Pest Megyei Hírlap, 1984. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-08 / 211. szám

1984. SZEPTEMBER 8., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

9

Aczél Gábor:

Nyári vasárnap

1 a i'fM virágot szedett. Ahogy

| A feni I a szárak tövét keres------------- te, nagy keze el-elmerü

lt a zöldben. Válogatott.

— Gyere, bekenem a hátad!

Nem válaszolt. Melegen sütött a

nap, és — maga sem tudta, miért — az asszony felszólítása idegessé tette.

— Jössz?

Lement a partra. Az asszony behunyt szemmel feküdt, mintha aludt volna. Elé állt, hogy árnyéka rávetődjön.

— Na! — mondta az asszony —, elveszed a napot.

A virágot nem vette észre.

— Ezt neked hoztam — mutatta a csokrot a férfi. Az asszony felült, elvette a csokrot, rámosolygott a férfire, aztán azt mondta:

— Hasalj már ide. Egészen leégsz.

A férfi hagyta, hogy bekenjék a hátát olajjal. Aztán felkönyökölt.

— Valami bajod van? — kérdezte.

— Nejtem?

A férfi úgy nézett körül, mintha keresne valakit.

— Igen — mondta óllel —, tőled kérdeztem.

— -------------j nylonba csomagolI fiz asszony | ta a napolajat.

— Mi bajom lehetne? — mondta, és sóhajtott.

— Az istenít! Te akartál kirándulni, nem?

— Tudod, milyen nap volt tegnap?

— . Várj csak...

— A házassági évfordulónk. Az ötödik.

— Ne haragudj.

— Miért haragudnék? — Az asz- szony kipakolt a táskából. Elővette a vajat, kenyeret szelt, felbontott egy konzervet. — Együnk.

Ettek.

Szemben^ vagy száz méterre tőlük, a kis szigeten srácok fejeltek.

A férfi szívesen nézte volna őket, de nem,akarta',megbántani1 a 'feleségét. Erezte, hogy most beszélgetni kellene, de nem tudott mit mondani.

— Légy szíves, a sót.

— Tessék. Mire gondolsz?

— Mi? Semmire. ,

Ettek tovább.

— Szalonnát nem hoztál? :

— Ilyen melegben?

— Tudod, hogy az én melómhoz kell a kalória.

Hallgattak.

r-7;----;—=—T odaát nagy fröcsI fi SráCOK I kötéssel belerohan- “ ‘ tak a vízbe.

A férfi becsattintotta a bicskáját, és lesöpörte széles melléről a morzsákat.

— A múlt vasárnap nem voltál ilyen szótlan — mondta az asszony. — Ügy látszik, a brigádod jobb társaság, mint én.

— Gyere — mondta rövid hallgatás után a férfi —, átúszunk a szigetre.

— És ki vigyáz a cuccra? Az órád is itt van a táskában.

A férfi legyintett egyet, feltápász- kodott, majd lassú léptekkel a vízbe gázolt. Ahogy mélybe ért, elhagyta magát, a víz átcsapott a feje fölött. Az asszony utánakiabált valamit, de nem hallotta. Vitette magát az árral, élvezte a sodrást.

Később, amikor a parton visszafelé baktatott, kátrányba lépett és káromkodott.

Szemben a srácok iszappal kenték be egymást. A férfi leült egy kőre, nézte a fiúkat, aztán kipróbálta, hogy ezen a parton milyen mélyre süpped a lába. Körbepillantott, a felesége nem látta őt a bozóttól, más meg nem volt a közelben. Hirtelen lehajolt, belemarkolt az iszapba, és magára kente. Aztán még. Bekente a mellét, a lábát, a karját, még a fürdőnadrágját is. Vastagon. Iszapot kent az arcára és besározta a haját.

Megkerülte a bozótot, felment a dombra, hogy hátulról lepje meg az asszonyt.

Az asszony ugyanolyan mozdulatlanul feküdt, mint egész délelőtt. Be- húnyt szemmel, miptha aludt volna. A férfi mögé lopó zott, hogy megijessze.- ------- megállt. Az asszony

I Hirtelen | sírt. Hangtalanul, de --------------- sírt. A férfi részvétet' érzett, és magát okolta a könnyekért. Leült a felesége mellé, nyugtatóan súgta:

— Kedves1 Az asszony felült, nem lepődött

meg, de a szeme villámlott.

— Te teljesen megőrültél! Nézd, milyen lett a takaró!

A férfi felugrott, és belerohant a vízbe. Úszott, teljes erőből úszott, érezte, ahogy az iszap lemáUik a testéről, úszott cél nélkül, de ösztönösen a kis sziget felé, szinte belefúrta magát a hullámokba...

A csodaszarvas

Az Ernst Múzeumban rendezett tárlat anyagából

Szirtes János festménye

Vósfai János:

Mondd meg, jól csináltam?

Osztojkán Béla:

Korán kelő lányok

Tiszta szemű öszikék kicsit búsak álmosak jönnek mint az őzikék illatosak lányosak

Rejtik kicsiny emlőiket rezegtetik csengőiket hogy sietnek hogy szaladnak jönnek jönnek mennyin vannak

Lábuk iángos kardvirág mégis bodorul a rét rajtuk hasal a világ hej tengernyi Margaret

Bényei József:

A szél törvényei

Ha megszólal a hajnali harang felébrednek az éjszakai fák fészkeiben a zsongó madarak és reménységet ringat a világ.

A város minden mozdulást figyel s felébreszt egy-egy lakótelepet s a múlandóság törvényeivel pillckáznak az utcagyerekek.

A hangok harsány huszárkürtjeit teli tüdővel fújják a falak. Takard el tegnapi sebhelyeid. — te is a hajnal alkatrésze vagy.

Húzódj a fénylő sugarak alá, a rádesapódott sár majd lepereg és túlszállnak a panaszok falán a törvényeket hordozó szelek.

blakodon benézett sokszor a halál, de nem mert

ágyadra ülni, mert ott ültem én ... elolvasta egyszer, kétszer. Lángolt az

arca. Nekem írta, rólam írta.

Mintha én lennék ő, akit...

Ablakodon benézett sokszor a halál... Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itatgatta vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, resz- keteg kezével megfogta a kezét.

Mária — suttogta.

— Meg íSg gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér, és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára.

— Olyan jó, maga olyan jó — súgta, és meg akarta csókolni a kezét.

— ... benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én. Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit, és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett.

Két nappal később meghalt.

A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén ...

Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával, arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte.

A kőfalig futó árnyas park elrejtette őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként elcsattogott rajta egy- egy vonat, s úgy hallatszott, mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bogarakat, ősszel a porosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó fagyai Is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ.

A gyermek- és a fiatal évek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mária tudott róluk legtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadultak, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek:

— Bizony, Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán öregségemre ide kerültem...

Penzióban öregurak élete sem volt különb az övékénél. Maguk Is tudták, mégis mindig fojtogatta őket valami. Többségük csak visszanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel, akinek gyára volt valaha Lőrincen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezetben élhesse öreg napjait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek.

— Magácska olyan itt közöttünk, mintha az édesanyánk lenne —

mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna.

Derültek rajta. Szerették Máriát, pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag fel- hőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azit gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón villantak a szemek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés mindig látszott a fehér fityula alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek.

A főnóvérrel, aki jóval fiatalabb volt Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra.

— Te még itt leszek amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária.

— Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér, és nevettek

rajta.

Mária senkit nem különböztetett mag a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De ha némelyikük elernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szálén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fáik alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugyan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig ő is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk bőséges, puha párna a fejük alja. És mégse.

A főnővér hívatta.

Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában.

— Nálad volt a Gaál bácsi, ugye?

— Igen, nálam.

— A fia vagyok — mondta az idegen féri’ és bemutatkozott Máriának.

A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre.

— Tessék — mondta összehúzott szemekkel, és szó nélkül kiment az irodából.

Aztán jöttek a többiek.

— Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő.

— Elvinném, hiszen nincs tőle más emlékem.

Egy másik szinte ujjongott:

— Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek?

Máriát égették ezek a furcsa fohászok.

A legtöbbjüket soha nem látta. Míg élt a hozzátartozójuk, nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá.

— A fia küldte egy ismerősével — hazudta neki.

— Eljött volna meglátogatni, de vidékre kellett utaznia.

— Jaj, a Józsim — hálálkodott Nusi néni. — Ugye, milyen rendes az én Józsi fiam?

— A Józsi nagyon rendes — felelte Mária, és csöndben betette az ajtót.

Egy napon újra hívatták. Egy fiatal lány kereste.

— Pék József láhya vagyok — mutatkozott be.

— Pék bácsié? — csodálkozott Mária.-r- Igen, azé.

— Ügy tudtam, senkije nincs.

— Tetszik tudni, a nevelt lánya vagyok.

— Vagy úgy! Érdekes, soha nem emlegette magát.

férjhez mentem, . meg- haragúdott rárri, de én nem — mondta a lány, és lebiggyésztette ajkát. — Meg akartam látogatna többször, de valami mindig közbejött.

— Hát igen — felélte Mária. — És most?

— Tetszik tudni, meghalt.

— Tudom.

— Azért jöttem magához, hogy igazolja.

— Hogy meghalt?

— Nem. Azt, hogy a nevelőapáin volt.

Mária meghökkent.

— Ezt kellene igazolnom?

— Tetszik tudni, a bíróság Igazolást kér, hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték miatt kell a papír ...

egrándult a keskeny arc. A szikár öregúr kopogós botjával mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül.

— Ezt igazoljam? — kérdezte a nővér.

— Igen, ezt kellene igazolni. Csak néhány sorban.

— Én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött .el ide. Vagy mondjam azt, hogy jött?

— Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság.

— Nem — mondta szigorúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bíróságnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, akkor is haboznék. Pedig igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt?

Fenyegető elszántság volt a hangjában.

— Jöjjön el ide egyszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként. így nézte a maga állítólagos nevelőapja is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött.

A lány kiszaladt a szobából, becsapta az ajtót. Mária lesújtva megbántottan állt egy darabig. Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá.

— Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam — kérdezte fakó hangon.

— Kár volt — felelte a 'főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ.

Egy papírt adott át Máriának, az igazolás másolatát.

— Majd csatold Pék József irataihoz...