Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-14 / 138. szám

4 1981. JÜN1US 14., CSÜTÖRTÖK FFST .Mi t »f./l Szerepcserére készülve Zsámbékon Az utolsó nekirugaszkodás Mészáros Tünde nehéz pillanatai az államvizsgán Van, akinél elkel a vigasztalás is ■ Heti filmtegyzetí Itália bukása Ena Begovlc és Dániel Olbrychski az Itália bukása című filmben A várakozás percei Barátságos arcot kérek! — bohóckodik egy lány ked­vesen izguló társai előtt. Fel a fejjel, csak semmi pánik, blztatgatja őket. Hiába: a vizsgákat lehet szidni, szeret­ni, fölöslegesnek tartani. Egyet nem lehet: megszokni. Még a legharcedzettebb diá­kokban is ott vibrál a feszült­ség: hogy sikerül? Mert a vizsga mindig más. Kiszámít­hatatlan. És az is tény, nem elég „csak tudni”, ezeregy ap­róságon áll vagy bukik a si­ker. A lélekjelenlét, fellépés, szerencse mind-mind közre­játszik. Készül a diploma Barcza Zsolt felvételei \ Június a vizsgák hónapja. A gyerek készül, a szülő szur­kol, napjában százszor is az órájára néz: vajon túl van-e már a nagy megpróbáltatáson? Zsámbékon is csupa ünnep­lőbe öltözött diákot látni a főiskola folyosóján. A harmad­évesek az utolsó akadályt ve­szik: államvizsgáznak. Az idén 181 hallgató végez, 68-an nap­pali, 113-an levelező tagoza­ton. Másodév után sokan el­kezdtek tanítani. Az iskola hívja, várja a fiatalokat. Kell a képzett tanító, így tanul­mányaikat levelezőn fejezik be. Előző évben vezették be itt is a komplex államvizsgát, azzal a céllal, hogy a külön­böző tárgyakból szerzett is­mereteikről rendszerbe foglal­va adjanak számot. így az államvizsgán egy tárgykört al­kotnak a filozófiai, pszicholó­giai és pedagógiai ismeretek. Ugyancsak az összefüggések feltárását kérik a második té­telnél. Arra kíváncsiak, hogy tudják elméleti ismereteiket a tantárgypedagógia módszerei­vel a gyakorlatba átültetni. A vizsghahangulat kiszi­várog a folyosóra. Aki már túl van rajta, készségesen ma­gyarázza, ki mit, hogyan kér­dez. Felszabadult kacagás, ijedt suttogás, a tételek közt lázasan turkáló kezek. Micso­da érzelmi kavalkád. Az­tán évek múlva mindez egy pillanatképbe sűrűsödik, idő­zárvány lesz az emlékezet al­ján. De most még ez a pil­lanat tág, szinte végtelen. Ólomlábakon cammognak a várakozás percei. Tétel előtt és után Mikecz Marika fél szemmel az ajtót figyeli, míg beszélge­téssel ütjük agyon az időt. Tudom, hogy Népköztársasági ösztöndíjas. Persze nem tőle, annál szerényebb, hogy ilyes­mivel előhozakodjon. — Szigetmonostori vagyok. Debrecenben voltam gimna­zista, a Református Kollé­giumban. Érettségi után nem tudtam, mihez kezdjek, mi lenne nekem való. Négy évig dolgoztam, édesapám mellett még a villanyszerelő mestersé­get is kitanultam. Aztán hív­tak az iskolába, tanítani. Meg­szerettem a gyerekeket és egy­szeriben természetes lett, hogy tanár leszek. így kerültem a főiskolára. Szerettem itt a kollégiumi közös mindennap­jainkat, az órákon az együtt­gondolkodást. Most vége ennek is. Szentendrén fogok tanítani. Azárt választottam ezt a vá­rost, hogy közel lehessek szü­léimhez. Az államvizsga szerintem már csak formai lezárása a három évnek. Mint minden vizsgán, itt is sok múlik azon, hogy milyen a vizsgabizottság és milyen tételt húz az em­ber. Megesik, hogy épp an­nak van szerencséje, aki el- lógía az éveket és a fordított­ja is előfordulhat. Két he­tünk volt. Sökmindent kellett újratanulni, amit időközben