Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-23 / 45. szám

A 1984. FEBEUÄR 23., CSÜTÖRTÖK A bizalom az drága kincs Számos amerikai még őszin­tén meg volt lepve 1960-ban, midőn rájött, hogy Eisenhower elnök hazudott, amikor az úgynevezett U—2 incidensről kérdezték (egy amerikai kém­repülőgépet és pilótáját föld­re kényszerítették a Szovjet­unióban). Alig tizenöt évvel később viszont, Vietnam és a Watergate-ügy tapasztalatai után egy országos közvéle­mény-kutatás során a meg­kérdezettek 69 százaléka vála­szolta azt, hogy az elmúlt tíz Shakespeare és mi Eléggé köztudott Irodalom­történeti tény: az első magyar nyelvű Shakespeare-lordítás egy német nyelvű, erősen át­dolgozott Hamleí-variáció ma­gyarítása volt, nem kisebb je­lentőségű írónak a tollából, mint Kazinczy Ferenc. És az is ismert, hogy Kazinczy, mi­közben az 1780-as évek végén a Hamlet fordításán dolgozik, még két másik jeles dráma- 'írót fordít, szinte párhuzamo­san Shakespeare-rel: Goethét, és Lessinget, s hogy e fordí­tásokkal lényegében egyetlen célja van: vitathatatlan érté­kű műsordarabokat kíván biz­tosítani az ekkor már igen sürgetően követelt magyar nyelvű játékszín majdani tár­sulata számára. így fonódik egybe, már kez­detek kezdetén, a nagy brit drámaköltő, az avoni hattyú művei magyarra ültetésének ügye a magyar nyelvű színját­szás ügyével, s mindkettő az­zal a nagy programmal, mely a nemzeti nyelv ápolását, pal­lérozását nem egyszerűen iro­dalmi feladatnak tekintette, hanem a nemzeti öntudat és a nemzeti önállósodás egyik alapvetően fontos eszközének. Illő tehát Shakespeare-ről úgy beszélni, mintha féli-g- meddig rpagyar drámaíró lett volna (vagy éppen lenne), és illő, ha erről a magyar Sha­kespeare-ről összegyűjtjük a tudnivalókat, végigkísérve a drámaköltő műveinek útját Kazlnczytól és az első magyar színjátszó társaságtól, Kele­men Lászlóik 1790—1796. kö­zött működött várszínházi truppjától máig. Illő, ha a leg­kitűnőbb magyar köiltők, iro­dalomkritikusak, esszéisták, műfordítók reflexióiból szem­lét állítunk össze, ama egy­szerű okból, s ama nemes cél­ból, hogy akit érdekel, az el­olvashassa Kazinczy Hamlet- íordításának Ajánlását épp­úgy, mint Babits, Móricz Zsig­mondi, Németh László — vagy éppen egy színháztörténeti je­lentőségű Hamlet-előadás cím­szereplője, Gábor Miklós vé­leményét, gondolatait Shakes­peare-ről. ) A Maller Sándor és Ruttkay Kálmán válogatásában és szerkesztésében megjelent Ma­gyar Shakespeare-tükör című vaskos kötet ezekből az esz- székből, kritikákból ad átte­kintést, s ezért hézagpótló könyv. Hasonló vállalkozást nemigen tart számon a ma­gyar shakespeareológia (mert hogy Van ilyen Irodalomtudo­mányi fach isi). Jelentőségét puszta létrejötte is aláhúzná, de ennél sokkal többről Van szó, nem kevesebbről, mint hogy e kötet beláttatja olva­sóival: Shakespeare a magyar színházművészetnek, s a ma­gyar irodalomnak szerves ré­sze volt és maradt, új és új fordításai egyre újabb költő­generációknak adtak költői és anyanyelv-gazdagító feladato­kat, és drámáinak előadásain milliók tanulták a színházné­zés nem könnyű mesterségét. A kötet ezért nem egy sző­kébb szakmai olvasórétegnek szól, hanem minden érdeklő­dőnek. A rendszeres színház- látogató, aki már több Sha- kespeare-drámát látott, épp­oly haszonnal forgathatja, mint az irodalomtanár vagy a színikritikus. Igen jól hasz­nálható a kötetben szereplő