Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
1984. ÁPRILIS 14., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Tavaszy Noémi metszete' Körösi Csorna Sándor Flamm János: Eltartási szerződés fjgy döntött Z, hogy egyezségre lép Belső úrral. Hosszú éveken át töprengett, vívódott a gondolattal, ellenállt Belső úr sürgetéseinek, de végül is úgy vélte: negyvenen túl jobb, ha az ember nem vár sokáig bizonyos döntések meghozatalával. Soha nem lehet tudni... Igaz is, Belső úr ajánlata nem volt idegen számára, és Z., aki különben is hajlamos volt, hogy mások véleményét túlontúl is figyelembe vegye, miért pont Belső úr szavára hajlott volna, azéra a Belső úréra, aki az évek alatt úgy hozzánőtt, mint az árnyéka, vagy mint elnyűhetetlen, ódivatú bőr aktatáskája. Z. szorgalmasan olvasta a napilapokat, különösen az apróhirdetést kedvelte, s mostanában egyre többször akadt meg szeme az Eltartási szerződést kötnék... kezdetű sorokon. Ügy gondolta — persze, ha Belső úrnak sincs ellenére —, ezt a formát választja, hogy korrekt, kétoldalú megállapodást kössenek. Belső úr örömmel fogadta Z. javaslatát és elsőként a legfontosabbal kezdte: vállalja, hogy leveszi Z. válláról az apróbb és nagyobb döntések felelősségét, sorsát szemmel követi, továbbá felajánlja, hogy betegsége esetén gondosan ápolja, anyagi lehetőségeihez mérten ellátja (napi háromszori kávé, egy doboz cigaretta, kisebb rendkívüli kiadások, eceterá, eceterá), biztosítja mindennapos éjszakai nyugalmát, feje fölé a fedelet, szerény, de változatos ételt asztalára, gyermekeinek iskoláztatását — legalábbis a középiskola befejezéséig —, egyszóval mindazt, amire egy nem nagy igényű halandónak, mint Z.-nek is, hátralévő éveiben szüksége lehet. Z. eltartott a fentiek fejében vállalja, hogy lemond kisgyermekes vágyairól, felhagy az oktalan lelkesedéssel, az állandó együttérzési kényszerével, s ha az élet hiábavaló szépségeiről tűnődne, eredendő optimizmusa, egy hangulat, bárminek szépsége vagy csúnyasága könnyet csalna szemébe, hagyja, hogy Belső úr közbelépjen és visszatérítse arra az útra, amit egy felnőtt embernek kell végigjárnia. ltlivel mindketten igen elfoglaltak voltak, megállapodásuk színhelyéül egy nemdohányzó vasúti kocsi másodosztályú fülkéjét választották. Ez a tény Z. előzékenységéről tanúskodott, aki Belső úr kedvéért lemondott arról, hogy tárgyalásuk idejére rágyújtson. A feltűnést sikerült elkerülniük. Körülöttük zavartalanul beszélgettek a munkából hazatérő ismerősök, egy egyetemista lány feldobta irhakabátját a csomagtartóra és jegyzeteibe mélyedt. Z. tekintete elidőzött a lány rokonszenves fejebúbján, ahol a kétoldalra fésült haj Szabadon hagyta tiszta, világos fejbőrét. — Mi lenne — futott át rajta —, ha megcsókolnám? Belső úr nyugodt, kimért hangon közbevágott. — Csak semmi meggondolatlanság. Nem csókolod meg a lány fejebúb- iát, továbbá nem szólsz bele abba a vitába sem anya és fia között, aminek fültanúja vagy, nem elegyedsz szóba a kalauzzal, kurta kérésére kurta mozdulattal nyújtod a jegyet. Világos? Hozzá kell szoknod! — Z. szó nélkül bólintott, s kissé szomorúan vette .tudomásul az intelmeket, de hiába, valamit valamiért,. talán, ma éjszaka már nyugodtan fog aludni. Közeledett az állomás, ahol Z.