Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
1984. AUGUSZTUS 25.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Téli Duna Uhrig Zsigmond festménye Nógrádi Gábor: Kőművesek Gelléri Andor Endre emlékezetére Van már vagy húsz éve, hogy ez történt, de ma is kiráz a vérfagyasztó hideg, ha belegondolok — kezdte Misznai, a víz- és gázszerelő, aki igazat mondó ember hírében állt a házunkban, s most, hogy nekem javítgatta a vizét eresztő mosógépet — szokása szerint odarendelve maga mellé, hogy a munkáját nézzem — mesélt. — Valahol Budán, fent a XII. kerületben, ahol olyan sokan szeretnének élni, és ahol olyan keveseknek adatik otthonra hely, egy háromszintes házban dolgoztam a második emeleten. Ügy. úgy, a másodikon, ezt aztán nem felejtem el. Csövet kellett vegigvinnen a falban, mert a háziak még egy fürdőszobát akartak, hogy a gyerekek, ha lesznek majd, külön lubickolhassanak, meg a vendégeknek is legyen. Azok sem tudták, hogy hol az Úristen vége, csak kapaszkodtak felfelé. Különösen az asszonyka. Mert a férfi csak olyan gürcölős, tollából élő figura volt, mint maga, már megbocsásson, ellenben a nő, mint a selyembe öltöztetett rózsabokor, illatos és szúrós, de olyan bimbós is, hogy aki a tolvajlást teljes szívéből utálja, azt is viráglopásra csábítaná. Csak úgy lengedezett a könnyű, mutatós köntösében mögöttem. Még nekem is megélesedett a vésőm tőle, pedig maga tudja, én szeretem a feleségem, és még hogy szerettem akkor, fiatalon! De bizony a köntös árnyékában én is kapáltam a falat, mint fát a mártós kakukk, hogy lássa az a szirmos asszony, van itt erő. Ilyen az ember, ott veri el az erejét, ahol lehet. Gyorsan haladtam a téglában, mély ágyat vetettem a csőnek. míg el nem értem a rekamiét. „Jaj, az nehéz lesz!” — susogott az én rózsabokrom, és szaladt át a férjéért a szomszéd szobába, aki ott pötyögött az írógépén, mint egy csöpögő csap. De az emberke hiába hu- zakodott neki, csak az erek fészke- lődtek a homlokán, a bútor meg se moccant. Most láthatta, mennyivel nehezebb az ágy alatt munkálkodni, mint felette. Igaz, én csak tettem magam, hogy mozdítok, de erővel semmit. Tudja meg az az asszony, kivel él. „Tessék csak hagyni!” — mondtam az embernek, mert a XII. kerületben nem magázódok, és szépen arréb húztam az ágyat, mintakinek semmi az efféle. A férj elkullogott pötyögni, a rózsabokor meg úgy illatozott, hogy majdnem az ujjamra vertem. Még csak ez kell — gondoltam —. nagyon drága lesz nekem ez a szagolgatás, ha két-három hétig nem dolgozhatok. De maga is tudja, nehéz azt a nagy érzést legyűrni, mert az ember nem kap levegőt, ha egy ilyen asszony áll mögötte, aztán a vér, hol felszalad a fejébe, hol meg le a derék alá Amint éppen a porcogóim megszelídítésével foglalatoskodom, hát egy darab tégla nem beesik a falba! Befelé, nyilván egy üregbe. Na, ezt jól kifogtam! Most aztán az egészet nekem kell betömni. Mégsem hagyhatok egy csövet csak ágy a levegőben lógni két tégla között! Benyúlok a szerszámmal, hogy mégis milyen mély az az üreg, hót valami puhára tapint a véső, jól éreztem én azt. hogy valami szövet lehet, akkor sem voltam már Lajcsika a szakmában. Gyorsan kikaparom a következő téglát, benyúlok, ott bizony egy zsák van, és abban valami kemény, gömbölyű dolog. De akkor már az asszonyka is mellettem sustorgott, a pongyolája meg-meglegyintett, mint egy angyal szárnya. „Mi az? — du- dorászta. — Mi az?” Pedig láthatta, hogy lyuk és a lyukban valami. Nekem persze meg kellett kérdeznem, hogy kibontsam-e a falat, mert ugye ez egyszer többletmunka, egyszer meg az ő lakásuk. „Bonsta csak!” — sürgetett az asszony, és