személyekről rövid informá­ciókat adó Mutató, jól igazít­ja el az olvasót Maller Sán­dor bevezető tanulmánya. Egy, az esetleges további érdeklő­dést segítő bibliográfia azon­ban sajnálatos módon hiány­zik ebből a különben dicsé­retes kiadványból. (Gondolat Kiadó) T. I. évben ennek az országnak a vezetői állandóan hazudtak a népnek — írja Sissela Bök, a svéd származású író Hazugság című könyvében. A kötet már a címe miatt is érdeklődést kelt az olva­sóban, aki az idézett példák során jöhet rá a probléma tár­sadalmi súlyára, arra, hogy a megtévesztés mennyire be­épülhet a társadalmi gyakor­latba. A szerző abból indul ki. hogy a különféle szak­mák és a társadalmi gyakor­lat így vagy úgy tolerálják á megtévesztés különféle faj­táit, noha azok számára, aki­ket a hamis információk érin­tenek, autonómiájuk a tét. Ki­indulópontjában szerepet ját­szik a közvélemény óriási ará­nyú bizalomvesztése a politi­kai jellegű kijelentések igaz­ságát illetően. A szerző olyan elméletet akar írni, ami közelebb áll a gyakorlati erkölcstanhoz, mint az igazság ismeretelméleti le­írásához. Kant ezzel kapcso­latos híres passzusában azt írja az igazságról, hogy jól kell kérdezni, mert különben úgy járunk, mint aki bakkecs­két fej és aztán szitát tart alá- ja. Mindezt úgy kerüli ki az írónő, hogy a megtévesztés formáit a következmények ol­daláról elemzi és ítéli meg. Forrásanyaga is ehhez igazo­dik, inkább olyan szerzőket idéz, akik a konkrét erkölcsi kérdések megválaszolásával törődtek, semmint ezek elmé­leti alapjaival. A könyv azt vizsgálja, ho­gyan befolyásolja a hazugság az ember döntéseit, hogyan értékelhetők a megtévesztés formái, s a kittet érdekes pél­dái a köznapi elet köréből ke­rültek ki. A következtetések egy kérdést alkotnak: elfogad­ható-e továbbra is minden­napjaink gyakorlata? Izgalmas erőfeszítést látha­tunk, amelyben kísérlet tör­ténik az egzakt etika és a mindennapok erkölcsi gond­jainak közelebb hozása érde­kében. Ennek folytán sikerül elkerülni’ az erkölcsfilozófiái patthelyzeteket, ... de talán azért vonakodunk megküzde­ni a megtévesztéssel, mert örökösen az igazság fennkölt gondolatával foglalkozunk. A könyv következtetései ki­mutatják, hogy az a társada­lom, amely az anyagi sikerre, értékekre, versenyre nevel, erős nyomást gyakorol,, hogy mindenféle ügyeskedéssel él­jünk, illetve megtűrjük azt. A társadalmi kontroll hiánya tehát nem ösztönöz arra, hogy felszámoljuk a megtévesztés általános gyakorlatát, pedig ez mindenkinek érdekében áll­na. Az írónő ezzel nem éri be, néhány konkrét példát is hoz az eredményesebb, az igazságra ösztönző struktúra kialakítására. Az elemzések, a bőséges jegyzetanyag meggyőzi az ol­vasót, hogy érdekes, aktuális, olvasmányos, de tudományos rangra is számot tartó köny­vet vesz a kezébe, amit min­denki haszonnal forgathat. (Gondolat Könyvkiadó) K. T. A nemzedék szószólója Élményt adó könyv Fodor András írásainak újabb gyűj­teménye, amelynek műfaji meghatározása a belső címla­pon: esszék. E rövid írás ürü­gyén lehetetlen a kísérlet bár­miféle szempontú kiemelésre a kötetből, s talán csak a cik­lusok adnak eligazodást, vagy kulcs lehetne esszéihez koráb­bi versköteteinek ajánlásai. Csűrös Miklós fogalmazta meg a pályakép megrajzolása­kor: egyszerre tekinthető egy szellemi magatartás önarcké­pének és látleletnek, sőt re­formjavaslatnak a magyar kulturális életről, egyszerre