- nek — és természetesen az őt árnyékként követő Belső úrnak —, át kellett szállnia a távolsági buszra. Z. aznapi utolsó programja egy ismeretterjesztő előadás megtartása volt. öt perc állt rendelkezésükre, hogy a csatlakozást elérjék. Z. gondolatban búcsút vett a lány rokonszenves fejebúbjától, a kisfiútól, akit ugyan nem látott, de tudta, hogy eleven, csillogó szemű kissrác, s akinek magában igazat adott és kisietett Belső úr után. A busz türelmetlenül felbőgette ** motorját. Az út első felében a Duna mellett haladtak. Z. maga mellett érezte Belső úr csontos térdét. Nagy erőfeszítésbe tellett, hogy ne gyönyörködjön a tájban, s hogy elmulassza a nap legszebb perceit: az alkonyt, amint a szikrázó verőfény után éles kontúrokkal buknak át a hegyek, a bokrok, a fák és a háztetők az est sötétjébe. Fülében csengett az iménti figyelmeztetés: hozzá kell szoknod! Megpróbált semmire se gondolni, maga elé bámult, de a következő pillanatban eszébe jutott, hogy a busz felé igyekezve egy .várakozó autó mellett menték el. Az autóból zene . szűrődött ki, lágy klarinétszó. Csak néhány másodpercig hallhatta és most, maga sem tudta, hogy hol és hogyan, folytatódott benne a dallam. Ügy gyöngyözött, akár a vízben felszálló buborék. Belső úr megbökte térdével: — Nem öregem, nincs zene, nincs továbbgyöngyöző dallam, benőtt a fejünklágya? Vagy nem?! — Z. sóhajtott, aztán idegesen kotorászott a zsebében kiszóródott kavicscukrok után, legszívesebben rágyújtott volna, de be kellett érnie a tenyerén, ujjain ragacsos festéknyomokat hagyó apró cukorkákkal. — Ideje — folytatta Belső úr —, hogy az előadásra összpontosíts! Csak semmi rögtönzés, pillanatnyi benyomás, pontosan a megjük az intézményrendszert, ez esetben a művelődési otthonokat, hogy mindenki számára nyitva álljon a művelődés lehetősége. Ezzel párhuzamosan kell fokozatosan létrehozni azokat a tevékenységformákat, melyek teret és lehetőséget adnak az emberek aktivitásának és képességei kibontakoztatásának. Ennek a kettőnek szorosan együtt kell járnia, hiszen egymást feltételezi és kiegészíti. Ha úgy tetszik, e kettő együttese biztosítja a kulturális demokráciát: egyik oldalról a felülről, államilag biztosított feltételeket és lehetőségeket, másik oldalról pedig az alulról jövő aktivitást, kezdeményezőkészséget, az emberek részvételét. Ma már bátran mondhatjuk, hogy a kulturális demokrácia is csak akkor bontakozhat ki igazán, ha az kiterjed egész életvitelünkre, életstílusunkra. Üj intézményekre, intézménytípusokra van szükségünk, ahol aktív, közösségi művelődés jöhet létre, és a régi intézmények funkcionális átalakítására, tevékenységének demokratizálására. A jelenlegi intézményhálózatunkat még javarészben a felszabadulás előttről örököltük, illetve az ötvenes években nyitottak kaput a nagytermi koncepció keretében. Ezek az intézmények ma nem képesek a közösség művelőd'ési igényeit kielégíteni. Tömeges mozgalmi feladatok ellátására jöttek létre. Egy részük alkalmatlan az alapvető kulturális funkciók ellátására is, most rosszul fűtött, vasvázas székekkel keretezett, feldúcolt épületekbe, nem szívásén megy az ember. Talán nem véletlen, hogy a látogatók nagy része — megyei szinten is —, az új intézményeket keresi fel. Ezeknek a környező településekre is kisugárzó a hatásuk. Az új központok azonban nem pótolják a kisebb települések közösségi szerveződéseit, találkozási alkalmait. Le kell szögeznünk: mégis ezek az intézmények azok, amelyekben az emberek egymással találkozhatnak, társaséletet élhetnek. Hä a közösség oldaláról vizsgáljuk ezeket az intézményeket, akkor láthatjuk, hogy csak a nagy központok képesek kielégíteni a megfogalmazott ’ igényeket. Több intézmény funkcióját ellátják: színház, hang- versenyterem, kiállítótér, filmszínház, könyvtár, helyi társadalmi élet eseményei stb, zajlanak itt. A kis művelődési házak ezeket a feladatokat nem tudják magukra vállalni, de amennyiben rájuk erőltetik, úgy az végső soron torzuláshoz vezet. Más intézmények hiányában alapvető kulturális ellátatlanság jön létre, mely igen széles lakossági rétegeket érint. E gondok miatt is alapvető feladat a hálózat rekonstrukciója, hisz a szintentartás egyértelműen lemaradáshoz vezet. Ha már itt tartunk: miért ne lehetne kezdeményezni megyei-országos szinten egy-egy művelődési házat felújító mozgalmat? Ha a felvázolt, ígért tartalmi tevékenység valóban egyéni-közösségi érdekekre épül, hiszem, hogy létrejöhet ez az összefogás. Nem lenne szabad visz- szariadni az egyesületi, a közösségi fenntartástól sem. Amit az emberek sajátjuknak éreznek, azt meg is becsülik. Fel kéne számolni azt a gondolkodásmódot is, amely az erősen központosított irányítás maradványa, hogy minden gondunk megoldását a központi szervektől várjuk. A jó értelemben vett gazdaszamlé- letet, a helyi erők összefogását nem lehet elvárni másoktól. Amely település fontosnak érzi a művelődés feltételeinek a megteremtését, az létre is hozta — ha nem is palotákat —, a tiszta, barátságos közösségi művelődésre alkalmas tereit. A lassú, módszeres építkezés, a feltételek megteremtése, és nem utolsó sorban a művelődési szokások kialakítása megtermi a maguk gyümölcseit. Ahol erre nem került sor, ott pótolhatatlan hiányok keletkeztek. Mi tehát a művelődés és a köz- művelődés szocialista elve, amihez a tartalmi tevékenységet igazítani kell? Ügy gondolom: a legfontosabb a művelődés funkcióját tekintve, hogy segítséget adjon a társadalmi cselekvéshez, az élet gazdagabbá tételéhez. A művelődés ennek csak része és segítője. A kultúra legfőbb funkciója egy világkép, szemlélet, értékrendszer, magatartás kialakítása. Ez a program sokkal szélesebb, mint a csak elvont magas művészetek közvetítése, Több viszont, mint a pusztán helyi felüdülést, szórakozást nyújtó művelődés létrehozása. A lényeg a kétfajta művelődés viszonyában és arányában van. Mindkettőre szükség van. Az egyik hiányát az egész szerkezet sínyli meg. A két elem megfelelő arányából jön létre — Vitányi Iván kifejezésével élve —, a szerves művelődés. A közművelődés irányításában és a közvetlen megvalósításban résztvevőnek —, hogy megfelelően tudjon élni, dolgozni, alkotni és nem utolsó sorban, hogy örömöt találjon ebben a munkában —, azonosulnia kell az őt körülvevő kisebb vagy nagyobb közösséggel. Felvetődik a kérdés, hogy a tartalmi tevékenységet a már felvázolt koncepció alapján, vagy pedig az intézményrendszert fejlesszük-e előbb? Általában a tehetetlenség és az egymásra mutogatás ténye is az egyoldalú alapállásból fakad. Egyszerre kell megoldani a két feladatot Csak a megújuló tartalmi munka hozhat létre olyan mozgást, amely az intézményhálózat fejlesztését elindítja, de ez fordítva is igaz. Az új intézmény a jobb feltételek, az új folyamatok, az új gondolkodásmódnak az elindítója lehet. Ennek azonban feltétele, hogy a művelődést, mint