Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-21 / 94. szám
1984 ÁPRILIS 21., SZOMBAT mSzínházt levél A háború meg a béke Gépzene a pódiumon Először hallhat a magyar közönség számítógépzenét azon az elektronikus- és számítógépzenei hangversenyen, amelyet április 29-én rendez a Semmelweis Orvostudományi Egyetem közművelődési titkársága és az Országos Filharmónia az egyetem dísztermében. Az érdekesnek ígérkező hangversenyen Csontos Ferenc (nagybőgő), a Mandel kvartett, valamint Lerch István (szintetizátor) működik közre. Patachich Iván egyik elektronikus alkotásával korábban már sikert aratott. A XII. nemzetközi elektroakusztikai versenyen, a franciaországi Bourges-ban az idén először adták ki a Nemzetközi Elektroakusztikai Társaság nagydíját, amelyet Patachich Iván: Lusi spaziali című műve nyert el. A művet a társaság 19 tagországának minden rádióállomása sugározza majd, továbbá a mű részt vesz a modern zene egyik legrangosabb fórumán, a Varsói ősz hangversenyén. A budapesti koncertet megelőzően április 24-én, Helsinkiben megtartandó elektronikus zenei esten is felhangzik Patachich Iván több műve. Mi lesz veled, amatőrmozgalom? Megcsillanhat a reménysugár A fantázia birodalmában Viktor Csernovolenko naiv festő képeiből rendeztek kiállítást „Fantáziák” címmel Budapesten, a Szovjet Tudomány és Kultúra Házában. Képünk a kiállítás anyagából mutat be egy érdekes alkotást. Embere válogatja — cs a szűkcbb meg a szélesebb társadalmi környezet kultúrájától is függ —, milyen módon próbálunk a hétköznapok és önmagunk fölé emelkedni. Elményéhscgünk csillapítására időtlen idők óta élünk a művészet gyümölcseivel. Vagy pontosabb jelképpel élve: kenyerével, melyet megvásárolhatunk, de akár magunk is süthetünk magunknak. ség, fűtés, világítás, tárgyi kellékek, szakvezetők és felépítési-bemutatkozási lehetőségek biztosítása). A közoktatás területén kisebb hangsúlyt (és támogatást) kap a rendszeres munka, inkább néhány hagyományos — évenkénti vagy kétévenkénti — országos rendezvény ösztönzi a művészeti tevékenységhez vonzódó gyerekeket és pedagógusokat. Országos konferenciát tar. tottak 1980-ban három amatőrművészeti ág képviselői, megfogalmazták a következő évek feladatait és országos tanácsokat választottak, melyek a színjátszókat, a képzőművészeket és a tanácsokat képviselvén igyekeztek részt venni a mozgalom irányításában. Idén, négy év elteltével újabb országos konferenciák dolga lesz az elmúlt négy esztendő munkájának, az újabb feladatoknak és lehetőségeknek felmérése. A fent említett művészeti ágakhoz ezúttal a bábosok is csatlakoznak. Az idei tanácskozásokat különösen érdekessé teszik az utóbbi néhány esztendő gazdasági-társadalmi folyamatai, változásai. Legalább erre enged következtetni a színjátszók konferenciája, amely már le is zajlott. Nem az egyetlen jogcím Legfőbb gond, hogy feszültebbé vált a kapcsolat a fenntartókkal, elsősorban a tanácsi művelődési otthonokkal. A gazdálkodás új szabályozói, a bevételi tervek kényszere egyre csökkenti a csoportok anyagi támogatását, bizonyos helyeken még a próbatermeket is át„ kell engedniük a pevcfp- les szolgáltatások javára. A piaci törvények érvényesítése a közművelődés területén már első pillantásra óhatatlanul fölveti az amatőr művészet társadalmi hasznosságának Önfejlesztés, önkiteljesítés Csak a polgárosodás — más szóval az egyre tömegesebbé váló árutermelés — folyamá- nyaként kezdtünk leszokni mind testi, mind szellemi táplálékunknak, mind pedig tárgyi környezetünknek saját