Pest Megyei Hírlap, 1984. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
1984. JÚLIUS 21., SZOMBAT PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZIN Szűcs Mariann: BÚCSÚ Sanyó szuszogva föltápászkodott, kissé megbillent, majd egyensúlyát visszanyerve odakiáltott a többiekhez. —r Na, gyertek! Lássátok, hogyan tudok lőni! A többiek elnéztek Sanyó válla fölött, és hamiskásan vigyorogtak. Sanyó, na ja, a tücsök. Iszik két korit, aztán csak a szája jár. Nincs ennek semmije a nagy száján kívül. Csák úgy vonzza a szerencsétlenséget. A cigarettára fordítva gyújt rá, a nadrágja foltos, mert valami truty- móba mindig beleül. Szóval ez a Sanyó egy százkilós pech. De a Sanyó tovább szívóskodik, hogy menjenek a céllövöldébe. Ráhagyják. ! — Na, gyertek, ott minden puska félrehord, de én úgy is tudok ám lőni, he?! Sanyó végül két elázott ürgét föl- ráncigált, s akár a kioldódzott cipőfűzőjét, vonszolta őket maga után. egyenesen a céllövöldéig. A pultnál egy szál, aszott öregember álldogált. Sanyó a két havert a pulthoz támasztotta, hogy el ne dőljenek, és kért egy puskát. Az öreg reszkető mutatóujját a fiú orra alá dugta, és figyelmeztetően megingatta. — Aztán fiacskám, okosan! A pálcikát kell eltalálnod! — Hö, hö — röhintett fel az egyik, a széles vállú. — A pálcikát? A Sa- nyónak mondja? — Legfeljebb magát találja el, papa! — dünnyögte a másik, és megigazította kuszán álló öltönyét. — Kuss! — emelte a vállára a puskát Sanyó. Egy másodpercig némán bámulták Sanyó készülődését. A céllövöldés riadtan nézte a művirágait. — A hurkapálcát, fiam! —„lehelte halványan az öreg. Sanyó letette a fegyvert. *»'«••! \* 5« » * M* • f» — Api! Azt a babát, ott a második sorban! Azt fogom eltalálni! — Jó, fiam, de csak a pálcikáját. Akkor majd kettétörik a pálcika, le fog esni, és a tied lesz! — És a jobb szemit, aztat fogom etanáni! — Ne tedd! Én ebből élek. Ha kilövöd a szemét, még nem fog leesni, ha meg más lövi le, akkor meg mérges lesz, hogy félszemű babája van. Érted már, fiam ? Sanyó megszívta az orrát. — Kifizetem a károdat, na?! A két haver összeröhögött. — Sanyó, hogy te milyen ökör vagy! Hát lődd le a pálcikáját, aztán ott egye meg a fene az egészet! Sanyó zihálva nézett a két férfire. — A hasát fogom etanáni! Az öreg lassan Sanyóhoz közelített, s mielőtt a fiú meghúzhatta volna a ravaszt, kezével a föld felé irányította a puskacsövet. — Nem teheted meg! — Mit van úgy oda, papi! — szólalt meg a széles vállú. — Ez a Sanyó egy kétbalkezes pancser. Az öreg lesütötte a szemét, és reszelés hangon mondta. — Egy kétbalkezes lőtte le a lányomat is két méterről. Pontosan a hasára célzott. Hát nem értitek, hogy most béke van, hogy most csak a pálcikákra lehet lőni?! ,w\\w\\ wwwwwwwwwwv Achel a varázsló a céllövöldés mögötti domboldalon verte föl a sátrát. Rikító zöld-piros csíkokkal mázolta be az oldalait, a bejáratra pedig fekete betűkkel írta ki: „Achel, a nagy varázsló található itt!” Felesége egy hatalmas dobot püfölt, ő volt a kikiáltó. — Ide, ide! Csodatevő Achel megérkezett! Gyengébb idegzetűek ne jöjjenek! Aki ide bejön, láthatja, amit nem láthat! Csoda lesz, hát ne kerülje el! Tíz perc