szokásrendszert, mint életünk szerves részét minél szélesebb alapokra helyezzük, minél több embert bevonjunk. Ehhez viszont már nem elégségesek a művelődési otthonok. A társadalom valamennyi intézményének, mozgalmának kell ezt elősegítenie. VÉGH KAROLY Reményi Tibor: Reggel Annyi visszatartása a létnek maradéka egy csöpp reménynek ma reggelre is jutott hogy mégis a zuhany alá álltam és kinyitottam a csapot. A többi már ment magától: vállaltam — félálomban — még egy fordulatot a hidegen pörgő világban, kimentem a buszhoz — s alámerült a reggel az új nap örvényes sodrában. Zsirai László: Az érdi piacon gyékényen barack, paprika, sátorban vállfa és ruha. útszélen kárpitozott bútor, mellette felújított motor, alkuszok — vevők és kofák — szippantják sült hal illatát, mi színes táblaképre száll, kék ég, zöld föld, magányos madár képéhes műgyűjtőre vár. adott téma és idő szerint. Igaz te, nem tetszik, hogy csak vázlatot készítettél. Felesleges izgalmaktól kímélnéd meg magad, ha mindent leírnál és azt felolvasnád. Kevésbé kopnak úgy az idegeid. Na jó — enyhült valamit a hangja —, végül is még nem írtuk alá a szerződést, de legyen ez a főpróba! Ú'rkezésük után Z. azonnal kér^ dezősködni kezdett a művelődési házról. Nem először járt a községben, de szokása' szerint sohasem az utat figyelte. Hiába magyarázták el előre, hogyan fog eljutni az előadás színhelyére, tájékozatlan volt. Így hát ráhagyatkozott a helybeliek készségére és sarkonként megerő- síttetve az irányt jutott célba. No, ezen is változtatnom kell a jövőben — gondolta, magán érezte Belső úr feddő majd helyeslő tekintetét. Z. nem tért el az előadás témájától, rutinosan ledarálta mondanivalóját, kapott néhány kérdést, amit pontosan megválaszolt. Azt észrevette, hogy érdektelensége átragadt a hallgatóságra, s a hátsó sorban két fejkendős meghatározhatatlan korúasszony elbóbiskolt. Az előadás végén, csendesen maga elé hümmögve köszönt el a kéttucatnyi ember. Z. még ki se lépett a kapun, sötét bo-. rult a házra, s mögötte a kulcscsörgés sietésére késztette. Belső úr elégedetten fogadta. — Na látod, ugye nem is volt olyan nehéz. Itt voltál, eknondtad, válaszoltál. Ennyi pénzért ennyi jár. Indul a buszunk! A menetrend, a menetrend barátom, jegyezd meg, az fontos! — Z. fáradt volt, megadta magát. A busz sötétben robogott velük, csak a gépkocsivezető cigarettája parázslóit, s a műszerfal fényei pislákoltak. A vonaton Z. egy üres fülkét keresett, nem volt nehéz. Elnyúlt az ülésen és rágyújtott. — Ez még belefér a csomagba — mormogta gúnyosan, de Belső úr nem hagyta magát provokálni. Előtte már nem volt kétséges, hogy megkötik az alkut. Mire leszálltak, elromlott az idő. Szemerkélni kezdett az eső és csípős szél vágott arcukba. Szótlanul bandukoltak a rosszul világított utcán. rr apu előtt egy kóbor macska *» nyávogott, talán valamelyik napközbeni játszótársát kereste. Z. egy mozdulattal maga elé engedte volna az állatot, de Belső úr keze ráfonódott csuklójára, így hát kedvetlenül az állat felé rúgott. — Helyes — engedte el Belső úr —, fog ez menni. Lakótelepi házban nincs a macskának helye! És most nyugodalmas jó éjszakát! Z. belépett a kapun. Megtorpant, várt. Aztán úgy tett, mintha a levélszekrény kulcsát keresgélné. Hóna alatt óvatosan hátrapillantott a félhomályba. Majd alig észrevehetően kilökte az ajtót. Nem nagyon, csak egy résnyire.
