Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
1984. OKTÓBER 27., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 *■ Szeles József: Vén fenyőtörzsek Alkonyod ik A z öregember végigköhögte az éjszakát. Éjfél és hajnal felé jó néhányszor felkelt, kicsoszogott a konyhába és cigarettára gyújtott. — Papa! Már megint rágyújtottál! Hát már éjszaka sem hagysz békét az embernek? — morgott az öregasszony a belső szobából. Csend volt a válasz, csak a cigaretta parazsa játszadozott a sparhelt fölött lógó terítő hímzett emberalakjaival. Hirtelen két egér surrant ki, lapos pillantásokat vetve mélységesen gyűlölt ellenségükre, az igazak álmát alvó macskára. Az öreg közelebb húzódott a tűzhelyhez, melyben hamu alatt a parázs már az Utolsókat rúgta. Megecetesedett a csend. A konyhaabiak legypiszkos üveget halvány sugarak vizsgáltak, nyugovóra tért az éjszaka. Visszacsoszogott a szobáiba. Csak pár percre aludhatott el. Hirtelen felriadt: rn.ir.tha ágyúzajt hallott volna, aztán legyintett, és felülve az ágyon, belebújt papucsáoa. Megkereste viharvert dózniját, göcsör- tös ujjai finoman rátaláltak a cigarettapapirosra, s a vékony dohányszálak szinte maguktól szálltak a papírba. Pillanatra felrémlett benne, mintha újra a Piavénái lenne, az utolsó támadás előtt. Igaz, akkor faleveleket szívtak újságpapírba tekerve. Kakaskukorékolás riasztotta fel gondolataiból. Az éles hang végigsöpört a falun, talán a fojtó októberi ködöt akarta szétszabdalni. A kutyák morogva ugrottak talpra, csodálkozva néztek körül, hol is lehet az a szép nagy velőser; :tt, pedig még az előbb az égen lógott. Kertek alatt futott el az éjszaka, és a hajnal szürke kendőt kötött fejére. Köd sompolygott elő, a varjak kirazták tolláik közül az álmot, és a közeli szántóföldekre indultak élelmet szerezni. Mire'az ember begyújtott a konyhában, az öregasszony is felébredt. Sajtárral kezében az istálló felé indult, de még menet közben visszaszólt: — Aztán igyekezzen ám ma, nehogy a lányunk előtt szégyenbe maradjunk. — a férfi motyogott magában valamit. Az unokájára gondolt, aki szinte minden mozdulatában az anyjára ütött. — Azitánnék az is művész, mint amaz, ajjaj — csendesen heherészett. — Keverje meg már a korpát! — csörgött az öregasszony. — Mire vár, tán hogy a disznók bejönnek reggelizni? Ha megetette őket, adja le a tejet! A hidasban óriási sivalkodás kezdődött, amikor meglátták a moslé- kosvödörrel. Hirtelen szúrást érzett szíve körül, le kellett tennie a vödröket. Az öregasszony negyven évvel ezelőtti arca jelent meg előtte. „Ki gondolta volna, hogy ennyi ideig együtt élünk példás családként, pedig mindkettőnknek összeférhetetlen természete van.” Csodálkozása, akár az ökörnyál, még ott lebegett az udvar felett — Hallja? Maga megsiketült?... — Felesége hangja riasztotta fel. A süldők egymást tiporva tolongtak a moslékosvályú felé. „A hídlást is meg kéne csinálni” — ez a gondolata is továbbcsoszogott, és a következő percben már el is felejtette. Közben visszajött a felesége, adott az apr ójószágnak enni, a kutya mérgében jó nagyokat vakkan- tott, miért kerül mindig utoljára rá a sor? —- Apus! — kezdte az asszony—, ha leadta a tejet, hazafelé várja meg a Tóth péket, és vegyen egy vekni kenyeret, a boltba is bemehetne két üveg Coláért, tudja, hogy szereti a Mariska, ő úgysem iszik bort, hiszen kocsit vezet. — Minek ekkora felfordulás? — dohogott az öreg —, most mink már azt is megértük, hogy ünnep lesz, ha saját lányunk eljön azzal a habókos fiával. A konyhában kezet mosott, kihozott a kamrából egy darabka kolbászt. Az asszony tejeskávéba már- togatott kenyeret evett. Fogai, akár hajszálai, lassacskán elhagyták. Az öreg ügyetlenül nyúlt a kamrában a pélinkásüvegért, meghallotta