Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-24 / 303. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. DECEMBER 24., SZOMBAT Aki harminc evvel ezelőtt látta... Tényleg, meddig falu a falu? A felszabadulás előtt alig harminc olyan üzem működött Pest megyében, amelyben húsznál több dolgozót alkalmaztak. Ma ugyanennek a megyének ipara több mint százmilliárd forintnyi termelési értéket produkál esztendőnként, lakosainak mindössze tíz százaléka mondhatja ki önmagáról egyértelműen, hogy földművelő, szántó-vető ember. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora, dr. Bíró Ferenc mondta egy alkalommal, visszaemlékezve r. gi időkre, hogy Pest megyében 65 ezer 200 ember ismerte meg a kisbirtokosi lét áldásos átkait a földosztás után. Ekkor az egy gazdára jutó átlagos földterület 6,7 kataszteri hold volt. Húsz év múlva már csak 4,8 hold. Hogy mi történt közben? E gazdák már bizonyosan sokszor elmesélték: megkezdődött majd kiszélesedett a mezőgazdaság szocialista átszervezése, amelynek során a földhöz juttatott parasztok megismerkedtek a kisbirtokosi lét föladásának kényszerével is. Nem is volt baj ott, ahol e kényszer abból fakadt, hogy sikerült megérteni: biztosabb jövőt ad a kollektív munka. A parasztember csak ott lazított szigorú munkaetikáján, ahol a szövetkezet szervezésénél megsértették az önkéntesség elvét, ahol a kényszer külső erőként lépett közbe. És ez visszaütött. Mert a föld nem tűr lazítást. Azóta erről szó sincs. Amint a falvak népe megérezte, hogy nem felsőbb hatalom készteti, közös érdekként fogta föl a munkát, mert tapasztalta, hogy e közönséggel függ össze személyes boldogulása. A tulajdonviszonyokban bekövetkezett, változás magával hozta a mezőgazdasági munka tartalmának átalakulását is. A technikai színvonal emelkedése, az egykor földhözragadt falvakban az ipari, élelmiszeripari, takarmányfeldolgozói tevékenység bővülése a korábban homogén szerkezetű mezőgazdasági munkát alaposan megbolygatta. Nézzünk körül a mai Törökbálinton, Öcsén, Örkényben, Nagykátán, Monoron és még egy sor községben, nagyközségben a megyében, s bizonyítottnak látjuk: erőteljes urbanizálódási — városiasodási — folyamat indult meg és bontakoz'k egyre erőteljesebben. A falu nem azonos többé a mezőgazdaság fogalmával, a falusi népesség sem ha idom' önmagával. M a földosztáskor! hatholdas gazdák unokái már nem ismerik, milyen érzés földtulajdon, termelőeszközök birtokában aláírni a belépési nyilatkozatot, s termelőszövetkezeti taggá válni. Az új tagok feladataikat, munkabeosztásukat tekintve s a jövedelem megszerzésének módját illetően inkább mezőgdazasági munkások, mint elődeik. Tulajdonosi tudatuk — és felelősségük — is más. Hasonult a szocialista tulajdonhoz, még akkor is, ha nem szokás ezt így kereken kimondani. Ez a hasonulás ugyanis nem szavakban, hanem cselekedetekben nyilvánul meg Pest megyében is. Hemádra tartok éppen, amikor olvasom a Magyar Távirati Iroda hírét: tovább bontják a romos tanyákat. Felszámolják az elhagyott épületeket, helyüket mezőgazdasági művelésbe vonják, számottevő területet nyerve vissza a növénytermesztésnek. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium adatai szerint egy év alatt 2 ezer 300 tanyát bontottak le, ötödével többet, mint egy esztendővel korábban. S bár jól haladnak a munkával, még mindig majd háromezer tanya vár megsemmisülésre, köztük mintegy háromszáz Pest megyében. Körülnézek. Ezen a tájon is hiába keresek már néhány hajdanvolt gazdasági épületet, amelyben magam is jártam, eltűntek. Hétköznapi dolgok A község utcáin haladva is szembetűnő a változás. Egymás mellett nőnek ki a földből a szebbnél szebb családi házak, rendezett melléképületekkel, a hátsó régiókban ólakkal, csirkeházakkal. Fölkerülnek a bejárat mellé a falakra a szolgáltató kisiparosok cégtáblái: fodrász, lakatos, fűtésszerelő, kerékpárműszerész. Valamikor úgy tudtuk, hogy a falusi ember ráérős. Tempója lassúbb a városi rohanásnál, szemlélő- dőbb, hisz nincs is hdyá rohannia. Nos, ez nem így van. Minden megváltozott. A szemlélődés a nagyobb ünnepekre marad, a tempó felgyorsult, az életmód összehasonlíthatatlan a régebbivel. Mások az igények. Más a gondolkodás. Más az ember. te együtt alakult, fejlődött a faluéval. — Vegyész szerettem volna lenni gyerekkoromban, vagy repülő. S ami végül vagyok, azt tulajdonképpen a termelőszövetkezetnek köszönhetem. Itt váltam emberré. Már úgy értve, hogy felnőtté, aki minden gondolatáért, minden lépéséért felelős. Abban a korszakban kerültem ide, amikor az iparosításon kívül a mezőgazdaság fejlesztését is kezdték fontosnak tartani. Nos, ez a fejlődés akkor még igencsak gyerekcipőben járt Hernádon is. A szállítási ágazatban dolgoztam, autószerelőként. Ezt a szakmát munka mellett tanultam, mert eredetileg lakatos volt a mesterségem. Azóta? Azóta még megszereztem a növénytermesztő meg az állattenyésztő technikusi oklevelet is. Ebben a szövetkezetben mindig az volt a szokás, hogy saját emberekből csináltak mindenütt kádereket. Rövidesen csoportvezető lettem a műhelyben. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy megéreztem, amint beléptem a tsz-be, hogy itt érdemes dolgozni, mert van látszatja a munkának. Együtt, egymásért — És, ha most azt kérdezném, mi a foglalkozása, mit felelne? — Jelenleg azt hasznosítom, amit állattenyésztő technikusként tanultam. — Ez persze nem ilyen egyszerű, mint tudjuk ... — Most megfogott. Tényleg nem ilyen egyszerű. Otthon is foglalkozom csirkékkel. Van fóliásom is. Ha innen, a baromfitenyésztő telepről hazamegyek, akkor lehetek kertész, állatgondozó, vagy általános karbantartó, attól függően, mire van szükség. — És hogy jut minderre ideje? — A nap itt Hernádon is huszonnégy órából áll. Csak mi valahogy már megtanultuk, hogy az otthoni munkát a szabad idő hasznos eltöltéseként fogjuk föl, úgy is szervezzük. Beosztjuk"' tá" nap1 második' nyolc ófáját azokra a’feladatokra, amelyeket jó minőségben akarunk elvégezni. Elhiszi, mekkora szerepe van a minőségnek? Nekünk arra nincs időnk, hogy rossz paradicsomot termeljünk, mert azzal fél napig is állhatunk a piacon, mire megszabadulunk tőle. Olyat kell odavinnünk, amit fél óra alatt, jó áron eladhatunk. Alapelv Hernád minden házában: olcsón, kevés idő alatt, jót. Mindent meg kell fontolni. Előre eltervezni, mit akarunk, képesek vagyunk-e véghezvinni, amit aka.- runk. S, ha úgy döntünk, hogy igen, akkor pontosan, ütemezni, mit, mikor. Negyvenkilenc nap alatt nő meg a csirke. Százharminc alatt a paradicsom. Ügy időzíteni, hogy mire szabadságra megyünk, ne várjon ránk semmilyen munka. Ehhez persze legalább olyan kiegyensúlyozott családi életre van szükség, mint a miénk. Együtt, egymásért. Tavaly Bulgáriában üdültünk, mind a négyen. Sokba került. De nem sajnáljuk azért a pénzt, hogy pihenhessünk a — szerintünk — jól végzett munka után. Megéri. Vagy nem? így lett más az ember Dehogynem. Megérte volna már őseinknek is, ha módjukban áll kicsit lazítani. De őket szüntelenül hajtotta a szerzés kényszere. Dolgozni, pénzhez jutni, a pénzen újabb kis földecskét venni, mert nagy a család, a házasodásokkal még bővül s a szegény ember sovány földje nehezen ad annyit, amennyivel be lehet tömni az éhes szájakat. Most azt: mondják a pelikánistvánok, hogy nem lehet az ember a munka rabja. De nem is késztetik a körűimé-1 nyék arra, hogy azzá váljon. S így: lett más az ember. Pelikán István nagyobbik fia Pé- celen tanul, állattenyésztőnek készül. A kisebbik? ö még most akar vegyész, vagy pilóta lenni. Mire felnőtté válnak a gyerekek, talán rá se ismernek majd mai falujukra. Bár arra már ma sem ismer rá. aki harminc esztendővel ezelőtt látta. Tényleg, voltaképpen meddig falu a falu? , Ugye, egészen olyan, mintha a fényképezőgép lencséje előtt, a riporter szeme láttára változott volna meg a hévizgyörkl utcakép? Azt tanácsolták Hernádon, ha meg akarok ismerkedni e más ember típusával, keressem meg Pelikán Istvánt. ö a sokak egyike, akiknek éleA banyakemence a zsámbokl tájházba került.., Az asszonyok Túrán Is Ipari üzemben töltik napjaikat Övéké a megítélés joga Gond nélkül megférnek Hányszor mondtuk, hogy más lett az ember? Akárhányszor is, nem mondtuk elégszer- Mindennap új vonására ismerünk. Minden vidéken más és más sajátos életformára bukkanunk, olyanra, amely csak e kornak velejárója. Közhelyszámba megy kijelenteni, hogy a parasztember sem hasonlít ma már egyetlen porcikájában sem zsellér őseire, sem azokra, akik századunk derekán küszködtek a magyar mezőgazdaság akadozó szekerével. Közhelyszámba megy, mert annyira igaz. De igaz az is, hogy az utóbbi évtizedek nagy léptékű társadalmi folyamataiban kialakult a magyar népességnek egy olyan — nem is nagyon vékony —, rétege, amely sem a parasztsághoz, sem a munkássághoz nem sorolható tulajdonképpen, mert mindkettőnek jellemzőit viseli magán. Vannak kétéltű lények, amelyek éppen úgy megtalálják a helyüket például a vízben, mint a szárazföldön. Vannak kétlaki emberek, akik egyformán helytállnak ipari munkásként és földművelőként, egy és ugyanazon időben, anélkül, hogy rájuk lehetne sütni: meghasonlot- tak. Szó sincs róla. Velük annyi történt mindössze, hogy az iparfejlesztés felgyorsított korszakában részlegesen elszakadtak a földtől, amikor a városok tömegével vonzották magukba a nélkülözhetetlen, friss munkaerőt. Lakóhelyük a falu maradt, ám fő kenyérkereső forrásukat valamelyik gyáróriásban lelték, s többnyire ragaszkodnak is hozzá napjainkig. Ha azt halljuk, Galga-völgy, képzeletünkben megjelennek a napfényben messze csillogó fóliasátrak, fűtött üvegházak, a fővárosba tartó autókaravánok, tetejükön zsákszámra mindazzal, ami után any- n^ira sóvárog mindennapi asztala mellett a városi nép. Pedig van, a Galga mentén valami egyéb is: szántóföldi zöldségtermesztés. Ezt éppen azok művelik, akik fél szívükkel elszegődtek ipari munkásnak, alkalmazottnak, de a földhöz nem tudtak hűtlenek lenni. Itt van például Túra, ahonnan a keresőképes férfilakosság zöme eljár dolgozni, egyebek közt — és hagyományosan —, a MÄV-hoz. Fóliával nem tud foglalkozni, mert az rettentő nagy kötöttséget jelent. Hétvégeken, szabadság idején azonban kapálgatja, ápolgatja a szabad földbe ültetett uborkát, káposztát, burgonyát, egyéb konyhakerti növényeit. S ha ezt a községet nézzük, még egy motívummal módosítanunk kell a Galga menti képet. Nem innen indulnak az autókaravánok, hanem ide érkeznek. Nyáridőben hetente háromszor nyüzsögnek a túrái piacon a viszonteladók, akik a sikeres alku után a főváros vásárcsarnokaiba, illetve a szomszédos megye nagyobb piacaira viszik az árut. Afféle kis Bosnyáknak becézik a teret, amelyen este nyolctól éjfélig gazdát cserél a friss, jó minőségű zöldség, hogy hajnalban már bevásárló háziasszonyok vizslató szeme előtt kellesse magát akár ötven- száz kilométerrel tovább. Mindenkinek megériSajátos életformát képvisel hát a túrái emberek nagy része. Olyat, amely a legtöbb magyar falura jellemzővé vált mostanában. Föltehetnénk még a manapság olv divatos kérdést: teljes életet élhet-e az ilyen ember, mint a túrái is? Ám a választ nem érdemes túlzottan firtatni. Van-e általános érvényű meghatározása annak, hogy mi az a teljes értékű élet? Nincs. Kinek ez, kinek amaz. Érdeklődése, vágyai, igényei szerint. Ha végigmegyünk a túrái utcán, szemmel láthatóan elégedett emberekkel találkozunk. Hagyjuk meg nekik a megítélés jogát. Ök már eldöntötték, hogy teljes-e a kétlaki életük, melyben jól megfér együtt a kétféle munka. Éppen ilyen jól megférnek együtt azok a nemzedékek, amelyeket — a történelem tanúsága szerint —, voltaképpen szakadékok választanak el egymástól. Túrán találkoztunk ifjabb Tóth Istvánnal, a helybeli termelőszövetkezet közgazdasági elnökhelyettesével, aki ugyanannak a közös gazdaságnak saját nevelésű diplomása, amelyben édesapja, idősebb Tóth István növény- termesztőként dolgozta le fél életét. Most együtt nevelik a palántákat, amelyekből zöldség lesz a kis Bos- nyákon a nyár elejére. AZ OLDALT IRTA: BÁLINT IBOLYA FOTÓK: ERDÖSI AGNES, BARCZA ZSOLT Hatholdasok unokái ÁTVÁLTOZÁSOK
