Pest Megyei Hírlap, 1984. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
1984. SZEPTEMBER 22., SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN Németh Pál■ A meszes deszka E rdei Béni telepvezető reggel fél kilencre rendelte az irodára Józsi bácsit, a raktárost, ök ketten voltak a telep legrégibb .dolgozói, a törzsgárda. Erdei 1947- ben, még úgyszólván gyerekfejjel kapta a megbízást, hogy hozzon ösz- sze egy építőanyag telepet a község határában. A számára már akkor is bácsiszámba menő Kuncz Józsefet vette maga mellé segítségül. A hadifogságból nem sokkal korábban megtért ember örült a lehetőségnek, betűhöz nem értett, alkalmi munkából élt világéletében. Hogy kenyere biztossá vált, megelégedetten nézett a jövőbe. Béni szavára, alti iránt — ezen állása miatt — mély hálát érzett kezdettől, képes lett volna bármire. Áz első időkben valósággal két ember helyett dolgozott, míg csak „telepformája” nem lett közös művüknek. Sarabolt, egyengetett, gödröt ásott, bódékat emelt, egyet irodának. egyet, hogy legyen hová járni, elkészültek aztán a fészerszerű építmények is cementnek, festéknek, égetett másznék, miegyébnek s legvégül a rneszesgödör is a telep végében. Idővel persze változott a kép. Terebélyesedtek, modernizálódtak, nyolcán lettek. S persze beletanult ki-ki a maga mesterségébe. Az egykori Béni gyerekből FŐNŐK ÜR lett, Józsi bácsiból meglassúdött, locsife- csi vénség, akit azonban akkurátussága, hűsége, s nem utolsósorban alapos anyagismerete megtartott ..hivatalában” jóval a nyugdíjkorhatáron túl is. Jóllehet a sok beszédével az idegeire ment már néhányszor Erdeinek, azért nem küldte el. S nem csak azért nem, mert benne egy kicsit a valahai „hőskort”, a iaialsá- gát tudta maga mellett, de azért sem —' s főleg azért —, mert Józsi bácsinál megbízhatóbb munkatársat a gyorsan múlt évek nemigen küldtek a telepre. Aki is tisztelvén a telepi regulát, reggel pontban fél kilenckor megjelent az irodán. — Tegnap este maga zárt, öreg, í gy =,v an fcv-i fog ad ta arteiépőú.raa-jd látva annak igenlő fejmozdulatát, folytatta —, nos, akkor kár szaporítani a szót. Én a stiklit fölfedeztem, a maga dolga már csak annyi, hogy szépen elmondja, hogy hogyan is volt ez a tegnap * este! Maga ellen szól minden, úgy, hogy ne is próbáljon kertelni! Nos? Erdei az irattartó polcon kotorászott. Józsi bácsi oda-odasandítva figyelte annak matatását, s hogy az éppen otf babrálgatott, egyértelművé tette, hogy a stiklije valóban fölíe- deztetett. — Nem tagadom — kezdte az öreg, a telepről valóban én mentem el utoljára. Minek is tagadnám? Hisz azt a főnök úr is jól tudja, hogy az én fájrontomat soha nem a csöngő szabta meg, hanem a munka. De tegnap kivételesen nem a dolog miatt kellett időznöm. — Csak röviden öreg — rántott a gyeplőn Erdei —, így sose érünk a végire. Ne kezdje Adámnál-Evánál, mert ránk estellik. Nekem még dolgom van. Tízre a városDan kell lennem. Tehát? — Mondom én — folytatta az öreg —, de úgy jobb, már enged elmet kérek, ha sorjában! Mert hogy ebből tetszik ki, hibásan cselekedtem-é, vagy sem. Szóval, hogy végeztem a dologgal, bementem én is az öltözőbe s nekivetkőztem, hogy tusolok. Az ám! Csakhogy nem találtam a