múlva kezdünk! Ide-ide, tessék! Achel nyájas mosollyal szedte be a pénzt, és tessékelte be a kíváncsiskodókat. Amikor már elég súlyosnak érezte kalapját az összeszedett pénztől, intett a feleségének, hogy hagyja abba a dobolást. Achel leengedte a sátor bejárati szárnyát, és elkezdte a mutatványt. Kisebb-nagyobb bűvész- trükkökkel kezdte. A közönség gyéren tapsolt. Valaki befütyült. — Mi lesz a csodával, maestro!? Achel csendet kért, nagy léptekkel kiment a porond szélére, és behozott középre egy hatalmas ládát. Kinyitotta a tetejét, és körbemutogatta. A láda üres volt. Közben az asszony a dobot letette az egyik bámészkodó lába elé, miközben riadt, galambszemekkel nézett rá. Aztán beállt az üres ládába. Achel a varázspálcájával három kört írt le, majd becsukta a doboz fedelét. A nézők most már visszafojtott lélegzettel figyelték a varázslót, aki egy hatalmas fűrészszel a kezében tért vissza. A dobozt öt egyenlő részre vágta. A dobozdarabokkal körbe sétált a porondon, majd halkan kommentálta a fejleményeket. — És most figyeljenek! Ez még mind semmi! Eltüntetni egy asz- szonyt, az nem csoda, de előteremteni, az igen! A közönség körében elismerő morajlás, pisszegés hallatszott. Achel elemében volt. Érezte, hogy művészete, a pillanat káprázata, most ért a tetőfokára. Nem húzhatja tovább az idegszálakat. Gyakorlott mozdulattal egymás tetejére rakta a dobozkákat. és pálcájával újra három kört rajzolt a levegőbe. Kinyitotta a láda ajtaját. Az asszony ott volt a ládában. A nézők iszonyodva néztek hol Achel- re, hol az asszonyra, majd kitámolyogtak a sátorból. Az asszony megint azzal a riadt, galambszemével nézett az urára. — Achel, megint összekeverted a dobozokat! Achel, a varázsló fátyolos tekintettel ült az asszony mellé, miközben arra gondolt, hogy a fején mégsem ugrálhat élete párja, és a lábával sem mosogathat, a kezéről nem is beszélve! Ezen a délutánon Achel csodát szeretett volna tenni! A körhintánál álltak a legtöbben. A pecsenyésen kívül ennek volt a legnagyobb sikere. A hintás megvárta,'míg az előző mehet emberei leszédülnek a várakozók közé, majd újra csengetett. Mindenkit beláncoltak. A szerelmesek egymás hintájába kapaszkodtak. És indult a kör. A fiú háromszor könyörgött Karóimnak, hogy üljön be vele. Még le is térdelt neki. Érdemes volt. Elindult a kör. Lassan emelkedtek a kíváncsi platánlombok fölé. Aztán a fiú elengedte Karolin hintáját. A lendület magasra lódította a lányt. Karolin először sikoltott, de mikor a körzu- hatagban újra meglátta a fiú ragyogó képét, megnyugodott. — Ne engedj el még egyszer! — próbálta nyöszörögni, de a fiú meleg leheletétől elkábult. A sebesség varázsától, a rozsdásodó láncok félelmetes kattogásától megrészegülve, a fiú egyre vadabbul dobta ki a lányt. — Leszel az enyém? — üvöltötte, amikor a lány hintája közeledett felé. — Ugye az enyém vagy? Te, te büszke lány! Egyre jobban elzsibbadt, ahogy a lány hosszú haja kibomolva elúszott a szeme előtt. — Gyere csak! Ide hozzám, csak az enyém vagy érted?! Aztán lassult ■ a forgás. A hintás csengetett. Tíz forintért ennyi elég. A hinták méltóságteljesen közeledtek a föld felé. A fiú görcsösen szorította