Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. FEBRUÁR 25., SZOMBAT Alig tizenöt éve sokaknak volt még megszokott programjuk a fél esztendeje vásárolt cipőt újra cserélni. Némelyek egyenesen sportot űztek abból, hogy minden szezonban más és más lábbeliben pompázzanak, hiszen jószerivel mindig akadt valamilyen valóságos alapja a reklamációnak. <Az utóbbi évtizedben aztán ritkult az effajta búcsújárás, a cipők szebbek lettek és jobbak, de még mindig szolgáltattak témát éppen elégszer napilapok dörgedelmes cikkeihez, kabarétréfákhoz, karikatúrákhoz. A magyar cipőipar afféle örök célpont lenne, amit folyton lehet frics- kázni, mert folyton okot ad rá? Vagy csak az a baj. hogy nem képes eléggé gyorsan követni megnövekedett mennyiségi és minőségi igényeinket? Számtalan hasonló kérdés felvetődése késztette az országgyűlés ipari, illetve kereskedelmi bizottságát, hogy — amint arról a napokban hírt adtunk — együttes ülésén vizsgálja meg, milyen is napjainkban a bőr- és cipőipar helyzete, illetve a hazai cipőellátás. Akkora horderejű volna a téma, hogy parlamenti bizottság elé kívánkozik? Igen. A szóban forgó iparágban feszülő ellentmondások ugyanis helyileg, saját erőből nem oldhatók meg maradéktalanul. Magyarországon jelenleg tizenhárom vállalat és negyvenhét szövetkezet foglalkozik cipőgyártással (a magánszektor termelése nem számottevő, mindössze egy százalékot tesz ki). A bőr, illetve úgynevezett bőrhelyettesítő anyagokból készült lábbelik száma 1970-ben 36,1 millió pár volt, 1975-ben 43,1 millió, azóta a mennyiség gyakorlatilag változatlan. A termékek zöme általános használatú, utcai lábbeli, a többi munkavédelmi, vagy sport célokat szolgál. A hazai ellátásnak 90 százalékát adja a magyar cipőipar, ugyanakkor kapacitása mintegy kétszerese a fogyasztásnak. A fennmaradó 10 Százalék importból származik, elsősorban rétegigények kielégítésére, az ipar teljesítőképességének többletét pedig nagyrészt államközi megállapodások keretében exporttermelés köti le, elsősorban a szocialista országokban történő értékesítésre.- Jelentős azonban az az árumennyiség is, amit tőkés országokban adnak el a cipőgyárak — külkereskedelmi közreműködéssel —, ennek értéke tavaly megközelítően elérte az 1 milliárd 900 millió forintot. Az Ipari Minisztériumban megállapították, hogy a cipőipar az utóbbi három esztendőben jól alkalmazkodott a külpiaci igényekhez, ennek eredményeként gazdasági helyzete javul. Kérdés, hogy miként alkalmazkodott ezenközben a belföldi követelményekhez? Három kategória A belföldi igények kielégítésére az ipar évenként négyezer modellt mutat be a kereskedelemnek. Az ebből kiválasztott — és gyártott —, modellek száma mindössze ezerhét- száz. Mint a tapasztalatok bizonyítják, ez a választék nem elegendő a hazai fogyasztók számára, kiváltképp, ha figyelembe vesszük a magasabb divatkívánalmakat, vagy a különböző korosztályok, rétegek igényeit. A cipőiparnak követnie kell a világban éppen honos divatirányzatokat. A kirakatokat szemügyre véve láthatjuk, hogy ezt meg is teszi. Ugyanakkor a nem divátcipőkből sem a mennyiség, sem a választék nem megfelelő. A 42-esnél nagyobb lábon élő férfiak például igen kevés fazon közül választhatnak, ha egyáltalán választhatnak. Az idős emberek — akár nők, akár férfiak —, többnyire kerek orrú. szélesebb fejű, bokáig érő, esetleg fűzftó, barna, Vagy fekete, puha cipőket keresnek. Találnak? Igen ritkán, esetenként nem. Ez annál inkább kifogásolható, mivel tudjuk, hogy hazánkban — egyébként örömünkre — e korosztály lélekszáma igen magas. Ami a kamaszok lábbelijét illeti, az sem könnyű probléma. Egyrészt soha ennyi ízléses, praktikus, szép cipőt nem kínáltak a boltok a tizé- dzsereknek, mint manapság. Másrészt viszont ezekből a 38—39-es méretek pillanatok alatt eltűnnek, s egyáltalán nem biztos, hogy kizárólag tizenévesek lábára kerülnek. Ez a méret ugyanis felnőtteknek éppen úgy jó, dotált árát tekintve pedig kifejezetten kedvező. A támogatást tehát közvetlenül a családoknak kellene juttatni inkább, mint a cipőiparnak. A cipőik minőségét — a nemzetközi és a hazai gyakorlatban egyaránt — az anyagösszetétel és a használati érték alapján három kategóriába sorolják: magasabb, közepes, megfelelő. A hazai termelésből — a belföldi forgalomban — körülbelül 5 százalék tartozik az első kategóriába, 70 a másodikba és 25 a harmadikba. A konvertibilis exportpiacokon a magasabb minősítésűekhez sorolható termékek vannak többségben. A magyar cipőipar ugyanis — felkészültségét tekintve — majdnem minden cipőtípus gyártására alkalmas, zömmel igen magas technológiai színvonalon dolgozik. Mi akadályozza hát azt, hogy a belföldi vevőknek is több első kategóriás lábbeli jusson? A gyorsabb haladást a devizaigényesség korlátozza, valamint az, hogy sem a munkaerőt, sem a beruházási lehetőséget illetően nem rendelkezik a cipőipar tartalékokkal. Hiányzó szakmunkások Az egyik nagy magyar gyártó cég a Minőségi Cipőgyár, amelynek termékeit a legjobban a szebbik nem ismeri, mivel kifejezetten női cipők előállítására rendezkedett be. Megkérdeztük Mannheim Lászlóné vezérigazgatót, mennyi évente náluk a jogos minőségi reklamáció?. Elmondta, hogy nemzetközi viszonylatban az összes termék másfél százalékáig tartják elfogadhatónak a kifogásolt mennyiséget, a MINŐ esetében ez az arány hosszabb idő óta alig éri el az egy százalékot. Hozzátette, hogy természetesen az volna ideális, ha egyáltalán nem akadna olyan cipő. amely nem felel meg tökéletesen a kívánalmaknak. Beszélgetés közben kiderült az is, hogy a korábbi nagy gond, a talpleválás — mint a reklamációk egyik forrása — szinte teljesen megszűnt. Ebben — a cipőipar egészét tekintve is — része van a talpragasztási technológia fejlesztésének, s a hatékonyabb minőségi ellenőrzésnek. Manapság legtöbbször megmunkálási hiányosságok, borhibák az okai annak, hogy a vásárló visszaviszi a cipőt. A minőséget tovább lehetne javítani — tette hozzá a vezérigazgatónő —, ha a kvalifikált szakmunkásgárda utánpótlását meg tudná oldani az ipar. Ez azonban egyelőre álom csupán. Orvosok mondják — s mondták az említett parlamenti bizottsági ülésen is —, hogy a női cipők ideális sarokmagassága három, maximum öt centiméter, ennél még nem károsodik a gerincoszlop járás közben. Ilyet azonban kevesebbet találni. Miért? Mannheim Lászlóné tud egy választ: a MINŐ (és a női cipőkkel foglalkozó gyárak többsége) kifejezetten divatcipőket csinál, azokat mutatja be a kereskedelemnek. A kereskedők ezek közül is a legújabb divatnak megfelelőeket válogatják ki s rendelik meg, jelenleg tehát h toronymagas (hat-nyolc centis) sarkúnkat, illetve a teljesen laposakat, az úgynevezett balerina-típusokat. Ez utóbbiakat kedvelik legjobban Angliában is, míg az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 700 ezer pár pillekönnyű, magas sarkút szállított a gyár tavaly. Képes és hajlandó A MINO-nak saját tervezőgárdája van, nemzetközi környezetben is elismert szakemberek. Piackutatást a Tanimpex Külkereskedelmi Vállalatnál létrehozott MINO-iroda folytat, a hazai igényekről pedig a meglevő belföldi csatornákon tájékozódnak. Innen tudják például, hogy a magyar vevők is igényt tartanának arra, ami Európa-szerte bevett, bevált rendszer: egy méreten belül keskenyebb, illetve szélesebb változat. Nyitottak a fővárosban a Skálával együttműködve egy S-modell boltot, ahol az eladó csak rápillant a vásárló lábára, s a megfelelőt kínálja a változatok közül. A Minőségi Cipőgyár képes volna — és hajlandó is — szélesebb körben átállni erre a rendszerre, ha alkalmas lenne ennek befogadására a kereskedelmi hálózat. Mit mond erről Imre István, a SZÖVOSZ elnökhelyettese? Ha már a nagy önkiszolgáló cipőboltokat erre nem tartja megfelelőnek a cipőipar, legalább az országban minden településen jelen levő áfészüzletek megpróbálhatnák; bevezetni a kétféle méretváltozat árusítását. A kisebb boltokban ugyanis elérhető közelségben van az eladó, aki rápillanthat a vevő lábára. A válasz a következő: bármiféle kereskedelmi egységben megoldható volna a kesken yebb- szélesebb variáció forgalmazása, ha a gyár feltűnő jellel adná a vásárló tudtára, hogy a méreten belül melyik pár milyen bőségű. Az önkiszolgálóban a vevő így maga is rátalálna éppen arra, ami a lábára illik. Ám amíg olyan gondok is vannak, hogy egy dobozban felemás cipőket csomagol egy-egy cipőgyár, hogy nem passzolnak egymáshoz egy páron belül a lábbelik, színben, méretben, hogy a gondolákon a 35-ösök között negyveneseket is találni, mert a kedves vevő nem oda rakja vissza a cipőt próba után, ahonnan levette, hogy az önkiszolgálóban az eladók egyike-másika abban látja teljesítettnek hivatását, hogy vezényel, szerezzünk be magunknak kosarat stb., addig a fentebbi igény is vágyálomnak tűnik. Erőn felül A cipőipar minőségi teljesítménye sok tekintetben függ a bőrgyártástól. A cipőgyárak anyagszükségletét 90 százalékban a hazai bőrgyárak elégítik ki, a fennmaradó hányadot' devizahitel konstrukcióban tőkés viszonylatból szerzik be, konvertibilis export célokra. A minőségi követelmények szükségessé tennék, hogy a cipőipar magasabb arányban használjon fel könnyű marhaböröket és úgynevezett . apróbőröket (borjú, kecske, juh). Ez azonban évente mintegy 8—10 százalékos többlet importot jelentene, mert az itthoni bortermelésből egyelőre többre nem futja. Megkérdeztük Csopó Jánosnét, a Simontornyai Bőrgyár igazgatóhelyettesét. mi az igazság bőrügyben? És rábukkantunk ismét egy ellentmondásra, amelynek feloldása szintén nem könnyű. Az igaz, hogy a hazai bőripar képes kiváló alapanyagokat előállítani. Az előzetes adatok szerint a magyar bőrgyárak tavaly 41,1 ezer tonna marha, 12,8 ezer tonna sertés és mintegy 900 ezer darab apróbőrt használtak fel. A nyers marhabőrök világpiaci árának alakulása miatt az iparág arra kényszerült, hogy a mennyiségi igények kielégítésére közepes és nehéz súlykategóriájú bőröket használjon fel, a tervezettnél nagyobb arányban. Az import nyersbőrök ára csak részben függ a minőségüktől, ciklikusan változik. Ugyanakkor befolyásolja a költségeket a deviza árfolyamok alakulása is. Az igazgatóhelyettes asszony szerint a bőripar erőn felül teljesített az utóbbi esztendőkben, bizonyos szempontból azonban mégis igen nagy mértékben elmaradtak. Ez a szempont a bőripar dolgozóinají bér- színvonala. Miért engedjük, hogy a bőrgyári munkás közérzete rosszabb legyen, mint az egyéb ipari munkásé? A bőr- és szőrmeiparban a foglalkoztatottak havi átlagbére 1982- ben 3985 forint, a cipőiparban 3773 A MUNKA BECSÜLETE Teeres Péter írta annak idején a Pálya” munkások című könyvében, hogy az emberi természetben benne van a tisztességes, becsületes munka ösztöne és belső kényszere. Még az alig megfizetett, sok megaláztatással terhes, keserves munka, mint a vasúti krampácsolás és kavicsrakodás közepette is felébredt az emberekben a virtus, a versenyszellem. „A munkavezetők és urak persze csak nevettek minket. Milyen jó bolond ez a magyar munkás! Csak dicsérni vagy macerálni kell, és kimenne a világból” — írta egy helyen, de másutt is visszatért erre a gondolatra. öreg szakik, tisztességben megőszült kisiparosok, egy-egy szakma megszállottjai mutatják a példát napjainkban is, de nincs olyan területe az emberi tevékenységnek, ahol ne villanna fel időről időre valamilyen formában a jól végzett munka öröme. Még akkor is, ha akadnak gúnyosan vagy mosolyogva legyintők, az igyekvőket kifigurázok, kigúnyolók. A munka igazi értelmét, megbecsülését hirdető jelszavakkal sokszor visszaéltek már az évtizedek során. Nemcsak akkor, amikor az ötvenes évek elején néhány mesterségesen megnövelt teljesítményt elérő emberre aggatták rá az országos dicsőség fényes .díszeit, ettől várva a húzóerőt, a százalékok növekedését. Mint tudjuk, ezek az erőltetett mozgalmak hamar letűntek, de azért még gyakran kísértett a munka dicsőítésének olyasféle szelleme, amely eltakarta a valódi értékeket, a hétköznapi cselekedeteket, az egyszerű tetteket. Akadnak persze olyanok, akik azt mondják, hogy a legnagyobb megbecsülés ott kezdődik, ha az embereknek egyáltalán van munkája, gondolva nálunk is a harmincas évek nagy válságára, s a tőkés világban létező és nem szűnő munkanélküliségre. Való igaz, felbecsülhetetlen az a biztonság, amelyet szocialista társadalmi rendszerünk a teljes foglalkoztatottság elérése és megtartása révén teremtett. Ennek az időszaknak hősi krónikájával még ma is adósak vagyunk. S talán ennek a biztonságnak is köszönhető, hogy a ma embere — érthető ez a törekvés — nem elégszik meg azzal, hogy dolgozhat valahol, hanem mindig jobbat, számára megfelelőbbet keres, feltéve, ha van módja hozzá. Mert az is. tény, hogy a kisebb településeken, falvakban különösen nehéz, s máshol sem könnyű a hajlamaihoz, képességeihez illő munkát találni mindenkinek. Ezért aztán sokan több órás utazással küzdik le naponta ezeket a hátrányokat, s bizony a munkahellyel kapcsolatos igényeik sem terjednek túl az egyszerű kereseti lehetőség fogalmán. Mindemellett azoknak a vezetőknek van igazuk, akik a dolgozót nem tekintik egyszerű munkaerőnek, s önmagukat sem képzelik a régi értelemben vett kenyéradónak. Annál is inkább, mivel — ahol csak teheti — ez a mai „munkaerő” már válogat, s nemcsak a jobb kereseti lehetőség érdekli, hanem az is, hogy milyen abban az üzemben, műhelyben, gazdaságban az általános megbecsülés, túl a borítékban is kifejeződő elismerésen. Másrészt nehéz volna tagadni, hogy a gazdasági körülmények rosszabbodása, amely az emberek életszínvonalának javulását is fékezi egy idő óta, sokakat arra késztet, hogy kiegészítő munkával javítsanak a család helyzetén, s igényeikhez így - szerezzenek nagyobb jövedelmet. Mindannyipnk környezetében találhatók úgynevezett hajtás emberek, akik szinte látástól vakulásig, önmagukat csöppet sem kímélve dolgoznak ezért a többletért, néha csak az elvárható kényelmesebb otthonért, családi házért és egyéb — ma már luxusnak egyáltalán nem nevezhető — célokért. A munka igazi értelme olykor mintha ezeknek a feladatoknak a megoldásában nyerne előttük kifejezést, s nem tudni, marad-e elegendő energiájuk, ambíciójuk a tényleges kenyérkereső foglalkozásra, s lelik-e örömüket abban. Persze az volna a jó az egyénnek és a társadalomnak is, ha ilyen kettősség nem alakulnak ki az életben, s mindenki ott tudná kiteljesítení önmagát, megvalósítani álmait, egyéni és közösségi céljait, ahol a hivatásul választott munkáját is élvezettel, örömmel, áldozatkészséggel, s mind anyagilag, mind erkölcsileg kellően megbecsülve végezheti. T ehet, hogy ezek az elképzelések sokak ’J szemében ma irreálisak, pedig ott szerepelnek a szocialista társadalom céljai között, s ha együttes megvalósíthatóságukban nem hinnénk, akkor nem sok értelme maradna annak, amiért élünk és dolgozunk. F. TÖTH FAL Memento Frank Magda szobra forint volt. A világpiaci dekonjunktúrára tekintettel 1983. január 1-től ez az iparág a központi bérszabályozásba soroltatott, ami azt jelenti, hogy 2,2 százalékos adómentes bér-' színvonal-növelésre adódik lehetőség. Ugyanakkor ezen iparág termelékenysége két év alatt csaknem 14 százalékkal emelkedett, a cipőipar jövedelmezősége az átlagosnál lényegesen magasabb, s a szabályozás alig ad módot az eredményeknek megfelelő bérfejlesztésre. A fenti néhány gondolatból választ kaptunk arra, miért küzd szinte reménytelenül az iparág a szakmunkás utánpótlásért. Csapó Jánosnéval egybehangzóan azt mondta a témával kapcsolatban Herczeg Károly, a SZOT titkára is, hogy az érintett iparágban a meglevő munkaerő teljesítményének elismerése, illetve a létszám megtartásának érdekében záros határidőn belül tenni kell valamit, hogy a fizetések elérjék legalább az. ipari munkások átlagkeresetét. Ezekben a gyárakban ugyanis fokozottan fizikai munka és futószalagos termelés vár a jelentkezőkre. Bizakodva várhatunk Az ellentmondások itt feszülnek előttünk. S mint látjuk, sem a bőr-, sem a cipőipar nem képes mindegyiket saját erejéből feloldani. Közben a mi igényeink növekednek. Egyre jobb ellátást, nagyobb választékot követelünk, s talán nem vesszük észre, hogy ez ügyben nem csak minket szorít a cipő, hanem a gyártókat, kereskedőket is. Az igaz, hogy ezzel mi, vásárlók, nem vagyunk kisegítve. Ám ha tudjuk, hogy országos fórumon foglalkoznak felelősséggel a fentiekben csupán vázolt problémákkal, bizakodva várhatjuk a feszültségek feloldását. BÁLINT IBOLYA A világpiachoz már jól alkalmazkodunk Nemcsak minket szorít a cipő