Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-14 / 11. szám
1984. január i4„ szombat PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZ! N 9 Köves István Ébredés könnyes zokogások bús keserűsége a téli kék ég acélgömbje alatt a sziszegő széllel tovaszaladt s felszakadó friss kacagásom megrezzentette a görcsös faágakat versenyt nevetve saját jókedvemmel egyedül maradtam fejem köré nőttek a visszhangzó falak a a könnyes zokogások bús keserűsége a sziszegő széllel tovaszaladt Katalin Csillagőrző Tudom hogy őrzi a csillagokat félvállra vetve kabátja Lábánál farkát csóválva ugat kutyája a szél a világba Nem unja magát rádiója se kell minden felhő neki béget míg a határtalan űrbe fülel nem sírok Fölfele nézek Ha tetszik nyájával snóblizik is mint pitykét ingére kirakja s az űrkabinokra kacsintva kicsit hazabaktat a halk virradatba Törő István: A folyónál, októberben Fűzfasípok emléke csalt ide, október végi délután, lent ásit a folyó medre, mint dolmányokon a gombok kétoldalt a fűzi forgószél köröz, néha a vízbe csap bele, magam sem értem, miért vágom a fás fűzfaágat, s dúdolom a „Jöjj meg fűzfát!”, pedig nincs alig tavasz, csak a sárguló levél, az égett partoldal lélektelen fűszálait forgószél sodorja, habok viszik a sovány nyarat, s már érzem a part fölött kedvesem hívogató szemét. Szeder D. Németh István Téli éj Téli éjben ha megrakod, rozzant kályhánk csak pöfékel, sárgán fénylő ablakunk is küszködik a sötétséggel. Ez a ma már álmatag fény kettőnk között ülve megfér, aki alszik, aki néma nem sóvárog közönségért. Jég alatt a tiszta pázsit szövetében ott rejtőzik nyáridéző pipacsunk, oly merész ahogy parázslik, mint akit ma harcra csábít kételyünk és gyávaságunk. Jávor OttóIgeragozás papírzsebkendővel törölte fel a * kiloccsant konyakot. Bocsánat. Remegett a keze. Majd hátradőlt a fotelban. Keményszálú, szőke haja két oldalt, a halántéka fölött egyetlen csigába csavarodott. Mint a század eleji fényképeken. Lábát keresztbe rakta, a könnyű kelmén kirajzolódott a hosszú comb, feje mö* gött a széles ablak, fehér függöny, egy szál vérszínű dália a vázában. Nem gondolt rá, hogy elköltözzenek? Gondoltunk. De hát itt a ház. Éppen akkor lett kész. Egy éve? Igen. És utána? Közvetlenül utána sem volt kellemetlensége? Arra céloz, hogy esetleg valaki bosszúból... Igen Állítólag egy cigányasszony azt kiabálta a piacon: rájuk kéne gyújtani a házat, de nem történt semmi, talán nem is igaz. Inkább az iskolában a kartársnők ... Hiszen tudja, hogy van ez. A temetésre? Arra sem mentem el. Hogy mindenki engem nézzen, meg még ki tudja ... Pedig oda szerettem volna menni a szüleihez, meg a húgaihoz, három húga van, csak annyit szólni: ne haragudjanak rám, én nem tehetek róla, bocsássanak meg. Csak ennyit. Nagy temetés volt. ök is építkezni kezdtek. Igen. Az apjával. Az szobrokat farag fából, megkapta a népművészet mestere címet. Ó pedig, vagyis a fiú: a Laci, az építőknél dolgozott. Akkor kezdte tanítani? Akkor. Le akarta tenni a vizsgát az általánosból, mert csak így jelentkezhetett szakmunkás iskolára, meg a jogosítványhoz is kellett a bizonyítvány. Azt is meg akarta szerezni? Azt is. Mennyi ideig tanította? Valamivel több. mint négy hónapig. Ide járt? Ide. Hány éves volt? Marafkó László-Öregember A vállak felett átkandikálva: Szemben a vér- és zsírfoltos köté- nyű hentes, kezében a keskeny pengéjűvé fent kés, hangja évődonek szánt, de csattan, mint a hús a deszkán: — Nem lesz az sok, bátyám? Az öregember fejéből kiszalad a vér, egy pillanatra meg is szédül. A hentes — elismerő heherészést várva — körülpillant, de a tekintetek az üveg mögötti árut vizslatják, meg a pénztárcát fürkészik, még félmosoly sem honorálja a szellemesnek szánt megjegyzést. Merthogy az öregember két, azaz kettő szelet combot kért, hiszen csak magának meg a feleségének kell vasárnapra, minek is kérne többet. És ha egy szeletet kért volna? Honnan tudhatná ez a hústorony, hogy Nyugaton, ahol annyira áimélkodik a magyar turista, ott dekáin kér a háziasszony húst, s a hentes zokszó nélkül, dekára pontosan metszi le a szeleteket, s megköszöni a dekára szóló megrendelést. És a hústorony nem emlékezhet arra sem — hiszen nem is élt —, amikor a háború után fölséges ételnek számított az olajban megpirított kenyér, meg süteménynek a kukoricadarából sütött lepény, a pró- sza, megkenve melasszal. De ez a hústorony azt sem tudja, mi az a melasz, biztosan valamilyen külföldi lekvárnak hinné. Az öregember nem válaszol; nem attól tart, hogy legközelebb mócsin- gosat kap — magát kíméli: a vérnyomásának nem hiányoznak az indulatok. Vetítőgép pereg a múltból, rég elhangzott mondatok gyűlnek alá, melyek szétoszlottak a térben: Az öregember, alig túl a nyugdíjkorhatáron, meleg vízzel egy üres tejeszacskót mosogat el. — Mire lesz az, apuka? — kérdi a menye. — Diót tartunk benne vagy madzagokat, iegaiaDb nem hullanak szét. menye nem szól, csaa oóiogac. Aztán néhány nap múlva a fia, akinek gyerekkorában íapuskát rubrikáit, mert akkor még nem lehetett kapni mindenféle kattogó, villogó fegyvert, szóval, a fia nagy hüm- mogve kérdezi: — Apu, nem kellene abbahagyni ezt a Kenyérakciót? — A csomagokat? Az öregember ugyanis félrerakja a száraz kenyeret, sót, a szomszédok is áthozzák, mióta tudják, hogy he- tente-kéthetente felad egy csomagot a falun élő rokonnak, aki disznókat hizlal. — Miért kellene? — emeli fel a fejét az öregember. — Mert már szóbeszéd tárgya a szomszédok között. — Miféle szóbeszédé? — Hát ez majdhogynem olyan, mint a gyűjtögetés. — Mondd csak nyugodtan azt, hogy gyűjtögetek. — Jó, jó, nem erről van szó — és a fiú már bánja, hogy szólt. — És kitől hallottad? — Nem mindegy? Egyébként Zsuzsi hallotta vissza. — Akkor helyben volnánk — mondja az öreg, menye nevének hallatán. — Hogy érted ezt? — Szégyelli a kisasszony. — Értsd meg, nem erről van szó. Egyszerűen nem vagyunk rászorulva. — Éppen ezért nem szégyen. Ha nem tenném, szemétre kerülne, így meg a sógor hasznosítja. — De majdhogynem többe kerül a csomagdíj! — Ezt meg honnan veszed? Feladtad egyszer is? Nem voltál te mindig ilyen gyerek. Nem tudom, kinek a hatása, de hagyjuk is ... Többé nem került szóba a kenyérügy. Az öregember továbbra is ösz- szeszedte a száraz kenyeret; a fiáék meg néhány év múlva, amikor önálló lakáshoz jutottak, elköltöztek. A levegőt hangtalanul kavaró helikopter szinte zajtalan kamerájával közelítve a jelenetet, a lépcsöház üvegtábláin át... — Be kell törni! — mondja megfellebbezhetetlenül a földszinten lakó technikus, miközben derekát tapogatja: vagy félórája görnyed és kínlódik a zarral. Antainé felnőtt lánya véletlenül mindkét kulcsot magával vitte, s csak másnap jön haza vidékről, Antalné meg be szeretne jutni a lakásba. — Csak azt ne — sopánkodik Antalné —, nyáron festettünk, mázol- tattunk, újrakezdhetjük az egészet — Én mást nem tudok javasolni — mondja a technikus és lebaktat. Antalné kétségbeesetten csönget. Az öregember végighallgatja a zavaros panaszáradatot, aztán előveszi a kopott aktatáskát, amiben a szerszámokat tartja. Hosszú szárú csavarhúzót keres, vastag drótot, fogót. Megszemléli a zárat, bekukucskál, morog. A vastag drót végét fogóval meghajlítja, belepiszkál a zárba, kihúzza a drótot, igazít rajta, lereszel belőle. Tíz perce foglalatoskodik, majd beledugja a zárba, megemeli az ajtót, elfordítja a drótot, kattanás, és nyitva a lakás. — Arany keze van magának, szomszéd úr — mondja Antalné —, jöjjön, finom borom van, a gyerekek hozták, az anyóstárs termése, hadd kínálom meg. — Sajnos, nem szabad — mondja az öregember, és összecsomagolja a szerszámokat. A kamera puha mozgással távolodik a jelenettől... Az öreg elteszi a papírba csomagolt húst, fizet, aztán az ajtóból, köszönés helyett még visszaszól a pecsétes kötényűnek: — Maga is megöregszik majd! S úgy érti: lesz még kiszolgáltatott. Húsz. És nem vett észre semmit? Csak annyit, hogy nézett. Mondtam is neki egyszer: mit bámul, Laci, ilyen vénasszonyt! Nevettünk, de ő másként. Hogyan? Furcsán. Megérzi azt az ember. Szép szeme volt, olyan kérő. Hány éves? Én? Harminchat. Tudja, hogy a fiatal fiúk ... Persze, hogy tudom. De ő már nem volt annyira fiatal. Különben is rendesen, szinte félénken viselkedett. Fehér ing, sötétkék ruha, így jött az órára. A sárga félcipő helyett később feketét vett. megértette, hogy az olyan . .. Cigányos? Igen. Persze, én nem így mondtam. Mindig körbejárta a lakást, mindent jól megnézett. Már csak azt vártam, mikor húzza ki zsebéből a colstokot. Ilyen lesz a miénk is. Ezt többször elmondta. Még a radiátorokat is megkopogtatta. Nem álltam föl, de már óvatos, puha léptekkel a puha szőnyegen a szememmel jártam körbe a szobát, ahogy a fiú, a Laci, már levetette a sárga cipőt, fekete cipő fénylik a függönyön beeső napsütésben, haja tusrajzként vet árnyat a falra, ahol egy kép van. Ö festette. Amikor a balladát tanultuk, a Kőmíves Kelement. Tetszett neki, tudta kívülről az egészet, nagyon komolyan mondta, pedig mosolygós fiú volt, egyszer aztán beállított a képpel. Kicsit meghökkentem, mert van ebben a képben valami... A fantázia, gondoltam, a keleti, természetes népek fantáziája, micsoda színek! A rajz primitív, de a színek, meg maga a vár, Déva vára! Most meg egyre az akasztófa jár az eszemben, ha ránézek arra az előredőlő bástyára. Hányszor jött? Egy héten egyszer, szerdán, öttől hétig; Magyarból meg oroszból'-készítettem elő. Oroszból is le akart vizsgázni. Ügy, mint a rendesek, mint a rendes korúak, nem úgy, mint az estisek, mondogatta, pedig próbáltam rábeszélni, hogy hagyja el, könnyebb lesz, meglátja, de ő nem, csak makacskodott. Ment neki a tanulás? Ment. Nagyon akart. De láttam rajta, mennyire fáradt. Éppen az orosz, az ment nagyon nehezen. Az igeragozás. Ez is most jut eszembe, lenet, hogy csők belemagyarázom, de azt ragoztuk: én kőműves vagyok, te kőműves vagy..., és új példát adtam, na Laci, most azt ragozza: én boldog vagyok! Elkomorult, izzadni kezdett, de azért végigragozta: én boldog vagyok, te boldog vagy... De múlt időben nem volt hajlandó. Hiába segítettem: én boldog voltam, te boldog voltál... Meg se nyikkant. Pedig tudta. Nem babonából hallgatott? Nem arra gondolt, hogy aki a múlt időben, az a jelenben már soha többé...? Miért nem ragozta végig? Nem akartam ingoványos talajra lépni. Vállat vontam; lehet, kicsit röstellkedtem is, hiszen úgy kérdezgetek, akár egy vizsgálóbíró, de a szőke fiatalasszony készségesen válaszolt, nem válasz, gyónás volt ez. És amikor utoljára jött? Később érkezett a szokottnál. Esett, jól megtörölle cipőjét, aztán leült szokott helyére, az asztal mellé, elővette a füzetet. A bejárat felé néztem, láttam a két fekete, fényes cipőt, hallottam, amint talpuk a lábtörlőhöz súrlódik, aztán végiglépked a szőnyegpadlón, megáll az asztal mellett. Üjra a ragozást gyakoroltuk, egy- szercsak letette a tollát, mindig kék golyóstollal írt, rám nézett, és azt mondta: nem tudok maga nélkül élni. De hisz ez operettszöveg! Az. Meg se tudtam szólalni. Nevessek? Vegyem tréfának? Amikor megismételte, éreztem, ez nem tréfa, ez halálosan komoly. Kiutasítottam. Az ajtóból visszafordult, azt kérdezte: a falu szájától tart? Vagy azért, mert én ... Ekkor már összeszedtem magam. Azért, mert gyermekeim vannak, mert férjem van! Ezt meg már ő értette meg. Elsápadt, szó nélkül ment el, csöndben tette be az ajtót. Este fél nyolckor szirénázott végig a községen a mentőautó. Az épülő házuk gerendájáról vágták le. A házzal mi lett? Megvan, úgy tudom, befejezték. Én nem járok arra, a felső szélen van, az országúttól kicsit jobbra. Ott volt. Kerítése sarkán fiatal nyárfa állt, alatta egy kotlós kapar- gatta a füvet, hívta csibéit. A fölfelé emelkedő udvaron homok, meszesgödör, felfordított malterosláda. Az ajtó elé kis asztalt tettek ki, sámlin ült mellette Lakatos Laci legkisebb húga, hajában pipacspiros masni. Kék tollal írt egy füzetbe. Mit irt? A Kőmíves Kelement? Azjj igeragozást? Én boldog vagyok, te... Nem kérdeztem meg, nem akarok babonás lenni, lyi ár kiástam az emésztőgödröt a fürdőszobának, mondta az öreg Lakatos, a népművészet, mestere. Már csak be köll pucolni a házat. Az még hátra van, meg a vízbekötés. Magas, szakállas férfi volt, széles karimájú kalapjában mintha egy mexikói filmből lépett volna elő. A kapuig kísért. A csibék átbújtak a drótkerítés lyukain, be az udvarba, a kotlós nem fért át, idegesen ka- rattyolt, és le-föl futkározott a kerítésen kívül. Mondja meg a tanárnőnek, arra kérem, ne haragudjék a fiamra. Nem haragszik. Akkor jó. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban. Mögötte, a meredek udvaron a felfordított malterosláda, a bevakolásra váró ház, előtte a füzet fölé hajolva a legkisebbik lány piros masnival a hajában. Munka a várban Gy. Szabó Béla müve