szappanomat! Egy helyen tartom én mindig kérem az ablakmélyedésben, de most nem volt ott. Na, mondom, hát most mi a nyehisséget csináljak? Anélkül?! Hát az meg milyen tisztálkodás? Nem vagyok én puli, aki csak úgy megrázza magát, ha víz éri! — Józsi bácsi — vágott közbe Erdei —, tudom . én, hogy maga nem puli. Ne ezt fejtegesse itt nekem! Arról beszéljen, amiért hivattam! — Arról a! A színtiszta valóságot beszéleni én, főnök úr, úgy ahogy történt. És ismerhet, ha vétett is a kezem, a számmal sohasem próbáltam helyrehozni. — Most mégis azt teszi, öreg! — Ó — tárta szét a kezét Józsi bácsi —, ne állítsék már ilyet a főnök úr! Rosszul esne ilyet hállanom! — Rendben — ült vissza az asztalhoz a főnök —, nem állítok semmit. De akkor most már hozakodjék elő a dologgal! — Jól van — sóhajtott az öreg —, ott hagytam tehát el a szappannál, hogy nem találtam. Pedig ott volt, a rosszbaj álljon bele. Vagy tán nem is bele, de abba a marnaba, amék rárakita az újságját, merthogy attól nem tanultain. Ott volt alatta. Persze, hogy pontos legyek, ez már csak azután derült ki, hogy letusoltam. Kénytelen voltam végül is csak úgy szappan nélkül. Olyan is volt az, még a hátain is iúdbőrözött. — Na, idehallgasson! — csapott az asztalra Erdei — vagy beszél nekem arról, amiért hívattam, vagy elmegy a fenébe! Tudja, hogy én rendes hangot ütöttem meg magával szemben mindig, de most már igen unom a szappanját! — De hát arról van szó, tisztelt főnök úr, eppen arról, hogy mennyire megdühödtam emiatt a francos szappan miatt én is. Ez vitt engemet a rossz útra... — Na végre, nyögje mór ki, az áldóját! — Merthogy megtanóltam azt a csöppnyi szappant, azon nyomban elhatároztam mondom, többet ti nem fogtok ki rajtam s becsomagoltam ugyanabba az újságba, ami alatt meglapult s behoztam az irodába ide. Igen — mondta töredelmesen s megállt egy pillanatra. — Gondoltam itt biztonságban lesz! Odadugtam, igen a polcra, az iratok mögé! Arra találhatott rá a főnök úr s igaza is van, ha bepipult, de hát mit tehettem volna? En belátom, hogy ilyesminek nem ott a helye, el is viszem, ha már így alakult, s utána nézek, valami alkalmatosabb heiynek. Nem akarok én még egyszer így járni. — Jól van öreg ! — állt föl az asztaltól Erdei —, úgy látszik hülyének néz, teljesen hülyének! Papol itt minden marhaságról, csak arról nem, amiről kéne! — De hisz elmondtam én mindent, főnök úr — döbbent meg az öreg —, ha nem is sorjában, de azér csak el! Hát mit mondjak még?! — Nem hallotta mivé} kezdtem? — fírm’edt rá türelmét Vesztve Éfcléi. — Azt kértem-. magától, ne kertelj en,- hanem mondja el szépen, mi volt az este! Maga ment el utoljára s akkor még megvolt az a nyomorult deszka! Még láttam én is. S reggelre lába kelt! Hajlandó tehát elárulni, hogy hova lett az a meszes deszka, vagy nem?! — Hát afelől folyik a kihallgatás?! — Hát mi az istenről folyna?! — Merthogy én azt hittem, hogy a kis szappanom miatt, hogy ... ugye, behoztam ide... — öreg! — lépett ekkor az idős ember elé Erdei —, ha nem hagyja abba ezt a szappanyozást, én... komolyan mondom, nem állok jót magamért! A betyár istenit, azért... mindennek van határa! Eddig egy szög sem tűnt el a kezén, most vénségére válik