Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

1984. JANUAR 28., SZOMBAT Színházi levél Vegyünk porszívót? Varga János tmk-Lakatos, tisz­tes családapa, be- | csületes, dolgozó, buzgó szocialista I brigádtag, egy szép napon nem hajlandó fel­venni a félhavi fizetését. Lő­dörgő, lógós, tessék-lássék dol­gozgató brigádtagjai először azt hiszik, valami jó heccről van szó, aztán arra gondolnak, Varga János kissé megbugy- gyant. Az eset tovább gyűrű­zik, derék Jánosunk lelkére próbál beszélni a művezető, a főkönyvelő, az igazgató és Vargáné, a becsületes, de nem agytröszt feleség is. Ám Jáno­sunk hajthatatlan, mondván: ő, amióta az eszét tudja, ál­landóan csak kapott meg ka­pott a mi államunktól. Ügy érzi, eljött az ideje a visszafi­zetésnek, ezért nem veszi fel a félhavi bérét, két és félezer forintot, hanem vissza akarja adni az államnak, sőt, az ÁL- LAM-nak, hogy az ÁLLAM arra fordítsa, amire akarja. Szó szót követ; Varga is ra­gaszkodik a szándékához, a többiek is mondják a magu­két —, főleg azt, hogy ebből nagy balhé lesz, ezt nem lehet csinálni. Aztán megszületik a jó magyar kompromisszum: Jánosunk betér az első áru­házba, s megvásárolja az első értékesebb holmit — nevezete­sen: egy porszívót, mely ép­pen két és fél ezerbe kerül —, s ezt a' tartós használati cik­ket fel akarja adni postán a Magyar Államnak, Magyaror­szágra, hogy használja erőben, egészségben. Jánosunkat azon­ban elüti egy autó, jobblétre szenderül, s ezzel szerencsésen megoldódik a nagy gubanc: mit kezdjünk azzal a rendha­gyó, a sorból kilógó, a sok egy­forma tyúktojás közül a fé­szekből kakukktojás voltával, másságával kiütköző egyénnel, aki nem akar, nem tud bele­simulni a szép langyos, szürke átlagba, s életében legalább egyszer valami fontosat akar tenni — nem hencegésből, ön- tudat-túltengésből kifolyólag, hanem csak azért, mert sze­retné, ha maradna utána va­lami jel a világban. N agyjából ez történik, s erről van szó Schwajda György darabjában, mely Kakukktojás címmel a Jó­zsefvárosi Színházban lát­ható, Petrik József ren­dezésében. Fontos dolgok­ról beszél tehát Schwajda, mint általában mindegyik ed­dig játszott darabjában. Az most mellékes, hogy ez a ko­médiája már tíz esztendős: 1973-ban Mesebeli János cím­mel játszotta a békéscsabai színház, nem túl nagy vissz­hanggal. A téma tudniillik mit sem veszített aktualitásá­ból, sőt, talán izgalmasabb a kérdés, mint egy évtizeddel ezelőtt. A kérdés ugyanis alapvetően morális töltetű, méghozzá a szocialista társadalmi rendű országban az állam és a dol­gozó ember között? Másképp jogalmazva: milyen a kölcsö­nösségi viszony közöttük? Mi­lyen jogaik és milyen köteles­ségeik vannak egymással szemben, s melyek e jogok és kötelességek arányai az egyik és a másik fél részéről? Me­lyikük meddig köteles adni és meddig köteles viszonozni, amit kap a másiktól? Varga János darabbéli brigádjának tagjai zsargonjában: ki a fe­jőstehén, állambácsi, vagy a melós, vagy egyik sem, vagy mind a kettő? És mi történik akkor, ha valaki az elfogadott, bevett, megszokott és zavar­mentes viszonylatokat egyszer­re fel akarja borítani, _ mert másfajta morális nézőpontot képvisel — mint Varga János, ez a kakukktojás, ez a Mese­beli János? Megindul-e a lé­pése nyomán valamiféle átér­tékelődés, megkérdezi-e egyfe­lől a szocialista állam, másfe­lől a szocialista állam dolgozó polgára, hogy ebben az új szi­tuációban mi a teendőjük? Mi maradhat a régiben, s minek kell változnia? Vagy azt törté­nik, ami Schwajda darabjá­ban is: aki a kényelmes sab­lonokba, a lakályossá tett problémamentes skatulyákba nem fér bele (vagy nem akar beleférni), azt ki kell dobni a sablonokból, a skatulyákból, nehogy megzavarja a tespedt nyugalmat, nehogy felkavarja a tunya állóvizet, mert akkor esetleg mozdulni kell a lus­táknak, bulistáknak, tehetség­teleneknek, mindent megúszni akaróknak is? Kérdések, kérdések — me­lyek tulajdonképpen messze túlmutatnak már a Kakukkto­jás témáján és konfliktusain. Életünk alapkérdéseiről van szó, ha nem is mindig érzékel­jük ezt ebben a groteszk hang­vételű, máshol meg a népme­sék naiv realizmusával meg­szólaló kis komédiában. A baj azonban ott van, hogy nem érzékeljük, és éppen a darab maga akadályozza meg. hogy érzékelhessük. Schwajda ugyanis minden fontos kérdést érint, mindenről ad egy kis skiccet — hol egy kabarétré­fa, hol egy kroki, hol egy gro­teszk párbeszéd, hol egy ab­szurd szituáció formájában —, de az egész komédia valaho­gyan nem áll össze, s nem ha­tol igazán mélyre. Nem az egységes stílus hiánya okozza ezt; mindeme stiláris megol­dások békésen megférhetnek egymás mellett, ha valamiféle szervező erő kötőanyaga egy­befogja őket. Ám itt talán ép­pen ez a kötőanyag hiányzik. Schwajdának más darabjai kapcsán Is szemére szokta vet­ni a kritika, hogy művei rész­leteikben jobbak, mint ‘ egé­szükben, jobban tud dialógust írni, szituációt teremteni, mint egy kerek darabot. Ez persze igaz is, nem is. A Nemzeti Színházban kevés sikerrel be­mutatott Esti műsor, meg (bár lényegesen kevesebb kifogás­sal illethetően) a Kakukktojás is ezt igazolja; a Katona Jó­zsef Színházban játszott A szent család, meg a Radnóti Színpadon egyfelvonásosként — és Himnusz címmel — ját­szott, de Miskolcon egész estét betöltő darabként bemutatott Segítség viszont más képet mutat. M indegyik Schwaj- da-darab meg­egyezik: egy éle­sen ironikus lá­tásmódú, a groteszk, sőt, az abszurd f$lé hajló szín­padi stílusú szerző mű­vei, akitől joggal várható az igazi nagy, teljes, kimunkált, nemcsak témában, ötletekben, hanem megvalósításban is ki­emelkedő színpadi alkotás. A Kakukktojás dramaturgiai fogyatékosságait sajnos az elő­adás sem tudja eltüntetni. Pet­rik József pompás kis gúnyo- ros életképeket formál egy kocsmai jelenetben, egy csalá­di perpatvarban, egy üzemi brigádgyűlésben, de ennél töb­bet nemigen tehet. Színészei is csak helyzeteket és poéno­kat játszanak; nemcsak a Varga János szerepére sze­rencsésen választott Juhász Jácint, de még a darab stílu­sát leginkább érző Beregi Pé­ter és Velenczey István is. Azt mondhatjuk: a darabban is, az előadásban is egy nagy pro­dukció lehetősége maradt ben­ne. Takács István Arany-illusztrációk A költő álmodta látomások Miklosovits László kötetéről A grafikus rajztáblája előtt Hancsovszki Jánoa felvételei Van-e a ma emberének szó­ló üzenete, érvényes parancsa Arany Jánosnak? Az Aramy- életútnak feltárt, citált vilá­gán túl vannak-e még föl nem lelt, de valóságos csodái, ké­pekben megfogalmazható, ám verseket hordozó rétegei ? Ahogy Miklosovits László Arany-illusztrációit veszem a kezembe, úgy érzem, e gon­dolatok nemcsak bennem mun­káltak. A vékonyka kötet a költő halálának századik év­fordulója tiszteletére jelent meg, a nagykőrösi Arany Já­nos Múzeum, az Arany János Társaság összefogásával, s a Kner Nyomda nem csekély társadalmi munkája eredmé­nyeképp. A megyében, Albert- irsán alkotó művészt arról kérdeztem, rajzain, grafikáin túl mit adott, adhatott néki Arany János? Nemcsak történet — Ez valahol ott kezdődött, hogy még kisfiú koromban be- lészerelmesedtem. Nem vélet­lenül történt ez, hanem egy gyönyörű, csodaszép, gazdagon illusztrált aranybetűs album segítségével, amelyet kölcsön kaptam valahonnan, vagy a nagymamámé volt, erre már nem emlékszem pontosan. Va­lami elképzelhetetlenül gyö­nyörű mesevilágot leltem ben­ne, s én faltam ezt akkori­ban. Azután persze jött a kö­zépiskolában, mint kötelező olvasmány, ezen mind túles­tem. Arany később jutott vissza hozzám, talán újra csak vélet­lenül, s éppen akkor, mikor egyfajta krízisbe jutottam. Az ideáimat s hozzájuk megvaló­sult életemet tekintve, és sok más miatt is, majdhogynem nagy csőd szélén álltam. — És. ilyenkor, az ember felnyúl a könyvespolcra, le­vesz valamit, amivel nincs is különösebb célja. Az Arany­összes került a kezembe, rög­tön belefeledkeztem, s ami a legjobb volt az egészben, jó­formán mindenre emlékeztem, kisgyerek koromból. Igaz, ak­kor arra figyeltem, mi a tör­Juliász Jácint (Varga János) és Velenczey István (igazgató), a Kakukk- tojás előadásának főszereplői tériét. Most, ezen új ráolvasás­kor kiderült számomra, hogy Arany János nagyszerű, csodá­latos ember. Nem csak a tör­ténet érdekes alkotásaiban, hanem — s itt különösen az ezemyolcszázötvenes évek Arany Jánosára gondolok — az a magatartás, amelyben a vágyait, elképzeléseit — szinte mindent tisztázott magában. S ezt úgy tette — Szerb Antal szavaival —,' hogy ismerte sa­ját korlátáit, s ezeket ismerve, igyekezett azokat a lehető leg­teljesebben kihasználni, kitöl­teni. De számára még ez sem volt elég, mert ahol csak le­hetségesnek érezte, tovább is tágította. • A lényeg: a munka — Tehát a kezemben volt Arany, s valahogy olyan érzés kerített a hatalmába, hogy az én problémáimat már másva­laki — ő — megélte, átélte, túlélte. Mert végül is az em­ber rájön arra. hogy azok az ideák, amelyeket felállított, nem, vagy nem teljes egészük­ben valósíthatók meg, s le kell szállni legalább fél lábbal a földre. Tehát racionális hely­zetekben racionálisan kell gon­dolkodni, cselekedni. — Talán éppen itt van az Arany-újraolvasás haszna? Ta­nulsága? Az adott kereteket kell kihasználni, kitölteni ér­telmes munkával, megvalósít­va mindama terveket, amelye­ket szeretnénk, sőt, ha lehet, a kereteket még tágítani is, hiszen ez tesz mindent embe­rivé! Ugyanakkor tudomásul kell venni, melyek azok a kö­rülmények, amelyek között egyáltalán létezhet valaki, mint ember. S bár lehet, hogy ma mindez kimódoltnak tűn­het; bölcsességet belopni dol­gainkba. Egy kicsit le kell fa­ragni a /.dühöngő ifjúság” stí­lust, s a lényeg: o munka. — A képek ... Mikor mind­ez történt, 1976—77-ben, több­ször voltam kórházban. Az utolsókat ott fejeztem be, s onnan vitte Novák László, a múzeumigazgató, a nagykőrösi kiállításra. így szerencsém volt, mert nem úgy kezdtem a munkát, hogy bárki is fel­kért volna rá. Teljesen a ma­gam kedvére készültek a raj­zok, s gyakorlatilag a vélet­lennek tekinthető, hogy No­vák ezt megtudta, s évfordu­lós kiálítást rendezett belőlük. Azután a múzeuminak ajándé­koztam a több mint hatvan rajzot, s a mostani kötet ezek­ből válogat Miklosovits László minden Arany-illusztrációja modern rajz. Át- meg átlép az idő és tér folyamatosságán, s a költő álmodta látomást a síkba vi­szi. Illusztrációi egybecsúszta­tott térelemeket, egyidejűsége­ket egyetlen jelenetben, grafi­kai kompozíciókban értelmez­nek. Arany művészetének olyan vonásaira hívják fel a figyelmet, amelyek eleddig nemigen fértek el a hagyomá­nyos, akadémikus költő alko­tásainak képén. Mint ahogy Keresztury Dezső a kötet be­vezető ajánló soraiban írja, erős hangsúlyt kap Arany kép­zeletének a valóságból az álom, a sejtelem, a látomás világába felszárnyaló szürrea­lizmusa, s a költő minden al­kotásában jelen lévő ironikus fölénye. Keresztury arról is ír, hogy ezek a rajzok kiknek ké­szültek. Akik élvezni akarják őket, azoknak jól kell ismer­ni a konkrét műveken túl a költői életmű egészét is. Aki nem sajnálja a fárad­ságot, hogy bejárja a föltáró művészet világát, nem fog üres szívvel megtérni útjá­ról... Ballai Ottó Múzeumi TIT-bérlet Sámuel, az ős A fővárosi múzeumok folyamatosan keresik an­nak a lehetőségét, miként bővíthetik a diákoknak szánt olyan programjaik sorát, amelyeken mind több iskolás ismerkedhetne meg a közgyűjtemények anyagával, ahol a különbö­ző korok és népek életét mind elmélyültebben ta­nulmányozhatnák az ér­deklődök. E programok között új­donság a múzeumi TIT- bérlet, a Természettudo­mányi, a Néprajzi és a Nemzeti Múzeum közös rendezvénysorozata, amely­re nemcsak a budapesti, hanem a főváros környéki gyerekeket is várják. A felsőtagozatosoknak ajánlott bérletsorozat elő­adásokat, tárlatvezetéseket és gyakorlati foglalkozáso­kat tartalmaz. A résztve­vők a három múzeum egy-egy kiállítását tekint­hetik meg, s azokhoz kap­csolódva, szakemberek irá­nyításával tartják meg a foglalkozásokat. Az első bérletnap feb­ruár 4-én, szombaton dél­előtt tíz órakor kezdődik a Természettudományi Mú­zeumban, ahol az őslények világával ismerkedhetnek meg a gyerekek. A második alkalommal, február 18-án, a Nemzeti Múzeumban Sámuelt, az ősembert és az őskort „tárják" a diákok elé; a foglalkozáson az őskori mesterségekről lesz szó. Március 3-án kerül sor a harmadik találkozásra, a Néprajzi Múzeumban, ahol a bennszülöttek életéről szerezhetnek részletes in- Jormációkat a tanulók. Az utolsó foglalkozást a tervek szerint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban tartják március 17-én, ahol a könyvtár használatáról kaphatnak útmutatást a diákok. Mivel a foglalkozások egymáshoz kapcsolódnak, olyan felsőtagozatosok je­lentkezését várják, akik valamennyi programon részt tudnak venni. A mú­zeumi TlT-bérletek a Nemzeti Múzeum pénztá­rában kaphatók, harminc forintért. Reméljük, minél több gyerek jelentkezik Pest megye azon községei­ből, városaiból, amelyek­ből könnyű a fővárosba utazni. V-FIGYELŐ Dajka. Még a szaklexikon is némiképp előkelősködve y- nal írja a nevét —így: Day ka Margit —, pedig hát Dajká­nak született ő, és ha valami távol áll tőle, az éppen az előkelősködés. Akik látták már játszani, azok jól tudják, hogy alakításai éppen termé­szetességük, belső tüzük miatt olyan nagyszerűek, és akik hallották magánemberként is megnyilatkozni, nos, azok is csak azt mondhatták rá: mi­lyen egyszerű, közvetlen lény ez a Margitka. Igen, Margitka, és nem mű­vésznő! Annyira nem, hogy amikor a róla készített port­réműsorban beszélgetőtársa, Molnár Gál Péter művésznő­nek kezdte titulálni, azonmód kikérte ezt magának — persze szelíd hangon, kedvesen —, és arra biztatta faggatóját, hogy szólítsa csak a keresztnevén. A Mestersége: színész című sorozat soros darabja tehát ezzel a remek intonációval in­dult. És ugyanilyen lefegyver­ző őszinteséggel folytatódott. Kitárulkozás, hogy azt ne mondjuk, gyónás volt ez a ja­vából; egy különös tehetség minden elhallgatástól mentes önismertetője. Dajka Margit — tehát nem Dayka művésznő —, nem csi­nált titkot abból, hogy ő egy afféle teátrumi vándormadár; nemigen tud egy színházhoz hosszabban kötődni. Kiismeri, megszokja a kollégákat, aztán mozdulnia kell tovább, egy új, több Izgalmat kínáló pódiu­mot keresni. A darabokkal is így van: amíg próbálja, ízlelgeti őket, addig remekül érzi magát. Ám ha már sorozatban fut egy előadás, akkor előbb- utóbb beleun a játékba. In­kább fárasztja, mint (amúgy sem létező), hiúságát legyez- geti egy-egy hosszabb széria. No, és a rendezők, a pálya­társak! Vagy mindenestől el tudja fogadni őket. vagy pe­dig képtelen velük megtalál­ni a közös hangot. Számára középút nincs, csak föltétien szeretet, megbecsülés, vagy egyértelmű elutasítás. Nyilván a fentiek ismereté­ben azt is meg lehet érteni, hogy miért csereberélt nem­csak fővárosi színházakat, ha­nem vidéki együtteseket is. Kezdte ugyebár Nagyváradon — nem tréfa, alig kilenc esz­tendősen lépett ott először színpadra —, aztán folytatta Kolozsváron, majd Miskol­con, ezt követően pedig Sze­geden. 1929-ben lett a Víg­színház tagja. Aztán megjár­ta a Madách, a Petőfi és a Thália színház társulatát, és annyi vastapsos föllépés után megint visszaszerződött Sze­gedre. Persze most már — lévén jóval túl a hetvenen —, csak akkor fogad el ajánlatot, ha az nagyon izgatja, még kipró­bálásán lehetőségekkel ke­csegteti. De azért mindnyá­junk örömére itt van művé­szeti közéletünkben, és ját­szik, ha úgy tartja jónak, és vall is, ha hozzája méltóan kérik, kérdezik. Mert ez a társalkodás iga­zán méltó volt Margitkához! Tisztelettudó és nem vájkáló érdeklődések nyomán fakadt föl belőle a vallomás. Ráadá­sul úgy szóltak ezek a ripor­teri mondatok, hogy egyúttal színháztörténeti hátteret is felvázoltak. Ha valami nem ötlött fel azonnal a kérdezett­ben, máris elhangzott az oda­illő szerzői név, darabcím. sze­rep. (Például: Osztrovszkij, Farkasok és bárányok, Mur- zaveckaja.) így lehet és kel­lene ezt mindig csinálni! Csakhát ehhez megkívántatik az a modor és ismeretanyag, ami a fönt nevezett műsorké­szítőből tapasztalhatólag nem hiányzik. Jogi esetek. Ismét ár. Erőss Pál jóízű közreműködésével pergett le a Jogi esetek, so­ros adása, és ismét úgy, hogy a paragrafusokhoz a legke­vésbé értő állampolgárok is bőven okulhattak. A lottózók milliói például, akik megtudhatták, hogy egy elrontott és saját pénzen újra megvásárolt szelvény nyere­ményét nem lehet a közösség­re való hivatkozással elperel­ni. Az a szobabútor — vagy bármi más —, azé, aki le­szurkolta a kockás papíros el­lenértékét. Kollektív érzések­re és érdekekre hivatkozni ilyen esetben badarság, jogta­lanság, de leginkább illetlen­ség... Akácz László

Next

/
Oldalképek
Tartalom