Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-18 / 91. szám

1984. ÁPRILIS 18., SZERDA 5 Kaukázusi krétáéi? Pisilésre, határozatra fának Erdőspuszták emléke VékáucsGsSiáz A múlt századi Debrecen környéki jellegzetes erdőgaz­dálkodás emlékeinek őrzésére felépítettek egy minden rész­letében a hajdani eredetiek­hez igazodó, földbevájt vá- káncsos házat Debrecen hatá­rában, a halápi részen. A haj­dani debreceni erdőspuszták jóléti erdővé alakításával ösz- szefüggő rekonstrukció során létrehozott vákáncsosház be­rendezései, felszerelése a ha­zánkban csak Debrecen kör­nyékén élt vákáncsosok egy­kori életéről adnak áttekin­tést. | A vákáncsosok — a Debre­cen környéki erdők telepítői, művelői — kezdetben elszegé­nyedett debreceni lakosok vol­tak, később viszont már a környező falvakból került ki a többségük. A századforduló táján mintegy kilencszázan, családtagjaikkal együtt csak­nem ötezren dolgoztak az er­dőspusztákon. Elet- és mun­kakörülményeik nyomorúsá­gosak voltak. Az élelmük többségét az újtelepítésű erdő­ben köztesként termelték meg. Olyan egészségtelen, földbe vájt kunyhókban laktak, ame­lyek valósággal melegágyai voltak a különböző betegsé­geknek. Mem kerül szemété a hulladék faanyag a Rozmaring Tsz nagykovácsi faipari üze­mében. Cipősarkakat készítenek belőle évente több millió fo­rint értékben. Nagy megrendelőik közé tartozik a Szombathe­lyi Háziipari Szövetkezet és a népszerű Komfort-papucsok gyártója is. Képünkön: Kóródi Imre munka közben. Erdőst Agnes felvétele Amskcr hátrány a társadtól! munka Pereg a vakolat, pattog a festél Társadalmi munkában épült... olvassuk, halljuk gyakran egy-egy középület­ről, az átadási ünnepségeken hálásan megemlékeznek a fá­radtságot nem ismerő ingyen munkásokról, a szocialista brigádok nyújtotta segítség­ről. Szükség is van rájuk, hi­szen a helyi tanácsok fejlesz­tési Tehetőségeiből egyre ke­vesebbre futná, ha nem szá­míthatnának az üzemek, a la­kosság támogatására. Egyszer azonban elérkezik az a pilla­nat, amikor a közösség össze­fogásával épült óvoda, iskola falairól is peregni kezd a va­kolat, pattog a festék az ab­lakdeszkákról, cserére szorul­na a lyukas esőcsatorna. Hiá­ba, a mai Kőműves Keleme­nek már ritkán áldozzák asz- szonyaikat a romló kőfalak megtartásáért, bár a moder­nebb megoldás, a rendszeres karbantartás, a felújítás sem csekély áldozatot kíván az épület gazdáitól. Aki készen kapta Kiskunlacházán például a Gárdonyi utcai iskola állapo­ta aggasztja már egy ideje az érintetteket, alapos mázolásra, festésre szorulna az épület. Csapiár István, a nagyköz­ségi tanács műszaki főmunka­társa számokkal igazolja mondanivalóját: — A karbantartásra, felújí­tásra fordítható összeget az épületek értéke alapján a Pénzügyminisztérium által meghatározott kulcs szerint kell képezni. Az épület érté­ke azonban igen eltérő lehet, részben a beruházás időpont­jától, részben pedig a bele­fektetett társadalmi munkától függően. Nálunk például, a hét tantermes Vörösmarty utcai iskola csupán 830' ezer forint tanácsi pénzeszköz rá­fordításával épült, igaz, jó né­hány évvel ezelőtt. De a két éve átadott nyolc tantermes áporkai iskola is csupán hat millió forintos beruházási költséggel szerepel a vagyon­leltárunkban. Az alacsony bekerülési összegek után szá­mított 0,7 százalékos felújítási és 1,8 százalékos karbantartá­si alap azonban nem elegendő a létesítmények állapotának megőrzésére, hiszen ezeken sincs kevesebb ablak, csőveze­ték és falfelület, mint a né­hány faluval odébb, megyei pénzeszközök felhasználásával az állami építőipar kivitele­zésében 20—25 millióért fel­épített hasonló iskolákon. Azért tehát, mert takarékoskodtunk a beruházási költséggel, most. a fenntartásnál hátrányba ke­rültünk azokkal a települések­kel szemben, amelyek a he­lyi erőforrások mozgósítása' nélkül, „készen kapták’’ léte­sítményeiket. Ahol a legszükségesebb Számoljunk