kezünkkel való formálgatásától. A mi társadalmunk — céljait tekintve — emberközpontú árutermelő társadalom, ezért legjobb törekvései arra irányulnak, hogy mindinkább visszahelyezzék az embert örömszerző és önfejlesztő-ön- kiteljesítő képességeinek birtokába. Ezért támogatja többek között az amatőr művészeti tevékenységet. Ez a támogatás elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a művelődési otthonok alaptevékenységi körébe tartozik az amatőr művészeti csoportok- közösségek fenntartása (helyiV-FIGYELŐ' Tisztán vagy szódával, Kutasi Gyulának — ellentétben számos pályatársával — nem kell kimennie az úgynevezett életbe, ha novellát szándékozik írni. Nincs szüksége az efféle megmártózásokra, mert ő mind a külvárosok zegzugos világába, mind pedig a gyári munkába beleszületett. Kétkezi dolgozóként küzdötte fel magát íróvá és egy rövid, ösztöndíjas életszakasza után ismét elfoglalta helyét a régi masinák között. Hogy mennyire ismeri a főváros érdesebb részeit, azt igen jól bebizonyította Az Üveghegyen innen című kötete, amelyben érett stílussal ki nem található, tehát a közvetlen élmény melegével paGálvölgyl János és Kozák András Lev Tolsztoj Háború és béke cfmű színpadi játékában, amelyet Kazimir Káioly rendezésében mutatott be a Tbálla Színház. rázsló históriákat tett közzé. Történeteire igen gyorsan felfigyeltek a tévések es Nemere László rendező ra akarta venni : írjon neki egy forgatókönyvet. Kutasi azonban ezt nem vállalta. Inkább idegenvezetőül szegődött Kertész Ákos mellé, akit előbb végigvitt szülőhelyén és aki aztán úgy írta meg a kért irodalmi nyersanyagot, mint nyilván Kutasi tette volna, ha az in- vitációra rááll. Bizony eldugva — a kettes csatornán és ráadásul a Panorámával, Chrudinák Alajos nehezen elmulasztható külpolitikai műsorával ütköztetve — vetítették le a Tisztán vagy szódával című kültelki epizódsort. Kár, hogy nem bíztak jobban benne, mert a fő műsoridőben is megállta volna a Melyét, hiszen azok a bizonyos, kitalálhatatlan életelemek, azok az élménnyé érett megfigyelések nagyonis előtűntek ebben a tévéfilmben. Noha ismerős típusok — italozó, a felesége által elhagyott apa, a tisztességes munkával kitörni, lakáshoz jutni képtelen fiú, az újgazdag maszek szódásnő stb., stb. — tűntek fel a nézők előtt, azért mindegyikükben volt valami olyan egyedi jegy, amelyet felismerve ki-ki rábólinthatott: igen, ezt íróasztal mellett nem lehet kitalálni; a személyesség, az egyszeriség stigmáit testközelből tapasztalni kellett. Ez az első kézből való frisseség volt a legnagyobb erénye a Kutasi ihlette, Kertész írta mozidarabnak. Másik értékeként pedig a rendezés egyszerűségét kell megemlítenünk. Nemere László egyetlen jelenetben sem váltott át holmi — bizony erősen kínálkozó — érzelgősségbe, álromantikába. Megmaradt a hétköznapok valóságának vonzásában; túldramatizá lására nem törekedve be mutatott előadott. És ettől pezsdült meg igazán a film, aiszen az az egész kocsmás, kócerájos, bútordzsungeles világ a legtermészetesebb önmagát mutatta. József AMilá- val dicsérve: hörpinthettünk valódi világot, habzó éggel a tetején. S tehettük ezt annál inkább, mert jobbnál jobb színészek citálták a szürkén fénylő mondatokat. öze Lajos például, aki az apa szerepében ismét egy új félegzisztencia-remek- léssel ajándékozta meg híveit, vagy az a mindeddig ismeretlen Salinger Gábor, akinek ide-oda csapódó személye körül ringlispilezet az egész cselekmény. Élmény volt\ ez a látnivaló, mert képestől-hangostól igazi élményből