a lány hintáját. — Gyere vissza! Te, te büszke, bolond lány! — ráncigálta az üres hintát. Alig tudták lefejteni a kezét a láncról. Hunyadi Istv'án: Dal szépséges Anikóhoz Nézzük-nézzük egymást, s elkerüljük folyvást, hívnálak, te nem hallod. A szemeden álom, füleidben ólom, nappalaid elvarrod. Szél lehetnék bárcsak, hozzád átkiáltsak, megráznám az ablakod, zajt ütnék a záron, álmod füstté váljon, szalmabábuként forogj! Károd se kívánom, csak hogy balgaságom hálót szőne körüled, egyszer te is érezd mint vernek az évek ha szépséged odalett! Kárpáti Kamii: Hívás Most kentaurok csapdája a kertem. A hold ágaskodik a tujafán túl, de széthányja fényét, hamar lesántul, hogy homályos szárnnyal végigseperjen. A csörtetés után még meg-megrándul a virágtalan orgonasor verten. Szelíd álmomat én földre tepertem. Hívnak. Kik hát? Utánam jajongás nyúl. Ablakok fakópiros négyszögében a megfeszült válaszfa kereszt-ében — nem tudom hív-e vagy tilosat mutat A boldogság néha visszatért sírás. Rossz, rossz éjszaka a kentaur-hívás, nem tudom, kit akar? Pók sző be utat. Bolya Péter: A // // gyűrű BEVEZETÉS Egy téli napon Somos felesége — Mária — úgy döntött, hogy elválik, és ottfelejti Somost valamelyik koszos vendéglőben. Az okok... 1. Somos iszákos, 2. Somos hazug, 3. Somos önző, 4. Somos impotens — és még minden, ami férfi lehet a válóper idején. „Máriának igaza van, de nekem is” — gondolta Somos, és al-al-al- bérletbe költözött. Egy szagos öregasszonynál vett ki szobát, s már a bérleti szerződés aláírásakor megkérdezte Vera nénit — így hívták a szoba tulajdonosát —, hogy miért nem veteti ki azt a hosszú szőrszálat, amely az álián levő szemölcsből nőtt ki. Vera néni kínlódva véste a nevét a papirosra, aztán kijelentet- fé, hogy Somos „nem fogadhat vendéget”. — Egyelőre nem is kell — mormolta Somos, hiszen a következő hónapokat magányos elmélkedéssel és Mária elemzésével szándékozott eltölteni. Mellékesen elbeszéléseket is ír, hiszen ez a foglalkozása. s az írások többségében szerepel majd a Nő, .aki minden részében más, mint Mária, de mégis ugyanaz, tehát nem létezik, csak Somos bővített és körmondataiban, „de hát ez nem is baj” gondolta Somos, így legalább semmi csalódás nem érheti. legritkább eset, hogy az írott betűk életre kelnek, hím- vagy nőnemű magatartást mutatnak, isznak, verekednek, szeretőt tartanak, s a nap végén még el is verik a szerzőt — így tehát Somos elhatározta, hogy e meglevő világ helyett egy ŰJAT alkot, amelyhez teljesen elegendő az albérleti szoba, a filctoll, meg a bolhacsípéslcént viszkető emlékek az elmúlt ötszáz évből. TÄNCDALOK Elköltözése napján Mária Somos fejéhez vágott egy kék köves gyűrűt, amelyet még Somos vásárolt valamelyik aranyvasárnap, s úgy adta át Máriának, mintha komoly érték lenne, pedig bizsu volt, mint Somos önmaga, amit azonban Mária nem ismert fel, azt hitte, hogy Somos ékszer, nem-hamis, igazi, mélyen csillogó . .. De hamarosan kiderült az igazság, és Somos szomorúan vette fel a gyűrűt a szőnyegről, ahová a homlokáról pattant. — Te disznó — segített Mária a lehajlásban — Mocskos disznó. Somos hazaballagott, „kezcsóko- lom”, ordított át Vera néninek, kulcsra zárta az ajtót. A szoba hűvös és homályos volt, az ablakon a tavalyi eső pettyei, a szekrény halk reccsenéseikkel válaszolt a fűtőtest kattogására. Somos végigdőlt a díványon. A zsebébe nyúlt, elővette a gyűrűt, nézegette. A kék kőben éles képeket, mozgalmas jeleneteket látott: Mária arcát az első tekintet kövületében, szőke haj, fekete szemöldök, vastag száj..., s aztán a csak táncdalokban megfogalmazható elsők: az első kézfogás (Mária félt, hogy elesik az esős utcán), az első csók (Teyer—S. Kiss szerzemény), később a többi első, aztán amint ezek elfogytak, a folytatás, ami nyilvánvalóan az elveszett elsők keresése és nemtalálása, volt:,a..^verekedéseit,.- a karmol ós féltékenység, a kibékülések (Braun —S. Kiss), majd a többi táncdal, egészen a fesztivál befejezéséig, a gyűrű koppanásáig, ami már tragiku- sabb volt, a szála recsegve omlott a színpadra, a mikrofon szétdurrant, a hangszerek elhervadtak, az egyszerű igazságokat maga alá temette a hűvös, megfejthetetlen robbanás. ... Somos felállt, felvette a kabátját, lement az utcára. Szemben, a Fűzfa utca sarkán BOROZÓ állott, amely kocsma volt, neve ellenére, és Somos úgy határozott, hogy iszik valamit, mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy az állópulthoz állhasson, arcokat lásson (még ha rondák is), hangokat halljon (még ha nyálasak is), egyszóval — táncdalszöveg — „emberek között legyen”. A CSAPOSNÖ Somos blokkot váltott, a csapospulthoz lépett... Tessék — dörrent rá a hang a poharak mögül. — Egy ... egy ... — motyogta Somos .... hiszen a blokkért egy nő nyújtotta a kezét, a legrondább nő, akit Somos valaha is látott (pedig sok helyen megfordult, ahol boszorkányok röpködnek, meg ott is, ahol a legrútabb földi emberek láthatók: kórházi alagsorban, boncteremben, csatornában, könnyűzenészek között, művésztalálkozón, satöbbi), de a csaposnő ... Festett-fekete haja volt, néhol kilátszott a fejbőre; homlokán vízszintes-függőleges-rézsút ráncok; szemöldöke kitépve, vékony ceruzacsík vonul a halántékáig; műszem- pillája felfelé kunkorodik. Az orra ferde, lapos. Az arca pöffedt. A felső ajka dacosan vékony, az alsó lefity- tyedt. A köpenye kivágásából májfoltos bőr tűnik elő, a keze lila, láthatóan jéghideg... A látványt derékban lezárja a bádogpult... — Egy konyakot kérek — nyerte vissza a hangját Somos, és a savószínű foltokba nézett, amelyek a nő szemgödrében állottak. — Egy konyak — dörmögte a csaposnő (mély férfihangja volt, bariton). MARIA Somos a sarokba húzódott, felvette a talponállói pózát: bal könyök a pulton, a test a bal lábra támaszkodik, a jobb alszár keresztben áll a bal előtt, s a csípő spiccére támaszkodik. — „Ügy állsz, mint egy paraszt” — mondta Mária a váróteremben, amikor a Balatonhoz utaztak egy hétvégen, mert Mária sült keszeget akart enni. de Lellén csak tengeri halat lehetett kapni, s ezért Somos ismét csak „tehetetlen balfácánnak” minősült, egészen estig, amikor végül is szájon vágta Máriát, és otthagyta a strandon, de Mária utánarohant, és sírva könyörgött (ahogy ő mondta, „rimánkodott”), mire Somos ellágyult („hát mégsem annyira elmebeteg ez a Mari”), elindultak, sétáltak hazafelé, nem sokáig, mert Somosra ráköszönt egy holtrészeg férfi, „ki volt ez?” sziszegte Mária, „egy simlis”, mondta Somos. „igen. mert te minden linkó- cit ismersz!”, Mária futva indul a pályaudvar felé, Somos utána, eléri, „ne nyúlj hozzám!”, sikítja Mária, aztán Somos nyakába borul, hazamennek, lefekszenek, Mária Somos oldalához simul, „olyan jó volt ma minden”, suttogja, „hát ez valami iszonyat”, gondolja Somos, „de ha ez nincs, akkor mi maradMária már alszik, szuszog, Somos ébren van,: gondolkozik A csaposnő komoran szolgálta ki a vendégeket, rázta a konyakosüveget, nyomta a szódát, mérte a bort, lövöldözte a sört. és Somos riadtan vette észre, hogy,.. „Hiszen ez... Hiszen ez Mária..." Ezek a mozdulatok, ez a fejtartás, ez a karnyújtás ... Igen, Mária parókát öltött, mű- szempillát ragasztott, és eljött ide. csaposnőnek, nyilván azért, hogy Somost ellenőrizhesse, tehát szereti, még mindig ... — Szervusz — lépett a bádogpulthoz Somos. — Szervusz. Marika. — Kérem? — nézett fel a csaposnő. — Tudom, hogy te vagy, Mária. — Zsóika a nevem. „A hangja” — ijedt meg Somos. — „Ez nem az a hang ...” Visszament a sarokba. A pultra támaszkodott, mereven figyelte a csaposnőt. „Hát persze” — mormolta magában. — „Ez a nő nem Mária, hanem Mária.” ... hiszen ő is nő, mint Mária, nő. mint a többiek voltak, és ami Somos soha nem lesz; nő, akit Somos hamarosan háborúra hív ki, nem törődve azzal, hogy ez a háború el- veszthetetlen és megnyerhetetlen, és a Máriától elszenvedett vereség után hatalmas győzelmet arat a csaposnőn, de az is lehet (és végső soron mindegy), hogy a csaposnő nyeri meg a háborút, Somost már várja egy másik albérlet egy másik Vera néninél, szemben a sarkon a kocsma áll, s benne a következő csaposnő, akinek talán már arca sincs, csak a lénye, hívogató, örök lénye. Somos kiegyenesedett, a zsebébe nyúlt — Asszonyom — állt a csapospulthoz. — Tessék. — Szeretnék felhúzni az ujjára egy gyűrűt. A nő szemében csodálkozó, tett- rekész tekintet jelent meg. — Nem túl drága darab — mondta Somos —, de sokat jelent. Elővette a gyűrűt. A nő égy pillanatig nézte, aztán kinyújtotta a kezét a poharak felett. — Köszönöm — mondta Somos. Megfogta a nő csuklóját, ujjára húzta a gyűrűt. — És... ez mit jelent? — kérdezte a csaposnő. maga elé emelte a kezét, a gyűrűt nézegette. Mária fényes ponttá zsugorodva távolodott a kék kőben. — Tartozom valamivel? — nézett fel a csaposnő. — Eljegyeztelek — mondta Somos. — Velem maradsz, amíg élsz. Tandori Dezső: n „Egyszeri1, nehéz munkára haza... Debora Vaarandi — még arra is van időd, hogy egy hídon gyalog menj át, nézd a hegyeket a város északi részén, a magad oldalán — hazatérsz. Egyszerű, nehéz munkára. Persze, bonyolult, könnyű dolgok várnak: apró elintézendők sora. Elmegy mindegyikkel egy-egj napod. És nem vagy sehol! Ezért fogod magad, átmégy megint a visszavágyódóhelyre. Nem kell ahhoz idegen város, még annyi se. Elég ugyanaz a város eggyel többször: valami helye, ahova fölöslegesen jársz. — Van ez a nehézkedés, vannak az emlékek, van, hogy azt hiszed, épp ma fognak megtörténni és épp veled a csodálatos dolgok. — De még időben észbe kapsz, és kapkodás nélkül
