Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-08 / 238. szám
1083. OKTOBER 8.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9------------------- vezetője mlndenI A képtár | kit végigkárdezge------------------ tett: ki tette oda. Nem akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeretről és a szemétládába hajítani. De úgy van már az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgok sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára. És amikor a vezető másnap äs arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt. A szegfű ott vöröslőit az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelte azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd szürke szemű, ráncos arcot.-------------a kiállításról — a möI Erről I vész retrospektív tárla- ------------- tárói — kritikát kellett ko ri képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? iki tudná azt már megmondani?------------ aztán semmi támponI Ezért | tóm nem volt és én------1------mindenféle történeteket ta lálgattam ki. Elképzeltem, például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol arra, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszítéseibe került, hogy ő megtehesse az első lépéseit az életben. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és megbökken a látványtól. Vajon valóban, ő volna az? Igen, semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltűnöge'tett néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelki- ismeretfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta a virágot? Persze: lehetségesek más magyarázatok is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első, keze ügyébe eső kép keretére.------------------ ez a megoldás lát| Bevallom, I szott a leghdhe- •------------------- többnek, de az érzelmi én em élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosnak vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől; féltem, hogy nem tudom objektiven megítélni. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történetesen ott voltam a bontásnál äs., Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még őrült is, hogy nem kellett neki levennie a keretről. Amikor otthon kis. keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem a szói- rint is pottyantottam a vízbe. így a szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. lmom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más arányba terelte gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája és eltávolítani! se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a képen úgy hetven egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem 'hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre visszaSzentirmai Zoltán plasztikája na, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte, fogalma sincs róla. Főiskolás Győzelem Bállá LászlóSzegfű visszatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett. S ahelyett, 'hogy cikkem megálla- pításait-mondatait szövögettem volGótika Pál Mihály szobra Szűcs Marianni Szavak, szavak.... M int általában, ha erre jártam, egy felületes pillantást vetettem az utcasarokra. Nem tűnt fel semmi és senki, hiszen ■ a környezet apró változásai a magunkra figyelés őrültségében elvesztik jelentőségüket, mint ahogy elvesztik mindazok a dolgok is, melyekről nem akarunk tudomást szerezni. Másnap azonban, ahogy az utcasarkot elhagytam, kénytelen voltam észrevenni. Utánam nézett. Néhány másodpercig a hátamon cipeltem szomorú tekintetét, majd visszafordultam. — Hát te?! — kérdeztem, de valójában nem vártam választ. Az esetlen kérdések sokszor hamarabb elindíthatnak egy beszélgetést, mint a kimért udvariaskodások, a gigerlis szavak. Meleg, barna tekintete vonzott. Nem tudtam kivonni magamat a jelenlétéből. Szemében tükröződtem, s a szavak helyett hunyorításával adta tudtomra létezésemet. Észrevett, tehát vagyok; facsartam ki az eredeti descartes-i gondolatot. — Mi van? — nyögtem kétségbeesetten, mert az előbbi hát te sokkal értelmesebbnek tűnt. Ö csak állt. Te jó ég! — gondoltam — nincs egy értelmes alany vagy ige vagy főnév vagy tudömisénmi ahhoz, hogy szót értsek vele?! Egy másodpercig farkasszemet néztünk. A hűvös széltől és a föl- fölszakadó benzingőztől kissé megborzongott. Vállat vontam, és tovább mentem. Jött utánam. Éreztem, ahogy lábnyomaimba lép. Pontosan a nyomok közepébe. Nem fordultam meg. Gondoltam, megunja és odébb áll. Hiszen semmi közünk egymáshoz! Azért mert én megszólítottam? De ő nem válaszolt! Ez nem jelenthet semmiféle kapcsolatot közöttünk. Az egyik útkereszteződésnél elébem került, rámnézett, és közben remegett. — Miit akarsz tőlem?! — ripakod- tam rá. A járókelők értetlenül néztek rám. Az egyik megrovó pillantástól észbekaptam, s alig hallhatóan ismételtem meg a kérdést. Szótlansága kétségbeejtett. Tekintete belémcsimpaszkodott, a lábai pedig valószínűtlenül remegtek, a félelemtől vagy a fáradtságtól, ki tudja? Némasága kibillentett egykedvű nyugalmamból. — Szállj le rólam! — sziszegtem. — Erre félreállt és várt. Elindultam. Ö újra követett. Lakásom kapuja előtt megálltunk. Mit mondjak? Hogyan zavarjam el? E szembe jutott egy régebbi eset. Az is itt történt velem a kapu előtt. Zivatar utáni tócsák terpeszkedtek a járda szélén. Egy ötéves gyerek játszott a kapu előtt. Műanyag dömperét igyekezett az olajtól, kutyapiszoktól bűzölgő pocsolyába kormányozni. El kéne ráncigálni innen a koszból, gondoltam. — Szerintem az a dömper megfullad ebben a mély vízben! Különben is, a dömper csak szárazföldön szokott járni. A gyerek rámnézett, majd lassan fölállt, közelebb jött hozzám, és hirtelen mozdulattal belémrűgott. Aztán mintha mi sem történt volna, visszament a játékához, és könyékig merítette a tócsába. Kimondott szavaimmal, a gyerek rúgásától megszégyenülve álltam. Mit ronthattam ei? Mit mondhattam rosszul? Vagy mit mondhattak rosz- szat előttem más felnőttek ennek a csöpp gyereknek? Megint a szavakl Ezek a kicsorbulni szerető szavak! A kapuban álltunk. Mit ronthatok el most, amikor ettől a némaságával tüntető kísérőmtől szavakkal elbúcsúznék? ű is belémrúgna? Vagy talán csupasz mozdulattal adjam tudtára, hogy menjen a fenébe?! H agytam, hogy tovább kövessen a lakásomba. Már nem szóltam, nem akartam szólni hozzá, ö megállt az előszobában. Levettem a kabátomat, bementem a sz'obába, és belehuppantam a fotelba. Hallottam izgatott szuszogását az előszobából, de nem szóltam. Elővettem az újságot. Néhány perc múlva annyira belemélyedtem a lap böngészésébe, hogy teljesen megfeledkeztem vendégemről. Csak az egyik apróhirdetés olvasásánál kaptam fel a fejemet. Tízezer forint jutalmat ígértek egy németül értő bokszer kutyáért, melyik kiugrott a gazdája kocsijából. Azóta nem látták. Arkó névre hallgat. Kétéves szuka. — Tízezer forint egy kutyáért? — csodálkoztam, majd bizonytalanul, de aztán egyre határozottabban szólaltam meg, hogy vendégemmel szót értsek. — Komm her, Arkó! Hab kea'n Angst von mir! Ich tue dir nicht weh! Bezzeg János’Emlékidő most dőlni arccal a falnak a fény-lyuggatta ősznek egy lassúdan köröző délutánnak most nekidőlni letérdepelni egyetlen szerelemnek mindig-érvényes vallomásként letérdepelni most mikor nincs mit bevallani mikor hazudni is lehetne még nem kérdeznek rám szembejövő arcok a neont-virágzó éjszakában eltűnhetnék plakát-figurák üveges tekintetében most letérdepelni mikor örökké bezárt ajtók nyílnak és közelednek és újra megérintenek s itthagynak csontig-vallató örökös huzatban rám zárva ezt az életet, most dőlni arccal a falnak most letérdepelni mikor még térdepelni se kéne még betemetve az arc árkai még nem züllesztett az árulás ára amikor még térdepelni is tudok aztán összetörni lassan a tükröket ébredni arccal a hóesésnek megkéselve a szelet is — Cs. Kovács László plakettje Román kor
