Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

mr m »a 1984 JŰNffTS 30.. SZOMBAT Színházi levél Vége. Függöny. Ez a két szó !í; szokott állni a színdarabok szö­vegének a végén. [Használjuk most I őket az 1933 81-es színiévad befejeződésének jel­zésére. Évadzáráskor már-már kö­telezőnek érezzük a kérdést: milyen volt? Ez a kérdés azonban nem eléggé árnyalt. Mert m i volt mily en az évadban? A színházak műsor­terve? A bemutatott darabok? Ezek közül is a hazaiak? Vagy a külföldiek? Vagy a klasz- szikusok? Vagy a zenés dara­bok? Vagy a rendezések? A színészi játék? A díszletek, jelmezek? A közönségfogadta­tás? A szakmai visszhang? A művelődéspolitikai vélemé­nyek? Satöbbi, satöbbi — a kérdés számtalan pontosító kérdéssel bővíthető — tágít­ható, s valószínűleg csak egy egész, igen népes kérdéscso­portra adott sok-sok válasz adja (adhatná) ki a teljes és átfogó képet. És még akkor mindig fennállna az egyik legnehezebben megválaszol­ható kérdés, hogy t, i. milyen volt az évad viszonyítottan — azaz a korábbi évadokhoz ké­pest, vagy másképp fogalmaz­va, az évadok folyamatában. Mert hogy ez is fontos, lévén a színházművészet (is) olyan tulajdonságú, hogy bizonyos tendenciák esetleg csak éva­dok során bontakozhatnak ki, évadokon át juthatnak ér­vényre vagy veszthetik érvé­nyüket. Ennyi az átfutási ide­jük. És akkor még nem is De­széltünk arról, hogy hányszor törnek félbe már megindult kezdeményezések vagy már elkezdett koncepciók, mert ki­futási idejük felénél le kell állniuk, és talán soha nem tudiuk meg, mi lett volna be­lőlük, ha lehetett volna. A z évadok értékelése tehát korántsem könnyű feladat, s talán több a buk­tatója, mint ameny- nyi eredménnyel kecsegtet. Ám valamiféle áttekintésre mégis szükség van. Ha más­ra nem futja, legalább néhány fontosnak tűnő vonás regiszt­rálására. S még e vonásokat is ajánlatos körülhatárolni. Minthogy az évad során el­sősorban a fővárosi színházak előadásai kapcsán Íródtak e színházi levelek, maradjunk ezúttal is a budapesti szín­házaknál, s róluk szólva is csak a kortárs drámára ves­sünk pillantást. Elsősorban persze a ma­gyar müvekre. A főváros színházai az el­múlt évadban mintegy húsz kortárs magyar drámát mu­tattak be. Ezek között voltak már elhunyt szerzők darabjai ínéldául Illyés Gyula I íklya- láng című drámájának felújí­tása a Tháliábnn), voltak íe'- újítások (Karinthy Ferenc: Négykezes, Játékszín; Raffai Sarolta: Egyszál magom, Nép­színház; Csurka István: Ki lesz a bálanya? Pesti Szín­ház), máshol már bemutatott, de Budapesten hivatásos szín­házban még nem játszott da­rabok (Schwajda György: Ka­kukktojás, Népszínház; Czakó Gábor: Disznójáték, József Attila Színház), voltak bemu­tatásra régen váró művek (Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, Vígszínház; Urban Gyula: Itt a piros, hol a piros, Népszínház), és voltak persze új bemutatók is: Szabó Magda drámatrilógiájának befejező része, a Béla király a Madách Színházban; Görgey Gábor Galopp a Vérmezőn című drá­mája a Madách Kamarában, Gyurkovics Tibor műve, a Fészekalja, ugyanott, Káló Flórián égyszemélyes darabja, az Egyedül, szintén a Madách Kamarában; Koltai János komplikációja, az Albert Schweitzer, a Madáchban: a Játékszínben Vészi Endre sza­tirikus játéka, A sárga tele­fon, s Vámos Miklós egyfel- vonásosai ugyanott — és a Katona József Színházban Spiró György darabja. Az imposztor. Változatos művek, stílusban témában, műfajban egyaránt. Amiként élég /Változatosak az érdemlegesebb külföldi kor­társ művek is: Frayn: Ugyan­az hátulról, Woody Allen: Játszd újra, Sam, a Vígszínház­ban; Topor: A bolond, We:- ker: A királynő katonái (Ma­dách, illetve Madách Kamara), Kiritescu: Szarkafészek '-Nép­színház), Albee: Nem félünk a farkastól, Dürrenmatt: A fi­zikusok (Nemzeti), Noel Co­ward: Magánélet (József At­tila Színház); — a lista nem teljes. Ez eddig persze telefon­könyv. Az érdekesség ott ke- reserdő, hogy mi tükröződik ezekben a darabokban a je­lenből? Mániákusan hiszem ugyanis, hogy a színház leg­fontosabb feladata — mint tu­lajdonképpen minden művé­szetnek — a jelen tükrözteté- se. A lehetőségek, a módok, a stílusok, a témák, a műfajok végtelen sokfélék lehetnek — de mégis csak az izgat legin­kább egy színházi előadásban, hogy mit mond el nekem a máról, a ma emberéről, a ma emberének örömeiről, bána­tairól, félelmeiről, szépségéről és rútságáról, a, világ örömei­ről és a világ bánatairól, a világ szépségéről és rútságá­ról. Hogy aztán ez egy múlt század eleji vilnai lengyel környezetben, s ott is egy színházban játszódik-e (mint Spiró darabjában), vagy az 1600-as években Pécsett vagy Kőszegen (mint Weöres szín­művében), esetleg az 50-es évek legelején a budai Vér­mező környékén (Görgey Szín­művében), netán egy bagófüs­tös, pókercsatától zajos gar­zonlakásban (mint Csurka já­tékában), vagy egy vidéki amerikai egyetem tanári la­kásában (Albee), s egy svájci exkluvíz elmegyógyintézetben (Dürrenmatt) — az már má­sodlagos fontosságú, illetve: másodlagos lehet. I nnen nézve, a kortársi termés elég heterogén. Azzá teszi, hogy részint nem eléggé jelentős té­mák jelennek meg a színpadokon (itt magyar és nem magyar művek egyaránt em­líthetők: a Fészekalja éppúgy ebbe a sorba tartozik, mint az angolszász vígjátékok és egyéb darabok: Frayn, Allen, Topor, Coward stb.), részint pedig a drámák minősége, esztétikai értéke nem kielégí­tő. Kitűnő munkák (Az im­posztor) és épp csak színpad­képes darabok (Albert Schweitzer) váltakoznak. A sokféleség persze még nem lenne baj, s az sem baj, ha a különböző művek eltérő színvonalú előadásokban je­lennek meg — bár az évad sajnos nem szűkölködött a ki­dolgozatlan, végiggondolatlan, fáradt vagy csak rutinié elő­adásokban. Inkább az zavaró, hogy még a legfrisebb magyar drá­matermés sem figyelt eléggé a mai magyar társadalom leg­izgalmasabb kérdéseire, néha valóban súlyos drámai konf­liktusokat hordozó ellentmon­dásaira — és hogy a szocialis­ta országok friss drámatermé­séből gyakorlatilag egyetlen mű sem jutott el a budapesti színpadokra. Takács István Kaland és szolgálat Egy tatárdúlta falu emléke Gyermekhad zsong Ivacs helyén A gyerekkori nagy csatangolások helye volt Ivacs. A susogó, rezdülő, hullámzó nádas, amint buzogányaiból foszló, fehér, gyapjas zászlókat fújt a déli szél. Sejtelmes, sásban-nádban rejtett víztükrök partjáról vízbe toccsanó békák a közelcdtünkre s a víz alatt keszegek, sügérek, pontyok, harcsák és csukák, melyeket gombostűkből haj­lított horoggal igyekeztünk kifogni. Majd a víz színét beborító levelek fölött kinyíló, tisztaságot sugárzó fehér vízililiomok. Az utóbbiakból már hírmondó is alig akad. Szaladtunk fel az összefutó patakok között elnyúló homokhátra, rajtuk többnyire rozs ringott a nyárban. Innen beláthatok voltak a messzire elnyúló kertföldek. Káposzták, karalábék, céklák, karfiolok, babok, eprek jó termő tája volt még akkor a patakok ártere. Ez volt Ivacs a veresegyházi határban. A két víz között hosszan el­nyúló dombháton elszórtan áll­tak egykor Ivacs falu földbe mélyített, nyeregtetős házai a X. században, bár tártunk fel olyan XII—XIII. századi tele­pülésrészletet, melynek az el­rendezése utcaszerű. A