elfelejtettünk. A beszélgetést az ajtónyi­tás szakítja meg. Kibukkan egy mosolygó arc: sikerült! Ott terem mellettünk. Oldal­ról nézve Janus-arccá olvad egybe a két lány arca: kifele néz az öröm, befele a szoron­gás. Marika tételt húz és készül­ni kezd. Az asztalon sorjáz­nak a segédeszközök. Köz­ben Mészáros Tünde felel. A megismerés pszichológiai, pe­dagógiai vonásait elemzi. A második tétel nehezebbnek bi­zonyul. Rocskainé tanárnő be- le-bele kérdez. Hát komplexi­tás ide vagy oda, ennek mégis leckefelmondás íze van. Min­den attól, függ, hogy az adott pillanatban a hatalmas isme­retanyagból mit tud mozgó­sítani. Azon kapom magam, hogy szurkolok, csakúgy, mint velem szemben a kérdező ta­nár. — Köszönjük — hangzik a varázsszó. Tünde megkönnyeb­bülten, távozik. Megdolgoz­tatják itt az agyat azért a jegyért. Felszabadult öröm Marika kerül sorra. Szaba­tosan fogalmaz, úgy felel, ahogy elvárják tőle. Elégedett biccentés a válasz. Gyerünk tovább, jöhet a második tétel. Ez már kemény dió. A tanár­nő ismét rákérdez, segít. Még néhány perc és kint vagyunk. — Nekünk más tanította a be­szédművelést, féltünk is et­től a bizottságtól — mond­ja magyarázatképpen. A lá­nyok a nyakába ugrálnak. Mi volt? Hogy sikerült? — kér­dezik egymás szavába vágva. — Túl vagyok rajta — mond­ja a megkönnyebbülés sóha­jával. Lehet még egy kicsit izgul­ni eredményhirdetésig, de már semmi sem vet gátat a fel­szabadult örömnek. Hát vége ennek is! Ki nem csodálkozhat azon, ha a jugoszláv filmművészet­ben még a mai napig is erős vonzódás tapasztatható az úgy­nevezett partizánfilmek iránt. Ennek egyszerű ténybeli ma­gyarázata van: Jugoszláviában ugyanis valóban volt par­tizánmozgalom, s nem is akár­milyen és ez a mozgalom alap­vetően meghatározta a politi­kailag, etnikailag vagy nem­zetiségeit illetően távolról sem egységes és könnyen át sem tekinthető ország sorsát, életét a második világháború évei alatt. Partizánfilm azonban sokfé­le készülhet. A legközismer­tebb — s egyben a legkevésbé érdekes — az a változat, amelyben a partizánok okosak, szépek, bátraik, mindig győz­nek, a németek meg buták, csúnyák, gyávák és mindig ve­szítenek. A dolgok azonban nem voltak ilyen egyszerűek az 1940-es évek elején Jugo­szláviában. De ha egy igénye­sebb fiLmművész a maga ösz- szetettsiégében próbálja ábrá­zolni a partizántéma valamely szektorát, könnyen abba a ká­tyúba kerülhet, mely az előb­bi rossz, sematikus, fekete vagy fehérben gondolkodó fil­meknek az ellentéte — tudni­illik a túlbonyolítás, a túlrész- letezés vagy a túlságosan sok mindent egyetlen filmben el­mondani akaró zsúfoltság hi­bájába keveredhet. Nagyjából ez történik a most a mozikba kerülő új jugoszláv partizánfilmben is. Rendezője — és a forgatókönyv egyik írója —, Lordan Zafranovic, már forgatott egy partizánté­májú filmet (nálunk Árnyak Dubrovnik felett címmel vetí­tették); — az újabb mű, az Itália bukása, ha nem is szo­ros összefüggésekben, de mint­egy folytatásnak tekinthető. Legalábbis abban az értelem­ben, hogy Zafranovic megint a dalmát tengerpartra viszi a cselekményt, s ismét csak a partizánmozgalom belső, for­radalmi, etikai kérdései érdek­lik inkább, semmint a harci jelenetek (bár azokból is ada­gol bőségesen). Űj filmjének főhőse egy dal­mát szigeten élő, s a partizá­nok egyik vezetőjévé emelke­dett halászlegény, Davorin. Ez a szigorú forradalmi erkölcsű legény habozás nélkül