Pest Megyei Hírlap, 1984. július (28. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-04 / 155. szám

Szabadulni a kspfefn mellől

A keze másról beszél

Csigakajiéaűvek

Cj horizontális esztergagépet állítottak tizembe a Monori Mezőgép aszódi gyáregységében. A berendezéssel csigahajtóművek házát munkálják meg.

Barcza Zsolt felvétele

Gfóli aktualitások

Élet az akták tükrében

Tizcnkáromezfen ingáznak

Hétfői fogadónapok

Gyál nevének hallatán sokan még ma is Magyarország Cliicagójára gondolnak, pedig, ha nem is uralkodnak a nagyközségben paradicsomi állapotok, számtalan dolog bizonyítja, hogy változik az élet ott is. Tény, hogy még mindig jobbára földes utakon közlekednek a falubeliek, s hogy lakói számát tekintve, már reges-régen város lehetne, de egyéb feltételek nem adottak a cím elnyeréséhez.

Maga az a szám, hogy a huszonötezer gyáli közül — beleértve a gyerekeket és az öregeket is —, tizenháromezren ingáznak, s jobbára a fővárosban keresik meg a kenyerüket, meglehetősen lehangoló. Ugyanakkor újabb és újabb házak épülnek, ami a fejlődést reprezentálja.

vári, a Szabadság Tsz kőművese várt, hogy sorrakerüljön.

— Tudja, -a feleségem első házasságából született gyer- fheke epilepsziás lett, és most állami gondozásban van Szo- bon. Szeretnénk, ha itthon maradhatna nálunk, egész nyáron a szünidő alatt, de azt mondták, hogy ahhoz ki kell meszelni, rendbe kell hozni a házat. Az ariyósom- tól örököltük, nagyon elhanyagolt állapotban, de nem volt pénzünk eddig helyreállítani. Első feleségemnek jár a fizetésem húsz százaléka, az első gyermekem után, aztán itt van Marika, aki Szobon él, s a második házasságomból három közös gyermek. A lakás meg kicsi, szoba, konyha és egy veranda. A tanács nem tud másikat adni, igaz, segélyt kérhetünk. Most is kaptam 1800 forintot. A tsz is adott 5000 forintot, de azt vissza kell fizetni. Bevallom őszintén, gyakran kell bejönnöm ide a gyámhatósághoz, hol láthatás ügyben, hol segélykérelem miatt. Sok az az öt gyerek, de majd csali lesz valami.

Az előrelépés és az akadályok momentumai nagyszerűen lemérhetők a nagyközségi tanács munkájában, az elintézésre váró ügyek jellegében. A fejlődés egyik bizonyítéka a most épülő vízhálózat, ami társulásos formában készül. Ez azt jelenti, hogy a lakóknak kell állnia a kivitelezést, s ez jelentős anyagi terheket ró szinte kivétel nélkül mindenkire. A tény komoly akadályt jelent á megvalósításban; tanúsítja a tanácselnökre várakozók sora. Gazdik Istvánná, a gyakorlattól eltérően, minden hétfőn fogadja a gyáliakat. Azokat, akik úgy vélik, kizárólag a tanácselnök segíthet gondjukon.

— Kik tartják fontosnak, hogy önt keressék fel bajaikkal?

— Elsősorban öregek, akik szociális ügyben fordulnak hozzám. Körülbelül négyezren tartoznak a nyugdíjas korosztályhoz, számukra például a most készülő vízvezeték rendkívüli gondot jelent. Nem lázadnak, nem akadékoskodnak, többnyire halasztást kérnek. Természetesen ezek létező problémák, amelyekre mi is szeretnék megoldást találni, segíteni a lakóknak. Mint annak a fiatalasszonynak, akinek súlyos beteg a férje, és rendszeres ápolásra szorul, ö viszont nem tudja ellátni, s kérte közbenjárásunkat, hogy sikerüljön felvétetni szociális otthonba.

És valóban. Ahogy Németh Zoltánná vb-titkárral a tanácshoz kerülő problémákról beszélgetünk, kiderül, hogy rendkívül magas a szociális jellegű ügyek száma, különösen akkor, ha ide soroljuk a gyámügy aktáit is.

— Nagyon sok olyan szülő van, aki nem úgy foglalkozik a gyermekével, ahogy kellene. Oka többnyire az alkoholizmus, ami számtalan környezeti és magatartásbeli baj előidézője.

Szinte mindig van valaki a gyámügyi csoport ajtaja előtt. Ottjártamkor Kakucsi Istlet. Ügy tűnik, sikerül megoldani ...

Cál és akadály

Tükrözhetik-e tanácsi ak-< ták egy nagyközség életét? Mérhető-e a lakosság hangú lata, állapota, gondja-baja ügyiratok segítségével? Ha a válasz nem is kizárólagosan igen, azért az irány, a cél kirajzolódik az érdeklődő előtt. Felfedezhető merre halad a falu, melyek a cél elérésének eszközei, s mik azok az akadályok, amelyeket le kell győzni a megvalósítás érdekében.

Fiedler Anna Mária

Vajon mivel foglalkoztak

fiatal korukban azok a cipészek, akik aprócska üzletükben, háromlábú kisszékükön ülve, az ezernyi dobozkával és szerszámmal telerakott asztaluk fölé görnyedve reparálják tátogó cipőket, eljárt szandálokat? Hiszen már József Attila Csoszogi bácsija is öreg suszter volt, s ha ezt a mesterséget említik, lelki szemeink előtt olyan ember jelenik meg, aki a kenyere javát már megette.

Magos Gábor nem csodálkozik, amikor bevallom, hogy másra számítottam, öreg susztert vártam, amikor betértem Gödön a Dunakanyar Vegyesipari Szolgáltató Szövetkezet üzletébe. Ehelyett az asztal mellett egy alig harmincéves fiatalember dolgozik.

— De már nem sokáig — vág a szavamba. — Unom az egy helyben ülést. Negyedik éve csinálom, érzem, hogy nem tesz jót a szervezetemnek — ez utóbbi kijelentést nem indokolja meg részletesebben. Mégis tudom, hogy nem a levegőben terjengő ragasztószagra gondol, hanem általában érdekesebb életre vágyik.

— Pesten tanultam a szakmát és dolgoztani néhány évig a Minőségi Cipőgyárban, azután mégis elmentem rakodónak. Nehezebb kenyér volt, de szabadnak éreztem magam.

— Ha elmegy, bizonyára be kell zárni a műhelyt és Göd cipész nélkül marad. Nem bánja?

— Már második éve készülök rá, de lehet, hogy jövőre is itt találnak. Teljesen mindegy, hogy megyek vagy maradok, ez akkor is halálra ítélt szakma. Hiába drágák a cipők — én tudom, mennyit érnek valójában, hiszen dolgoztam cipőgyárban — akkor sem érdemes javíttatni.

Nyílik az ajtó. Pattogó hangon kéri a lábbelijét egy kö- zéDkorú asszony. „Ma kettőre ígérte, talán bizony nincs kész?" — kérdezi és a karórájára mutogat, amely szerint

vagy két perccel elmúlt a jelzett időpont.

— Ö mindig ilyen — válaszol a cipész, amikor az iránt érdeklődöm, hogy minden ügyfél így' viselkedik-e. Hiszen ezek után nem csodálkoznék azon, hogy menni akar.

— Nem mondhatok semmit az emberekre. Szeretnek és a számításom is megtalálom.

A hatalmas bakancs, amelyet a kezébe vesz, ismét Csoszogi bácsit juttatja az eszembe. Ezt a lábbelit Pesten felháborodva adná vissza bármelyik suszter. Sokáig keresgél, reszel, farag Magos Gábor, amíg az eljárt sarok ismét egyenes lesz. A ragasztóval megkent gumit visszafogott mozdulatokkal kalapálja az öreg lábbeli sarkára.

Űjabb „beteg” következik: egy női műanyag papucs. Néhány pillanatig forgatja, szemléli a javítandó sarkat, majd kézi villanyfúrót vesz elő.

— Ezekbe az öntött talpakba, sarkakba nem lehet szöget ütni, ezért használok fúrógépet — magyarázza, miközben már a fémsarkot illeszti a helyére. Nagy gonddal igazgatja, majd apró ütésekkel formázza művét. Leteszi, de ismét felkapja, és késsel egy keveset alakít rajta.

Furcsa, mennyire ellentétben van, amit mond és amit csinál. Miközben rendkívüli műgonddal illeszti a sarkakat, javítja a talpakat, 'egyre csak arról beszél, hogy abbahagyja, unja. A keze mégis mást árul el: szakmaszeretetei, kedvet, örömet.

Megkérjük, hogy a fotó kedvéért is vegyen a kezébe egy cipőt. Akkurátus mozdulattal illeszti a gumidarabot a sarokra és kalapácsot vesz a kezébe. Három pillanatig marad mozdulatlan, majd elkezdi apró, rövid, csuklómozdulatokkal ütni a gumit. Egy-egy másodpercre megáll, amikor eszébe jut, hogy fényképezik, de aztán újra kalapálni kezd ...

M. K.

Formálódó községhatár

Valamivel vidámabb a helyzet a műszaki csoportnál, bár egy építkezés — ami miatt leginkább jönnek ide az emberek — nemcsak kimeríti a családok anyagi és fizikai erőtartalékait, de sok évi eladósodáshoz is vezet. Márpedig fellendült az építkezések száma Gyálon. Annál inkább, mivel a rendezési terv értelmében több ütemben alakítják ki a nagyközség környékén felparcellázott és nemrégiben értékesített területet.

Koczur Péterné előtt hatalmas, a települést ábrázoló rajz fekszik.

— Óriási terveink vannak a most formálódó északi részben, de ez természetesen pénz függvénye. Legutóbbi ügyfelünk tanácsért fordult hozzánk: érdemes-e megvennie egy telket, megfelel-e a rendezési terv előírásainak. Itt tulajdonképpen három társ- tulajdonosnak kell megegyeznie, hogy létrejöjjön az üzhogy

ajtót,

összebratyiztam az őrmesterrel, majd csinálok neki bútort, vagy ablakot, ha szüksége lesz rá, ha egy kicsit több kimenőt kapok, mint a többiek. Ügy éltem én akkor, mint Marci Hevesen. De csak egyetlen dolog zavart rettenetesen, hogy a kiképzés után bevágnak valamelyik frontra induló századba, ki az első vonalba és az isten tudja, hogy visszakerülök-e onnan vagy sem.

— Nemigen lehetett akkor válogatni...

— Dehogynem! Vagy legalábbis nekem sikerült. Akkor hallottam, hogy a lapátosok mellett őrködő katonáknak csuda jó életük van. Nem kell lövöldözni, nem kell rohamra menni, csak terelgetik a rájuk bízott civileket lövészárkot. tankcsapdát ásni, romot takarítani, meg kirakodáshoz, berakodáshoz. Szóval jelentkeztem.

Hirtelen görcsbe rándult a kezem. Ujjaim között szétmorzsolódott a cigaretta. Alig tudtam belegyömöszölni a hamutartóba. Ám abban a pillanatban már rá is gyújtottam a következőre. A hajdani keretlegény arcát, tekintetét, mozdulatait fürkésztem. Ismerős vonást kerestem benne. És azon töprengtem: hiszen én találkozhattam vele! De hol? Soroksáron, ahol lövészárkot, tankcsapdát ástunk, ahol a háromszázas keretünknek egyharmada maradt meg csak, s úgy hajtottak át bennünket Fótra, az akácosba aknát szedni, hogy a hátráló tankoknak utat nyissunk az elaknásított területen? De itt sem maradtunk sokáig. Innen Pilis vörös vár felé hajtották csapatunkat.

— Bocsánat — érintette meg a térdemet, mert biztosan észrevette, hogy gondolataim messze járnak, nemigen figyelek a szavaira. — Szóval jelentkeztem. És a lapátosokkal bejártam én a fél országot. Csak a Kárpátokon túl nem voltam. Onnan már lekéstem. Nem is bántam, mert az új fiúk, akik odaát is jártak, rossz dolgokat meséltek a partizánokról. Szóval, nem volt nekem

rossz dolgom. Na, én nem voltam olyan telhetetlen, mint néhányan közülünk, de azért nekem is volt egy kis szajrém, amikor a Dunántúlon leléptem. Hát már hogy a fenébe ne léptem volna le, amikor még a tökfejűek is látták, hogy összeomlik a front, mindenki menekül, ahová tud. A fegyvert eldobtam, civilruhát szereztem és neki a határnak. Csakhogy vesztemre egy ellentámadás indult, nekem hátraarcot kellett vágnom, és irány az Alföld, ahol már oroszok voltak.

— Akkor megúszta — dörmögtem.

— Na, nem egészen, mert amikor végre hazakeveredtem Szegedre, otthon azzal vártak, hogy már kerestek, kétszer is, és jobban járok, ha önként jelentkezek, mintha ők fognak el. Egy hét múlva jelentkeztem is. Mert a határon át nem akartam szökni. Akkor már elég veszélyes volt, az örök rögtön lőttek.

Űjabb cigarettára gyújtottam. Ö is előkotorta a magáét. Füstöltünk. Szótlanul. Néhány percig.

— Elítéltek. Leültem a magamét. Aztán megint kezembe vettem a gyalut. Muszáj volt. Kihúztam a nyugdíjig. De nem Szegeden. Most is dolgozgatok még. Építkező ügyvédeknek, orvosoknak. Szóval azoknak, akiknek pénzük van, és meg tudják fizetni a dupla órabért. Mert én szeretek élni. Utazgatni. Én a Balatonhoz is leruccanok, ha kedvem kerekedik fürödni.

Fel akartam állni, hogy zsibbadó tagjaimat megmozgassam. Mégis ülve maradtam, mert úgy éreztem, hogy elszédülök, elvágódom. Zsebemben kitapogattam a nitrogücerint. Elővettem, kiráztam egy kicsi szemet és a nyelvem alá dugtam. A férfi meglepetten nézte.

— A szíve? — kérdezte részvéttel.

Bólintottam.

— A háborúban szerezte? És mondja, maga hogy vészelte át?

— Én? — nyeldestem. — A szemben lévő oldalon.

— Hogyhogy? Nem értem.

— Lapátos voltam. Érti? Lapátos.

A férfi zavartan beletúrt ritkuló hajába. Aztán felkapta a szatyrát.

— Ó, nekem itt le kell szállnom.

A lassuló vonatról ugrott le. És rohant az állomás épülete mögé. Hogy elrejtőzzön tekintetem elől.

N

yári tanyámról utaztam Pestre.

Kényelmesen. A négyszemélyes fülkerészben egyedül. Néztem a tájat, a kalászbaszökő búzatengert, a sárguló ősziárpatáblákat. A vonat megállt. Elindult. Megint elhagytunk egy állomást.

Telt arcú, pirospozsgás, őszes hajú öregedő férfi toppant be a kocsiba. Lehuppant velem szemben. Kicsi nylonzacskós csomagját maga mellé gyűrte.

— Így szeretek utazni, ilyen kényelmesen — mondta nevetgélve. — Meg is érdemiem, mint nyugdíjas, ön is az? Bólintottam.

— Bart... vagyok — mutatkozott be, de nevéből csak ezt a négy betűt értettem meg, a többit vidám hangja elnyelte. De azt ropogtatta, hogy asztalos.

— Én is az voltam, valamikor — csillant fel a szemem. — Épület- és bú- torasztalos.

— Ja, kérem, én csak épületasztalos.

A bátyus az műbútoros. Kíiüődik is eleget szegény. Nézze, ha egy ablak, ajtó- ‘szárny nem jér a keretbe, az ember fogja a gyalut és leszed a keretből any- nyit, hogy zárni lehessen. A műbútoros viszont nagyon ráfázik, ha nem pontosan dolgozik.

Kedélyesen, anekdotázva mesélte el inas korának legérdekesebb történetéit, meg hogy segéd korában hogy játszotta át a mesterét, hogy neki mindig csak a könnyű, de jó keresetet biztosító munka jutott. És gyors kezű volt, erről ismerték Szegeden. De hamar ráunt a trehány munkára is.

Elővettem a cigarettámat. Már lobbant előttem a gyújtója. Megkínáltam. Egy lángnál gyújtottunk rá. Gondolatban pesti teendőimet sürgősségi, fon- , tossági sorrendbe sorolgattam. Nem sokáig, mert csevegő hangja elröppentette minden gondolatomat.

— Nehéz volt a gyalu, egy időre le is tettem — nevetett. — Elmentem a hazát védeni, önként. A kiképzés alatt

Bába Mihály:

izemben a (apátoóoh őriző je