Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

1884. március 17., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Vári Attila: Előtte járt a vízözön Dülöngélő szénásszekerek elcsigá­zott sora vánszorgott az úttalan sár­tengeren keresztül, s az áradásból visszamaradt iszap miatt állandóan ösztökélni kellett a bivalyokat, mert minden lépés után dagonyázni akar­tak, mint a szekereket követő bi- valybocsok. melyeknek kékesfekete szőrén teknősbékapáncélként feszült a hirtelen melegtől repedezettre szá­radt sár. A férfi a síkságot nézte, melynek fakoronáin mint hatalmas fészek ült a hordalék, melyet talán az őszi lombhullásos idő szelei fognak csak tovább sodorni, hogy emléke se ma­radjon ennek a borzalomnak. A domboldalak kaszálóin felbo­rult, kihordott aljú szénaboglyák so­ra jelezte az állandóságot, s a fo­lyón átívelő híd szomszédságából eredő malomárok végén, épülettele- nül forgott a lapátoskerék, mintegy példázva a világnak, hogy malom nélkül is van forgás, s minek eh­hez a forgáshoz malomkő, garat és lisztvám, mikor esztendőkig úgysem lesz itt már gabona. A férfi borsmentát rágcsált, a a aaénaboglya árnyékán mérte, hogy még mennyit kell várnia ahhoz, hogy útját folytatva végre hazaér­jen. Ügy nézte a régen nem látott ott­honi völgyet, mintha mindez az övé lenne: a sárban könnyedén szökde- lő bivalybocsok, az imbolygó szeke­rek elé fogott fejősök, az iszap alá fulladt vetés, a gémjét vesztett sa- vanyói kút, melynek vizét még most is érzi ínyén, ha csak rá gondol. De most már gondolni sem akart sem­mire, amióta meglátta a szomszédos falvak patics falú házainak kiálló sövényvázát, látta az árokban puf­fadó ló- és marhadögöket, s csak azért imádkozott meg káromkodott, hosszú, cifrázott, alanyát vesztett körmondatokban, hogy az asszonyt s a gyermeket épségben találja. Szégyenfélét és szorongást érzett, de nem mert nekivágni a maradék útnak. Félt, hogy összesúgnak a há­ta mögött az emberek, vagy kiröhö­gik őt, aki pedig hat esztendeig sza- vatartó volt, még a gondolatot is el­hessegette, ha eszébe jutott a falu­ja, s most mégis visszajött, s amit hat évig nem talált sehol, azt már a vonatról leszállva visszakapta: a levegőben érezte a téglási cserfaer­dő illatát, melynek jégverés szaga volt, de keveredett a zöld mákgu­bók illatával is, mely fanyar hullá­mokban libegett át a táj fölött, mint egy láthatatlan vízeret követő szi­takötő. A férfi régóta rágta a borsmenta szárat, s most már az ezeregyedik hazatérési álmát képzelte maga elé. Főpróbát tartott gondolatban abból, hogyan fog viselkedni, ha kinyitja a kaput, de az egész hosszú délelőtt, s a kora délután sem volt elég ar­ra, hogy valami természetes dolgot kitaláljon. Arra is gondolt, hogy egyszerűen beállít, s asztalhoz ül, előbb még maga elé teszi a betétkönyveket... Vagy a vederrel hátramegy az agya­gos márgagödörKöz, s nekiáll a ház­javításnak ... Hajdú Ferenc: Hallgatag, de indulatos ember volt. Akik nem ismerték, azt hitték róla, hogy csak belebambul a világ­ba, amikor órákon keresztül ült, s nézett maga elé. Pedig gondolkozott, soha serú tett egyebet, mint hogy a világ rendjén gondolkodott, s csak most, negyvenévesen jutott el ad­dig, hogy nem események láncola­tán keresztül jutott el a jó és a rossz felismeréséig, hanem elvont fogalmakkal közelített megesett dolgokhoz, s képleteltet talált eljö­vendő helyzetek igazolására. Csak most ez a hazatérés nem il­leszkedett sehogy a számára már megfogalmazhatóvá zsugorodott vi­lághoz. Előbb csak összemosolyogtak a háta mögött, amikor kiderült róla, hogy nem elég neki a nyolc általá­nos, s a vakációzó gimnazistáktól megveszi a használt könyveket, s ahelyett, hogy délután otthon gaz­dálkodna, trigonometriát tanul, és verseket szaval, mint egy bolond, s méghozzá éppen a temetői szilvafák alatt, ahová a kamaszok is csak ci­garettázni jártak, s amely ősidők óta a kecskéit legeltető falu bolond­jáé volt. Nem járt oda épeszű fel­nőtt ember. Amikor híre futott a faluban, hogy beiratkozott a gimnáziumba, még az agrármérnök is ugratta, nem kegyetlenül, de eléggé fájón, mert átvette ő is a „doktor úr” megszólítást a többiektől, amikor először szólította doktor úrnak, a férfi úgy merevedett rá a kormány­kerékre, hogy ha nem egyenes az út, biztos a halálban ébredtek volna fel, mert másodpercek teltek el, míg lélegzethez jutott, s csak percekkel később jutott eszébe, hogy most le kellene állítsa a kocsit, ki kellene szállnia, s aztán szó nélkül magára hagyni kocsit, mérnököt, s menni ebből a kuplerájból, ahol nem is­mernek istent, se pártot, csak száz­tíz kilósra hizlalt disznót, vagy bér­munkában elvállalt kontárkodást. A mérnökre nem tudott igazán haragudni, neki megbocsátott, mert a mérnök hozta az első bivalyokat, s rögeszmésen magyarázta minden­kinek, hogy a savanyúfüves réteket kár töltögetni, szárítani, olyan ál­latot kell tartani, mely éppen azt szereti, s be is bizonyította saját pénzén, hogy jövedelmez az ínyen­ceknek szállított bivalytej, túró és vaj, s most a férfit nézte az úttalan sártengeren küszködő állatokat, me­lyek lószekeret. traktorpótkocsit húztak, s magában még inkább megbocsátott a mérnöknek. Megbo­csátotta a gaudeamus igiturt is, me­lyet cigánnyal húzatott az ablaka alatt, mikor a faluban híre futott, hogy érettségizett Az asszonynak is megbocsátott, akit majdnem kislányként hozott a faluba, aki a technikum utolsó osztályából úgy repült a feszülő egyenruhás gépkocsizó őrmester karjai közé, mintha a megváltó nyújtotta volna kezét, s akit aztán szégyellni kezdett, mikor hazakerül­tek a faluba, s az asszony az iro­dán papírmunkát végzett, ő pedig trágyát hányt a teherautóról, s es­ténként az ágyba vitte a rossz mo­torolaj, s az erjedő trágya csípős szagát, melyet lemosni nem volt elegendő víz a falu összes kútjaiban sem. Tizennyolc éves volt az asz- szony, ő akkor töltötte a harmánc- kettediket. Nézte a sátés szénával rakott al­kotmányokat, melyeket messziről szekérnek látott, s eszébe jutott, a mindenféle alkalmi munka mellett, milyen konokul várta a pillanatot, hogy doktorrá avassák, s hányszor képzelte el, hogy bemegy a mérnök irodájába, s ha az újra „doktor úr”- nak szólítja, eléje feszi diplomáját, s visszategezve azt mondja majd: „ezután nyugodtan mondhatod, Fe­renc”. S ahányszor eszébe jutott ez a lehetőség, összeszorított ajkain ke­resztül csak azt sziszegte: .„soha vissza”. Arra a szabadságra gondolt, me­lyet életkora miatt az egyetemen él­vezett, s az apró diadalokra, melye­ket diplomája megszerzése után aratott. Az őrnagyra, akit hajdaná­ban hordozott, s aki fiát keresve, a férfival találkozott az egyetem fo­lyosóján, meg arra is, amikor dok­torrá avatása után gyűjtött pénzé­ből, melyet alkalmi munkákkal ke­resett, s amelyből könyvtárnyi könyvet vásárolt, elegáns ruhákat, s olyan gyerektartást fizetett, mintha máris nagymenő állatorvos lenne, meghívta az egész évfolyamot egy kertvendéglőbe, s ő. a hajdani falu­bitangja természetesnek találta, hogy csupa doktor úrral ül egy asz­tal mellett, s a dac akkor is azt mondatta vele, hogy „haza soha”, s most mégis itt fekszik... Az asszonyra már nem haragu­dott, öregebb lett és megértőbb, s egyre többször jutott eszébe annak az első kirándulásnak minden meg­hittsége, mikor az őrnagy kocsiján elvitte a kislányt a tavakhoz, s a fo­nott kosárból szedegette elő a ven­déglőben előre csomagoltatott uzsonnát, s tudta, akkor annak a lánynak mindegy volt, hogy állami gondozás után ki lesz az, aki ott­hont kínál neki, s ő azéirt is szerelt le, azért tért vissza a falujába, mert igazi családot akart. Gyermekeket és hitvest. Igen, így használta ön­magában a szót. Nem feleségre, nem asszonyra vágyott, hanem hitvesre, a szónak abban az értelmében, ahogy a rajongó Petőfi használhatta, s a férfi tudta, hogy nem lett volna szabad magával vinnie a kislányt, vagy ha már vitte, nem kellett vol­na rögtön a gyermek, hiszen a sem­miből saját otthonába csöppenő asszony csak azt látta, hogy mások­nak több van. vagy ha csak annyi, akkor az jobb, drágább, mint az övé. A férfi fölállt. Hátára lendítette fémmerevítős svéd hátizsákját, s farmernadrágja szárát belegyűrte a gumicsizma szárába. Rövid orkán­ját kezében lóbálta, s mikor már a falu első házaihoz ért, akkor vette észre, hogy bevonulásához milyen nagyon illik a zászlószínű piros vi­harkabát. Nem ismerte föl senki. Turistának vélték, vagy átutazónak, s ő egyre szorongóbban leste a kanyart, ahon­nan már látszik a háza, s ahonnan már az is látszik, hogy mi maradt az özönvíz után, s ahonnan talán azt is megsejtheti, vajon hat év után azok lakják-e még mindig, akiket otthagyott, s ha igen, vajon lehet-e harmadszor is visszatérni. Besze Imre: Vers a homokszemekről Ladányi Mihálynak A Gyurka-dombnál vajúdott Csemő — havas reményt akart ma szülni — felhő-szakáliú istenek vigyázták; fordult a Nap, rúgott a csecsemő. Szél zúgott, jajgatást szülő szél, s homokszemek vitték a hírt. Bogáncson, s barlangó ágon lovagoltak. Testvér, te tudod, mit jelent ez az álom. Neked is vastagon köszön kiszántott, megölt szőlőtőkék helyén a kvarc, s nekem is. De te még előrelátod: mi lesz a jajgatásból? Én csak kérdezem: Vad-új, mit akarsz? Neked is vaskos tenyerek meséltek valót, ha erre jártál ősszel, s tavasszal. Elmondták, hogyan élnek egy fedél alatt a farkasok az őzzel. Elmondtam volna én is — láttalak, milyen örömmel topogtál a csendben — de árnyékodban, éves fák alatt csak hűsöltem, s figyeltem: hogyan alakul a szó kezedben. A hegyre-mászónak erő kell, s ha meglódul, az két lépést jelenti Segíts, ha mást nem: biztató erővel taszítsd elém a hallgató jelent! Aba-Novák Vilmos festménye Március 15-én volt kilencven éve, hogy megszületett Aba-Novák Vilmos. 1941-ig tartó életében leginkább az embert festette magányos bolygóként, aminek öt Centhon István tartotta. Széles ecsetvonásai- vari megküzdötte környezetét, s örömet érzett festés közben. Ettől függetlenül azért groteszk is lehetett, s visszatérve egyes témáihoz, időnként megszállottan önarcképeket, cirkuszt, körhintát, vásárokat festett. „Életes” képeket akart mindig, megvetette a csak önmagáért való művészetet. Külföldön és idehaza egyaránt népszerű volt, díjak­kal honorálták munkásságát, a többi között 1940-ben a velencei bien- nálé nagydíjával is. A festőre emlékezve közöljük most két képének reprodukcióját. Önarckép Rendhagyó episztola Takács Tiborhoz Tibor, hát megszolgáljuk a dolgokat mindig! Egyáltalán nem: rászolgálunk, miközben észrevétlen: lám, gyémánt­sűrűvé váltak az évek! Egyre több kristályosuk időbeli tapasztalat, a látható múlt és jövő. S ugye, nincs megszakított utazás? Hisz mindannyian utazunk, jeleket hagyva és néha tiporva... Tudod, azért e sorok közt, semmi vígasztalás. Aki a jelen­ben a holnapot éli meg, a látnok-lelkű, életre-halálra kutató, nem fél a múlt árnyaitól, fellebbenti fátylát; mely alól büszke daccal áll elő a történelem: Bethlen, Rákóczi, Kossuth, Szemere ... s hóezüst hajával, békésen int Móra! Milyen gyönyörű titok: oly gyökerek között bolyongani, melyekből sudárrá nőtt a magyarság! Verset akartam írni, bevallom, köszöntőnek... de levél lett ez, szinte episztola; mintha Mikes Kelemenről írt könyved törne ki belőlem, hozzád-vissza... ez igazán nem, s nem is hasonlítás! Ne szakíts félbe... de két tucat könyv után, lehet üres < egy főszerkesztői szék? Ne szakíts félbe .. de két tucat könyv előtt... Látod, mekkora körítés? Mert néhány szóig: fel sem fogható, író, költő, s a nyugdíj? Zavart fogalom, hisz amig... de ezt még nekem kell megérnem. Te csak tedd magad elé a papírt. Mikor a nap delel, Barátom, akkor a legfényesebb! Álarckészítö Aba-Novák Vilmos képe Jánosy Tibor: Egyensúly Vannak még virágok és a virágillat kivirágzik, mert vannak még fák és kérgük nem fásul el soha, mert vannak még vizek és hullámnak álmodhatja magát minden vízcsepp, kidőlt oszlopon összetckeredve fecskét érez a táviródrót. Érezzük mi is. Még mondanom kell neked egy pár dolgot, igen még egy pár dolgot mondanom kell. Soha nem érek a végére. Ott kezdtem el. Lassan melegítem kezem az első tábortűznél, vagy már otthonomban? Lerontom a falat, hogy tégláiból kutat építhessek, egy egészen mély kutat. Veder leszek a gémen, legyél nehezékem.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom