályha mellett, s erősen hunyorgott.

— Te — mondta később — köny- nyezik a szemem. A fény.

Az asszony nevetett:

— Majd megszokod, és nem bántja. Pislogj.

A férfi újra megszólalt:

— Csavard ki legalább az egyi' körtét Jobb lesz.

Az asszony engedett, maid miutá; eszébe jutott, hogy a nagy örömbe élfeledte bezárni a tyúkokat, az ud varra sietett. Mire visszaért, egy ég világított, az is haloványan.

— Hányas égő ez? — toppant csillár alá.

— Huszonötös. Erős minekünk a százas. Kicseréltem.

— Elment az eszed ?• — ripakodott

a férfira az asszony.

B. Istvánt elöntötte a harag, tele- szájjal ordított:

— Ki fizeti a villanyszámlát? Te vagy én? Én. Ha pedig én, akikor én mondom meg, mennyi áramot fogyasztunk. Mindet kicseréltem huszonötösre.

É

s jól jegyezd meg, nem kell ide díszkivilágítás. Ha ebben a sarokban vagyunk, és lábat mosunk, akkor ez a körte ég — a hozzá legközelebb eső csillárkarra mutatott —. ha eszünk, akkor az asztal fölötti, ha meg ágyat vetünk, akkor az a szélső, ni, az ég — azzal felállt,, s miután vacsorához készülődtek, az eddig világító égőt kicsavarta, hogy átadja szerepét az asztal fölötti villanykörtének.

A szobából, mint könnyű pdhe a levegő hátán, úgy libegett ki az asz- szony boldogsága.

Formák

Hincz Gyula alkotása

Benke László:

Hallgatás helyett

A kő dolga a beszéd, a költő dolga a hallgatás.

Nem futhatsz ái a hegyen észrevétlen, állj meg, csillagom, simítsd el lobogó szoknyád, s nézd,

a távoli hegyoldalon a pusztulás beszédes színei ugyanúgy maga az élet.

Simogasd meg a hullámzó táj lágy hajlatait s mondd utánam: egy-egy fém pont vagyunk egymás szemében, két fénypont vagyunk, a világ hatalmas szem.

Moidjad, csillagom: a teremtés utál; örök a pillanat, születés és halál minden lélegzetvételünk születés és halál.

S ha most

a kihalófélben levő tájban lélegzetvisszafojtva széttekintesz, kihallhatod belőle az alvó isten szíve-dobogását.