utána egy ki­csit. A hatmillió forint értékű áporkai iskola évente százöt- vanezer forintot fordíthat ál^ lagának megőrzésére, míg egy hasonló nagyságú, körülbelül húszmillió forintos beruházási költséggel épített intézmény évi ötszázezret használhat fel erre a célra. A különbség, ah­hoz képest, hogy a gondozás­ra szoruló tantermek, mellék­helyiségek száma megközelí­tőleg azonos, igen jelentékeny. Dr. Schmidt Géza, a Pest megyei Tanács pénzügyi osz­tályának helyettes vezetője más szemszögből közelíti meg a problémát. — Utoljára a hatvanas évek elején értékelték fel hazánk­ban a középületeket, s álla­guk, építésüknek ideje, a be­épített anyagok ára alapján állapították meg értéküket. Azóta az építőanyagok ára, a kivitelezés költségei többszö­rösére emelkedtek, így nem­csak a kiskunlacháziak, ha­nem minden régebben létre­hozott intézmény fenntartója ugyanezzel a problémával küzd. Ráadásul természetes, hogy a használat során rom­lik az épület állaga, tehát egy régi sokkal jelentősebb kar­bantartási munkákat igényel­ne, mint egy új középület, s mégis az előbbiekre jut lé­nyegesen kevesebb pénz. — Ennek ellenére előrelé­pésnek számít, hogy az 1983- as pénzügyi törvény a kar­bantartásra is kötelező mérté­kű százalékot ír elő. Eddig csak a felújításra fordítandó összeg volt meghatározva, a karbantartásra csak a pénz­ügyi lehetőségeken belül, a szükségletek szerint áldozhat­tak a helyi tanácsok. Kötött­ségnek számít, hogy az álló­eszköz fenntartási alanot nem lehet más célra fordítani. De ezen belül a karbantartásra és fenntartásra szánt összeget a helyi intézmények között rugalmasan át lehet csoporto­sítani, ott lehet felhasználni, ahol a legnagyobb szükség van rá. Értéke szerint — A kiskunlacháziak, s más, jelentős társadalmi mun­kát adó községek gondjára egyetlen módon lehet csak or­voslást találni. Ügy kéne újra­értékelni a beruházási költsé­geket, hogy a társadalmi mun­kaórákat, s a gazdasági egy­ségek által felajánlott gépek, építőanyagok értékét, a je­lenleg szabályozott átszámítás szerint be lehetne kalkulálni. Hiszen az épület értéke szem­pontjából mindegy, hogy hon­nan vették rá a pénzt. Ha tehát az egykori nyilvántar­tás nem tartalmazza a beke­rülési összegben a ráfordított társadalmi munkaórákat, van mód újraértékelésre. — Arra, hogy a mai árak, s a legújabb gazdasági, műsza­ki normatívák szerint érté­keljük újra középületeinket, s állaguknak megfelelő, reális fenntartási alapot álllapítsunk meg, jelenleg nem áll ren­delkezésünkre megfelelő anya­gi fedezet. Ezért kényszerü­lünk arra, hogy évi 250—300 millió forintot fordítsunk a központi alapból a megye in­tézményeinek felújítására, me­lyekhez a helyi erőforrások már nem elegendőek. Így is évente közel 100—150 millió forint értékű indokolt felújí­tási igényt kell elutasítanunk. Ki ne ismerné a kaukázusi' krétakör történetét? Ezer-tíz­ezer változatban él tovább és mindig felvetődik a döntés felelőssége, amikor ketten is jelentkeznek a gyermekért, a gyermekekért. A most tizenhárom eszten­dős Anitát és öccsét, á kilenc­éves Zoltánt 1979-ben édes­anyjának, Terék Istvánnénak ítélte a bíróság. Sorsuk azon­ban nem dőlt el véglegesen, mert egy néhány hát előtti tragikus esemény nyomán új­ra hivatalos ügy lett belőle: ki neveli őket ezentúl? A két testvér Lévai Mária, a tápiószelei nagyközségi tanács igazgatási csoportvezetője nem tud tár­gyilagos hangon beszélni a történtekről, hiszen régóta is­merte a szép fiatalasszonyt, a két gyerek édeanyját, aki öt évig tartó, súlyos betegség után, harmincéves korában meghalt. Az apa — aki alkalmi mun­kákból él — ezt követően megjelent a tanácsnál, és be­jelentette, hogy ő kíván gon­doskodni a jelenleg anyai nagyszüleinél élő két testvér­ről. A kislánnyal és a kisfiú­val kapcsolatos ügyekkel, az apa tartási kötelezettségeinek teljesítésével és láthatási jo­gával több alkalommal is fog­lalkoztak már a tanácsnál. Terék Istvánná tavaly írt a Magyar Rádió levelezési rova­tának és kérte, hogy intéz­kedjenek, mert volt férje nem fizet a gyerekek után tartásdí­jat. Az asszony akkor már évek óta leszázalékolt, ágyhoz kötött beteg volt, és a 2180 forintos rokkantnyugdíjból meg a csa'ádi pótlékból állt az ösz- szes jövedelme. Ápolásra, gon­dozásra szorult, és szülei se­gítsége nélkül nem tudta vol­na ellátni a háztartást. "Egy másik jegyzőkönyv pe­dig abból az alkalomból ké­szült, hogy az apa panaszt tett: elvált félesége és annak családja nem engedi, hogy lá­togathassa gyermekeit. Mint kiderült, az említett vizit este tíz órakor történt, villanyol­tás után. A szomszédos porta, ahol a nagyszülők élnek, szintén szé­pen gondozott, állattartásra berendezett. Aznap, amikor ott jártam, a nagymamával otthon volt Anita is, aki nagy­lányként megfőzte és felszol­gálta a kávét, részt vett a be­szélgetésben. Makaiék öt éve költöztek a tanyáról a nagyközségbe azért, hogy leányuknak — aki már súlyos beteg volt — segítségé­re legyenek a család ellátásá­ban. Az 1979-ben lezajlott válóper óta Anitát és Zoltánt lényegében a nagyszülők ne­velik. Az apa rendkívül csekély mértékben járul hozzá az el­látásukhoz. Jelenleg is adós tizenhétezer forint tartásdíj­jal, bár az alkalmi munkák után kiszabott jövedelem alapján csak havi ezerszáz forint tartásdíj fizetésére kö- te’ezték. Amikor megkérdez­ték tőle, miből tartaná el gyermekeit, a családi pótlékra és az árvasági segélyre — melynek összegét most állapít­ják meg — hivatkozott. Makai József, aki időközben abbahagyta a kerti munkát és bejött a házba, csak legyintett erre. — Két gyereket nem lehet alkalmi munkából eltartani. Mi megadunk nekilc mindent, és eddig is nálunk nevelked­tek. Szíisss fényképek Anita színes fényképeket vett e’ő, mint mondta, abból az időből, amikor még együtt volt a család. Három mosoly­gó arc: az édesanya két gyer­mekével. — Mi soha nem hagynánk itt nagymamáékat — jelentet­te ki a kislány, és odasimult a fekete fejkendős asszonyhoz. A nagyközségi tanács Makai József éket jelölte meg eseti gondnoknak, de az ügy ezzel még nem zárult le, hiszen a legközelebbi törvényes hozzá­tartozó az apa. A gyerekek és a tragikus veszteségtől erősen megviselt nagyszülők érdekében is jő lenne, ha minél előbb végleges határozat születne ebben az ügyben. Gál Judit Márványi Ágnes A nagyszülők portája Két szép, nagy ház áll egy­más mellett az Alkotás utcá­ban. A 8-as szám alatti nagy­ablakos, fehér épület — amely Terék Istvánné otthona volt — most üres, de kertjében az asszony édesapja: Makai Jó­zsef dolgozik. Alapító tag a IECV is Közös vállalatot létesített Péten a Dunai Kőolajipari Vál­lalat, a Péti Nitrogénművek és a Magyar Szénhidrogénipar! Kutató-Fejlesztő Intézet. A közös vállalkozásban létesíte.í Niíroil Vegyipari Termelő-Fejlesztő Vállalatnál megszületett az első eredmény: a terméket a kozmetikai iparban haszno­síthatják. Az eddig importált anyagból nem csak a hazai ipart lehet majd ellátni, • hanem exportra is jut majd az előzetes becslések alapján. k/egismétlem a címbe foglalt állí- I^i tást: idegesek vagyunk. Csak azt nem értem: miért? Ugyanis én szorgalmasan olvasok pszichológusokat, akik a lélek dip­lomás mérnökei és ők felvilágosítot­tak arról, hogy nem ideges az, ellen­kezőleg életkedvvel telítődik és boldog nyugalom virul az orcáján, aki siker­élményeket sikerélményekre halmoz. És mi halmozunk, sokkal inkább, mint eleink, akik nem voltak idegesek. Vegyük például a legegyszerűbbet és legközönségesebbet: a közlekedést. Eleink fáradságosan gyalogoltak, ván­doroltak, vállukon batyu, szívükben könnyed derű. Vagy lovas kocsin halad­tak, rázkódva, sárban-kőben tengelyt törve, ám kedélyt nem. Nekünk vi­szont a közlekedés csupa siker. — Sikerült felszállnom a második buszra — újságolja kolléganőm. Sike­rült neki, mégis ideges, reszkető kéz­zel fűrészesre