Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-04 / 182. szám
Oláh János-A Kölesér L átta a fiút, ahogy átvág a réten, Álmos, búzailiatú forróság lövellt köré a dűlőút porából. Meg-megállt, körülnézett. Madár se rebbent, az aratás vákuuma mintha őket is benyelte volna, pedig máskor az egész rétet betöltötte a .hangjuk, izgatottan röppentek egyik fűzfabokorról a másikra, szinte fölrobbant szárnysurrogásuktól a lomb. Leveleken, fűszálakon most a hetes por lisztes lepedéke ült. A Kölesér sárgás-zöld észrevétlenségben, mint valami álmos gyík lüktetett a magos löszfalak közt, biztosnak érzett rej- tekében. Csak aki egészen föléje hajolt. annak lehelte arcába édeskés lányillatát. A fiú megállt a pockok, rókák liggaíta löszfal tetején, s a virágszirmoktól fehérhabos, sárgán átlátszatlan örvénybe bámult. Itt szoktak fürdeni, ebben a távoli, elhagyott bombatölcsérben, ahol a másutt csenevész patak szinte tóvá terült szét. Sokáig állt a partszegélyen, nem ment le a vízhez, mintha várna valamire, pedig láthatóan azért jött, hogy megfürödjék. Aztán mégis elindult lefelé a kitaposott, meredek ereszkeclőn, ami egyenesen a partra vitt, megszédült a töményen fölérző fülledt virágillattól. A part meredekét körbe-körbe cigánykóró és bürök lepte el, közöttük-fölöttük komló futott, s most minden virágban állt. A nehéz illat idevonzotta a környék összes legyét, darazsát, méhét, lepkéjét, dongóját, szitakötőjét, olyan tömegben bozsogtak a pókbeszőtte sűrű fölött, hogy távolról is hallani vélte az ember szárnyaik zaját, mintha szövőgyár zümmögött volna valahol a füzes mögött. Lerúgta magáról a gatyát, az inget már az úton levetette, a kezében hozta idáig, és • sietve ugrott bele a vízbe. A víz megbocsátón ölelte át, szinte nem is csobbant. Sokáig guggolt mozdulatlanul- a parti sekólyesben, úgy, hogy csak a fejét dugta a víz fölé. Aztán beljebb merészkedett. A víz tehetetlen lassúsággal forgottforgott körülötte színlelt nyugalomban. Hirtelen, de nem egészen váratlanul szaladt ki lába alól az enyhén iszapos folyófenék. Eleinte nem is érezte kellemetlennek ezt az új állapotot. Igaz, nem tudott úszni, de egyelőre nem is volt szüksége e tudományra, a tüdeje tele volt levegővel, az izmai erővel. Behunyt szemhéja mögött sötétben derengett a víz titokzatos, zöldessárga fénye. Még nem zavarta meg az ijedtség, csak jóval ezután, késve villant át az idegein, futott szét borzongó bőre alatt. Óvatosan, mintha nem is saját akaratából tenne, nyújtotta le a lábát, próbált tapogatózva valami szilárd támaszt keresni, de semmit nem talált. Ügy érezte, hideg vásznakba bu- gyoláíja egy erőszakos, ideges kéz, már-már rá is átragadt e hiábavaló kapkodás. Egy vakítóan üres pontot látott feltűnni valahol a távolban, amely gyilkos gyorsasággal közeledni látszott feléje, de aztán váratlanul, éppen a döntő pillanatban meghátrált, visszahőkölt, vagy kialudt, ezt már nem volt ideje megfigyelni. Egy föl nem szakadt kiáltás fulladásérzése maradt a helyén. Érezte, nem sok van már hátra, ereje, levegője fogytán. Ha menekülni akarok, most kell megpróbálnom, gondolta. Igen, harminc másodpercem van, addig még kibírom, ki kell bírnom. Meg sem született benne az elhatározás, máris úszni kezdett, ahogy tudott, levegő nélkül, a víz alatt. De hiába, úgy érezte, hiszen nem halad semmit. A legszívesebben föladta volna. Aztán mégis, talán nem is egészen a saját akaratából, úrrá lett a gyöngeségén, nem engedett a homloka dörömbölésének, a szeme előtt táncoló tarajos, vörös karikák csábításának. Kompozíció Révész Antal grafikája Keresztes József Mesteremberek dicsérete Annál, örülnék — én örülnék neki a legjobban —, ha minden, amibe belefogok, sikerülne. Ha, amihez hozzányúlok, arannya válna a kezem alatt, mint Mídásznak... de legtöbbször csak torzó marad a nagy garral, pheidiászi lendülettel kezdett munka. Az anyag ellenáll... („Volt egy szent szándékunk”...) Ilyenkor irigylem a szélmolnár dédapámat és a kovácsbognár nagyapámat. Ók tudták, mi a kezük munkájának eredménye: az egyiknek ott volt a zsákokba visszatöltött, tiszta, jó szagú liszt, az őrlemény; a másiknak a kijavított kocsikerék, a lőcs, vagy a lerúgott lópatkó helyett visszarakott új, faszén-, — rcve- és szaruszagú, a ló patájára szabott-igazított fémköltemény. A lisztből kenyeret sütöttek, a kerek gurult: haszna volt mindkettőnek. En meg csak nézek magam elé, bizonytalanul, hogy mit Is akarok tulajdonképpen, mit akartam a fogalmazványon áthúzásokkal, a sorok közé, a margóra írt, nyilakkal és kampókkal lejjebb, följebb terelt — összefirkált, agyonjavitgatott — szöveggel? S félelemmel remélem, hogy mégis-mégis sikerült... Pedig talán tényleg hiába bízott, végűi nem csoda, hogy megfordult ez is a fejében, lehet, hogy ugyanott vagyok, ahonnan elindultam, és csak forgok körbe-körbe. Mégis, amikor elért a harmincadik másodperc végére, igaz, hosszan kivárt előtte, olyan természetesen nyújtotta le a lábát, mintha biztos lett volna benne, nem csalódhat. És valóban, odalenn szilárd talaj fogadta az érintését. Nagyot rúgott magán, és ettől nemsokára a hosszú-hosszú vakságot megszakítva újra szemébe ásított a nap, az ég, a part közönyös, részvétlen látványa, sietve fújta ki, szívta be a levegőt, rögzítette az irányt, és kezdett mindent elölről. Egyre rövidebb időket töltött a víz alatt, mégis egyre érzékelhetőbb lett a haladása. Any- nyira elmerült foglalatosságában, hogy azt se vette észre, a víz közben már csak a térdéig ér. Amikor leállt, az öröm mellett némi röstelkfedést is érzett Előrehajolt, a folyóvíz hánytatóan édeskés íze csiklandva szökött föl a torkán, futott szét a szájában, lepte el az ínyét, de nem sikerült kiköpnie. Az erő egyik pillanatról a másikra teljesen kifutott a testéből, ha történetesen nem a parton áll, most még a térdig érő vízbe is belefullad. Egy füves horpadásig sikerült elmásznia, oda vackolta be magát. Nedves, de a naptól lassan-lassan átfűlő hátát a fölrajzó kis kék lepkék úgy ülték meg, mintha nem is élne, olyan felhőtlen bizalommal. Ormótlan kiáltozásra ébredt, fázott, érezte, hogy a nap már a löszfal mögé merült, későre járhat hát. el kéne indulnia, az a darab idő mögötte olyan üresen tátongott, mintha semmi de semmi nem történt volna benne, mintha még a delet se harangozták volna eL A legények, észre sem vette őket, amikor elcsörtettek mellette, már lent álltak a vízben, meztelenek voltak, testük kesernyés por és izzadtságszaga ott érzett a föltámadó szélben, most jötték az aratásból. Szőrös, fekete ágyékukat se takarták el, úgy nevették föl szégyentelenül a túlparton visongó marokszedő lányokra, akik erre a bokrok mögé húzódtak, de csak a ritkás széléig, hogy azért lássanak. A fiú ijedten kapott a ruhája után, még megvolt az ing is, a gatya is, futtában öltözött féllábon ugrálva, meg-megállva. A folyó sunyin, meghunyászkodva tűrt, hallgatott mögötte, szinte bűntudattal. M egcsinálhatja — mondta Kocsi mama, aki maga volt a megtestesült öregség. — Megcsinálhatja — ismételte meg Kocsi mama. — Nem hisz nekem, mivel magában sem hisz? Én biztos vagyok benne, ha bemegy az elöljáróságra, magának ítélik oda ezt a lakást, itt a szomszédban. Azelőtt egy ősz hajú özvegyasszony lakott itt. Nem is tudom, mi lett szegénykével. Ügy gondolom, elköltözött a fiához vidékre, gazdálkodni. De maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Maga meg tudja csinálni ezt! — De Kocsi mama, én vagyok Lippainé, akinek a férje meghalt, én vagyok az az ősz hajú özvegyasszony. — Á, nem maga az kedvesem. Lippainé szép volt és fiatal. Látja, itt vannak a virágaim, ezeket is én ültettem. Mind-mind, egymagám. Az özvegy elé is ültettem, ide, a folyosóra, mindenhová. Ezeket én gondozom, látja ... — De Kocsi mama, drága, isten bizony én vagyok Lippainé, és ezeket a virágokat én ültettem. A maga lakása elé is én tettem a muskátlikat a cserepekbe. — Méghogy maga, kedveském? Ebből is játszik, hogy nem maga a Lippainé, mert Lippainé ilyeneket soha nem mondana! — Igaza van Kocsi mama... — Én szeretem a virágokat és Lippainé is szerette, de ő elköltözött vidékre a fiához, és maga nem Lippainé. Lippainé ősz volt, és nagyon szép. — Kocsi mama, én már visszajöttem a fiamtól, és ezután már nem ott fogok élni, hanem itthon. Ez az én otthonom. — Nem, kedvesem, nem hiszek el én ilyen bolondságokat, de maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Az ötemeletes bérház harmadik emeletén két mentősruhába öltözött fiatalember karolva támogatott egy lehajtott fejű öregembert. Mezei András: Mintha hívásra Mintha az erdőn minden ág éjszaka szárnyat bontana, gyökerestől szakadna ki erős talajából a fa, mintha hívásra törne föl önmagából a jegenye, úgy hallani a zúgását, ahogy a lélek száll vele: mintha hazám, mintha hazád szállna veled, szállna velem. Felismert édes szabadság lélegzete: lélegzetem. Törő István: Vers A nap kimúlt fölöttünk, este van, feketén izzik át tárgyakon a csönd, ütem nélkül járkálnak az élők, áram dobálja idegrendszerünk, a régi téren még gyermekek játszanak, csillag-ragyogás tekintetük, felhők alól elszállunk a szóval, közel jövünk, egyek leszünk már, lelkűnkkel egy nagy madár repült el, s hej de messze, hej de messze száll. Zelk Zoltán: Gyerekek közt Dér Endre: Muskátli — A Kocsi papa! Kocsi néni, megjött a férje! — örvendezett Lippainé, a szomszédból. Kocsi néni megmeredve állt, két ökle kötényének két zsebében; dacosan várt. A két fiatal mentős bekísérte az öregembert a lakásába. A lakásban rend volt, tisztaság. Az öregember ruhástól feküdt le az ágyára. — Nem, nem kell szólni semmit a feleségemnek, majd én elintézem. Köszönöm, köszönöm a segítségüket. A két fiatal mentősben felmerült ugyan, hogy mégis szólni kellene az öregasszonynak, aki kint állt a lakás előtt, valahogy ilyenformán: „Ma- muska, meghoztuk a papát, menjen, nézze meg ...” Csak ennyit, nem többet, bár ezt az öregasszony természetesen félreértelmezné. Hogy miből látni mindezt? Pontosan nem tudhatja az ember, de ha megpillantja valaki a mozdulatlan nénit, épp elég okot lát a föltételezésre ... — Mama, a szobában van a Kocsi papa — súgta az öregasszony fülébe Lippainé, amikor már leszaladtak a mentősök a lépcsőn. Kocsi mama néha mozdult, feldúlt volt és tanácstalan, majd vértelen arca hirtelen megszínesedett, megigazította a haját, és bement a szobába. Leült a férje ágya szélére. Megigazította a párnát a férfi feje alatt. Mosolygott. Kicsit később levetette a férfi cipőjét, és megint visszaült az ágy szélére. Mosolygott. Várt, és mosolygott. Az öregember is mosolygott. Csendben. — Föl kéne támasztani a fejem! Hoznál ide egy kispárnát a fejem alá? Szentendrei motívum Szánthó Imre linómetszete Az öregasszony kispárnát tett a férfi feje alá, és visszaült az ágy szélére. Mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Tudja, az én öregem bent van a kórházban. Agyvérzése van. Be se engednek hozzá. Megmondta a főorvos: „Kocsi mama, maga ne látogassa a férjét”. Gondolhatja, mi van, ha már megmondják az embernek, hogy ne látogassa a férjét... Maga, persze, még fiatal, maga mindent kibír. A fiatalok mindent kibírnak. Kocsi mama szégyenlősen elpirult és mosolygott. Az öregember is mosolygott. — Hoznál egy kis harapnivalót? — Kenyerem, az van! Köményma. gos levesem is van, meg paprikás krumplim, kolbásszá!. Képzelheti, az öregem, hogy befalna szegényke, de hát azt a főorvos mindentől eltiltotta. — Hozz egy kis paprikás krumplit, mama! A z öregasszony kirepült a konyhába, a konyhából a folyosóra, és elújságolta Lippai- nénak, és sorban mindenkinek a hosszú folyosón, hogy egy fiatalembert hoztak a "mentők, véletlenség- ből épp hozzá, a férje helyett. Egy érős, egészséges, vidám fiatalembert, s éhes, akár a farkas ... Lippainé ezalatt megmelegítette a köménymagos levest és a paprikás krumplit, egy tálcára kenyeret, szörpöt és kompótot tett, Kocsi mama pedig boldogan vitte az elkészített ételt a szobába. Amíg a férfi evett, Kocsi mama szóval tartotta. Természetesen a férjéről beszélt, válaszként az öregember bólogatott. Kocsi mama mosolygott, az öregember is mosolygott, később föl-fölkaca-gtak, időnként jóízű hahotájuk özvegy Lippainét is nevetésre késztette, amikor a muskátlikat megöntözte Kocsi néniék lakása előtt. Gyerekek közt ültem a földön, gondjaim addig hessegettem s olyan kicsire zsugorodtam, hogy igazi társuk lehettem. De nyelvüket csak rámöltötték s ezt mondták nekem incselegve: — Azért, mert ily kicsinyke vagy csak, attól még felnőtt is lehetsz te ... Ültek karéjban és nevettek ... de egy kavicsért lehajoltam: — Látjátok-e? — kérdeztem tőlük, aztán magasra hajítottam. Repült, repült, fölszánt az égre: megismerték, a szőke hold volt! játszottak volna most már vélem, de sötétedett, alkonyat volt. (1939) A költő hagyatékából