már hívta is a férjét. Ott álldogáltak remegősen mellettem, amíg kiszedtem a téglákat, egyiket a másik után. Tudtam szt, hogy mire gondolnak, ismertem én már akkor az embereket. Vagyont reméltek a fal mögött találni, aranyat, pénzt vagy egyéb értékeket, amiket a valamikor itt lakó emberek suvasztottak ide, hogy aztán odaveszve a háborúban, föld alá cipeljék a családi titkot. Nem volt kicsinyke üreg, az biztos. Végig kellett bontani a reka- máé mögött a falat, olyan fél méter magasan, hogy a csomag kiférjen. Kigürítottam, de akkor nekem már szűk volt a cipőm, mert két zsákot két oldalról valami kegyetlenül hosszú és formás dologra húztak rá, és ez nagyon nem tetszett nekem. Mondtam is a háziaknak, hogy ki kellene hívni a rendőrséget, mert ezt már nem a mi ügyünk. A férfi hajlott volna a szóra, mégiscsak írástudó ember volt, de az asszony mohóskodott, hogy fontsuk csak ki, és én sem bánom meg. Bizony akadnak ilyen illatozó, pongyolás szépasszonyok a mi gyönyörűségünkre, akiknek azonban csak annyi eszük van, hogy felpöcköljék az ember vésőjét, de az élet nagy dolgaiban nem szabad a döntést a kezükbe adni. Arra gondolhatott az elködlött agyú fehérszemély, hogy a hatóság elviszi a kincsét és csupán morzsát hagy neki. Rajtam ne múljék — mondtam, és lehúztam az egyik zsákot, csak úgy könnyedén. Amit ott látBényei József: Hűségbe kapaszkodva Ha elfogyott a hangod és torkod sebe vérzik, ujjaddal ródd a földre a tisztaság igéit, folyók medrébe, fákra, ahol a jel kövülhet. s viszi a vélt időnek gyarló üzenetünket: maradtunk még néhányan hűségbe kapaszkodva, hitekbe, szerelembe, sárral vert zászlórongyba: visszük batyukba rejtve az ósdi árvaságot erőszakban, közönyben. Sütnek fekete lángok. S az elszorított hangok egyszcrcsak felszakadnak s prédikálhatod tovább megmaradt igazunkat. tünk, az nem volt fehér embernek való. Az asszonyka rögtön ideget kapott, sikoltozva kirohant a szobából, ki a folyosóra, mint akiben megindult a .gyermek. A férfi meg úgy reszketett, mint a kutyakölyök, ha kicsusszan az anyja hasából. Nekem sem volt könnyű a lélegzet, nem mondom, de én már láttam a háborúban csúnyábbat is. A zsákban egy fekete arcú ember feküdt. Kiállt az alsó ajkszája, mint a négernek, és úgy be volt törve a je je, mint egy ablak. Az egyik zsákot a fejére húzták, a másikat a lábára. Nem sokat romlott a falban, ötven éve még tisztességgel falaztak, igen kevés levegő, meg nedvesség szivároghatott be hozzá. Szaga persze volt. Az apám hordott olyan seszínű vászoninget a harmincas-pegyvenes években, mint amilyet a halotton láttam. Aztán ez az ing is tele volt fehér pöttyökkel, mint az apámé, jól ismertem én a mész nyomát. Kőműves volt az öreg. Jött hamarosan a rendőrség, meg velük egy orvos is, aki belenyomott az én zokogó rózsabekromba egy injekciót, és aztán el kellett mesélni, hogy s mint történt. Aztán még két alkalommal beidéztek a rendőrségre. úgyhogy kétszer félnapom el is veszett. De a rendőrök sem találták ki, hogy ki ütötte, fejbe, azt a szegény melóst és kik tették a falba. Én mondtam, hogy ezt csak kőművesek tehették, mert szépen volt az a munka megcsinálva a két fal közé suvasztott halottal, és azok a kőművesek biztosan a társai voltak, de ez a hatóságiakat nem nagyon érdekelte. Azt mondták, ha meg is találnák a gyilkosokat, akkor sem büntethetnék meg ennyi idő után. No, meg közben volt egy háború. Én persze csínján bánnék ezzel a gyilkosok szóval. De ezt csak magának mondom. Mert lei tudja, miért ütötték főbe azt a szegény embert? Talán az egyik társa feleségét prüty- körészte éppen, és a férj rajtakapta. Ott a falazókalapács, püff nejei! A hirtelen felindulás meg van engedve ilyenkor. Vagy lopott a társaitól. Szegényektől lopni mindig nagy bűn. Lehet, csak egy hőbörgős alak volt, összekapott valakivel, annak meg kicsúszott a kezéből a kalapács. Igazuk volt a többieknek, ha nem hagyták, hogy egy családos ember bűnhődjön a másik legénykedése miatt. Akinek már úgyis mindegy Néhány nap múlva a férj hívott hát visszamentem megcsinálni a falat, bár én egyébként kőművesmunkával nem foglalkozom. De hát ez más volt. Ez a dolog rám tartozott. A fürdőszobáról már nem esett szó, csak a kivésett rész nyomait kellett eltüntetni, az üreget betömni és bevakolni. Mert a háziak minél gyorsabban el akarták cserélni a lakást. Amikor odamentem, csak az ember volt otthon. Azt mondta, hogy a felesége, mióta kibontottam a kőművest. nem aludt otthon. Nem bírt volna még egy éjszakát ezek között a falak között eltölteni. Ismertem én már azt a szirmos asszonyt. Nem bírta ő megemészteni, hogy éveken át ott volt a rekamié a fal mellett, és ők azon hetyegtek. Persze senki sem tudhatja biztoson, ha lefekszik, hogy mi van a fal túlsó oldalán. No, kés2 is vagyok Ez a mosógép többet nem folyik — mondta Misznai, és gondosan elpakolta a szerszámait. Fekete Gyula: írói nofeszlapok Békéről, háborúról Félelmetes hatalmaik ura lett az ember a tudomány révén, miiközben ő maga indulatainak s ösztöneinek a szolgája maradt. Túlságosan korán adományozták a tudósok az embernek a homo sapiens rangját. Egzakt mércékkel méricskélve, köbcentiméterekben az agy térfogatát, nyilván igazuk van. De a jelek szerint nemcsak a térfogat, hanem a minőség is számít. Véglegesen csak akkor válik sapiensszé az ember, ha küzdelmei is sapiensszé — értelmessé — válnak. Ha tehát egyszer s minden korra szakít az állatvilág harcmodorával. ★ Inter arma silent musae? — Inkább mondanám azt: fegyverek közt hallgat az ész. Mert bármelyik őrült költő hamarább szóhoz jut a háborúban, mint a józan ész. ★ Weiss Manfrédról olvasom egy lexikonban: ...Megalapította a csepeli lőszer- és hadianyaggyárat... Mint emberbarát, nevét két kórház alapításával örökítette meg. Temetkezési vállalatot nem alapított? így lett volna pedig kerek az üzlet: hadianyaggyár — kórház — temető. Mindent egy helyen. ★ Ha ugyanannyi gond, munka, erőfeszítés, kitartás, idő kellene a romboláshoz is, mint az építéshez — felismerhetetlenül más volna a mai arca a világnak. ★ Nyilván a háború vége felé is feszesen kapcsolódtak egymásba az okozati láncok: szükségszerű folyamatok az időben, gyorsuló tempóban és fékezhetetlenül. De az egyéni sorsok mikrotörténelme mintha végképp kiszabadult volna a nagybetűs Történelem sodrából — a véletlenek alattomos zátonyai közé. Véletlenül találta el a golyó, az aknaszilánk, a bomba az egyiket, véletlenül nem találta el a másikat; sokszor a gyávák, a lapítok, az óvatosak haltak meg, s a bátrak, a vakmerők maradtak életben; az okos elbukott, a gügye diadalt ült; az óvóhelyre becsapott a bomba, az udvaron kíváncsiskodóknak nem történt baja — túl sok volt már ahhoz a kivétel, hogy az emberek jó lelkiismerettel tisztelhessék a szabályost. Szaporodtak a hamis papírok a felkoncolással fenyegető hirdetményekkel együtt, a szökevények a razziákkal együtt, a bújtatások a feljelentésekkel együtt. Hová lettek azok a régi szép framtháborús idők. az elöl és hátul biztonságos tudata! Már behálózta a front az egész társadalmat, láthatatlanul, és kicsúszott az emberek alól az utolsó talpalatnyi biztonság. Még a frontot járt öregbakák is csak most kezdték megsejteni, mit jelent a háború, különösképp az önmagát túlélt háború a legyőzöttnek: a teljes, a végletes, a minden képzeletet meghaladó kiszolgáltatottságot. k 1945-ben megszabadultunk egys kötőszó zsarnokságától. Ha vége lesz a háborúnak, ha megérjük a .békét —. azelőtt, hosszú évekig, enélkül a far nélkül még csak gondolni sem gondolhattunk a jövőre. Mert a háborús igeragozás nem ismer más jövő időt, csak ezt a feltételes jövőt. ■' k A gátlástalan amoralitásnak mindig ki van szolgáltatva a morális. Az útonálló tüzet kér, s ha gyanútlanul adsz neki, leüt. Nagyon is viszonylagos minden erkölcsi norma. Rablógyilkosok közt a zsebtolvaj, akinek vér nem tapad a kezéhez, tiszta embernek számít. Viszonylatok ? Hát van nagyobb erkölcstelenség, mint a háború? A támadó, a hódító, a gyilkos háború? Nincs nagyobb kiszolgáltatottság, tehát erkölcstelenség sem lehet nagyobb. Még csak hozzá fogható sincs: milliószám pusztítja az embert, százmilliószám gyötri, kínozza, teszi egész életre szerencsétlenné. Ennek a legaljasabb és legáltalánosabb amoralitásnak alárendelve minden morális érték pusztul, értelmét veszti; minden tisztesség ki van szolgáltatva a trónra emelt tisztességtelenségnek. Szükség törvényt bont — szokás mondani. De gondoljunk bele, és többnyire kiderül, hogy valami elhatalmasodott törvénytelenség bontja a törvényeket. Az abszolút törvénytelenség a relatív törvényeket. ★ A háborúban az él tovább, aki hamarább öl — ezt minden tábornok tudja. De vajon tudja-e minden tábornok, hogy aki hamarább öl, az egy mai háborúban esetleg csak percekkel él tovább? k Megy az ökör amerre terelik, engedelmesen, és nem is sejti, hogy a vágóhídra viszik. Megy a tömeg amerre terelik, engedelmesen, noha már biztosan tudja, hogy a vágóhídra viszik. k A békegalamb az olajággal együtt rendkívül szép, megragadó szimbólum, de az egyszerűsítésre mindig hajlamos közgondolkozást mintha félrevezetné. A galambokat illetően is. a béke eszméjét illetően is. Mert harcban állnak bizony a galambok is a párjukért, a fészkükért, az élelmükért, a fennmaradásukért. Nem öldöklő harc ez, nem pusztítják el egymást, még a náluk gyengébb madarakat sem, de azért — amint Brehm írja róluk: — bármilyennek inkább nevezhetők, mint szelídeknek. Híres szelídségük csupán egyike az oly gyakori hamis természetleírásoknak. A béke eszméjét is mintha ugyanígy túlegyszerűsítené a közgondolkozás: kéz a kézben, egy szólamra dalolva menetelni szélcsendes rózsakerteken át a kizárólag ragyogó emberi jövő felé... Holott valószínűi a békére is áll az. amit Brehm a galambokról mond: bármilyennek inkább nevezhető, mint szelídnek. Az Ölelkező, nyugalmas, szélcsendes béke — hamis olajnyomat. Koreszmének, korparancsnak azzal válik igazzá, ha nem a küzdelmes harcok, csupán az öldöklő, a megsemmisítő, a fegyveres harcok kiiktatását ígéri az emberi történelemből. k Mi az emberi történelem legmeredekebb fordulatának vagyunk tanúi, részesei, cselekvői, felelősei. Ténynek vehetjük: néhány százezer év óta az emberi nem létezéséhez a fennmaradásért folytatott egymás elleni öldöklő harc is hozzátartozott, amelynek ultima ratiója a gyilkos, pusztító, kegyetlen háború a mindenkori szereléssel: a hajdani bunkótól a mai hidrogénbombáig, vegyi és biológiai fegyverekig. Mostanában értünk el ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor a fennmaradásért nem lehetséges tovább a legkorszerűbb fegyverekkel harcba szállni. Csakis a fennmaradás ellen lehet. Világtörténelmi váltás: a sosemvolt békés együttélés mától — korparancs. Nehezen érik az emberi nagykorúság. Melyik naptól számítják majd a jövő történészei, nem tudhatjuk. Lehetséges, a legutolsó háború befejezésétől számítják.