rúzsozza az ajka szélét. — Sikerült átmennem a zöldben a körúton — mondja a néni fülem hal­latára egy másik néninek és közben forog a szeme, bicsaklik a lába. — Jaj de ideges vagyok! — teszi hozzá. Sikerült nekik, mégis idegesek. Nem­csak a nők, a férfiak is. Sikerült koc­canás nélkül kijutnom a torlódásból — újságolja egy barátom és úgy veti le magát a fotelbe, mintha utolsó mene­dék lenne, keze remeg, lába remeg, sze­me forog. Mondom, adok neki nyug­tatót; nem, feketét kér, akkor legalább tudja, mért ideges, holott sikerült neki. Hol marad az erőtől duzzadó lendü­let, a sikerélmény pezsdítő, optimizmust sugalló hatása, ami tudományosan kö­teles bekövetkezni? Hazajön a felesé­gem, aki háromszor járt el személyi iga­zolványa kicserélése ügyében, mert elő­ször megfelelő fényképe nem volt, másodszor nem vitt igazolást arról, hogy... nem is tudom miről. De most azt mondja: sikerült, megvan az iga­zolvány. És kimegy a konyhába, főzni magának egy teát. Tányércsörömpölés és sírva fakad, pedig sikerült neki. —' Sikerült megkapnom a levelet, a Sanyi írta, aki közben felhívott — mondja fiam, akinek bedobta a postás az értesítést, hogy hol és mikor, mi­lyen feltételek mellett kapja meg a titokzatos ajánlott küldeményt és most a postáról jön. Érthetetlen módon, bár kezében lobogtatja a siker bizonyítékát, ideges, összeveszik a feleségével, aki szintén ideges, pedig sikerült neki ki­cserélnie a tejet, amely savanyú volt, úgy mégsem adhatta oda a gyerekek­nek. — Sikerült visszapillantó tükröt kap­nom a Zsigulihoz az ellopott helyébe — mondom én, nem is fűzöm hozzá, hogy mekkora a siker, hiszen négy helyen nem találtam, de az ötödiken mégis. Es ideges vagyak, ami nálam főként ab­ban nyilvánul meg, hogy háromszor visszamegyek megnézni, bezártam-e a kocsit, aztán a pipa helyett a töltőtollat veszem a számba és rágyújtok. Elsőre ég. — Sikerült kijönnöm a fizetésemből — újságolja ifjú kollégám, aki a siker érdekében leszokott a dohányzásról és a parizerről. Ám szeme nem ragyog, ugrándozós kedvűnek sem látszik, a szeme fátyolos és szívdobogása van. El kell ezen gondolkodni. Nincs nap, hogy sikerrel ne töltöttünk volz., ki egy kérdőívet, ne álltuk volna végig a sor a közértben, ne szidtuk volna felszabadult lélekkel a tévéműsort é mégis idegesek vagyunk. Itt valarr. nem stimmel; talán az elmélet? T. Ián kevesebb sikerre volna éppenség; szükségünk. Elég lenne évente egy pú baj, amit sikerül élve megúsznunk t vasidegzetűak lennénk. Talán ha lak' ba kézbesítenék az újságot és nem s kerülne megtalálnunk a ládában, ahe nan senki sem lopta ki, nyugodtabb. olvasnánk. Talán meg se kéne ka; nunk, talán jó lenne, ha nem is sike­rülne tudomást szereznünk a fenyege­tő legújabb veszélyekről, inkább fá­radságosan fát vágnánk, és megnyugo­dott idegekkel felstószolhatnánk az ud­varon. Már csak azért is, mert akkor nyilvánvalóan nem sikerült volna gáz- konvektort kapnunk, szerelőt szerez­nünk, bekapcsolási engedélyhez jut­nunk, tájékozódnunk a gáz áremelke­déséről — ennyi siker elmulasztása vo’- na éppen az a lelki zsámoly, melyen idegeink a kályha duruzsoló tüze mel­lett elpihennének. Ám az is lehet, hogy gondolatmene­tem, mégha talánokkaj, enyhítem is, ve­lejéig hamis, sőt ókonzervatív. Az élet küzdelem,^ az élet bonyolult, a termé­szetes kiválogatódás vastörvénye ember és ember, nemzet és nemzet között is működik, lehet hogy a sors vasakarato szerint most dől el, ki a legény a gá­ton, az-e, aki a siker megszállottja, avagy, ahogyan én vélem, az, akinek a sok kényszerű diadal a legkevésbé viseli meg az idegeit. I ehetséges, hogy a történelemnek “ azon fordulópontjához jutunk el, amely az emberiség keretéből kiselej­tezi a meg nem felelő vérmérsékletűe­ket és csak a flegmatikus emberek és népek haladnak élőre immár boldeg, nyugodt, sikertelen évszázadok elébe? Gombó Pál: +3clec^eSeL va^ijanL

Next

/
Oldalképek
Tartalom