a csörgést az asszony. — Már megint az a rohadt pálinka! Korán kezdi, nem mondom! Nehogy berúgjon, mire Mariska megjön! Nyammogva ettek. Később az öreg elindult tejes kannáival a falu másik vége felé. A délelőtt jegesedé csendjét csak nagyritkán zavarta meg egy-egy utcán elsuhanó autó benzinfüstös krákogása. — Na, itt van minden! — dör- mögött az öreg, szemei furcsán fénylettek. Látta • ezt az öregasz- szony is, de nem szólt. Ura lépéseit, félrelépéseit a negyven esztendő alatt megszokta és megtanulta már. Közben palacsintatésztát készített, azért valamit mégis adjon a lányának és unokájának enni. Ne maradjanak szégyenben a falu előtt. Már minden el volt készítve. Ünneplőruhába öltözött a csend. Elindult a sánta harangozó a falu terén álló templom felé, hogy elhúzza a delet. — Már jöhetnének! — mocorgott nyugtalanul az asszony, és idegesen igazított meg egy képzeletbeli gyűrődést az asztal fehér csipketerítő- jén. — Harapjunk valamit? — tekintett az ember az öregasszonyra. Kiment, töltött magának egy kupica pálinkát. Szalonnát ettek kenyérrel. Kutyájuk az asztalhoz somfordáit, Dávid oroszlánja Szalay Lajos grafikája részesüljön már az ő korgó gyomra is az égi kegyből. — Ma temetik a Bözsi lányát, a Csendes Rozit. El kellett volna menni a temetésre — suttogta szinte magának az asszony. — Négy óra is elmúlt. Megetetem az állatokat! — vagdosta a szót szóhoz az öregember. — Ki bírja ezeket kivárni! — Dühösen húzta fel csizmáját, és kicammogott az udvarra. Az alkonyat szürke takarót terített a tájra. Szél szaladgált hajlékony kukoricatáblák között, ijesztgetve az éjjeli szállást kereső mezei állatok hadát. — Eső lesz! — verte le csizmájáról a sarat aa öregember, — Már nem jönnek. — Felsóhajtott. Az öregasszony sírni kezdett... — Hát ezért dolgoztunk, ezért neveltük fel az egyetlen lányunkat, hogy még meglátogatni sem képes bennünket, ezért áldoztunk rá any- nyi munkát, ez a hála? — szipogott halkan. — Mint ez az este, úgy megöregedtünk — krákagott az ember; gyendégen megsimogatta felesége ráncos arcát. — Akár a fogaink, az emlékeink, a gyermekeink is elhagynak egyszer bennünket. Cigarettát sodort magának, leült a tűzhely mellé. Felesége moslékos- vödörbe öntötte az ebédnek szánt tésztát, megmosta a kezét, és magához vette a Bibliát. Csendben feküdtek le, a kutya néhányszor megugatta a holdat, az öregember néha hosszasan köhögött. Hűvös éjjel tett pontot a nap végére. Nem történt semmi. Csupán a múlt szeretett volna találkozni a jövőivei. Tapodi Ilona tusraiza KÉTSZAZHUSZONÖT ÉVE, 1759. .októbef 27-én született a Bihar megyei Érsemlyénben. Apja katonának szánta, de hamarosan fölismerte, hogy más pályára való, a literatúraira, az irodalmira, amelyen akkor még egy kicsit mást értettek, a tudományok művelése beletartozott. Tizennégy esztendős, fiával már egy teológiai értekezést fordttlatclt; édesanyja egy földrajzi tanulmányt készíttetett veié Magyarországról, s meg is jelentette. Kazinczy Ferencet családja literátus , embernek szánta, ö volt talán az első magyar író, aki ennyire eleve tudatosan, el- téríthetetlenül irodalmárnak készült. A bécsi udvar egyik embere a 19. század elején azt írta, hogy a magyar irodalom ízig-vérig a politikával van eljegyezve. A nem irodalomtörténész politikus, az ellenfél szava Kazinczyra is illik. Az irodalom és a politika annyira összeforrott benne, hogy az végzetessé is vált számára. Teológiai, jogi tanulmányainak végeztével II. József, a felvilágosult despota törekvéseinek a szolgálatába állt, mint annyian mások a jövő érdekében. Iskolákat szervezett a Felvidéken, s a francia felvilágosodás híveként belépett a szabadkőművesek közé. Irt, fordított, Voltaire, Holbach s a többiek könyveit olvasta, azok vitték a Martinovics-féle jakobinus szervezkedésbe. Könyve, a Fogságom naplója mindmáig a magyar jakobinusok történetének leghitelesebb leírása. Hat és fél évet töltött a Habsburgok börtöneiben. Az elhamarkodott, rosszul szervezett összeesküvés döbbentette rá, hogy a radikális változtatás egyelőre korai, más utakat kell választania. Így vált belőle az, akinek ismerjük őt: a magyar klasszika, a nyelvi ízlés olykor türelmetlen, olykor erőszakos; mindamellett sohasem elfogult tanítómesterévé, egy új időszak alapítójává. Irodalmi működését a szentimen- talizmus jegyéljen kezdte: Bácsme- gyeinek öszvegyűjtött levelei című regényét németből dolgozta át magyarra úgy, hogy benne az új. érzékenység, a feudális társadalommal szembeszegülő polgári érzésvilágot , fejezte ki. Szervezte az irodalmi életet — közreműködött a történelmi jelentőségű Kassai Magyar Múzeum című folyóirat megalapításában, sajátot alapított Orpheus címen. Shakes- peare-t, Goethét fordított, a magyar színház létrehozatala körül tevékenykedett. E lázas tevékenységet szakította félbe 1794-ben a jakobinus szervezkedésben való részvétele miatt történő letartóztatása, a hosz- szú fogság. 2387 napi börtön után 1801-ben szabadult. Megházasodott, az egykori Bányácskán, az általa Széphalomnak átkeresztelt falucskában telepedett le, épített házat, s szervezte leveleivel, utazásával ismét a magyar irodalmat. Levelezett és vitatkozott. Űj nyelvet, új ízlést, azaz új magyarságot követelt a klasszicizmus, a görög szépségeszmény jegyében. A hazát, az emberiséget kapcsolta össze ezzel: „A patriotizmus nem ellenkezik a kozmopoli- tizmussal: ez amazt csak nemesíti” — vallotta a magyar nyelvről szóló munkájában. A magyar nyelvújítás nagy mozgalma a Csokonai öröksége körüli pertől számítódik, s elsősorban Kazinczy nevéhez fűződik. Gyújtópontjában ő áll — ellene írják a Mondolatot, védelmében írja Szemere és Kölcsey a Felelet a mondottra című éles visszavágást. Maga Kazinczy 1811-ben kiadott Tövisek és virágok című epigrammákat és költői leveleket — episztolákat *— tartalmazó könyvében lép fel a nyelvújítás védelmében. Fordításainak kilenc kötete (1814—18X6) a nyelvújítás eszményét valósította meg, mintegy például szolgáit. Kazinczy a .nyelvújítók és ellenzői közti, mind jobban elmérgesedő pörpatvart végül kompromisszummal zárja Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél című tanulmányában: „Jól és szépen az ír, aki tüzes orthológus és tüzes neológus egyszersmind.. Ezután következnek fő művei, emlékiratai: a Pályám emlékezete és a Fogságom naplója, e két elevenen klasszikus remekmű, a két csúcs. 1981. augusztus 23-án a kolera- járvány áldozataként halt meg széphalmi magányában. „NEVE MA GYAKRABBAN kerül szóba műveinél — írja róla az idén megjelent monográfiájában Z. Szabó László. — Helyének és szerepének megítélése ellentmondásokat szült. A kritikusi szenvedélyek hol lobogóként használták nevét, hol pejoratív szándékú tételek bizonyításaként idézték egyes műveit.” Születésének 225. évfordulója alkalom arra, hogy műveit újraolvassuk, egyre jobban értsük. Győri László Kazinczy Ferenc: A mi nyelvünk Isteni bája a szép Hellasnak, római nagyság, Francia csin és német erő s heve Hesperiának, És lengyel lágyság! titeket szép nyelvem irigyel S ti neki semmit nem irigyeltek? Nyelve Homérnak S Virgilnek, ha találtok-e mást Európa határin, Mely szent lantotokat ily híven zengve követné? Dörgő ő s nem csikorog; fut, ha kell, mint férfi fut a cél Nem tört pályáján: de szaladva, szőkéivé, sikamva. J^Angol keble, ajakán mély bánat leble sohajtoz, S mint te, olasz s lengyel, hévvel nyögdelli szerelmét. — Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk. Kazinczy emlékezete