fakadt. Ford. Az autókirályt, Henry Fordot mutatta be az az amerikai dokumentumfilm, amely szintén a kettes csatornán tűnt fel kedden este. Ez is megkavargathatta a nézők gondolatait alaposan, hiszen a szemünk előtt ívelt fel az immár közhelyként emlegetett világkarrier. De hogyan ívelt fel! Az ötven perces összeállításból ez is kiderült, hiszen a korabeli — egyébként a Ford-gyár házi filmesei által rögzített — snitteken nemcsak a kocsicsodák gördültek tova, hanem a már-már géppé degradált munkások is ott ismételgették masinás mozdulataikat. Mindezeken túl hírt kaptunk mister Ford besúgórendszeréről és még számos más olyan fogásáról is, amely aligha váltott ki a szemlélőből különösebb rokonszenvet. Tán csodáltuk egy ideig, de hogy egy szemernyit is megszerethettük volna... Akácz László kérdését. Szerencsére vannak olyan színjátszó együttesek, amelyek állandó és lelkes közönséget mondhatnak magukénak, sőt, olyan példa is akad, hogy több — különböző műfajú — amatőr csoport egyesületbe tömörülve szakadt el a fenntartó emlőjéről. Mégsem tekinthetjük a gazdasági életképességet az amatőr együttesek egyetlen jogcímének az életben maradáshoz. Nem lenne célravezető a hivatásos színházak állami dotációjával példálódzni, hiszen az amatőr együtteseknek sem mindegyike vállalkozik irodalmi — dráma- és színháztörténeti — értékek közvetítésére, sőt, sokuk megvalósításában még a vitathatatlan értékek is jócskán veszítenek eredeti — vagy lehetséges — fényükből. Mégsem lenne helyes színjátszásra szerveződött közösségek felbomlását elősegíteni — vagy együtt maradását nem segíteni. Az ilyesféle közösségek tagjai az emberhez méltó lót lehetőségeit keresik, s az általuk választott út helyes irányba vezet. Hogy ki meddig jut rajta, az sok mindenen múlik. Mindig lesznek csoportok, amelyek legföljebb önmagukat szórakoztathatják, de az érdeklődők köre csoportonként különböző nagyságú, s a művészi fejlődéssel párhuzamosan növekedhet is. A piaci törvényeket valóban figyelembe kell vennünk: ném erőltethetünk gyönge produkciókat a szabadon válogató közönségre, de nem szabad ezt tennünk a gyanútlanabb közönségréteggel sem. Á jó produkciók forgalmazásában azonban nagyobb részt vállalhatnának a közművelődési intézmények. Nyárra elkészül a rendelet, amely ennek anyagi lehetőségeit is szabályozza. Figyelmet érdemelnek Vannak azonban olyan vo- fíátkózásái is az 001310? rnilVé- szetnek — nevezetesen á színjátszásnak is —, amelyeket a szocialista közművelődésnek meg kell óvnia a piaci áringadozástól. Elsősorban a művészeti vezetők, rendezők — s lehetőség szerint a színjátszók — képzéséről-továbbképzésé- röl van szó. S úgy látszik,:- e területen nem olyan borúsak a kilátásaink, mint a tárgyi feltételek alakulását illetően. A februári konferencián több — de még mindig nem elég L~ egyetem és főiskola kezdeményezéseiről hallottunk, melyek a leendő pedagógusok ilyen irányú felkészítését célozzák. Kísérje kellő figyelem és siker e kezdeményezéseket! Remélhetőleg a többi amatőr művészeti ágnak ez év folyamán sorra kerülő konfe. rencái is megcsillantanak néhány — a felhőkön átütő — reménysugárt. Trencsényi Imre Könyv a Nemzetiért Az Állami Könyvterjesztő Válla lat — elsők között csatlakozva a. új Nemzeti Színház minél gyorsabb felépítését szorgalmazó felhíváshoz — a reprint sorozatában megjelenő Széchenyi István: Magyar já- tékszínrül című kiadványának tiszta nyereségét — várhatóan mintegy háromszázezer forintot — felajánlotta az építkezés javára. A kötet rövid idő alatt, tetszetős kivitelben elkészült, s a napokban megkezdődik az árusítása. A Nemzeti Színház — mint az ország első színháza — felépítésének ügye, mindenkor közügy volt. Széchenyi korán felismerte, hogy a magyar nyelv ápolásának kiváló eszköze a magyar nyelvű színjátszás, s kidolgozott egy tervet az állandó magyar színház felállítására. E gondolatait foglalja magában az lS32-ben megírt és megjelentetett „Magyar játékszínről” című röpirata. Munkájában szorgalmazta a színház mielőbbi felépítését. Ajánlotta, hogy a tervezett „theát- rum” építéséhez csak akkor kezdjenek, ha megfelelő összeg áll rendelkezésre. Ezért „nyittassák egy aláírás-ív...” és az aláífik alakítsanak részvénytársaságot, melynek kiválasztott tagjai feleljenek az összegyűlt töke célirányos fel- használásáért — javasolta Széchenyi. Könyve viszonylag kevéssé ismert. Reprint kiadása azonban sosem volt oly Időszerű, mint napjainkban. A könyvre már eddig Is több ezer előjegyzés érkezett be, hiszen e kiadvány minden vásárlója egyúttal az új színház építésének költségeihez — ha szerény mértékben is — hozzájárul. között, gyakorlatilag három színiévadban mintegy húsz olyan bemutatót tartott, melyre színháztörténeti eseményként emlékezhet vissza a szakma. Ekkor került színre nálunk szinte sorozatban Brecht, Miller, a szovjet szerzők közül Visnyevszkij, Pogogyin, Lavrenyov, Majakovszkij, de az akkor nagyon fiatal Dürrenmatt is, vagy a bravúrosan könnyed Félicien Marceau. E műveken és ezeken az előadásokon tanulta meg — nem könnyen, hanem ellenkezések, viták, értetlenségek, sőt, dühödt elutasítások árán is — a közönség az epikus színház, az elidegenített színház, az expresszionista színház, a szovjet avantgarde vagy a pszichológiai alapokra épülő színház fogalmát, mibenlétét. A Háború és béke is ebbe a sorba tartozott. Erwin Piscator (1893—1966), a német expresz- szionizmus színházának egyik vezéralakja, olyan dramatizá- lást készített, mely teljességgel szokatlannak hatott akkoron nálunk. A hatalmas regénynek tulajdonképpen sem a cselekményéhez, sem a figuráihoz nem ragaszkodott alázatos hűséggel; azt és annyit és úgy emelt ki Tolsztoj elbeszélő folyamának hömpölygéséből, ami, amennyi és ahogy megfelelt az ő színházi célkitűzéseinek. Így keletkezett ez az agi- tatív, kifejezetten politikai tendenciájú, a háborúk és a békék sajnos mindig aktuális témáját adott esetben egy nagyepikai mű segítségével illusztráló dramatizálás. Fő vonala épp e háborúk, jelen esetben Napóleonnak Oroszország elleni háborúinak értelmetlensége, embertelensége, a másik oldalon pedig e háborúk rideg jövedelmezősége, noha az előtérben a regény központi figurái állnak. Piscator kitűnő érzékkel iogta egybe a történelmet és az egyéni sorsokat, s valósággal filmszerűen szerkesztett jelenetekben, egyszerre több színpadi síkban, vetített hátterek, makettek, bábfigurák, különleges fény- és hangeffektusok közepette játszatta el nem a Háború és békét, hanem a háborút meg a békét, mely döntő befolyással van az egyének sorsára. Ugyanakkor meghagyta az egyes karakterek fontosabb vonásait is, tehát egy Bolkonszkij herceg, egy Pierre Bezuhov, egy Natasa, egy Kutuzov élő figura tudott lenni ezen a furcsa, epikus, expresszionista, s mégis drámai színpadon. Nagy újítás volt a narrátor, e kommentáló, a cselekményt irányító, a színpadi hősökkel társalgó civil figura alkalmazása; sokan épp ezt a mára oly mindennapivá lett megoldást kifogásolták a leginkább. A Thália mostani felújítása ezt a régi élményt idézi fel. De ennél