végez egyik partizántársával és jóba­rátjával, amikor arról kiderül, hogy olyan lányba szerelmes, aki a megszálló olasz katonák­kal is kapcsolatot tart, azaz áruló. Egy szerelmes együtt- létükkor ereszt géppisztolyso­rozatot a párocskába, és sem­miféle lelkifurdalást sem érez a haláluk miatt. Aztán a film végén részint hasonló okok miatt végeznek majd vele is Van ebben a filmben gyil­kosság is, gyónás is, de a ket­tő úgy, abban az összefüggés­ben, ahogyan a blikkfangossá faragott magyar cím ígéri, egyáltalán nem fordul elő ben­ne. Ez nem azt jelenti, hogy Ulu 'Grosbard amerikai rendező filmje érdektelen, vagy hogv valami szimpla gengszter- rendőr ügyről lenne szó. Sőt, a film nagyon is érdekes, mert a közismert bűnügyi szituációk helyett olyan világba vezet, a partizán társak: megszerette és feleségül vette a környék földesurának szépséges leá­nyát, s talán e szerelem miatt is alábbhagyott a forradalmi ébersége és ebből súlyos tra­gédia származott a szigetecs­ke népére. Eddig ezt akár úgy is te­kinthetnénk, mint példázatot arról, hogy a harc nem ismer megalkuvásokat vagy félmeg­oldásokat, az úton végig kell menni, ha ez néha tragikus szituációkat teremt is. Csak­hogy ehhez a világos gondo­lathoz Zafranovic annyi mellé­kes anyagot adagol, hogy min­den összekuszálódik. Az első — és alapvető — hiba, hogy ennek a tulajdonképpen telje­sen ösztönös, iskolázatlan, a csak a ki lő kire? alapján tájé­kozódni képes halászlegény­nek a szerepére a teljességgel és alapvetően másfajta színé­szi alkatú és fizikai habitusú lengyel színészt, Daniel Olb- rychskit kérte fel a rendező. Ennek az eredendően intellek­tuális külsejű, mozgású, arcvo- nású, kifinomult és érzékeny Olbrychskinek egyszerűen nem lehet elhinni ezt a dalmát ha­lászlegényt. Mint ahogyan nem hihető, hogy egy kis tenger­parti falucskában a helybéliek­ből verbuválódott partizánok úgy járkálhatnak az olasz megszállók előtt, hogy senki gyanút sem fog, holott itt mindenki ismer mindenkit. Az is alig hihető, hogy egy ekko­ra szigetecskének oly nagy je­lentősége lett volna, hogy ott az összes fegyveres csoport fel­bukkanjon: horvát fasiszta usztasák, csetnikek, cserkeszek, meg még ki tudja, miféle obs­kúrus társaság, plusz olaszok, plusz olaszszimpatlzáns dal­mátok, plusz partizánok, plusz ingadozók, satöbbi, satöbbi. A film ezeken a pontokon a ma­gyar néző számára egyszerűen követhetetlenné válik, nem tud eligazodni, ki kicsoda, miért és hogyan került oda, s miután nem érti, miről van szó, nem is érdekli tovább a film, melyben már alig veszi aztán észre az olyan rendezői feledékenységeket, hogy a fel­hőszakadásban játszódó képso­rok után a közvetlenül idő­ben rákövetkező jelenetekben már csontszáraz az utca, poro­sak a fák levelei, vagy hogy az előző jelenetben gondosan elsüllyesztett halászcsónakok egy jelenettel később már ví­gan futnak a vízen, esetleg, hogy egy előbb már szemünk láttára elesett oartizán később még vígan lövöldöz. A baj tehát nem az, hogy megint egy var tizén filmet lá­tunk. a ki tudja, hányadikat hanem az, hogy a jól felvá­zolt és esetleg még érdekéére is tehető alavgondolat elvész, széthullik ebben a filmben. amelyről nem nagyon sejtet tűk eddig, hogy mégis köze le: hét a nem tiszta ügyekhez Az amerikai egyházi körök és a különböző bűnözés kapcso­latairól van ugyanis szó itt, egy sajátos, ír származású maffia keretében. Az eléggé terjengős és érzelgős film értéke két ki­tűnő színész, Robert de Niro és Robert Duvall remek játé­ka egy pap—detektív testvér­pár szerepében. Takács István Nagy Emőke Húzzuk le a rolót? Két falu is számít rá A mikor az első félév után hazajöttem ** Szombathelyről, azt mondtam, cn oda többet vissza nem megyek. A főiskolát persze elvégeztem, de még nagyon sokáig rossz érzéssel szántam föl a buszra egy- egy itthon töltött hétvége, vakáció után. Igaz, itt maradni sem akartam feltétlenül, családi okok késztettek erre. így lettem végül is inárcsi és a kakucsi klubkönyv­tár vezetője. Ma inárcsi nap van, a klubkönyvtárban ülünk Stégner Évával. Beszélgetésünket csak ritkán zavarják meg a betérő olvasók, kizárólag gyerekek. Ök adják a háromszáz beiratkozott olvasónak több mint kéthar­madát. Ahogy körülnézek a nagyon tiszta és nagyon precízen rendbentartott, alig több mint ötezer kötetet számláló könyv­tárban, az jut eszembe, bizony egyikük sem erről álmodott a főiskolás évek alatt. — Hát tényleg nem. Annál is inkább, mert én az első perctől fogva tanítani sze­rettem volna. Erre készültem négy éven keresztül. Ment is egy ideig a könyvtárve­zetés mellett, s most talán véglegesen át­nyergelhetnék. Kakucson a közeljövőben lenne hely. De azt hiszem, már nem me­gyek. Maradok. A megfontolt, gondolkodva kimondott mondatok, micsoda változást takarnak! A világra rácsodálkozó, a fonákságokkal ér­tetlenül szembenálló és az illúzióktól sem mentes diáklányból a lehetőségeket reáli­san felmérő felnőtt lett. Reális, de nem feltétlenül kiábrándult! Pedig évi tizenöt­ezer forintból kell megvásárolnia a leg­szükségesebb könyveket, s még abban sem lehet biztos, hogy ronggyá olvassák, vagy éppen azokat olvassák ronggyá, amelyek arra érdemesek. — Nagy hagyományai vannak itt a folklórnak, ez ad valami értelmet a mun­kámnak. Népdalkör és néptáncvezetői tan­folyamot végeztem, csoportokat vezetek. Erre lehet mozgósítani a helybelieket és en is szívesen csinálom. Ahogy minden mást is, amire megvan az igény. Külön­böző kiscsoportokat szerveztünk szabás­varrás, német és modern tánc tanfolyamo­kat. Próbálkozom valami ifjúsági klubfé­lével is, de inkább csak télen húzódnak be ide a fiatalok. Többnyire az őket érdeklő dolgokról beszélgetünk. Azt hiszem itt jól érzik magukat. Másrészt meg minden le­hetőséget megragadok, hogy kimozduljak, lássak, halljak uj dolgokat. Ezért gondol­kodom, milyen újabb tanfolyamba kellene belevágni. Elmegyek minden továbbkép­zésre, szakmai fórumra, s hetente legalább egy napot Pesten töltök. Ezeken kívül még egy sereg dologban számít rá a két falu, legyen az bálrende­zés, ünnepségek megszervezése vagy név­adó műsor összeállítása. Mindenben ben­ne van, az ő kezébe fut össze mindaz, ami a legtágabb értelemben is, de a köz- művelődéshez tartozik. Már mosolyogva emlékszik vissza, amikor riadtan megállt a könyvtárban és arra gondolt: úristen, mit fogok én itt csinálni? Tudja, hogy lehetőségei erősen behatároltak, de ugyan­akkor korlátlanok is. Mostanában sokat beszélgetünk ezekről a lehetőségekről a kollégákkal. Egyre több elkeseredett hangot hallani. Sokan mondogatják, senki nem venné észre, ha lehúznánk a rolót és többet ki sem nyit­nánk ezeket a kis intézményeket. — Hir­telen elhallgat, majd egy idő után csen­desen, de határozottan teszi hozzá: — Én azért ezt nem hiszem. M. N. P. Gyónás gyilkosság után i

Next

/
Oldalképek
Tartalom