csirkefogóvá?! — Én, Főnök úr?! — Maga, maga! Még csodálkozik? Hogy valakinek épp egy koszos deszkára támadjon kedve! De hát mindegy, lopás az így is, úgy is! El is bocsáthatnám ... — Dehát miért főnök úr? — Ne bőszítsen már öreg a süket istenit magának! Hát nem érti?! — Értek én mindent, főnök úr, hogyne értenem! Túl akar rajtam adni, mondja meg. De ne fáradjon, megyek en magamtól is! — De előbb most már előadja azt a rohadt deszkát! Addig innen egy tapodtat sem! Vén csirkefogó! — Vénnek vén vagyok az igaz, fiam. De hogy a csirkefogó te vagy, az is biztos. — Tudja, hogy kivel beszél? — kapta el az örég grabancát Erdei —, tudja?! — Egy nyikhajjal. — Vonja vissza! — rángatta meg az öreget —, de azonnal! Hallja?! Nem elég, hogy tolvajkodlk, még így mer beszélni!? Hajlandó.lettem volna eltussolni, de most már nincs pardon! — Vegye le rólam a kezét! — szólalt meg fojtott indulattal az öreg. — Velem még a fogságban sem beszéltek így! Hát mit képzel? — A főnöke vagyok! — lépett az ajtóhoz Erdei —, s innen most már addig ki nemi megy, ezt garantálom, amíg el nem mondj ä az igazat. — Az igazai?! — lépett el Erdei mellett Józsi bácsi —. hát legyen! Nem hagyott végigbeszelni, csak tol- vajozott itt, meg rángatott, de ... jól van! Ugorjunk a végire. Mint mondtam, bejöttem ide az este. hogy nézzek valami helyét a szappanomnak; hát. ahogy körbelestem, ezen az asztalon állt meg a-szemem. Az asztalán. Magam csináltam valaha, s már volt eszemben többször, hogy megjavítom, csakhát valahogy nem volt rá érkezésem. .. — Itt van hát a deszkája, tisztelt főnök úr! — s azzal lerántva az asztalról a viaszosvásznat fölborította s néhány dühödt rúgással kipenderítette annak lapjából az előző este belefűrészelt deszkát — Itt van! Legyen vele boldog! M egfordult aztán az öreg, s elindult kifelé. Erdei félreállt, utat engedett a távozónak. Majd behúzta az ajtót, s leült a lócára. Szanaszét szóródott papírjain ott hevert keresztben a keresett tárgy a deszka, s mellette, hogy hogynem — lesodiródhamtt tán — egy újságpapírba csomagolt aprócska valami. Csanády János< Nagyapám latin nyelvkönyvére Gyere, Nagyapám, kézen-foglak, felsegítelek a gutaütés ágyából, fél-oldalad magamra vállalom, úgy vezetlek ki betegszobádból, hátra, a kertbe; az Édenkertbe, amit Te álmodtál meg, mikor ennek a népnek — nem egymagádban — jobbat akartál, talán épp azt, amivé ez a kis darab Éden lett; — nem gondoltad Te még akkor, végtelen kukoricások kardlevelei közt szabdaliatva; mivel jobbat kívántál ennek a népnek, nagyobb és közösségi földet, mint sok-sok nyíl- lövésnyit ősünk az ősidőben, a Kárpát-medence tágas terein; nem gondoltad, hogy ott üt meg az Isten, s úgy, hogy féloidaladra majd’ megbénuljál — gyere, fogd a kezem, ötéves vagyok, de erős gyerek vagyok, kivezetlek betegszobádból, örököltem tőled az akaratot, s azóta hányszor, de hányszor vágott végig rajtam a korbács —, sebaj, most együtt vagyunk, Nagyapa s Unoka-sarjadék, aki már most Rád akar hajasul; menjünk, a konyhaajtótól jobbra indulunk el, a téglával kirakott kispitvaron át, el a fészer előtt, tovább az ágashegy előtt, ahol a tüzelőt aprítottam, menjünk el a disznóól és a pince előtt a drótkerítésig; kinyitom az ajtót, lépjünk, csak lépkedjünk végig a kerten, lebegj mellettem béna féloldaladdal, nem bánom, ha közben az egyszeregyet is kikérdezed, csak szólalj meg, lebegj; itt vagyunk az Édenkertben a vetemények között, amott már piroslik az eper, a málna, bogyót buggyant az egres, a szőlő hízó fürtjein kis gáliccseypek, s bedől a földek mögötti duzzadt ég-gerezdből, bedől a kertbe a vakító fény, a vadgalamb kábítón krúg fejünk felett az akáciombban, itt látom a verset melletted, színes légbuborékban száll a verebek csivitelése nyomán, feljebb kering egy meleg iégörvény- ben, nem hasonlít a komor zsoltárokra, bár talán belőlük csírázott- szivárgott ki, mikor még tanítottál, karmóniumoztál az istentiszteleteken — látom a verset, rajtam kívül van minden költészet — Homérosztól a latinokig, Horatiustól Rimbaud-ig, Apollinaire-ig, Adyig s a magaméig; a költészet rajtam kívül van, de nem tőlem függetlenül létezik,— ezt mondd meg, hogy lehet, mert még nincsenek szavaim, talán egész életem abban telik el, hogy azokat gyűjtöm vagy termem, mint a májusi akác a mézet; nincsenek még, nem Is akarom őket, csak Veled akartam lenni itt a kertben, az Édenben egy végtelenbe-kitartott pillanatig, tudva, hogy velődből származom, bénult félo’dalad az én múltam is, hogy elmegyek majd talán Indiába vagy a Kaukázusba a ginzeng-gyökérért, a gyógyító fűért, mert az e sebzett, sebet ütő földön csalánban nem terem meg. Gyere, üljünk ki. a kertbe, vigasztaljon a gyenge napfény, s a végtelenbe táruló utak. Bordal Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat mennél komorabb a kurucvére kocsmárosom annál vidorabb mennél inkább rezes ez a csapszék annál inkább otthontalanabb lenyelni az időt egy ivásra lecsapni az üres poharat józanságom botrányokozása nagy részegség iránt mutogat a mutató megáll az Órában zabái a perc döglött bogarat felfújódik mint egy ezüst bálna szétpukkan az éj csücske alatt Múlandóság nevű fogadóban drágán mérik vörös boromat Vaddisznóvágta • ' - -' w i a , > -t.. NSÜ&fó • ■’«hbbk'N: * V- jp Muray Gutái MagdaCseréptörés Kirakodott a késdobáló; pipacsokat ütött a selymen. Sziszeg a fölsebzett tapéta. A falban bentszorult a kés. Ez az állandó reszketés szokott tárgyaim eltéríti. Beburkcióznak tiszta gézzel. Törékenységük mérhetetlen. Szeszélyből kaptam csak pofont, pedig mindig megérdemeltem. Csigaházba húzódik vissza a véres fátyol. Amul a koszorú. Lépcsőhöz fut a gyönge pázsit. Dereng a márvány, mint az emlék. Hogyha tehetném, visszamennék az összezúzott kastélyszobákba. De már csak denevérek, árva baglyok motoznak estelente odabent. Póklábak kaszálnak a bársonykönyöklőn. Mérik az időt. Az én időm kitelt, mint a betellő almák arca a polcon. Nem folyamodtam édesgyökérhez, sem a jelenben pártfogókhoz. Levertem szórakozottan a csészét halandóságom italával. S most nézhetek, mint nyitott sebre, a múlhatatlan cserepekre. ;• Kérésztáry Dezső: Egy : | ügyeskedőnek Hogy el tudsz tűnni a füstben, fütyülni a golyófüttyel, surranni kígyók, dögök közt, köpenyt fordítani szépen a hideg s a forró szélben! Ha a gyanú vaddá vadul, te sétálsz bán.atlanul, Róbert alkotása s mint P<>sványos korod szobra: belépsz a Panteonokba.
