Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-25 / 47. szám

V

1984. FEBRUAR 25., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

9

Szakoly Tanias:

Múlás, mulatós

Sajnálom az időt, mely lassan elhullámzik a tér-folyamban; időm fogy, vagy én fogyok testben s öregszem majd a hihetetlen hatodik ikszhez érkezetten: időm, testem is egyre fogy már megállnák a pilanatban, ám nem áll meg a pillanat; van, s nincs, miként a lepke lebben és szárnya csak a rezdületlen fehér papírra írt szavakban merevedik ki, amint éppen új szárnycsapásba vált át, megadva a pillanat árát fényképe itt marad szememben;

megragad szavamban, eszemben, és ítélő szemléletemben; de mit tegyek a többi szóval a kristállyá vált bányasóval a súlyos föld mélyébe rejtett és versbe szervezett szavakkal? A kősóba szilárdult tengert a mélyben hagyva, mint a verset a sok feltáratlan kötetben, legyek, maradjak élő tenger végesre méretett időmben; s mindhalálig a képzeletben magamra szabott végtelenben terjedjek ki, akár Hazám, és a Nagy Csendes Óceán?!

Szeberényi Lehel:

Egy ősi királyság

K

arnevál herceg uralkodása any- nyi mint a tiszavirág élete. Az öröm, a vigasság, bármily hosz- szú, mindig rövid. De nincsen király, akinek ekkora birodalma lett volna, s ily dönthetetlen állna az emberiség kezdetétől. A játékra, az örök gyermekségre hajló, szomjazó ember ünnepe a farsang. A béklyóktól megszabadulás ünnepe, a perc örömének ünnepe. Letaszíttatik trónjáról a bánat, a nyomorúság, a hazug képmutatás, felvesszük a farsangi álarcot, s vele levetjük mindennapi álarcunkat. Goethe' látta, a rómaiak mennyire meztelenek a farsangi álarc alatt. Talán azért is bújnak maskarába, mert fedezék mögött könnyebb gátlástalanul őszintének lenni, s ily pajzs mögül odadöíni az álszeméremnek.

De mást is lát Goethe korának farsangi Kómájában: a saturnáliák hagyományát, legalább alkalmi sutba dobását a társadalmi rangnak. Éljen arra az egy-két napra az egyenlőség. Amikor az úr megmossa a szolga iábát, s asztalánál terít neki, s kiszolgálja őt. Az egyenlőség királya Karnevál. Az utcán tolongó, sikongató, tülkölő, csörgőt rázó, gipszgolyócskat hajigáló nép között a patrícius: Pulcinellának öltözve, csípejét verdeső, zsinóron fityegő tülökkel; leánya koldusasszonyt játszik: fekete Köntös, bot, kalap, cserépkorsó színes szalagon, fehér álarc, dióárt, édességért nyújtja ki kezét, miként alamizsnáért az igazi koldús, s ami igazit magából szívesen mutat: dús haja, a koldús jelmezhez kivált előnyös. S az urak virágos hintain a szolgák vegyesen csüngnek gazdáikkal, igencsak bajos lenne megállapítani: melyik melyik. S a patríciusi házak kapuja ugyancsak nyitva minden álarcosnak. Velencéről ugyanezt írják.

A pajzánság, a szabadszájúság, Ilyenkor az erények erénye; a szemérem: a nevetség, s a botránkozta- tó, s kivált jaj annak, ki nem visel álarcot. A szemtanú Goethe is látja a törvényszéki személyt, ki talárja redőibe gabalyodva botladoz a sokaságban, hogy által verekedje magát egy álarc nélküli szépséges hölgyhöz.

— Asszonyom, ide csak hozzám, el ne pucolják a törvény elől! Hol az álarc? Vagy úgy, nincs, nos perbe fogom.

— Uram, a torkom eressze el — így a hölgy.

— Nem én — mond a taláros —, míg a törvény elé nem cibállak a szarvakért, melyekkel derék férjedet feldíszítetted. Be van ám jegyezve a könyvben: hányszor és merre!

Párbeszéd! rendbe e sorok írója szedte a goethei utalást, hű maradván annak tartalmához. A taláros természetesen tovább botladozik, általános hahota között, új áldozatot fürkészvén.

Húshagyó kedd éjszakája a „moc- coli” ünnepe. Ezer és ezer gyertya,, és papír'ámpás imbolyog Goethe Rómájában, s az a mulatság, hogy ki-ki est’úttá a másik gyertyáját e csatakiáltással: „Halál reád”! A

fiúk elfújják az apák gyertyáit, és így rikkangatnak: „Halál reád papa”! Ezen az utolsó estén mindent de mindent szabad. Hiszen éjfélkor egy szempillantás alatt kia!szil? minden fény, temetői csendbe hull minden kacaj; mikor az éjféli óra üt, helyre áll a régi rend, a böjt rendje, a mindennapok szürke rendje, melyben koldús: a koldys, s úr: az úr, s

az élet vaskos könyörtelensége uralkodik: a gond és a gürc.

A „moccoli” nyoma ott van Apu- leiusnál, a fáklyák, lámpások és gyertyák menete, a maskarák is ott vannak: a törvény embere, a filozófus, nőnek öltözött férfiak, páncélos gladiátorok, és szárnyas szamarak, mint pegazusok. Karnevál herceg is. Ceres istennő, a csillagok anyja, tiszteletére gyújtják a sok-sok földi fényt, termékeny esztendőt állítanak a termékenység istennőjétől. De Bacchus lesz mégis inkább Karnevál hőse, a joviális, vidám isten, kit Dionysosnak is hívnak, és akinek borág a jelvénye, s aki az egyiptomiakat ki tudja mozdítani ősi undorukból, a szokott rendet felborítván. Herodotos írja, miként vágnak malacot az egyiptomiak Dionysos ünnepén, mely pedig olyannyira tisztátalan állat hitük szerint, hogy véletlen érintését is alapos fürdés kell, hogy kövesse; s a szegények kovászból gyúrnak diszndalakot, azt •sütik meg. S más furcsa, kultikus szokásokat is emleget a görög történetíró, melyekkel az egyiptomiak, s más közel-keleti népek az Örömnek áldoznak.

Karnevál herceg hát ott trónol a

történelem mélyén. Korántsem a XIII. században születik Mainzhan, a bohém német városkában, mint néhány lokálpatrióta szerzők ragaszkodnak hozzá, noha a város, hol a farsangok oly híresek, meg is rendezi a születés misztériumát; kicsit vaskosan, kicsit esetlenül, amilyen a német humor; ne keresd itt a déliek könnyed, hajlékony, elegánsan szikrázó szellemét. A hansvurs- tok, ezek a faragatlan bohócok, az arlecchinók és pulcinellák északi testvérei, a paprikajancsik és kol- bászjancsi-k csattantgatják el ízetlen tréfáikat, röppengetik parlagi ékeiket a középkori hangulatú német utcákon.

Mainzban hát megjelenik az óriás palack, a jelmezes nép nagy örömére. Fülsiketítő zajt csapnak a tülkök, csörgettyűk. Ujjé! — kiált a nép. Kolbász Jancsi játszik a palackkal, erőlködik, szellentgetve tolja. Biztatják:

— Pattanj a nyakába Jancsi, mondd neki: gyí fakó!

— Ekkora hasas jószágnak?! Lenne szívetek? ... Terhes ez, nem látjátok? Ezt csak simogatni szabad — s teszi.

— Mi van benne, Jancsi? — kérdi egy hölgy, ki dominónak öltözött. — Serital? Borital?

— Neked való húgom — felel Jancsi faarccal —, konty alá való nedű,... miből lesz a gyerek.

Tülkök és csörgők tusst húznak, visítás, röhögés. De Kolbász Jancsi túiharsogja a zenebonát.

— Papok, doktorok, bábák és jövendőmondók, ide mind, vajúdik a fiaskóm!

A hívottak szaladnak nagy lármával, elsőnek a doktor. — Hadd ném a hasát, hol a fiihallgatóm? ... Kotyog jól?

— Kotyog az eszed.

— Bábaasszony, tegyen fel egy lavór rajnait a tűzre! — így a doktor, miközben rugdossa a palack hasát, hátha mozdul benne az élet.

— Ne rugdossa, herr doktor! Nem korpás dézsa az, mint mi nyakán ül!

így megy a játék darabig. A palack se rugdosásra, se kai pácsütés- re nam szándékszik megszülni magzatát. Csődöt mond a doktor, a bába, s más tudósok tudománya.

Mihail Solohov:

Emberi sors (részlet)

— Majd én! — mondja Kolbász Jancsi, s csiklandozni kezdi a palack hasát. Pukkanás. A dugó füstölögve kiröppen, a palack leveleire nyílik, s napraforgót mutat, melynek közepén ott ül a gyermek Karnevál.

— Ujjé! Éljen a király! Megszületett a király! — ordítja a nép, miközben magasra emeli és körülhordozza az üröm hercegét, ki gyermekségéből íziben fel is növekszik. Amilyen iziben maga az élete, uralkodása is elmúlik.

Mert itt van már húshagyó kedd, leselkedik már hamvazó szerda. Az újkor hajnalán, a tizenötödik századi német földön, hol a reformáció, s a társadalmi igazságkeresés szelleme már parázslik, így búcsúzik Farsang egy korabeli, Rosenplüttől átihlett komédia szerint:

Jőnek a polgárok.

— Mi fene történt? Csak hagymát, s beringet látni. Farsangi fánknak, s kocsonyának se híre, se hamva. Hol a tettes, lássuk el baját.

Farsang a háborgásra előkerül.

— Ez így van barátaim. Míg az én országiásom tartott, volt itt minden, mi szem-száj ingere. De hát mit tegyek, ha Böjt elvert a háztól. Pedig még kocsonyám is van, s fánkom, tyúkhúsom bőven. Most itt büdösö- dik mind rajtam, túladni egyen se tudok. Azért is jöttem vissza, hogy igazságom keressem.

Böjt is jő.

— Jó lesz, ha innen takarodsz, s bagólesőd befogod. Megbolondítottái minden férfit és nőt, s ha tombolá- sod esztendeig tartana, szőröstül-bő- röstül rajtavesztenénk mindannyian. Szerencse, hogy itt vagyok, ki istenfélelemre tanítom a népeket, s arra, miként kövessék alázattal és en- gedelemmel Isten parancsát.

— No, no, csendesebben — mond a bíró, ki talárban a színre lép, körötte az ülnökök. — Megfontolt ítéletre kérem az ülnök urakat. Most halljam véleményüket az ügyhöz.

Első ülnök:

— Mi engemet illet, Böjtöt e perben elveszejteném. Még csak fánkot sem ehet az ember. Papnak való élet. Éppenséggel nincs ínyemre gyónni, vezekelni, korán kelni, hajnali misét s prédikációt hallgatni, mire Böjt kényszerít. Vesszen!

Második ülnök:

— Töröm fejem, Böjttől hogyan szabadulhatnók. A hagyma, aszaltkörte, olaj megfekszi már a gyomrom, s hol van még húsvét, midőn tojást ehetünk.

Harmadik ülnök:

— Eh mit, tegyük ki eme nyomo- ronc szűrét. Már még szépíteni se tudok úgy, mint annak előtte, midőn farsangi étkeken múlattam magam. hangom erejét veszté és kor- nyadoz a böjti koszttól, s vinnyogás csak az ének, mivel kedvesem szórakoztatnám. ítéletem csak elmarasztaló lehet.

A

bíró vakarja üstkét.

— Salamon király volnék bár, Am megpróbálom. Azt mondanám: ennek se. meg annak se legyen igaza. Napoljuk el az ügyet húsvétig. Mit elvesztünk a böjtön, kárpótol majd mindenért. Meg aztán igaz, ami igaz, Farsang úr is nagy húszfont, elég vircsaftot okozott. Ezért hát kimondom az ítéletet: áldassék húsvéti

Az ítéletet talán mi is helyben hagyhatjuk, kik az örömteli dolgos napok, az újra és újra feltámadás, az örök megújulás hívei vagyunk.

Hajnal előtt arra ébredtem, hogy mintha fojtogatna valaki. Hát a fiam lerúgta magáról a lepedőt, és keresztbe feküdt rajtam, szétvetette a lábát, és az egyikkel a torkomat nyomta. Nem valami nyugodtan lehet aludni vele, de megszoktam, és most már unalmas volna nélküle. Éjjel hol megsimogatom, amikor alszik, hol megszagolom a haját, és olyankor megenyhül, ellágyul a szívem; mert már kővé keményedéit a sok keserűségtől...

Eleinte velem járt a kocsin a fuvarokra, aztán rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Mi kell nekem, egymagámnak? Egy karéj kenyér, egy fej vereshagyma, só — és már egész napra jól is lakott az öreg katona. De ővele más a helyzet: hol tejet kell szerezni neki, hol egy-egy tojást főzni, meg aztán ő csak nem lehet meg meleg étel nélkül. Viszont a munka

nem. vár. Egyszer rászántam magam: a háziasszony gondjaira bíztam. Hát egészen estig sírt-rítt, este meg elszökött, elébem jött az elevátorhoz. Késő éjszakáig ott várt

Eleinte bizony nehéz dolgom volt vele. Egyszer még napvilágnál lefeküdtünk, mert napközben nagyon kimerültem, hol csipog folyton, mint a kisveréb, hol meg szótlanul töpreng. Azt kérdem: „Min gondolkozol, kisfiam?” A mennyezetre bámul, és azt mondja: „Hova tetted a bőrkabátodat, papa?” Soha életemben nem volt bőrkabátom! Ki kellett vágnom magam valahogy: „Voronyezsben maradt” — mondtam. „És miért kerestél olyan sokáig?” Kerestelek, fiam, Németországban is — feleltem neki —, Lengyelországban is, egész Belorussziát is bejártam, aztán kiderült, hogy itt vagy, Urjupinszk- ban.” „Urjupinszk messze van Németországtól? És Lengyelország messzire van a mi hazánktól?” így csevegtünk elalvás előtt.

Azt hiszed, öcsém, hogy csak ügy vaktában kérdezte azt a bőrkabátot? Nem. nem ok nélkül kérdezte. Ogy látszik, az igazi apja valamikor olyan kabátot viselt, és ez megmaradt az emlékezetében. Hiszen a gyermek emlékezete olyan, mint a száraz villám: fellobban, egy pillanatra mindent megvilágít, aztán kialszik. Az 5 emlékezete is olyan, akár a száraz villám, fel-fellobban olykor-olykor.

Talán eléldegéltünk volna még egy évig Urjupinszkban, de novemberben nagy baj történt velem: ahogy a sáros úton hajtok, egy faluban, megcsúszott a kocsi; épp az utamba akadt egy tehén, hát véletlenül elütöttem. Az asszonyok, persze, lármát csaptak, összecsődült a nép, az autófelügyelő is mindjárt ott termett Elvette a hajtási igazolványomat, akárhogy kértem is, hogy legyen belátással irántam. A tehén felállt, felcsapta a farkát, és futásnak eredt a mellékutcákon, de az én könyvem csak odalett. A télen ácsmunkán dolgoztam, aztán levelet írtam egy barátomnak, akivel együtt katonáskodtunk — itt, ebben a területben dolgozik: sofőr a kasari kerületben —, hát az meghívott magához. Azt írja: egy fél évig dolgozhatsz az ácsszakmában, aztán majd új könyvet kapsz a mi területünkön. No, hát ezért voltunk md most a fiacskámmal, Kasariba — gyalogszerrel.

De hogy is mondjam csak: ha nem történik az a baleset a tehénnel, akkor is máshová mentem volna Urju- pinszkból. Nem tudok én sokáig egy helyben megülni, elvágyódom mindenünnen. Majd ha Ványuska felcseperedik, ha már iskolába kell adni, akkor talán megnyugszom, és megülök egy helyben. De egyelőre még vándorolgatunk a nagy orosz földön.

— Nehezére eshet a gyaloglás — mondtam.

— Nagyon keveset jár 5 a maga lábán, jobbadán az én nyakamban utazik. Felültetem a nyakamba, és úgy viszem, ha meg mozogni akar egy kicsit... leszáll és szaladgál az útfélen, akkorákat ugrik, mint egy kecskegida. Mindez még csak hagy- ján, megvolnánk valahogy, de nagyon megrozzant a szívem, ki kéne cserélni a kismotort... Néha úgy összeszorul, úgy elakad, hogy elsötétül előttem a világ. Attól félek, hogy egyszer majd alvás közben halök meg, és nagyon meg találom ijeszteni a kisfiámat. De van még egy másik baj is: majdnem minden éjjel drága halottaimmal álmodok. Többnyire azt álmodom, hogy én szögesdrót mögött vagyok, ők meg a másik oldalon, szabadon... Beszélgetünk mindenféléről, Irinával is, a gyermekekkel is, de mihelyt szét akarom feszíteni a drótot a kezemmel — elhúzódnak tőlem, és a semmibe olvadnak ott a szemem előtt... Meg aztán az is csodálatos, hogy nappal mindig keményen tartom magami egy jajszót, egy sóhajt se préselhetnél ki belőlem, de éjjel, ha felébredek, csupa víz a párnám a könnyeimtől...

Ekkor útitársam hangja ütötte

meg a fülemet, és az erdőben már hallani lehetett, hogy a vízbe csobban az evezőlapát.

Az idegen, aki mégis olyan közel került hozzám, felállt, felém nyújtotta nagy kezét — olyan kemény volt az, akár a fa —, és azt mondta:

— Isten áldjon, öcsém, sok szerencsét!

— Szerencsés utat neked is, Kasariba!

— Köszönöm. Gyere, fiam, menjünk a csónakhoz. — A kisfiú odaszaladt apjához, jobb felől melléje szegődött, és vattás kabátjának alját fogva, tipegve, elindult a hosszú léptű férfi mellett.

Két elárvult ember, két kis porszem, amelyet idegen tájakra vetett a soha nem látott erejű háborús vihar... Milyen jövő vár rájuk? Szerettem volna azt gondolni, hogy ez az orosz ember, ez a hajlíthatatlan akaratú férfi magára talál, az apja vállán meg felnő az a kicsi, aki em- bernyi ember korában el tud majd viselni mindent, de tud küzdeni minden akadályt, útjában, ha azt követeli tőle a Haza.

Nyomasztó szomorúsággal néztem utánuk... Nem lett volna az elválással semmi baj, de Ványuska, néhány lépés után, kurta lábacskáival botladozva, mentében felém fordította a'rcát, és búcsút intett rózsaszínű kis kezével. Ekkor hirtelen mint egy puha, de hosszú karmú mancs szorította volna össze a szívemet: siet- n, neme áborúaa

őszült idős férfiak. Sírnak ébren is... Csak az a fő, hogy idejében félre tudj fordulni. És az a legfőbb, hogy ne sebezd még egy kisgyermek szívét: ne lássa, hogy fut le arcodon a fukar, de forró férfikönny.

(Makai Imre fordítása.)

ve elfordultam. Nem, nemcsak álmukban sírnak a háborúban meg-