tatár­járás után felépítették első vagy második templomukat, mellette temetőt nem leltünk. Ez csak úgy magyarázható, hogy vagy a régi templom kö­rül temetkeztek továbbra is, amelyet talán a tatárdúlás miatt hagytak fel vagy a szom­széd Veresegyház, Szada és Szentjakab falvak temetőibe hántolták el a halottaikat. Ásón, lapáton Kicsit később kinyíló értel­münkbe beivódott a szállongó hagyomány, tatárdúlta falu földje ez. A tatárok hírére ha­rangját kútba vetették, máig se tudhatni, miért. Egyesek szerint százévenként szólal meg az érchang a mélyben, de akkor is csak igaz emberek hallhatják. Még nem beszéltem emberrel, aki merte volna állí­tani, hogy hallotta. Mások sze­rint Ivacs lakói nagy gödröt ástak és abba bújtak a tatárok elől, azok a gödör fedelén jár­káltak, mígnem egy magyar csecsemő elsírta magát. Ezután mindenkit lemészároltak a gö­dörben. Később már nem fogdostuk össze a teknősbékákat, zöld gyíkokat és parlagi siklókat. Érettségi, munka a nyomdá­ban, egyetem. De nem szűnt meg a vonzás felnőtt fejjel sem. Ivacs az Árpád-kor falu­ja, szóltak róla az oklevelek. Ivacs egy magyar faluközös­ség történelmi kövülete. Cse­repeket, csontokat, paticsokat forgat ki a kapa, az ásó és az eke itt. Ivacs időgép, szállás a múltba. Ivacs kaland és szol­gálat. Egyszer azt mondta Darabos András bácsi, mikor már haj­dani tölgytermete roskadóban volt, hogy megmutatja, hol van az ivacsi templom. Két­kedve követtem ki a domb te­tejére. Honnan is tudhatná? Hiszen 1430-ban Ivacs már puszta és egyháza elhagyott. Megállt a volt földjén és kis kört rajzolva ujjával a leve­gőben mondta, itt a templom, ekéje mindig beleakad a fa­lába. A következő napokban már megtaláltuk a hajó és szentély alapfalát, András bácsi igazat mondott. Ásatásra lett pénz a tanácstól, melyet átküldött a Nemzeti Múzeumnak. Létre­jött a veresegyházi honisme­reti kör is, melynek célja máiglan a veresegyházi régé­szeti ásatások támogatása, a régészeti és történelmi anyag bemutatása állandó helytörté­neti kiállításon. Mesterházy Károly kandidá­tus, a Nemzeti Múzeum közép­kori osztályának régésze az el­múlt 8—9 évben számos ása­tást végzett a veresegyházi nagyközségi tanács elnökének, Pásztor Bélának az anyagi és erkölcsi támogatása mellett, valamint a baráti körré fejlő­dött és ásón-lapáton, szakiro­dalmon edződött honismereti kör segítségével. Ezüst obulus Ivacs megtalált és feltárt temploma a dombhát legma­gasabb pontján állott egyenes záródású szentélyével keletre és később hozzáépített tornyá­val nyugatra. A tatár hordák elvonulása után emelték az egy méter vastag falakat mész­kőből* oltatlan meszet használ­va kötőanyagul, amit az össze­rakott falakban locsoltak. Így a fal összeforrt. A templom hajójában mintegy 160—180 ülőhely lehetett ácsolt pado­kon és mintegy 20—30 állóhely a bejáratnál. Ezeket a templo­mokat elvileg úgy méretezték, hogy a közösség minden tag­ja részt vehessen a misén, ki­véve azokat, akik otthon a tü­zeket őrzik. Amikor ezt a templomot emelték, községi „belterületet” sajátítottak ki a számára, a templom alapfalai X—XI. szá­zadi házak lakógödreit met­szették át. A templom belül­ről vakolt volt és meszelt, leg­alábbis ilyen maiadványokat találtunk. A szentélyből Ká­roly Róberlnek egy 1338-ban Budán vert ezüst obulusa ke­rült elő, egyik bizonyítékául annak, hogy a szörnyű tatár pusztítás után az a falu újjá­éledt. Elpusztásodását tehát nem az 1241-es tatárjárás okozta. Sokkal inkább a XIV—XV. század fordulójára kibontakozó társadalmi-gazdasági változá­sok, melyek során az apróbb falvak lakói összeköltöztek a nagyobb településekre. Ivacs területe ezután Veresegyház és Szada falvak között szétosztó­dott. Múlt és jelen Pihenünk, falatozunk az Ár­pád-kori házakat kitakaró szelvények mellett. A vörösre egett, agyagból és kőből-téglá- ból rakott kemencék most is­mét íorróak, veri őket a nap­meleg. Fazekak, tálak, bögrék töredékei halmokba rakva, a csontok szintén, az ételek ma­radékai. Az egyik házból még teknösbékacsontok is előbuk­kantak, jelezve, hogy azt is fo­gyasztották a sokféle hallal együtt, melyekben bővelkedett ez a táj. Perszle, nem volt rit­ka a disznó, a marha és a birka húsa sem az asztalukon. Nyílhegyek bizonyítják, hogy vadásztak is. örültek-szerettek, búsultak- gyűlöltek, keresztelőre és te­metésre jártak ezen a földön a régi századokban. Most ne- vetés-visongás hallatszik a közeli tóról. Úszók és evezők csobbanásai. Egy szörf vitor­lája látszik messziről billegve siklani. Hétvégi telep zajong az egykori Ivacs jobbágyfalu helyén. így. él a múlt a jelenben és a jelen a múltban. A nagy­községi tanács határozata alap­ján utcanevek őrzik az Árpád­kori közösség emlékét. A Ha- rangkút, Dénár, Aranyforint, Templom, Ivacs utcákban le­vő házaikban pihennek itt az emberek. Horváth Lajos Fel újít.is után A Gorkij Zeneműtár Holnap megnyílik az Állami Gorki] Könyvtár felújított Ze­neműtára a Gorkij fasor 45. sz. alatt. ★ A szakkönyvtári feladatokat ellátó gyűjteményben, amely Budapest legrégebbi közműve­lődési zenei gyűjteménye volt, 35 ezer kotta. 7 ezer hangfel- vélei, 3 ezer zenei könyv és 45-íéle hazai és külföldi zenei folyóirat várja az érdeklődő­ket. Az állományban a világ ze­neirodalmán belül megtalál­ható az európai zene szinte valamennyi jelentős alkotása, különös tekintettel a Szovjet­unió és a középkelet-európai szocialista országok nép- és műzenéjének írott és hangzó dokumentumai: a, valamint a rájuk vonatkozó szakirodalom. Nagy számban találhatók kü­lönböző hangszeriskolák, pe­dagógiai gyűjtemények, parti­túrák, kamaraművek és az operák ének-zongorakivonatai. A rendszeres szakirodalmi tájékoztató tevékenységet rep­rezentálja a külföldi zenei fo­lyóiratokból referáló és tarta­lomjegyzékeket, aktuális zenei eseményeket is közlő kurren: kiadvány, a Zenei Szakirodal­mi Tájékoztató, mely rendsze­resen közli a külföldi zenei könyvek országos gyarapodá­si és lelőhelyjegyzékét is. A Zeneműtár állománygyarapo­dását regisztráló jegyzékek, valamint a tematikus állo­mányjegyzékek (pl. a Népze­nei állományjegyzék vagy a készülő Régi zene című kiad­vány) nemcsak a beiratkozott olvasók tájékoztatására szol­gálnak, hanem a könyvtárközi kölcsönzést is segítik. Az itt szerkesztett Űj hang- felvételek című füzetsorozat a központi cédulaellátással együtt az ország zenei könyv­tári gyűteményeinek nyújt se­gítségét az állománygyarapítá­si munkában. A Zeneműtárban 1982 óta jelentős tudományos kutató­munka is folyik: a Magyar Népzene Tárában közzétett népdalok számítógépes feldol­gozását végzik. A könyvek és kották kölcsö­nözhetők. A hangzó anyag hallgatására korszerű techni­kai berendezések állnak ren­delkezésre. Lehetőség van a hangfelvételek átjátszására, valamint a nyomtatott zene­művek fénymásolására is. Tv-figyelő A Madách Kamaraszínházban októberben mutatták be Gyurkovics Ti­bor: „Fészekalja” című drámáját Ad ám Ottó rendezésében. Pest megye. 0j műsora a televíziónak az Agrárvilág, és amilyen friss kezdeményezés, olyan jól megfelel mindazok érdeklődésének, akik valami­lyen okból ragaszkodnak ah­hoz, hogy tudják: hogyan kell szakszerűen földet művelni, il­letőleg mi a titka az eredmé­nyes állattartásnak. Dicsértük már ezen a he­lyen a tévéseknek ezt a vál­lalkozását, és azután, hogy az Agrárvilág legutóbbi — szer­dán kora este közvetített — magazinját is láttuk, csak azt kell mondani; ez az agrárkul­túrát népszerűsítő összefog­laló legalább olyan jó, mint az újabban oly sokszor elis­mert Ablak. Akárcsak a Peták István szerkesztette — igaz, időnként kicsit kócos, a nyil­vános . szereplés hevétől ren­detlenkedő —r képes-hangos fórum, emez a mezőgazdasági tudnivalókat szerteszóró isme­retcsomag is majd annyit kö­zöl, mint amennyit az Ablak­ból megtudhatunk. Legutóbb egyebek között arról esett szó ebben a har­minc percben, hogy mi is az a biológiai kertművelés. Az igazán — vagy csak félig- meddig — érdekelt készülék­tulajdonosok végre megtud­hatták, hogy ez a szóban forgó művelet egyáltalán nem új­donság a kapa-, kaszaforgatók számára, hiszen már a koráb­bi nemzedékek tagjai is felis­merték: jobb a természetes eredetű tápanyagokat vissza­juttatni a talajba, mintsem holmi vegyi készítményekkel kísérletezni. A vita csak ab­ban a kérdésben van, hogy teljeséggel lemondjon-e vala­ki a boltokban kapható sze­rekről, avagy módjával mégis porozzon, trágyázzon velük. A megszívlelendő recept: ott, ahol a terület jellege és állaga lehetővé teszi, azokon a parcellákon inkább arra kell törekedni, hogy a termé­szet forrja ki magát, ám ott, ahol erre nem kínálkozik le­hetőség, igenis be kell vetni a más elveken alapuló agro­technikát. Nem örvendetes dolog ezzel az igazán eleven — Major Sándor felelős szerkesztő jó­voltából érezhetően megfris- siilt — panorámával kapcso­latban elmondani, hogy he­lyenként azért egy kissé pon­gyola volt; nem úgy szólt, ahogyan beszélnie kellett vol­na. A háztáji gulyatartást mű­velő Németh Ferencnéről ugyan közölték, hogy valahol a főváros környékén él azok­kal a lehetőségekkel, amelyek a tehén- és bocitartókat mos­tanában megilletik, ám taka­ros jószágállományának tar­tózkodási helyéről csak azt tudhattuk meg, miszerint az a Rákosmezeje Tsz birodalmá­hoz közel van, hiszen ez a közös gazdaság szállítja a ta­karmányt. Bizony nem ártott volna, ha annak az igen né­pes, a gazda portája körül megélő gulyának a pontos fel- talá’ási helyét is tudhatják, és nem hagyják a nézőt bizony­talanságban. CserCSZnj C. Akik korán kel­nek és rendszeresen hallgat­ják a Falurádiót, azok emlé­kezhetnek rá, hogy milyen szenvedélyes hangú nyilatko­zatok hangzottak el ebbén a műsorban a gyümölcs- és zöldségfelvásárlás tárgyában. A megkérdezettek szinte drá­mába illően kérdezték: miért annyiért és úgy vásárolják meg tőlük a kertek termését, mint ahogy..n azt a nagyke­reskedelem teszi. Nos, a most emlegetett Ag­rárvilágban ismét lejátszották ezeket a panasszal teli teker­cseket, és amint elhangzottak, megjegyzéseket is fűztek hoz­zájuk. Ezekből kiderült, hogy a Zöldért bizony kapkod. Nem képes tisztességes árakat megszabni: szerződő felei már-már követni sem tudják üzletpolitikáját. A stúdióban megszólaltatott riporter úgy vélte, hogy a többcsatornás értékesítési rendszer okozta a csalódást, mert a jobb terítés és a mér­sékeltebb árak helyett anar­chiát hozott. Manapság — hallhattuk szomorúan — úgy ingadoznak i kifizethető pén­zek, hogy a háztáji gazdasá­gok termelői jobb híján kivo­nulnak a piacról. *A különö­sen sértett dunabogdányiak kerek perec elmondták, hogy inkább a fán rohasztiák meg a cseresznvét. semhogy potom pénzért kótyavetyéljék el. Év­re év. ígéretre ígéret, és új­ból csak a meg nem értésről hallunk kiábrándító híreket. Ki tudja, még meddig... Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom