Pest Megyei Hírlap, 1984. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
1984. JÜUÜS 7., szombat PEST MEGYEI Hl R LAP MAGAZIN Megmenteni a természetnek Ragadozók a csalántengerben A motorzúgásra idős asszony. jön elő, és élénken nagyarázza: nincsenek itthon a háziak, csak hétvégén vannak kint. Amikor látja, hogy nem adjuk fel, s a budapesti címük után érdeklődünk, sietve hozzáteszi: ott se lehet őket megtalálni, mert már elindultak ide a tanyára. Balra tőlünk, a fák alól mocorgás hallatszik, majd egy fiatalember kel fel az árnyékba ágyazott helyéről. Az idős asszony kicsit zavartan rákérdez: — Hát megjöttél, fiam? Az üzemi konyhát szapulva Táplálkozik a hivatal Hétkor kezdtek. Nyolc óra lesz tíz perc múlva, s előkerültek a szatyrok mélyéről a nylonzacskók, s az azokba csomagolt uzsonnák. Balról Camamber sajt illata csiklandozza orromat, jobbról fűszeres, talán éppen aj; úgynevezett parasztkolbász csatlakozik hozzá, s valahonnan körözött, mégpedig hagymába ágyazva is beleszól a koncertbe. Embert kínzó szagorgia. Lassan éhes leszek. Pedig én otthon szoktam reggelizni, de a hivatal — a nagyvállalat kis félreeső irodájában — kitartóan rág, táplálkozik. Én meg a főnököt várom, aki szerencsétlenségemre két megálló, azaz üzemrész között elveszett. Kárpótlásként a tőlem karnyújtásnyira a telefonba sztorikat mondó fiatalembert hallgatom. Most éppen ott tart, hogy a legutóbbi fogadáson hogyan gyulladt ki a nadrágja... Kotkodácsolva heherészik, s mondandója olykor belevész saját nevetésébe. No lám, ezért hívogattam én fél nap hiába ezt a számot. Ilyen fontos ügyintézés miatt jelzett egyre-másra foglaltat... Negyed tizenegy, mire a főnöki szobából kijövök. Az előtérben levő iroda asztalairól eltűntek az uzson- nás papírok, a telefont sem nyaggat- ja most senki, de hárman már a kézzel írott, az üzemi konyha által kiadott étlap fölé hajolnak. Éhesek, de nagyon. Találgatják, milyen is lesz a rizseshús. Száraz, vagy jó zaftos? Húst hússal, zaftosán ^‘Eimondjuk Váradi Györgynek, hogy hallottuk hírét a délegyhazi tanyának, és különleges élményt ígérőink a gyerekeknek. Kiderül, hogy egyre több szülő van így, s a Váradi tanya hétvégeken valóságos búcsújáróhely. Minket is azért igyekezett elküldeni a gazda édesanyja, hogy legalább hét közben nyugalmuk legyen. Várakozással figyelem Váradi Györgyöt. Igyekszem szembesíteni a róla kapott információkkal. Megszállott, mániákus embernek tartják. Mi más lehetne, aki képes mindenét pénzzé tenni, megvenni egy tanyát Délegyháza mellett, csak azért, hogy ott mindenféle ragadozó állatot neveljen? Négy esztendeje, az induláskor és még jó ideig a feleség tartotta el a családot. Valóságos csalántengeren kelünk át. Váradi tesz némi megjegyzést a gyerekek csupasz lábára és ránk, akik ilyen pőrén visszük kirándulni a lurkókat, de azért mutat egy ösvényt a rengetegben, és azt is elmagyarázza, melyik csalántól óvakodjunk. Rövid gyaloglás után magas lábakon álló ketrecekhez érünk. Sűrű háló mögött több tucat kisrólca háricúrozik; A gyerekek kedvéért kivenne egyet. — Vannak közöttük cumin neveltek — magyarázza. — Ezek egészen szelídek. Vagy harminc állat közül egyet kezd hívogatni, ám az vonakodik. Nemigen hiszünk a gazdának, aki szerint tőlünk fél, de azért távolabb húzódunk. Az eredmény nem marad el, a rókakölyök — akár egy kis cica — engedelmesen ül a karjában. A nyuszt védeti illat Ezd nem ölebek — Ha így ismeri őket, bizonyára nevet is ad nekik? —- kockáztatom meg a kérdést, de mindjárt el is szégyenlem magam, mert a gazda kissé gúnyosan válaszol vissza: az ám, mind a harmincnak! Nem ötebek ezek. Ismerem valamennyit, de adjak nevet nekik? Hasonlóan városias kérdés hangzik el a vadmacska ketrecénél is, és a fiatalember reagálásaiból kiderül, nem tartja bocsánatos bűnnek, hogy nem ismerjük saját hazánk állatvilágát. Azért lassan fölenged, és lelkesen magyarázza, miért foglalkozik rókával, nyérccel. — A kihalófélben levő kisragado- zókat szeretném megmenteni, és újra visszaadni a természetnek. Bizonyságul egy kocsiszínhez vezet, ahol többek között gyönyörű parádés kocsi áll. Ám ennél is érdekesebb a ketrec mélyén lapuló kis állat. Nyuszt az, s Váradi György, az egyetlen az országban, akinek engedélyezte a Természetvédelmi Hivatal, hogy fogságban tartsa, és tenyéssze ezt a védett állatot. Üjabb csalántenger következik, és már a görémjketreceknél járunk. Nem kérdezünk újabb ostobaságot, a gazda elmondja, badarság, hogy a görény büdös. Csak akkor az, ha nagyon megijesztik. A mama kedvence Náddal fedett szín alatt sorakoznak a nyércek ketrecei- Míg a többi állat lakóhelye körül tisztaság volt, itt bizony megütközünk a rendetlenségen. Kiderül az oka is. Szinte minden ketrec vagy féltucatnyi apróságot rejt. Légy sem zümmöghet fia- lás idején a nyércek körül. — Elég volna, hogy egy macska átszaladjon ilyenkor, a ketrecek tetején, az anyák megijednek, és felfalják a kicsiket. Egy pillanat alatt százezer forint és féléves munka mehet veszendőbe. Ezért ilyenkor nincs takarítás, jövés-menés. Csak a nyugalmukra vigyázok. A kritikus idő eltelt, így körülnézhetünk a ketrecek között is. A gazda az egyik rekeszből leragadt szemű, csupasz kis állatot emel ki. Szeretettel simogatja. — Ez a mama kedvence. Három héttel később a többinél, egymagában pottyantotta ki az anyja. Néhány éve Magyarországon több- százan kezdtek nyérccel foglalkozni. Ma már alig egy tucatnyi tenyészet működik. Az akarat, a pénzszerzés, a gyors meggazdagodás vágya ehhez kevés, még akkor is, ha elegendő szakértelemmel párosul. Az állatokat szeretni kell, másképpen aligha megy. — Volt három kis nyusztom — meséli. — Favágók találtak rájuk az erdőben. Épp, hogy kiverte őket a szőr. Azokat én neveltem fel, jártam velük az erdőt, csak Rittyentettem, és jöttek. Volt egy kanadai nyércem, azt még a Balatonra is elvittem. Ha magesörgettem a kulcsom a kikötő túlsó felén, nyílegyenesen úszta át a vizet, és jött hozzám. Az udvarban motor zakatol, Váradi Jegújább szerzeménye: egy hűtőkamra. Hatvanezer forintba került, de a házat ő maga építette hozzá, ftt tartja a baromfinyesedéket, amelybőr naponta negyven kilót darál le az állatoknak. Csak szívvel lehet Meglepően őszintén, nyíltan válaszol, amikor az anyagiakról kérdezem. — Ma már nem a feleségem tart el. Igaz, azóta három gyerekünk van, nehéz is lenne. Kifizettük a tanyát, megvan a hűtőkamra, még a kisteherautó árát kell összeszednem, és akkor egyenesben vagyok. Ám ahhoz, hogy végre valóban az állatokkal — a védettekkel — tudjak foglalkozni és megvalósíthassam a tervemet. kellene egy-két ember, aki a tenyészet körüli munkát vállalja. Ez az én anyagi bázisom. Napszámost kapnék, de nékem olyan segítő kéne, akit érdekel is ez a munka, aki szívvel csinálja. S hogy mit szeretne még? Egy shetlandi pánit, egy kölyökvidrát — az!t úgy magához szoktatná, mint annak idején a nyusztokat. És, ahogy mondja, jó lenne nagyokat állatozni. Járni az erdőt, figyelni a természetet, benne élni, eggyé válni azzal. MÖZA KATALIN Ki tudja, már hányadszor állapítom meg magamban, szeretünk enni. Nem is kicsit — nem is keveset. Húst hússal, jó zaftosán. Szapulva a más főztjét, dicsérve a saját konyhát. No, az otthonit, nem az üzemit. Eszünkbe sem jut, hogy a Pest megyében levő — tavalyi adatok szerint jelzett — majd kétezer kisebb- nagyobb, üzemi konyhát dicsérjük. Azt már nem. Ha az íze jó, ugye akkor kevés. Ha a mennyisége megfelelő, akkor az ízzel van baj. S ha a mennyiség, s az íz is olyan, amihez fűlik a fogunk, akkor meg a változatossággal nem vagyunk elégedettek. Vagy a főzelék kevés, vagy a tészta sok. Van ebben igazság, ám mindenki kedvére, azaz ízlésére menüt olcsón, akkora adagban amit mondjuk egy Csepel Autógyárban a háromezer étkező kér, aligha lehet asztalra tenni, ételhordóba rakni naponta. Nem lehet, ám a képlet, amit az üzemi, a közétkeztetést igénybe vevők felállítanak, megfogalmaznak lényegében ez. Miközben lelkiismeretes szakácsok, főszakácsok, felszolgálók keseregnek, amiatt a sók-sok megjegyzés miatt, ami felszolgálás közben feléjük röppen. Védekezésnek szánják a megjegyzést — pedig de nagyon is igaz — fizetni semmiképpen sem akarnak többet — a nyereség- részesedés terhére sem! — ám az adagok növekedjenek. Több legyen a hús. Ott, a menzán. egyébként csak használjuk ezt a szót. Mi sem bizonyítja ékesebben: június hónapban tizenöt helyen harminc embertől — Csepel Autó, ISG, DKV, megyei tanács, stb — érdeklődtem a szó jelentése iránt. Úgy tudták főleg a fiatalabb generációhoz tartozók, jelentése mindössze: étkezde. El lehetne játszani azzal a gondolattal is, ha már mi magunk menzának. olcsó étkezőhelynek tituláljuk az üzemi konyhákat, miért tesszük fel oly magasra a mércét akkor, amikor a produktumukat, azt ami a fazékból a leveses tálba, a tányérba kerül minősítjük? Akkor, amikor egy rézgarassal, lyukas petákkal sem akarunk többet fizetni azért, amit, a heti-havi jegy ellenében adnak? , Nehéz még saját észjárásunkat is követni. Nehéz, mert nincs ebben túl sok logika. Akkor, amikor fennen hirdetjük, mondjuk, hogy egy vasárnapi levesbevalő — zöldségtől a húsig, az aranyióan sárga metélt tésztáig — belejön egy százasba. S tizen, húszon forintokért' a hónap minden munkanapján követeljük, követelnénk.... . Kifogni a szelet Nem diákasztalra gondolva Bármerre is jár az ember, előbb vagy utóbb meghallja ezt a kifejezést: menza. Azaz pontosabban írva, a teljes kifejezést használva: men- sa academica. Ez a régi latin mondat hajdanában azt jelentette: diákasztal. Szegénysorsú egyetemi hallgatóknak egészen díjtalanul vagy csekély pénzért történő étkeztetése. Aztán ahogy az évek teltek az a régi szó átalakult. Olcsó közös étkezőt éppúgy takar, mint diákétkezőt. No ugye, az ember csak akkor tudja, hova jár enni, ha például az idegen szavak kéziszótárát fellapozza. Mert Ez a rókakölyök hallgat a szóra Erdős! Agnes (elvételei Távol áll tőlem, hogy az üzemi konyhák, tálalók menlevelét kiállítsam. Az üzemi étkeztetés címszó alatt az asztalokra "kerülő tálakon levő étel mennyisége kevés, minősége rossz. Elmarad a magyaros..ízléstől, a megszokott ízektől, a bűvös, az előírt nyersanyagnormára való hivatkozással. Ebben is van igazság, mégpedig néha is kevés. Akkor, amikor á munkaképes lakosság 'liyólc- vanhát’százaléka dolgozik Pest megyében, nagyon kevés az otthon maradó. Áz, aki terített asztallal, friss étellel várja a hazatérőket. Hogy mi kerül az asztalra, s mi a fazékba, az egyáltalán neun közömbös. Hiszen a becslések szerint Pest megyében is kétszázötven-háromszázezren veszik ilyen-olyan módon igénybe a közétkeztetést. Nem mindig zárt üzemcsarnokok területén. Manapság pedig számuk gyarapodott mégpedig az aratókéval, a gépekre felkapaszkodókéval. Ám a nekik kimért adag nem tiz ötvenbe, vagy tizennégy forintba jön. Huszonöt, harminc körül jár. Miközben valljuk, tudomásul vesz- szük. hogy az áraknak igenis közelíteniük kell az előállítási értékhez — ezt az elvet egyszerűen nem vagyunk hajlandók a közétkeztetésben elfogadni — sokszor alkalmazni sem. Valamiféle megrögzött rossz szokás, hogy például vezetők többsége ragaszkodik az olcsó közétkeztetéshez. S ily módon a felszolgált ételek gyenge minőségéhez is. Valamiféle rosszul felfogott szociális érdekből, statisztikai szemléletből. Akkor, amikor családok százai, ezrei ülnek az üzemi menzák asztalai mellé naponta. Amikor az idős családtagok ebédje is nem ritkán az üzemi konyháról származik. Onnan viszik haza ételhordóban. Az üzemi, azaz közétkeztetést rendre módra bírálat éri. Éppen ezért felülvizsgálatra szorulna ismét az általuk alkalmazott nyersanyagnorma, térítési díj. S talán a választék is. Mert esetleg az is célravezető lenne — kifogva a szelet a vitorlából —, ha egyféle ételt kínálnának az évente meghatározott ár ellenében — ám ugyanakkor helyben fizetendő többletért választékot is, olyan a la carte elv alapján. S akkor talán elégedettebbek lennénk üzemi konyháink ételválasztékával, azzal, amit felszolgálnak. S ha nem is elégedettek, de mivel kevesebbet fizetünk, csendesebbek... VARGA EDIT Napos délelőtt (részlet) László Lilla festménye
