Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-04 / 182. szám

8

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

1984. AUGUSZTUS 4., SZOMBAT

Menjünk

szórakozni!

JJe sokszor noszogatjuk egymást, tanakodunk barátainkkal: mitévők legyünk, hová induljunk, mit csináljunk? Bár-milyen furcsa is. de ezek a kérdések végig kísérik életünket. Az ember mindig azt hiszi, úgy gondolja — legyen gyermek, tinédzser, középkorú, vagy idősebb — hogy pontosan az ö korosztályának jut kevesebb az igazán kellemes időtöltésből. Az öreg fiatal, amaz meg idősebb szeretne lenni.

Szüntelenül elégedetlenek vagyunk, mindig kimaradunk valamiből. A homokozóban játszó apróságok fél szemmel lesik a néhány kurta esztendővel idősebbeket: de jó volna biciklivel fogócskázni. Amazok féltékenyen figyelik a ti- zénéveseket, akik már egyedül járhatnak moziba, s nem kérik el tőlük a személyi igazolványt. Ám ők is többet akarnak. Főként sole pénzt keresni, hogy jusson a diszkóra, a kirándulásra, az utazásra. Aztán a harmadik ikszet átlépve neveletlen porontyokkal megáldva, akik kis- lapátért, bicikliért, mozijegyért könyörögnek, pénzt kérnek diszkóra, már nem irigyeljük a felnőtteket.

Persze az életkor nem dönt el semmit, hiszen egy generáción belül is mások az igények, a lehetőségek. Harmincas barátom például , hátulgombolós karában szeretett bele a modellezésbe, s bár esztendők óta nem jut rá ideje, mégis megbabonázva áll meg a Hobbi bolt kirakata előtt. Másik ismerősöm akkor érzi jól magát, ha a kivénhedt porszívó motorjából fűnyírót eszkábál- hat, vagy selejtes hűtőgépajtókból garázst építhet. Akad, aki színházba, hangversenyre, moziba jár, ott van minden popkoncerten, vagy éppen varrogat, kézimunkázik, kertészkedik, a konyhában próbálja ki magát.

A szomszéd fiú éjjel-nappal maszekok hogy minden nyáron küllőidre utazhasson, neki ez a szórakozás. Egy fiatalokból álló együttes abban leli kedvét, ha népzenét játszhat a hasonszőrűeknek, fölmutathatja a múlt értékeit. És akad, akit jobban csalogat a sramlizene, mint a diszkó fényei, mások csöndesen beszélgetnek, sörözgetnek barátaikkal.

Gyermekkori játszótársamnak pe- dik mindegy, csak otthon ne legyen, csak kivonja magát a családi tűzfészekből. Italboltokban, borkimérésekben tölti az idejét, költi a pénzét, ami ugyan nem szórakozás, de nem tud, nem akar jobbat.

Mégis, amikor a nyári szórakozásról van szó, akkor nem akarunk se modellezni, se garázst építeni, se füstös kocsmákban ülni és szívesen letennénk a kötést, elhanyagolnánk a konyhai művészetet. Olyan földhöz ragadtak vagyunk, hogy mindjárt a könnyed időtöltés, a tánc, a jó zene, a vigalom jár a fejünkben. Elvágyódunk a négy fal közül, jól akarjuk érezni magunkat. És ekkor jönnek a csalódások: nincs hová menni. Ősszel, télen, amikor kevesebb a szabadságunk, nehezebben mozdulunk ki otthonról, akkor egymást érik a programok, de eopen most alig akad. Ráadásul, amúgy hűbelebalázs módjára indulnánk neki, mondván: majd csak találunk valamit. Amíg ezek a gondok csak bennünket gyötörnek, s azokat nem, akiket hivatalból kellene, addig ne tegyük. Az önvédelem hamar kifejlődik, a kudarcok megtanítanak arra: jó előre tervezzük meg programjainkat, ne fecséreljük el szabad időnket hiábavaló futkosással, hiszen úgyis oly kevés van belőle.

T

udjuk, semmi sem tart örökké. Ez a nyár is elmúlik egyszer, s megint rendbe jönnek a dolgok. Visszatérünk megszokott elfoglaltságainkhoz, otthoni kedvteléseinkhez. Jól megleszünk és nem szolgáltatjuk ki magunkat senkinek. Ám akad egy bökkenő. Ügy hírlik: jövőre is lesz nyár.

Szombat este Gödöllőtől Budakesziig

Makacs nézetek és a valóság

Nem láttunk kígyózó sorokat, örömtől felhevült arcokat. Láttunk viszont sötét ablakú, bezárt művelődési házakat, majdnem üres termeket, lehangolt népművelőket. És találkoztunk néptelen presszókban unatkozó felszolgálókkal.