fontosabb, hogy Kazimir Károly rendezése annak is jó színházat, tartalmas élményt nyújt, aki most először látja ezt a dramatizálást. S e friss szemű nézők vannak többségben. Takács István . Ö Mintha újra divatba kezdenének jönni a régebbi színházi sikerek. A Vígszínház felutoljára 1963-ban játszott — O’Neill: Amerikai Elektráját. A Nemzetiben Albee 1967-ben a Madách Kamarában bemutatott Nem félünk a farkastól című drámáját játsszák újra (s Dürrenmatt Fizikusokját, mely a Vígben volt magyarországi bemutató 1965-ben). Vidéken a zalaegerszegi színház elővette Mándy Iván 1961-es zenés játékát, a Mélyvizet, a veszprémiek Zilahy Lajos 1925- ben bemutatott, akkor nagy sikerű Zenebohócok című darabját. A Tháliában pedig egy huszonöt évvel ezelőtti nagy siker kél új életre: Tolsztoj Háború és béke című hatalmas regényének Erwin Pisca- tor-féle színpadi adaptációja. De hát valóban divatról van-e szó, vagy valami másról és többről? Lehet ez az évadot már-már karakterizálni kezdő repríz- hullám egy megszokott, egyszerű körforgás is: a színházak időről időre újra eljátszanak bizonyos darabokat, melyek valamilyen oknál fogva értékesek, tartós érvényűek, satöbbi. Egy klasszikus esetében ez nem jelent semmiféle hátsó gondolatot: Shakes- peare-t vagy Csehovot, Schillert vagy Ibsent játszani, vagy akár állandóan műsoron tartani — természetes dolog. Csak az újabb, modernebb szerzőknél kapjuk föl a fejünket: ni- csak, ez egy régi sikerdarab, hát megint elővették. Vajon miért? Miért? Mert ezek a reprízejt túlnyomó többségükben olyan művek, melyeknek tartós művészi értékük van, s ilyenként nem indokolnak semmiféle magyarázatot, ha felújítják. Az Amerikai Elektra vagy a Fizikusok felújítása nem szorul védő magyarázásokra, legfeljebb akkor, ha ezek a felújítások rossz előadásokat eredményeznek — de akkor sem a darabok a vétkesek. S különben is: e mostani újra- bemutatások első ízben vagy húsz-huszonöt éve kerültek színre, tehát jószerével nem is egy, hanem két színházbajáró nemzedék nem is ismerheti azokat. Már maga ez elég érv az újrajátszásra. F ogadjuk el egyszerű tényként, hogy a fővárosi színiévad ilyen előadásokat kínál a nézőknek, s törődjünk inkább azzal, amit ezek az előadások nyújtanak. Törődjünk ezúttal az egyik friss bemutatóval, a Háború és békével. Amikor ez a dramatizálás az 1959/60-as évadban a Vígszínházban (amely abban az évadban még a Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselte) Kazán István és Kazimir Károly rendezésében színre került, a magyar színházművészet a hiányok pótlásának, az elmaradások lázas sietséggel történő behozásának időszakában élt. Hely hiányában itt most nem részletezhető okok miatt a magyar színház egy 1 bizonyos repertoárt illetően több évtizedes lemaradásban volt. Brecht, Arthur Miller, O’Neill vagy Tennessee Williams éppúgy elkerülte a magyar színházakat, mint Majakovszkij, Lavrenyov vagy Visnyevszkij. S nemcsak a szerzők hiányoztak, hanem színházi stílusok is. Vahtangov vagy Mejerhold színháza éppúgy ismeretlen maradt (annak kellett maradnia), mint a két háború közötti nyugati színházi stílusok (köztük az is. melyet épp Piscator képviselt' A budapesti színházak mohón vetették rá magukat ezekre a művekre és stílusokra. Egy akkor az élvonalban magának stabil helyet kivívni kezdő fiatal rendezőgárda — tagjai közt volt az említett Kazán és Kazimir mellett Hor- vai István, Ádám Ottó, Vámos László, Marton Endre — de az örökifjú Major Tamás és a minden újra fogékony Várko- nyi Zoltán is — 1957 és 1961
