Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-11 / 35. szám
1984. FEBRUAR 11., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Bállá László: Az ablak mögött E gyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt, húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett számára mind nehezebbé válni a járás. Jött egy kopásos reuma is. iMéhányszor elbukott az utcán, kéz- és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatárolta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a testi épségét, nem mozdul ki a lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez. Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. De hát: odabent! Börtön az a magafajtának, aki világéletében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kaptatónak! Sokszor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása nem lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átlátott más házak feje fölött! Az ablakon túl csaloga- tóan, hívogatóan, kacérkodott vele napról napra a sétáin oly sokszor felkeresett vidék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen már egyszer egy tisztességes tél! Na, ebben az esztendőben volt egy alapos. Legalább annyit: odahúzta székét az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést. És egyszer megmozdult benne egy vágy, egy egészen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen: hogy az első tfsíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűzhóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is oly messziről idelátszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hótakarót, és csodálkozva tapasztalta, hogy amolyan egészen fiatalosan sajog a szíve, mint öt-hat évtizeddel ezelőtt — akkor egészen más természetű dolgok miatt. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most télidőben alig járt arra, az idős asz- szonyt napokig csalogatta frisseségével, makulátlanságával. Mint ebben a korban az már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem alu- dott, s ilyenkor is ez a csodás szűzi fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasz-' talta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igaz örömét leli a havas tájék nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig... — megindult. Nem, nem fizikailag, de majdnem. Olyan érzés kerekedett felül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakból, hanem a közbülső forgalmas városrészt kihagyva, annak a mellékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett, az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton. Érzéki csalódás? A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki tudja? Hiszen még a mozgás gyönyörét, az éles levegő metsző kar- molását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékosságában vonult el mellette az olyan sokszor bejárt, szemével számtalanszor felivott, idegsejtjeiben minden ízével elraktározódott táj. A görcsös, rep- kénnyel befutott akácfa után.persze az a kis köves szakadék jött, azután szánalmas-pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített sürgönypózna, majd kis présház, na és igen: itt kezdődött a szőlőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembe találta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasszonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóban. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett útra, és jólesőn látta, hogy amerre.jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata.. H ipp-hopp, ezzel megint ©tthon volt, karosszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indult. És ismét. És megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk lévő világ is. Hogy amihez egész életünkban ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott —, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ösvények-fák-bokrok-sürgöny- póznák elhagynak bennünket. Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, újzöld, fényeivel- illataival egész lényét bizseregtető határban! Falu a hegyek lábánál Tapodi Ilona tusrajza Balogh. Ödön: Ember a bölcsőben ELÖHANG — Hát megszületett. — Meg. — Pedig nem akartátok. — A harmadikat, tizenhárom évi bölcsőnyugvás után, az ember nem úgy várja, mint a Messiást. — És akkor... ? — Egyedül ő akarta. Az életet választotta, ,1 — Áldásunk rá. — Most mi is azt mondjuk: ha nem volna, ki kéne találni. TŰNŐDÉS Ember a bölcsőben, mondjuk megszokásból, de hol van már a bölcső, a fából ácsolt? Megőriztük nevében, eldobtuk testi mivoltában. Csak a nevét kuporgatjuk kezünkben-szí- vünkben, mert érezzük: valami ősit, valami örök emberit jelez. A születést, a teremtést, a fölcseperedést. Tudom, ezek szavak. Mondhatni, nagy szavak, semmi több. De mihelyt kézbe veszed a törékeny emberkét, eltűnnek a szavak, a lélek befogadja életté, érzelemmé melegíti. Kinek kisgyereke van, tudja: van ilyen Károlyi Amy• Korom Székely DezsőHómező A befejezett kerek életek párája nyomtalanul el-lebeg, de vissza csapódik keserű korma a lángnak, ami még égett volna. Volner ZoltánSzélheverés Kék csattogás az utakon: hoklléuybe rejtett, elfelejtett kék csattogás, parázs-mezők. Fényeskedik a rozmaring. Tündöklő álom ver. Kószáló szélheverés, madarak és nagy harmatok viszik ? napot. Jegykendőn nézett messziségek. Vér kaszabol: a szó halott. Csengés a fák vaslomb,iáin, hajszállal sújtott nyári égbolt, megbolygatott kék csendülés. Fehér tájakat lapozgat a szél: barbár jelek közt rettegést tanul. A temetőkapun most fordul be a nap. ^ Fejfa bámulja irgalmatlanul. Nagy hómező, r országok nyitott panaszkönyve, rójátok bele, madarak — mert az ember vacog —, hogy jó lenne még élni egy kicsit, ha hagynák a hatalmasok. Hunyadi István: Nem bújtunk csigaházba? Mielőtt elhamvad a kóc kikopnak a kerékfogak a szürke állomány malma is megáll elejtik megszokott szolgálatuk a hormonok, te válaszolj: dobtunk-e serpenyőbe verébsúly-többletet hogy vénkorunk is lakható legyen? Nem bújtunk csigaházba maradjon észrevétlen hűlő napunk, szándékunk lcgbelül? Az oktalan vad így rejtőzik el ha perce közeleg. Lehet lélekharang is, indulhat a menet, valahol verik a gyászdobokat! csodatétel. Reggelente a bölcsőben valami ragyogás kél, akár a Föld horizontján napfeljöttekor. Ezt az édesanya érzékeli igazán, aki az új élethez a lélekmeleget is sugározza. Mit jelent egy kisgyermek érkezése a családban? És mit a világban? Válaszunk fontolgatandó. Nekünk, embereknek két énünk van: az egyik azzal érvel, hogy a gyermek lemondással, küszködéssel jár, jobb, ha nincs — a másik meg azzal csábít: csak Vele együtt teljes az életed. Velük, a kisgyerekekkel együtt kerek a Föld. És a világ? Egyik kezével áldást oszt, másikkal halált. Egyfelől a gyermek — ajándékokkal bíbelődik, másfelől a rakéták játszótereit egyengeti az emberiség számára, megváltásul. Ki-ki természete szerint. Beszélünk a békéről, tiltakozunk, aláírunk. Mindannyian átérezzük-e? Ha egy kisgyereket aludni láttál, elnézted vibráló arcát, csukott szemét, nyugodt lélegzését, törékeny kiszol- száltatottságát — elmondhatod: láttad a békét. HÉTKÖZNAPOK Munkából hazatérsz, fáradt vagy, jó lenne fél órát pihenni. És mi vár otthon? A napi bevásárlás, boltban a sorállás, fürdőszobában a pelenkamosás. Zsörtölődöl, kulizás az élet. Már sértegetnéd párodat, ki szintén munkából jött, fáradtan, lakásán rázúdul a családi „műszak”, főzni, rendet tenni, kisgyermeket megszeret- getni. A háromból egy elég volna. Mondom, már morgolódnál, amikor szembe jön veled botladozó léptekkel, kérő kezekkel, sugárzó szemekkel az egyéves kisgyerek. És megáll benned a haragos szusz. A keménység, a kérgesség, ami évtizedek hajszájában az idegzetedre, a lelkedre rárakódott, lassan fölenged. Valami melegséget érzel. Ember lettél, érző ember. A kisgyerek terhe valami ősi együ- vétartozássá válik. Életed jobbik része. Néha eszedbe jut, hogy annak idején asszonyoddal elmentél az SZTK- ba, várni kellett, mert érezted, terhes. Aztán megütötte szemedet a felirat: terhesgondozás. Kinek terhes? Hiszen ez a teher az élet legszentebb dolga: az ember örökös újjászületése. Mennyivel jobban érezték parasztasszonyaink a nyelv édes ízét, meg a szülés létfontosságát, midőn a göm- bölyödő asszonykára azt mondták: áldott állapotban van ... Kenyérkereső vagy, reggel sietnél munkába, de hallod az anyai ' hangot: Nem maradhatná! kicsit a gyerekkel? Míg jön a Mami... Nyelsz egyet. Meglehet, az édesanyának fontos dolga van munkahelyén. Dehát lehet-e fontosabb, nagyobb dolog, mint egy emberke testét, lelkét, jellemét naponta nevelni, formálni. Egésszé tenni. Eszedbe jut, hogy a méhek társadalmában az anyaméh királynői státusban van. De hát ők oktondi állatok. GÓLYAHÍR Mondják, vannak újszülöttek, kiket a gólya hozott. A mi emberkénk is észrevétlenül jött. Az anya ugyan megsejtett valamit, az orvosi vizsgálat nyugtatta meg: semmi vész. Mire bizonysággá lett a gólya jötte, már úgy megfészkelt, nem lehetett elhessenteni. Mulatságos, hogy éppen az orvos- tudomány ... Csak annyi történt: a békareakciónál biztosabb vizsgálatot alkalmaztak, és az újfajta, tévedhetetlen műszer melléfogott. Igaz lenne, hogy a béka megbízhatóbb a tudományos műszereknél? Meglehet. Az mindenesetre mellette szól, hogy a békának létkérdés pontosan jelezni a gólya érkezését, mert ahol föltűnik a gólya, onnan a békának nyomban el kell tűnnie. Lám, olykor egy kis tévedés kell ahhoz, hogy egy emberke napvilágot lásson. Persze, sokat lehetne beszélni arról, miként állja körül a bölcsőt a társadalom a maga sokféle gondoskodásával, segítségével. Hogy az újszülöttnek egészsége, növekedése, jövője legyen. De hát ezt mindenki ismeri, minek mondanám. TALPRA ÁLLÁS Ha kisgyermeked van, tanúja lehetsz saját felcserepedésednek. Látod, így lettél ember. Rájössz, milyen nagy dolgok a kicsi dolgok. Az, hogy az újszülöttnek meglegyen a két füle, a két szeme, a két lába, és hogy ezekkel halljon,, lásson, majd talpra álljon, útnak induljon a világba. A gyerek felcseperedésében végigkísérted az ember kialakulásának több évmilliós útját, amit gyereked másfél-két év alatt megtesz. Hiába, ő már gyorsuló időben született. Nagy pillanata a kisgyermeknek (akárcsak az ősembernek) az első talpra állás. Amikor bizonytalan léptekkel elindul a lakást földeríteni. Számára itt, a házban kezdődik a haza. Később bejárja lakóhelyét, a közeli dombokat, távolabbi tájakat. És számára ott a haza, ahol gondoskodás és szeretet várja. Emlékszem: nagyobbik lányom két-három éves korában; amikor a messzi borsodi tájra utaztunk, úgy érezte, más országokon megyünk át, csak -a nagyszülők városára ráismerve csillant föl szeme és szava: Ugye, ez már Magyarország? A bölcsőből kilépő így jut haza. A háztól a hazáig. A maga bölcsőjétől a nemzet bölcsőjéig.