Hol vannak a fiatalok? Mivel töltik a szombat estét? Ennek eredtünk nyomába, városokban, nagyobb és kisebb falvakban jártuk végig a feltételezett szórakozóhelyeket, művelődési intézményeket. Kerestük, jogos-e a gyakran hallott panasz: nincs hová menni, nincs mivel agyonütni az idői Igaz-e, hogy a fiatalok kényszerűségből járnak a kocsmákba, csellengenek az utcán, támasztják óraszám a játékgépeket zsebpénzüket szórva?

S kiderült még, vonzóbb-e a videodiszkó a sváb bálnál, miért játszanak félig üres széksorok előtt az amatőr együttesek?

ínyenceknek való

Gödöllő, délután négy óra. A művelődési központ kihalt parkolójába kanyarodunk be gépkocsinkkal. A zárt ajtókon belesve táblán akad meg a szemünk: a zenebutik, a büfé, a művelődési ház zárva. Az nem derül ki, hogy miért? • Nemcsak bennünket ér váratlanul ez a fordulat, egy fiatal pár is értetlenül szemléli a feliratokat a kilincset próbálgatva.

Hosszas érdeklődés után találjuk meg a Napsugár éttermet, amiről az a hír járja, hogy az egyik legfelkapottabb hely a városban. A kerthelyiségben kis társaság ücsörög a napernyők védelmében, bent a bárpultnál halk zene mellett szürcsö- lik néhányan italukat. Nagyon ízléses, mondhatni elegáns hely, de nem kifejezetten fiataloknak való.

— Elsősorban a nyugodt, ízletes vacsorára vágyó középkorosztályra számítunk — mondja Kulai László tulajdonos. — Éppen ezért nincs diszkó és nem is kívánjuk az ezzel járó ■ közönségét. Esténként szolid szalonzene szól. Táncolni azért erre is lehet.'

fiz étlap árai és a választék arról győznek meg, hogy ide nem érdemes lapos pénztárcával betérni. A kínálat valóban ínyenceknek való: fürjsült, rákkoktél, fogas roston és borjú bécsi díszeleg a menükártyán.

— Ha fiatalokat akarnak látni, akkor a Goldenba menjenek — tanácsolja az egyik pincér.

A Golden játékteremként bizonyára aranybánya volt, de sörözővé alakítva sem lehet rossz üzlet. A tulajdonos a játékgépekről hozott rendelet hatására két hét alatt váltott. Az automata még mindig csalogatja a játszani vágyókat — most is körülállják négyen-öten —, de már a videodiszkóé a főszerep. Most még itt sincs tömeg, de reggel négyig még megfordulnak itt néhányan.

Több a véletlenné!

Vác, hat órakor. Itt is a művelődési házat keressük föl elsőként. A nagyteremben torz gitárakkordok uuDörögnek. Amatőr együttesek próbálják meghódítani a kisszámú publikumot, kevés sikerrel. A hangerő már a profikat idézi, a hangzás, a zenei tudás viszont a szó rossz érteimében is amatőr. Érthető, hogy gúnyos közbekiabálásokon kívül mást nem tud kicsalni a nézőkből. Takács József népművelő, nem csodálkozik az érdektelenségen.

— Igaz, hogy ez nem színvonalas program, de másra sem jönnének be többen. Ezért szünetelnek egész nyáron az ifjúsági klub foglalkozásai is. Az előző évelt tapasztalataiból tudjuk, hogy ilyenkor a fiatalok nyaralnak, dolgoznak, a többségükben bejáró diákok pedig otthon keresik a szórakozást.

Ügy tűnik, még mindig korán van. A város legnépszerűbb szórakozóhelyein nem látni fiatalokat. A Fehér Galamb sörözőben unatkozó pincérlányok trécselnek a pultra könyökölve, a Duna presszó pedig a híres pesti Zserbót idézi vendégeivel.

Átkelve a Dunán, első állomásunk Pomáz. Este nyolc óra. A jó programjairól híres művelődési központban bízunk. Csalódtunk. Teljes a sötétség, az ajtók itt is zárva.

Ez már több lehet puszta véletlennél. Mintha a népművelőkben még makacsul élne az a nézet, hogy a nyár uborkaszezon.. Holott ez nem igaz, még a színházak esetében sem. Hiszen egyre szaporodnak a

nyári estékre kínált műsorok, szabadtéri előadások, az idegenforgalomhoz kapcsolódó. rendezvények.

Természetes igény, hogy a nyári szabadság alatt mindenki megtalálja a kikapcsolódás különböző formáját, miért éppen a fiatalok lennének kivételek? Sőt, éppen e korosztály sajátja, hogy nyűgnek érzi a bezártságot, s mindenhová elmegy, ahol valami történik. De, ha nem történik semmi...?