tükrözi Fodor észjárásának — költészetét is magyarázó — karakterisztikumaát és kutatja a pályatársak azonos történel­mi fordulatok meghatározta útján a közös és egyedi tör­vényszerűségeket ... Időálló meghatározás. A nyitó fejezet a Géniuszok példájára hivatkozik, s itt Fü- lep Lajos ismételt megidézése törvényszerű. Az ezer este mélységes nyomot hagyott Fo­dor életművének értékrend- szerében, s a mindenkori mér­céről mondja nemes egyszerű­séggel: univerzális érték leté­teményese, aki mint választott tanítványokra hagyja a szólás felelősségét: Magyarul írni... erkölcsi kategória. Fodor feltáró elfogultsága a Merre tart népművészetünk? Hiányt pótló, reprezentatív kötetet jelentetett meg a Kép­zőművészeti Kiadó Mai- ma­gyar népi iparművészet cím­mel. A képanyagában is pom- f3s, a hazai faragás, szövés, hímzés, fazekasság és népi kismesterségek eredményeit, egyben kincseit felmutató al­bum átfogóan foglalkozik a megőrzött hagyományok to­vábbélésével, a közösségi élet szabályozóival, a népművésze­ti, illetve parasztstílusokkal. Domanovszky György rend­kívül alapos előszava nemcsak a már készet fogadja el, ha­nem érinti a mindennapos szakmai vitákat is: mit tart­hatunk ma népművészetnek, a nép művészete mikor válik né­pi iparművészetté, az előrelé­pés lehetőségéit mennyiben csökkentik a kötöttségek, mi­kor és hogyan válik uralkodó­vá a korábbi személytelenség­től eltérő egyéni ízlés? Domanovszky a jelenségek alapján megállapítja: a nép­művészetünk ' hagyományai iránti érdeklődés nem egy gyorsan múló divat eredmé­nye, hanem állandóan növek­vő és erősödő irányzat. Leg­alábbis ezt jelzi mind a fo­gyasztók, mind az alkotók szá­mának a növekedése. Az elő­szó foglalkozik a szövetkeze­tek tevékenységével, másrészt műfajonként is áttekinti a ha­gyományőrzést és az előre­lépést. A kötetet szándékában Kodály —■Vargyas A magyar népzené­jéhez hasonlíthatjuk, hiszen be­vezetője éppúgy elemző és mélyreható, mint annak a ta­nulmánya, másrészt a kép­anyag — a dallamtárhoz ha­sonlóan — bemutatja az el­múlt évtizedekben létrejött legszebb alkotásokat. Egy-egy kiemelkedő egyéniség mun­kásságának a reflektorfénybe állítása élményt jelent a bön­gészők számára, nemkülönben a tájegységi összegzések, vala­mint az ajánlott irodalom is hozzásegít a biztonságos el­igazodáshoz. M. 7%. szubjektum hiteles részvételé vei közvetíti föllebbezhetetlei ítéletét,- amely az érték látta tásával válik tárgyilagossá. Ér zései nem alkalomszerűek: kö tődnek a mindennapok meg tapasztalt életéhez. Semmi nem felejtő emlékezettel i naplószerű párbeszédek hitte tővé fokozzák a feszültséget Említhetnénk találkozásai Németh Lászlóval. Bár mindet esetben napra utalók, ezek a: emlékek mégis sokkal többe mondanak el: a kor kórtörté' netei azokról az időkről (Né meth Lászlót idézve): amiko1 a kis halak eszik meg a nag] halakat. De idézhetnénk bővet Fodor Andrástól is, aki Józse Attila költészetének valósága, misszionáriusává lett, aki gyermekfővel zaklatott fel Ily- lyés költészete; s ha egyko: úgy is érezhette, hogy helyet­te szóló nagy költővel találko­zott —■ ma már bizton mond­hatjuk: mellettük, értük szólt társ lett, nemzedékének szó­szólója. Pályatársairól sem csak egy. egy fejezetben tesz említést, i nevek fel-felbukkannak má: lapokon is, s ha könyvénél lenne névmutatója, ellenőriz­hetnénk bőségét, irodalomtör­téneti kiegészítő gazdagságát Sokat, nagyon sokat tudunl meg barátságairól is, amelye­ket egyetlen jelzővel példáz­hatunk: csak az önzetlen ba­rátság figyelheti ennyire má­sok mozdulásait. Ö nem az ag­gódó, a féltő, az óva intő. Fo­dor András figyelme am összpontosul, amit a közönj nemhogy tudomásul nem veti (vesz), de figyelmen kívül hágj (hagyhat). Írásainak szép mo­tívuma a többszörösen is meg­fogalmazott hitvallás, amelyr« éppúgy alkalmat talál a köl­tők és tolmácsok esetében mint a hazai táj igézetében. A kötet további fejezetei újabb szférákat érintenek Mégis jellemzői ezeknek az írásoknak, hogy sem a látás- láttatás művészetében, sem a határtalan zenében nem jel- képrendszerek megfejtésére vállalkozik. Észrevételeivel olyan fogódzót ad, amely a biztonság közelségét sugallja Fodor András horizontja a Szó, zene, kép hármas egysé­gében válik teljessé — A nem­zedék hangján, és a Futárpos­ta után — dokumentumesszéi­vel újabb példáját adva pers­pektivikus vállalkozásának. (Magvető Könyvkiadó.) H. B. «Heti filmtegyzetb Amit tudni akarsz a szexről..: Woody és az örült szexológus az Amit tudni akarsz a szexről... cím ti filmben — de sosem merted meg­kérdezni, — ez a teljes és pontos címe Woody Allen elég régen, 1972-ben készült film­jének. Árulkodó és leleplező cím. Benne van a Woody Allen- féle alapfigura alapképlete: a gátlásokkal küzdő mai ameri­kai értelmiségi, akinek az éle­tét, sok egyéb trauma, stressz és komplexus mellett, megza­varja a szex, s ettől vagy tel­jesen kiborul, vagy teljesen feldobódik, de sosem lehet elő­re tudni, melyik reakció jön be. Csak annyi tudható, hogy bejön a reakció. És benne van ebben a címben az is, hogy ez az egész mániákus szexügy túlkompenzált, illetve pótcse­lekvés, illetve divat, melynek eleget kgll tenni, különben nem ember az ember. Akinek normális és kiegyensúlyozott a szexuális élete, az mihamar arra ébred, hogy nem tart­ja normálisnak, hogy ő nor­mális, és ettől tényleg elkezd nem normális lenni. Az ab- normitás nagy istencsapása, de nagy megnyugvás is, hi­szen ezt lehet, sőt kell kezel­tetni, kell vele pszichológushoz járni, lehet vele ha nem is dicsekedni, de legalább fog­lalkozni. Woody, a kompíexusos man­hattani értelmiségi, nem sze­reti ezt a szexmánia divatot, a 70-es évek elejének ezt a fetisizálódott témakörét. Mit tehet hát ellene? Csinál egy filmet, amelyben kigúnyolja ezt a mániát, de egyúttal azt is elárulja benne, hogy neki is épp a szex az egyik komp­lexusa. Kineveti és kinevette­ti a divatot, de ezzel önmagán is nevet, önmagát nevetteti ki. Hét epizódban hét kérdésre ad választ. A kérdések persze jórészt maguk is ironikusak: Használnak-e a szexuális ser­kentő szerek? Mi a szodómia? Miért jutnak el a nők olyan nehezen az orgazmushoz? Ho­moszexuálisak-e a traveszti- ták? Mi az Ön perverzitása? Megbízhatók-e a szexológusok? Mi történik ejakuáció közben? Ezek az ál-naív, de minden hetilap megfelelő rovatában hetente ott szereplő kérdések természetesen a hozzájuk illő válaszokat kapják a filmben. A szexológusról például kide­rül, hogy őrült és közveszé­lyes (tehát így tessenek hinni nekik — mondja Woody Al­len), a vágyat serkentő báj­italt a gusztusosán formás ki­rálynőnek beadó udvari bo­lond az áhított cél előtt kény­telen megtorpanni, mert a fenséges asszony erényövet vi­sel, az orgazmus-kérdésben meg azt adja tudtunkra, hogy nincs frigid nő, csak éppen egyiküknek-másikuknak olyan a gusztusuk, hogy a leg­fantasztikusabb helyzetekben történő szerelmeskedés tudja csak feldobni őket — amitől meg szegény hímek borulnak ki. Mint tulajdonképpen vala­mennyi filmjében, Woody Al­len most is önelemzést, ön­élveboncolást végez, saját gyötrő komplexusait beszéli ki, azokat tárja elénk helyen­ként valóban roppant mulat­ságos formában (bár a perver­zitás- és a szodómia-epizód sem nem humoros, sem nem ízléses — viszont az ejakulá­ció-epizód talán a legjobb az egész filmben). Teszi ezt nem­csak a film írójaként és ren­dezőjeként, hanem négy epi­zód főszereplőjeként is, tehát még jobban azonosulva mind az iróniával, mind a tárgyalt komplexusokkal.­Hogy ez végső soron önki­árusítás, a művész exhibicio­nizmusa? Igen, de melyik mű­vészet nem önkiárusítás és exhibicionizmus — legalább felerészt? Szupermodell Mindig szomorú látvány, ha egy kiváló filmszínészt hozzá méltatlan szerepben, méltat­lan filmben kell néznünk. - A Szombat este és vasárnap reg­gel dühödt ifjú melósának, Arthurnak, és az ezer kalan­don átvergődő pikareszk hős­nek, Tom Jonesnak a meg- formálója, Albert Finney, aki- a legjobb angol színtársula­toknak volt kiemelkedő ké­pességű tagja, és Shakespeare- szerepekben éppoly elismerést aratott, mint a kortárs Os­borne drámáiban, most egy amerikai csacskaságban dom­borít, és láthatólag igen ké­nyelmetlenül érzi magát a hí­res plasztikai sebész, a Los Angelesben működő Roberts doktor fiimi bőrében. Ez a ti­pikusan amerikai siker-em­bernek elképzelt doki figurá­jában is, karakterében is olyan messze áll Finney szí­nészi alkatától, mint mondjuk az előbb emlegetett Woody Allen attól, hogy hiteles Ró­meó vagy Hamlet legj'en. Persze a név fontos kö­zönségcsalogató, s Finney ne­ve a régi sikerek visszfényé­ben még mindig elég vonzó ahhoz, hogy ebben a megle­hetősen zavaros meséjű, ne­hezen követhető sci-fi krimi­ben jó üzlet rejtőzzön. A ren­dező, s egyben a forgatókönyv írója, Michael Crichton, egyéb­ként rutinos művelője ennek a műfajnak, hiszen nem is oly rég ment a mozijainkban a Kóma című filmje. A Szuper­modell ennek az ikertestvére, mert ebben is egy őrültek ve­zette intézményt kell leleplez­ni, s itt is egy kívülálló, és itt is egy orvos rántja le a leplet a tévéhirdetések szá­munkra már alig érthető tech­nikai raffinériáival a nézőket gonoszul manipuláló cégről. Finney szerepe javarészt ab­ban merül ki, hogy szebbnél szebb és talpig semmibe öltö­zött lányokkal látható, vala­mint egy leginkább az autók­ban használatos mini porszí­vóra emlékeztető sugár-, lé­zer- vagy mifene pisztollyal rohangál egy irdatlan nagy modern épületben, és hogy szabályos időközökben alapo­san eldöngeti őt néhány hiva­tásos bérgyilkos és egyéb ked­ves személy. Némi humor akkor csillan fel a filmben, amikor — a nagy hajsza közben — oda nem illő élő (bár nem sokáig életben maradó) figurák keve­rednek be az épp a manipu­lált tévéhirdetéseket, egy meg­hívott közönségnek közvetítő tévéstúdióba. Ám még ezen sem tudunk igazán nevetni, mert Crichton e majdnem abszurd humorú jeleneteket is holt komolyan adja elő. Egyál­talán: ezt az egész kusza és erőltetett sztorit a film olyan módon kezeli, mintha itt va­lami óceáni mélységű mon­danivaló lenne jelen. Pedig hát csak egy mára már kiüre- sült filmséma jelenik meg előttünk. Takács István i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom