Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

12

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

1983. DECEMBER 24., SZOMBAT

Megválaszolatlanul egy sem marad

Mint a madár, a hegyeken át

N

egyvenhárom esztendeje Móricz Zsigmond a mestergerendát emlegette, amelyen a nép legféltettebb kincsei kaptak helyet. A beretva, a fenőkő, a kovás pisztoly, a gyűrű mellett ott volt az „írott bölcsesség” is. Akár a szentek életét, akár az év napjait mutatta, a betűnek tekintélye, becsülete volt. Móricz szerint hazánkfiai mindig is respektálták a könyvet. Volt valami sejtelmük, hogy abban lélek lakik.

Lélek? Alighanem annál is több. Maga az ember, amilyennek az ál- modója magában megalkotta.

Móricz — megelőlegezve a technikát — legszívesebben rejtett kamerával pásztázta volna végig a falvakat. Ekként megláthatta volna Homokéknál Kartalon Erzsi lányt is, aki az iskoláskort követően szinte fizikai fájdalmat érzett a könyvek után.

„Könyveket szerettem volna olvasni, hogy túlláthassak a falunak határán. Gondolatban repülni a madárral ... Nem volt villany, így rádió sem a faluban. A könyveket tiltotta anyánk. Szerencsére Mihály bátyám is édesapám is szerettek olvasni, és az istállóban mindig el volt dugva néhány könyv, de vigyázni kellett nagyon, a mama véletlenül se tudjon róluk”

így kezdődött. Amerikai cowboyok- ka.1, II. Rákóczi Ferenccel, István királlyal, igazságos Mátyással. Aztán a szemlélődés évei következtek, majd a tépelődéseké: a mi életünk, az a valóság, erről miért nem írnak az írók?

Az időben visszafelé pillantva kezdjük krónikánkat Versegen Mártonná Homok Erzsébetnél. Ahogy leültet munkaszobájában, szinte fölém magasodik. Most veszem csak észre kedvességét, kendővel bekeretezett arcán az igyekezetét. Termetre magas és hetvenévesen is jól bírja magát.

Írásait az irodalmi életben is ma- aasanjegyzik,

__

fe

lnőtteknek. Kezét ölébe ejti és rámcsodálkozik.

— Mi a különbség? Mindenki egyformán ért a szóból. Tegnap leadtam Pesten a Szépirodalminál egy 780 oldalas regényt. Emberek és helyzetek a címe. Olyan töréseket, ütközéseket, szakadékokat írtam meg benne, ami a családon belül történt. Mert nehogy azt higgye, hogy néha egymással szemben nem kemé- nyedtünk meg. Mindenkinek volt valamiféle sóhajtása.

Mint most is. Ahogy a tenyerében elbújtatja az arcát. Aztán felélénkül.

— Arra is gondoljon, hogy a mi

életünk igazából az ötvenes években kezdődött. Míg a sodrás körülöttünk forgott, alig tudtunk magunkhoz térni. Most már tisztult, higgadt, meg tudom fogalmazni a lényeget. Persze, ezt csak az tudja láttatni, aki átélte. S a parasztírók sorban elmentek. A változó kor derekán szaladtak ki. Így most magamnak kell küszködni, hogy szívem szerint kerüljenek ki a sorok.

„Csak azt szeretném, ha olyan önálló író lenne, mint amilyen önálló, eredeti ember" — írta Martonné- nak 1960 májusában Veres Péter.

Ma bizonyára megszorítaná a kezét, biccentene a fejével.

— Bárki bármit mondhat, én a magam életét írtam meg — morzsolja a szavakat. — Talán ezért is születtem meg. Gyermekeimmel erről is beszélgetünk. Ez volt, így történt, inkább segítenék bárhol, csak az én eseteim ne ismétlődjenek meg.

Kinéz az ablakon, arcába világít a hó.

— Meg aztán az is bennem van,

hogy mindent megírjak, énbennem

az élet elmúlása után ne vájkálja- nak!

Szemérmesen megindul.

— Talán megkínálhatnám — mondja gyorsan, elérzékenyülését takarva. — Igyon egy kis bort, saját termés — mutat az ablak előtti szőlőre.

Hatalmas demizsont rak elém.

— Döntse már meg! — biztat. S máris folytatja íróságával.

— Télire gyűjtöm a jegyzeteket Ilyenkor, amikor kint a hótól vakít a határ, bent meg a kályha duruzsol, kényelmes az egyedüllét. Így tudom megteremteni a légkört. A kézimunka közben beszélgetni lehet. Írás közben a legjobb a magányosság. S akkor minden megidéző- dik, meglibben köröttem a világ. Mintha filmet látnék, úgy játszódnak le a történések. Ha a körmömet rágnám, biztosan nem menne.

— S ha befejezi az egyiket?

— Máris bennem mocorog a másik — vágja rá. — Itt rág a legjobban — mutat a mellére.

Most a gyerekeknek ír. Eddig csak a régi világot mutatta meg nekik. Ezúttal a máról akar írni. Van hat unokája. Ahány, annyiféle természet. S látja köröskörül, hogy a gyerekek szinte úgy nőnek fel, ahogy akarnak. Nincsenek felkészítve az életre. Akkor hagyják őket leginkább magukra, amikor rányitnak a világra.

„Én itthon ragadtam kicsim falum problémáinak sűrűjébe” — írta Martommá. Verseget, Kartalt így emelte az irodalmi élet homlokterébe. Élete így vált közkinccsé. — Anélkül, hogy hivalkodott volna.

Mesélőkedve lenyűgöző. Nyelve meg lebilincselő.

— Azt szégyelleném, ha másként beszélnék — kapja fel a fejét. S hessege^i tovább a beszélgetést.

— Nezze, ebben a füzetben ötszázkét szójárás van. Ma is pályázatokat írok, díjakat adnak, s érdekel minden, ami közös.

yermekkorában két emlékezetes álma volt. Az egyik keserves, a másik vidám. Ment az úton, sietni akart, és kiterjesztette karját, mintha szárnyai lennének. Ügy tűnt, felemelkedett, föl az emberek és a házak fölé. Napközben továbbgondolta az álmot: s mint a madár, a hegyeken át, más tájakra repült. Ám az álmot nem tudta befolyásolni, csak a faluja fölött repdesett.

Elmondta aztán mindezt a szomszéd nénének. Megkérdezte: — Szárnyaim lesznek?

Az a fejét rázta: — Nem szükségesek a tollak.

— így volt — mondja Erzsi néni —, törhettem a fejemet a mondat jelentésén.

Kortyolgatom a bort, amit a fiáék- kal készített Erzsi néni ostorozza magát.

— Hát kell ez énnekem? Nyugod- tabb volnék, ha béketűrőbb lennék, s nem fájna annyit a fejem.

Meglehet. Csakhát azért szegényebb lenne az irodalom, s a rejtett kamera nélkül mi is. Az álmokról meg már nem is beszélünk.

Higgyük azt, hogy Martonné olvasása közben nekünk is szárnyaink nőnek.

MOLNÁR ZSOLT

Az-élfflény -erejévelTörténelem és művészet

4

Történeti ihletésű művészet- és történettudomány között nincsen semmiféle rangkülönbség. Egyik sem szolgája, egyik sem alárendeltje a másiknak. Amint azt Lukács György megállapítása óta gyakran hangoztatjuk: Tolsztoj adott olyan hiteles történelmi tablót a múlt század első negyedének Oroszországáról, mint az e korszakkal foglalkozó tudományos művek. Wallensteinről és a harmincéves háborúról többen kaptak képet Schiller drámatrilógiájának olvastán, mintha szintén Schiller háromkötetes tudományos művét lapozgatták volna. Móricz Erdélye mond annyit a tizenöt éves háború körüli — és későbbi — idők magyar világáról, mint az ugyané korról írott tudományos munkák. Hozzátehetjük még ehhez, hogy a sikeres műalkotások hatása sokszorosan nagyobb, mint a legkiválóbb tudósmunkáké s így a művészek felelőssége óriási.

Forgatom legújabb könyvét, a Családi krónikát. Címoldalán levelesfa látszik. Hasonló lehetett Veres Péter diófája, alatta ketten beszélgettek, s Péter bácsi hitet adott, erőt öntött belé.

Pedig milyen nehezen indult! Még a jóakaró is *— talán azért, mert az volt! — telepirosozta első leveleit.

— Csodálkozik? — nevet az ablak előtt Erzsi néni, — Irodalmi szavakat próbáltam szedegetni, úgy színeztem az írásokat. Nosza, kaptam is tőle alaposan. Megfeddett:

— Próbálja meg a gondolatait is szépen sorjába egymás mellé rakni. Színt a színhez, mint a szőttesén a szövőasszonyok teszik, s még valamit: a maga nyelvén írjon.

A könyvet tiltó édesszüle így szólt vissza: az általa tanított nyelven kell mesélni.

Később Péter bácsi még azt is hozzátette:

— Martonné asszony, nagyon nehéz út, amin indulni készül, és ha csügged, majd arra kell gondolnia, maga lesz az első parasztasszony-író.

Az éleslátás ebben is igaznak bizonyult. S ötven szenvedéssel, gyötrelemmel megélt esztendő után Martonné tollat vett a kezébe. Teleírta füzeteit.

— Húsz éve arra törekszem, nehogy félreértsék azok, akik felé írok, mégha kritikusan szólok is. Nem magyarázkodni kell, hanem megírni azt, ami legbelül szorít.

Napjáról beszéltetem.

— Ahány reggel, annyiféle — feleli, — Nem tudnám megjósolni, hogy holnap mi lesz. Aztán millióm levelet kell megírni. Megválaszolatlanul egyiket sem szabad hagyni.

Az íróasztal bal oldalán, nekitámasztva a falnak, legalább ötven levél sorakozik. Vannak, akik tanácsot kérnek életük megírásához, mások a Családi krónikához fűznek véleményt.

— Végigsírtam az egészet — üzeni egy békési asszony. — Pedig eszembe sem volt ríkatni — folytatja Martonné.

Ilyenre sikerült.

K

itárulkozott a világ a rejtett kamerával. Nemcsak a könyvet kereste meg a mestergerenda alatt, hanem a lélek útvesztőit is. A sorsokat. Martonné fölemlegette regényében testvéreit — nyolcán voltak —, szólt a családról, és a szokásokról, a mindennapi étkekről, lányokról, legényekről, szerelemről.

Ma pedig? ír gyermekeknek, ír

A magyar XVI. századról három nemzedék alkotott magának kitörölhetetlen képet Gárdonyi Géza regénye nyomán; a reformkort, a negyvennyolcas forradalmat és a szabadságharcot a mai napig Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényéből képzeli el az olvasók milliós tömege; a Mohács körüli időkről nem a kor tudományosságának legjavát viszonylagos tárgyilagossággal nyújtani igyekvő Mohács-emlékkönyv nyomán alakult ki kép az ellenforradalmi korszak közvéleményében, hanem Gulácsy Irén regénye alapján (Fekete vőlegények); az első világháború előtti „békeévek” bonyolult ellentmondásosságát, nagy eredményeit és katasztrofális hibáit, ezt az egész érdekes és különösen a tegnap- előttöt — számos jeles munka ellenére — a tömegek tudatában még mindig egy daljáték, a Csárdáskirálynő képviseli felülmúlhatatlan hatással. (Félreértések és a nagyképűség látszatának elkerülése végett le kell azt is szögezni, hogy Kálmán Imre daljátéka, Gábor Andor magyar szövegére, a maga műfajában valóban jelentős alkotás, mely oly sikerrel fejezte ki a kor emberének dallam- és érzelemvilágát, hogy a háborús viszonyok ellenére — az első világháború kellős közepén keletkezett — egy év alatt bejárta a világot és 1919-ben még a magyar Vörös Hadsereg katonáit is szórakoztatta.) De arra sem árt gondolnunk, zenéről szólván, hogy a magyar középkort, végeredményben az egész magyar történelmi múltat Erkel Ferenc zenéje képviseli mindannyiunk érzelemvilágában, mégpedig mind a mai napig egyetlen más zeneszerző által felülmúlni nem tudott hatással, s e dallamvilág szavakba nehezen önthető, de mégis bennünk kavargó, végeredményben romantikus tudatformáló ereje már gyermekkorunkban kitörülhetetlenül meghatározta egész történetfelfogásunkat, s minden későbbi mag, lett légyen az Igaz vagy hamis történeti tanítás, ebben' a talajban csírázott ki! Ebben az értelemben Erkel Ferenc (és Egressy Béni) dallamvilága, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Egressy Béni szövegéhez kötődve alapvetőbben és előbb meghatározta a magyar történelemhez fűződő ér- zelemvilógunkat, mint az összes később tanultak! (Elég itt a Himnuszra utalni.)

Bár művészet- és történetírás kapcsolatát, e kapcsolat történetét az irodalom vonatkozásában vizsgáltuk, hiszen a történelmet is az emberi beszéd, a szó segítségével írjuk, az irodalomról vannak a legrégibb emlékeink és forrásaink; az irodalomnak volt hosszú időn át a legnagyobb tömeghatása — ideértve a zenével kísért (Tinódi) vagy színpadon előadott irodalmat is — s így ehhez képest például a képzőművészet és történetírás kapcsolata áttételesebb: de éppen ezért most, amikor a műalkotások tömeghatásáról, mégpedig elsősorban érzelmi hatásáról szólunk, röviden ki kell térnünk egyéb művészetekre is.

A képzőművészet tudatformáló érzelmi erejéről a középkori templomok bibliaillusztrációi, a reneszánsz mesterek biblikus képei — melyek közvetve vagy közvetlenül milliók

tudatában alakítottak ki képet a sokáig az emberiség őstörténeteként kezelt ótestamentumi szövegekről — éppúgy tanúskodnak, mint Madarász Viktornak, Székely Bertalannak, Benczúr Gyulának, sőt Feszty Árpádnak képei, melyeket nemzedékek nézegettek áhítattal tanítóik vezetésével. Külön tanulmány tárgya lehet, milyen összefüggésben volt e festőművészek történetfelfogása a maguk korának kutatási eredményeivel. Madarász például mérhetetlenül haladóbb felfogást képviselt, mint mondjuk Benczúr; Benczúrban a múlt század második felének önelégült uralkodó osztálya vetítette vissza saját dicsfényét a pompás múltba; Madarász viszont, a negyvennyolcas szabadságharc ifjú katonája, 1867-ben egy Dózsa-fest- ménnyel jelentkezik, s egyéb művei is a magyar forradalmi múltat idézik. Ugyanakkor további kérdés lehetne, hogy az a Madarász, aki a haladni vágyó Ferdinand Waldmül- lernél tanult, később a német középkort romantikusan (és részben nacionalistán) eszményítő német iskolák hatására képezte magát tovább, a legmegfelelőbb, a legkorszerűbb formát találta-e meg mondanivalójához.

Feltétlenül érintenünk kell a filmnek minden korábbit felülmúlóan széles tömeghatását és mítoszteremtő erejét. A szovjet filmművészet forradalomban nevelkedett ifjú rendezői a húszas években megalkották az alig tíz évvel korábban lezajlott forradalom mozgófényképekkel előadott történetét. Ezek a filmek: az Október (Eizenstein), a Szentpétervár végnapjai (Pudovkin), A fegyvergyár (Dovzsenko) mint műalkotások remekművek; mozgósító erejük éppúgy kétségbevonhatatlan, mint érzelmi hatásuk; történelmileg végső fokoh és a lényeget tekintve hitelesek, éppúgy összegzik az ábrázolt kort, mint Tolsztoj vagy mint Balzac regényei; ugyanakkor azonban filmhíradószerű hitelességet hasztalan, keresnénk bennük, mint kútfők, mint források használhatatlanok. A szentpétervári cári palotát nem úgy rohamozták meg a forradalom katonái, amint azt az Októberben láthatjuk, képsorai azonban a művészi szintézis szempontjából

mégis hitelesek, olyannyira, hogy

napilapok, sőt történelmi képeskönyvek is gyakran hiteles fényképként közölnek belőle részleteket. (Ami persze félrevezető, de mint jelenség, figyelemre méltó.)

Tény tehát, hogy a történelmi tárgyú műalkotások tömeghatása nem csupán óriási, hanem a közfelfogást, nagy közösségek történelmi tudatát oly mértékben befolyásolhatja, hogy ezáltal visszahathat magára a történettudományra is.

Máig érvényesnek mondhatjuk Eötvös József célkitűzéseit, aki feltétlen adatbeli hűséget követelt szépíróönmagától. Tudományosan elfogadott ténynek, következtetésnek, egyszóval a történettudomány eredményeinek ismerete éppoly köj telező a történeti széppróza művelője számára, mint például az, hogy egyetlen költő sem írhatja le a földet tányér alakúnak.

Ezen belül azonban a művésznek tág mozgási tere van. Cselekvésköre voltaképpen nem más, mint egyrészt az adatszerűén hiányzó láncszemek kikövetkeztetése és behelyettesítése, másrészt pedig az ábrázolt eseményekből levonható következtetések szabadabb kezelése. A történeti széppróza művelője voltaképpen magyarázza, értelmezi a történelmet. Erre a művészi cselekvéskörre tanulságos példa Friedrich Schiller drámaköltői működése: Walienstein-trilógiája úgy viszonylik a harmincéves háborúról írott történelmi munkájához, a Don Carlos a németalföldi függetlenségi harcokról írott könyvhöz, mint ahogyan a művészet a tudományhoz, Nyilvánvaló, hogy Wallenstein, Don Carlos, Fülöp király, Piccolomini és mások nem azt mondták, nem úgy, nem akkor, amint az a drámákban elhangzik; de egyrészt: mondhatták volna — lásd Arisztotelész tanítását, hogy tudniillik a költő olyan eseményeket mond el, amelyek megtörténhetnének — másrészt pedig Schiller úgy képzelte, hogy azt kellett mondaniuk. S ez utóbbi már egy újabb mozzanathoz vezet: a művésznek a maga és kora eszményeihez igazított véleményéhez, ahhoz az erkölcsi tanításhoz, amelyeí a műalkotásnak adnia kell, a tudomány pedig nem adhat.

NEMESKÜRTY ISTVÁN