Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

1983. DECEMBER 24, SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

13

Flamm János■

Könnyű a pestinek

Azt nekem hiába is mondják, hogy ma már szűnőben a különbség a főváros meg a vidék között. Nem igaz, higgyék el nekem! Ott van például a lelki elsősegély Igen az! A lelki elsősegélynyújtó telefonszolgálat. Hallgatom a rádiót eleget, ott lóg az istállóban felakasztva a szögre, merthogy állatgondozó vagyok. így mégis hallok valami emberi beszédet és a zenét is szeretem. Mindenfélét. Egyébként egyedül élek, sohase nősültem meg, családom nincs, rokonom se, még állatom se. Minek? Vagyok én az állatokkal eleget. Szóval a rádióból hallottam, hogy van ilyen szolgálat, onnét tudom. Fel lehet hívni és beszélgetnek az emberrel. Hát ez kéne nekem! Nincs aki hozzám szóljon. Az állatokhoz szólok én, azok meg válaszolnak is a maguk módján, de az csak nem az igazi. Esténként végigmegyek a Fő úton a kocsmába. Ott van az nem messze a kicsavart kezű katona szobrától, amelyik éppen gránátot hajít. Mindennap elmegyek előtte, kívülről tudom már, mi van ráírva. Az elejére a kőbe vésve, amin a katona áll, két évszám: 1914—1918, és azoknak a nevei, akik odavesztek a faluból a háborúban. Pont egy tucat név. Hátul meg, hogy létesült Kovásznay Pál jegyző és Farkas Izsók bíró működése alatt, 1936. Hanem, ahogy az a katona a karját tartja! Voltam én is katona, de ha olyan tartásban hajítottam volna el a gránátot, vagy kificamodott volna a karom, vagy valamelyik bajtársamat találtam volna fejbe az biztos. De hát ez ilyen. Én azért mindennap megnézem útban a kocsma< felé, megbököm mutatóujjammal á kalapomat, elolvasgatom a neveket és megyek tovább.

Az egyik napon szokatta" dolgot vettem észre. A szobor mó .,.ít van a posta. Na! Annak a falára fölszereltek egy fémdobozt, mellé egy táblát. Azt is megnéztem. Egy telefon volt a dobozban, olyasféle karostelefon, amilyeneket a régi háborús filmekben lehet látni, amit minduntalan tekerni kell, közben meg beszélni a kagylóba. A táblán az állt:

SEGÉLYKÉRŐ TELEFON Olyan izgalomba jöttem, hogy aznap nem is tudtam elolvasni a használati utasítást összefolytak a szemem előtt az apró betűk. Csak azon járt az eszem, már nekünk is van olyan, mint Pesten. Betértem a kocsmába, s miközben jókedvűen borozgattam, szokásom szerint a sakkozókat bámultam. Évek óta nézem, hogy egymással szemben ülnek az asztalnál, hol az egyik, hol a másik emelgeti a bábukat. De nem tudok rájönni honnan tudják, hogyan kell lépni, meg mit lehet kiütni. Ülnek, szorongatják, emelgetik a fabábukat, aztán némelykor az egyik fizet, némelykor a másik. Elbámulom órák hosz- szat, mert olyan szívvel csinálják, hogy öröm nézni őket. Hanem elkanyarodtam a telefontól. Szóval a következő napon elolvastam az apró betűket is. Megtudtam, hogy meg kell forgatni az induktort, ez csak a kar lehet az oldalán — jól sejtettem, hogy ez olyan tekerős masina — és úgy kell kérni a számot. De csak akkor használhatjuk, ha a mentőket, tűzoltókat, vagy a rendőrséget hívjuk, illetve akkor is, ha sürgős kóresetről van szó. Elgondolkodtam. Hogyan is mondhatnám, hogy én vagyok a sürgős kóreset? Meg különben is. Magamban beszélek az igaz. Mindennap köszönök a kicsavart kezű katonának, megbámulnak érte az is igaz. De hogy kóreset, meg sürgős? Hát azt azért nem. Nincs énnekem semmi bajom. Csak a beszélgetés hiányzik, az nagyon. Ezért nem hagyott nyugodni a telefon.

Ettől kezdve, amikor elmentem a katona előtt, mindig odamentem a telefonhoz is, elolvastam az apró betűket, és azon törtem a fejemet, hogyan is lehetne nyélbeütni azt a beszélgetést, azzal a kedves női hanggal, amit a rádióban is hallottam egyszer. A telefonszámot még akkor megjegyeztem. Addig, addig olvasgattam a használati utasítást, amíg kiokoskodtam a módját. Van ugyanis ott egy mondat, akár kívülről is elmondom, mint a katonák nevét a szobor talpáról, hogy egyéb hívásra is igénybe vehető a telefon, ha a hívott fél vállalja a beszélgetés díjának kifezetését. Na már most! Ha kapcsolnák a számot, megkérném, hogy előlegezzék a beszélgetés díját, azt majd én postán megküldöm a címükre és így minden rendben lesz. Haj, de sok este eljátszottam a gondolattal! Csak úgy odalépek a telefonhoz, megforgatom a kart, kérem a számot, bemutatkozom is már beszélgetünk is. De nem olyan egyszerű ezt megcsinálni, mint gondolatban. Nem vagyok gyáva ember, de nem akart megjönni a merszem, Mígnem tegnap este. Borongós. szomorkás, téli idő volt, esett a havas^ eső. A kocsma bezárt, behúzódtam egy eresz alá és megvártam amíg üres lesz az utca. Akkor előléptem a rejtekhelyemről és nekifogtam.

Még a katona se láthatott, háttal állt

nekem. Kihajtottam a doboz ajtaját, leemeltem a kagylót, megforgattam a kart. Hármat tekertem és megszólalt egy női hang.

— Tessék, központ. — Mondom, hogy a lelki elsősegélyszolgálattal szeretnék beszélni. Hallom ám, hogy csodálkozik. — Mivel, jóember? — Megismétlem lassan, érthetően. Azt mondja: — Ne bolondozzon papa, itt a központ beszél, mit akar? — Elismétlem még egyszer és bediktálom a számot. Erre már kevesebb hitetlenkedéssel beleszól: — Megpróbálom, várjon!

Kattogás, búgás, csend. Már azt hittem, megszakadt a vonal, amikor végre megint búgás és megszólalt az a bizonyos kedves hang: — Tessék, beszéljen.

Hát nekem egy darabig nem jött ki hang a torkomon, aztán végre kinyögtem mit akarok. Azt kérdezi: Honnan beszél? — Mondom, hogy innen az utcáról, meg hogy esik az eső, mert a telefon a falon van, az eresz meg keskeny és pont a válla- mat veri az eső. Nagy nehezen azt is megértette, hogy nem Pestről beszélek. Akkor megváltozott a hangja. Mint amikor a hűvös szél megfújja a tócsákat és megborzong a víz, olyan fázós lett az ő hangja is. Azt mondta: — Nézze, én szívesen beszélgetnék magával, de hát... egyrészt mi ezt nem tudjuk kifizetni, másrészt... így, ilyen távolságra, szóval ezt nem szoktuk, nem lehet. De írjon levelet nekünk az egyszerűbb lesz és mi válaszolunk.

Mar amikor hallottam, hogy megváltozik a hangja, tudtam, hogy vége. Meghallgattam, de azt már nem vártam meg, hogy a címüket is bemondja. Úgyse beszélgethetünk. Letettem a kagylót és visszahajtottam a doboz ajtaját. így történt és ezért mondom én, könnyű a pestinek. Hamarosan karácsony lesz. Szép ünnep az, ha van kivel beszélgetni.

Fenyő a szobában

Kondor Lajos rajza

Karácsony, hó, vers, zene

: Szánnal megiramodó lovak

Weöres Sándor■

Ferenczy Béni emlékére

Károly és Béni,

Valér és Noémi: ó micsoda ritka csoportozat, mint a Bach család, vagy eleven Laokoon-csoport. Köztük Béni, a szobrász, a szelídség szobra volt.

Ha rá emlékezem, ablakokat, üvegajtókat látok élesen metszett napsütésben.

El se képzelhetem,

mi alkuja lehetett az elmúlással.

Elet, halál;

ő mindkettőn túljutott, s ahol szobrai sorban állanak, ott e kettőről semmi hír. csak nyugalmas néma tudás van.

K

arácsonyról a hó jut eszembe. A frissen hullott, puha, érintetlen, éjszakai hó, amelybe a hajnalban kelők lába süpped elsőként, s ha nem túl vastag, kellemes érzéssel lépkednek, mint a felfedezők, kik oly helyekre hatolnak be. ahol előttük emberfia nem járt. Az erdei hó. Az enyészetnek aláhullott levélrétegre esik. lassan fehérré változtatva a barnás-fekete haláltakarót. Világító erdei hó: a tar ágakra és avarra rakódott fehérséget a nedvesen sötét törzsek árnya töri meg. Komoran hallgató fekete fák, csendesen hulló fehér pelyhek, selymesen ereszkedve olvadnak társaik sokaságába, egyformára födve el mindent. Súlyos erdei tömeg: fekete-fehér tömbként emelkedik ki a sík alföldi tájból. A búzatáblák hója. A végeláthatatlan zöldellő táblákat betakarja a fehér hó. A zöld az élet színe, a tavaszi megújhodásé. A fehér lehet az élet, lehet a halál szíBesze ImreRőzsedal

Kelényi IstvánPéldázat

hozd be a rozsét dobd le a földre apróra törd össze s rakd be a tűzre

várjuk az angyalt hozza az ágat hozza a bekét is

vesd megy az ágyat bontsd meg az ágyad

negyek uíánid s reggelre békére

ébred a bánat

Milyen csodás egy fa és bölcs! Gyümölcs rejlik szirmán belül.

Mint holdsugár az illatár szívünk sötét zugába tér, hogy fölragyogjon régveszett éden, fakult fény-kép: a múlt, felejtett tankönyvmélyi szó, s „bibe”-„porzó” előkerül...

Mellé kihull egy pillanat n*nt csöndvarázs — hangmozdulat Játékfinom, hálókezed: pókfonálárny-emlékezet sötét szívem zugáig ér?

Illat, virág? Csak ennyi; — ell

ne. Lehet menyasszonyi ruha, lehet gyászlepel. Fehér alatt szunnyad a zöld, készülődik a nagy tavaszi nekirugaszkodásra, a kikeleti zsendü- lésre. Hull a hó, alkonyat ereszkedik a tájra, de nem borul sötétbe. A fehér hólepel, miközben mind vastagabbá válik, világít a csendes búzatáblák fölött. Falvak hava, városok hója. Reggel kinézünk az ablakon, s eltűntek kertünk sebei, az utcán még csak néhány lábnyom, minden egynemű, fehér és tiszta és szép.

A karácsonyról a hó, a hóról a vers jut eszembe. Nagy László verse. A havon delelő szivárvány. A por és a hó, a tisztaság és a fullasz- tó, torkot maró, ruhánk alá beszivárgó, ablakrésen áthatoló, kedélyünket lehangoló por. A tisztaságnál és a fullasztó por ellentéténél nagyobb lehet-e? Ámde a porhó, a hópor, a hó-szahara! A hó-szaharába gázoló szép erdészlány, Viola izzó bőréről hócsillagok robbannak a levegőbe, az érces zöld levegőbe. A hóportól, a porhótól megtisztul, megmegszépül és megszilajul. S a szilaj Violától az éhes fagyfarkasok is semmivé fogynak.

Versek. Csöndes téli merengések, pattogó tűz melletti hangtalan üldögélések, lelkek rezzenései, báli forgatagok, téli szerelmek, havas évődések, fázós összebújások, jeges siklások, suhanások. Szikrázó hidegben, téli holdsütésben havat csiko- rogtató emberek léptei családi otthonokba. baráti hajlékokba, szerelmesek szobáiba. Téldicsérő, téli örömöket zengő költemények. Telet átkozó versek: elég már a hidegből, a bezártságból, a sötétségből, jöjjön a fény, a meleg nap, hajtson ki az élet újra, jöjjön a tavasz, életkedvünket vidítandó. Most még nem. Most még a tél örömeit zengőt olvassuk. A csöndes merengéseket, a tűz előtti hangtalan üldögéléseket, a jeges siklásokat. A havon delelő szivárványt: ...Szép erdészlánv Viola,,/ vad tünemény, / bánatok eltaposója, / mosdani kiszalad a hóba.

K

arácsony, hó, vers. A versről az ének jut eszembe. Gyermekek éneke. Gyerekhang. Midőn még nincs különbség fiú és lány között, innen a mutálás időszakán, a tisztán csengő hang éveiben. Forrástiszta gyerekhang. Mint a kristály, mint a hó. Szálló hókristály. Az ember gyermekkorban a legszebb. Mint a madarak, olyan egyformák a pódiumon álló gyerekemberek. Féhylő arcok, dús, selymes haj, tisztán csengő hang Még nem alakultak ki a karakterek, nincsenek kiugró pofacsontok, magasra ívelő homlokok, hiányos fogsorok. Csillogó szemek, átszellemült tekintetek, a zene, a hangok keltette érzések tükröződnek az arcokon. A legszebb emberi hang, a gyermekhang. Egynemű hang, mintha ugyanabból a szájból jönne. Zavartalanul árad az ének, önfeledt bizalommal néznek velünk farkasszemet, fáradt és meggyötört, örömben és keserűségben elhasználódott idegű nőkkel és férfiakkal. Ártatlan derűvel, duzzadó erővel zengik a dalt. Hótiszta gyermekarcok, egyformák, akár a galambok, makulátlan szárnyalással szól az énekük, emelkedetten és félelem nélküli örömmel. Látvány és dal, hang és zene zavartalan együttesben a pódiumon, a gyermekarcban. Arc nélküli sereg? Ó, nem. Ha közelebb mész, észreveszed a kezdődő karaktert, felsejlik a majdani felnőtt. Akár a hópehely, tenyeredbe felfogva látod meg. annyiféle, ahány a pehely. S érző füllel meghallod a rezzenésnyi különbségeket a hangok között. De mégis, a gyermekhang, a gyerek megszólaltatta dal áll a legközelebb a makulátlan hópehelyhez, s olyan kristályosán zeng, mint a száncsengettyű, ha a cél felé közeledve megiramodnak a lovak, örülvén a hazaérkezésnek.

Karácsony. Vagy fehér, vagy hó- talan. A zene, a vers velünk van, akár ilyen, akár olyan a karácsony. Bennünk szól, általunk és értünk.

KÖR PÁL