Mindig itt vagyunk

Akkor marad a diszkó. Ha van. Pilisvörösváron van. Nem is akármilyen, este kilenckor alig férünk be a Tárna étterembe. A hatalmas hodályban lépni sem lehet a tánco- lóktól. A sűrűn gomolygó cigaretta- füstön erőszakosan tör át a három készülékből sugárzott videoprog- ram, dobhártyát repesztő hangerővel. Innen sem hiányoznak a játékautomaták. Bár tábla hirdeti, hogy tizennyolc éven aluliakat szeszes itallal kiszolgálni tilos, mégis mintha ők lennének többen, s üdítővel teli poharat keveset látni. Ezt erősítik meg azok a fiúk is, akik a hűvös nyári estével dacolva, kint ülnek a kerthelyiségben. Azt is megtudjuk tőlük, hogy a környéken ez az egyetlen valamire való szórakozóhely, a szomszédos falvakból is ide járnak a fiatalok.

A másik asztalnál tini lányok cigarettáznak, láthatóan várnak valakit.

— Minden szombaton itt vagyunk — mondja Hegyvári Éva. — Mindig van ismerős, táncpartner. Ha nincs, lehet találni.

— Igaz, a zene kicsit unalmas — szól közbe Novákovics Rozália —, állandóan ugyanazokat a kazettákat ismétlik.

— Valóban, nálunk itt a művelődési házban drágább a sör, mint a Tárnában és videónk sincs — mondja Wenczl József népművelő —, de nem ez az igazi oka, hogy a mostani sváb bálunkon ilyen kevesen vannak. Ma több esküvőt is tartanak a faluban, s ez itt esemény.

A zenészek éppen hangszereik után nyúlnak. Szól a sramli, néhányan táncra perdülnek. Ebben sem a fiatalok jeleskednek, noha tanyázik mellettünk egy süldő lányokból álló társaság, a parketten így sem taposnak egymás lábára.

— Szívesebben vagyunk itt, mint a diszkóban — mondja Peller Hedvig —, jobban tudunk erre a zenére táncolni, talán azért, mert a német nemzetiségi együttes tagjai vagyunk. A hangulat is jobb, köny- nyebb emberi kapcsolatokat teremteni.

Lehet, hogy ez máskor valóban így van. Most nem erről győződhettünk meg, mégha azzal búcsúzik is Wenczl József, hogy nincs mindig ilyen langyos hangulat, mint ezen az estén.

Csak visszavonulni?

Benne járunk az éjszakában. Múlt heti élményeink hajtanak Budakeszire. Akkor a művelődési központ zenétől volt hangos. A fiatalok annak ellenére betértek, hogy a büfében csak szeszmentes italokat árusítottak. A hangulatra, ennek ellenére sem lehetett panasz. A lemezlovas kitett magáért, a lányok még egymást is táncra kérték.

Isimét csalódtunk. Itt is zárt ajtókra találtunk. Tovább nem kísérleteztünk, hazafelé vettük az irányt. Ha nem is állíthatjuk, hogy a látott kép tipikus, mindenesetre lehangoló. Ha egyetlen este, ilyen sok helyen megegyeznek tapasztalataink, az jelent valamit.

Kőrútunk végén nem lettünk okosabbak. Azt Ugyan senki nem vitatja, hogy a presszók, éttermek vállalkozó kedvű vezetői manapság könnyebben teremtenek vonzó fel- tételeket, mint a fiatalok szórakozásáról gondoskodni alapvetően hivatott intézmények. Ez mégsem elég ok arra, hogy az utóbbiak a feltételekre hivatkozva, szó nélkül visszavonuljanak, átengedve a terepet a fiataloknak, az üzletet helyesen megérző vendéglátásnak.

KÖVESS LÁSZLÓ—M. NAGY PÉTER

^ Nem sokat változtak, pedig ^ megérintette őket a világhír. ^ Ugyanaz a közvetlen hang, mint í amikor hét esztendeje, a Ki mit C tud? döntőjében megismerte őket j az ország. A lámpák vakító fé- ^ nyétől megszeppent kamaszok el- 0 ismert művészekké cseperedtek, ^ akik nem estek bele a 70-es évek £ divatáramlatainak csapdájába, 4 mert hűek maradtak a bartóki f gondolathoz: csak tiszta forrás- $ ból. A magyar és a délszláv ze- $ nei hagyományokból táplálkozó ^ muzsikájuk megérdemelt sikerét $ bel- és külföldi turnék, hangiéig mezek fémjelzik. És elérkezett a jubileum: tízesztendős a Vuji- v csics együttes.

Az Eredics testvérekkel a Vörösmarty téri Kultúrpalota halijában beszéltük meg a találkozót. Késnek, de hát sok a tennivaló az utazás előtt. Holnap indulnak Kuvaitba, ahová a korábbi sikeres bemutatkozás után visszavárják őket. öt hónapra szól a szerződésük, s most az utolsó részleteket beszélik meg az Interkoncert irodáiban. Aztán csak előkeverednek, előbb Gábor, az együttes vezetője, a harmonika, a tambura mestere, majd Kálmán, a bőgős, az egzotikus hangzású darub- ka és a tapan megszcilaltatója. Nincsenek jó kedvükben.

— Nem elég, hogy korán reggel meghúztak a vezetési gyakorlaton, mert rosszul álltam be az autóval a járdasziget mellé, de most még az utazás körül is bonyodalmak támadtak — mondja Gábor. — Lehet, hogy mi egy másik járattal megyünk a többiek után, mert nincs több hely a repülőgépen.

Nem marad sok idő a meditálás- ra, mert már Szentéhdrén kellene lenniük. Oda várják a vámosokat. Kálmán'fii a Trabant volánjához, a kis kocsi harapja a kilométereket.

— Gyermekkorunk óta kötődünl: a muzsikához — szól hátra az első ülésről Gábor. — Akkor kezdtük komolyabban .venni, amikor megalakult a pomázi fúvósegyüttes. Eleinte a táncosokat kísértük és többféle zenét játszottunk, hiszen a sok- nemzetiségű faluban együtt élnek, mégis különböznek a hagyományok. Végül a délszláv zenénél kötöttünk ki, mert az könnyedebb, légiesebb, archaikusabb, s láttuk, hogy a többi fiatalnak is tetszik. A kólódallamok eredendően az ifjúsághoz kötődnek. Talán még többen megszeretnék, ha á rádió műsoraiban a népzene is elfoglalhatná méltó helyét. Mi azt

szeretnénk, hogy a hagyomány, az érték ne vesszen el. Bár a táncházmozgalom nehéz napokat élt át, a közönségünk megmaradt. Ha nem is követnek bennünket úgy, mint a rockzenekarokat, azért mégis mindig találkozunk ismerős arcokkal Szentendrén, Pécsett, Székesfehérváron vagy az ország más vidékein.

— Általában Vujicsios Tihamér gyűjtéséből játszunk, de magunk is kutatjuk az értékeket. A korábbi kuvaiti szerződés révén végre olyan magnót vettünk, amivel már el lehet indulni. Egyébként is mostanra jutottunk el oda, hogy megfelelő az együttes technikai felszerelése. Azért tartott majdnem tíz évig, mert a hangszereink általában drágábbak a klasszikus hangszereknél, ráadásul nehéz őket beszerezni. A gyarapodás, a sikerek ellenére sem vagyunk profik, hiszen a zenélés mellett mindenki dolgozik.

— Kivéve engem, az egyetlen profit — szólal meg a volán mögött Kálmán. — A pomázi művelődési házban dolgoztam, néhány művészeti csoport munkáját szerveztem, mindaddig, míg a legutóbbi turnét követően megkaptam a munkakönyvemet. A legszomorúbb az egészben, hogy a postás hozta ki. Már előbb is szó volt róla, hogy, eljövök, mert rossz néven veszik a muzsikálás miatti hiányzásokat, de azért nem így gondoltam az elválást.

Szerencsére a többieknek nincs ilyen gondjuk. Ezt már a szentendrei művelődési ház zenetermében tudom meg az együttes tagjaitól.

— Az amerikai szállodalánchoz tartozó Sheraton Hotel vadásztermében játszunk minden este — mondja Brczán Miroszláv, a zenekar szerb nemzetiségű tagja, a cselló, a tambura, a nagybőgő avatott kezelője. — Inkább idősebbekből és külföldi üzletemberekből áll a közönség. A megszokott zenénket játsszuk.

Szendrödi Ferenc, a pengetős hangszerek megszólaltatója a legiz- gatottabb, társai nyugtatni próbálják, Borbély Mihály, a zenekar fúvósa pedig tréfával üti el a dolgot. Pedig nincs fényes kedvében: ő mindenképpen itthon marad.

— Az is jellemző volt erre a tíz évre, hogy a katonaság végigvonult az együttesen, s most én vagyok soron — mutat rövidre vágott üstökére. — Ha ezúttal nem is repülök velük, azért edzésben maradok: a seregben is zenélek.

Amikor elválunk, már útilázban égnek, a művelődési ház előtt ácsorgó teherautó platóján ott pihen a két hangszerekkel teli láda. Másnap reggel irány Ferihegy, irány Kuvait. S van abban valami borzongató, hogy egy csupa fiatalból álló, magyarországi együttes délszláv zenét játszik a Közel-Keleten.1

K. L.

4

Times a Vujicsics együttes

A hagyományt, m értéké mik