Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-01 / 232. szám
SVSS. OKTOBER t, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Töth-Matfié MiklósA színészházban A színészház olyan hely, ahol ** mindent lehet csinálni, csak lakni nem. Tóföldi legalábbis ilyen következtetésre jutott, és bizonyára nem csupán ő vélekedik így a lakók közül. Erős kivételnek talán csak Csutorjai, a szobatársa számít, aki füldugót használ, és lefekvés után még egy nagyobb összegért sem hajlandó kiszedni. Ilyenkor megszűnik számára a világ, és Tóföldi esetleges közlendőit a szájmozgásáról olvassa le. — Vegyél te is — mondja Tóföldinek, és meglásd, rögtön egy szanatóriumban érzed majd magad. No igen, ez is megoldás — töpreng el ezen Tóföldi, de azért mégsem vásárol füldugót. Csutorjai az Hiás, ő már megteheti. Tíz éve tén- fereg a pályán, egyik színészházból ki, a másikba be, ő már eleget hallott ahhoz, hogy akár egész életében füldugót használjon. De egy induló színésznek még nem lehetnek rigolyái, elterjed, rossz fényt Vet rá... stb. Neki még mindent hallania kell, akár akarja, akár nem. — Tudod — mondja Csutorjai —, rólam már annyira elterjedt ez a füldugózás, hogy sokan azt hiszik, nappal is használom. Ezért nekem Hem mondanak semmit, előttem nem reszelnek, fúrnak senkit, békén hagynak. Azt is észrevettem, hogy kedvesebbek hozzám, mintha csakugyan süket lennék. Tóföldi bólint, megérti Csutorjait. Nem éppen erős tulajdonsága a tehetség, így azzal pótolja, ami inkább megadatott neki. Udvariassággal például. Ilyen udvarias emberrel még nem találkozott, talán nincs is. Csutorjai úgy udvarias, ahogy más levegőt vesz. Nem lehet megelőzni a köszönésben, nem lehet utána bemenni egy ajtón, nem lehet... egyáltalán felsorolni is lehetetlen, mit nem lehet még, hogy Csutorjai legalább egyszer kizökkenjen az udvariasságból. Ha nekimegy egy széknek, még attól is bocsánatot kér, megköveti az almát, mielőtt beleharap, szóval a képtelenségig udvarias. És ha valaki kicsit is ismeri a színészvilágot, az tudja, hogy ebből, ha nem is valami fényesen, de azért el lehet tengődni a nyugdíjig. — Bocsáss meg, ha horkolok — mondta mindjárt az első nap Tóföldinek — és költs fel nyugodtan, kérlek. Tóföldi megfogadta a tanácsát, és felköltötte, mert nem hogy horkolt, de szirénázott. — Ne haragudj — motyorogta félálomban —, igazán nem akarattal... És jellemző Csutorjai udvariasságára, hogy a tizedik felrázá- után is elnézést kért. Tóföldi ettől annyira elröstellte magát, hogy a további éjszakákon inkább nem aludt, de nem zavarta Csutorjait. Egyébként is — mint később kiderült —, mi az ő horkolása a kinti zajokhoz képest! Egy tüntetési menet maga a lábujjhegyen osonó suttogás némelyik színészházi éjszakához viszonyítva. Az ajtók dörejszerű csapkodása már megszokottá vált, egy-egy alkalmi „házaspár” civódása is elviselhetővé lan- gyult, hanem a tehetség italtól nehezen forgó nyelvvel, mindazonáltal üvöltve hangoztatott bizony- gatása — már több a soknál. Különösen hajnali kettőkor, amikor már egy tisztes polgár virágos rétről és döngicsélő méhekről álmodik. — Atombomba vagyok sörétek között! — üvölti egy hang, történetesen a Lónyainé, és Tóföldi szívét, bár felriad rá, mégis melegség járja át. A mondás ugyanis tőle ered, ő jelentette ki ezt nemrégen, ugyancsak kissé felajzott állapotban, és lám, máris átment a köztudatba. Akár valamely népi (népszínészi) szólás terjed majd, és így anonim módra bár, de mégis csak begyalogol a színházi világ hallhatatlanjai közé. E z eddig rendben is van, a szerzői büszkeség legyűri a zaj okozta felgerjedést, de Lónyai nem elégszik meg ennyivel. Saját szöveggel is kibővíti. — Nekem mondja Zselatin, hogy merev vagyok, én úgy mozgok a színpadon, mint egy hirdetőoszlop?! Nekem, akinek a mozgását megirigyelheti egy balett-táncos? Az aljas! Már régen bíróság elé kellett volna állítani! Mert aki ilyet merészel mondani egy Lónyaira, az liliomtipró, betörő, gyilkos! Ide nézzetek, hogy mozgok?! Na, ezt figyeljétek meg! Valami robajlik, dűl, csattan, üvegcsörömpölés. — Kuss! — csendül valahonnan egy karikás hang. — Hát már dögleni sem lehet ebben a rohadt házban?! — Csendet kérek! Főpróba! — üvölti vissza Lónyai. — Ki tehet arról, hogy itt civilek is szállást kaptak?! — Civil az a holdkóros, beteg lelked — így ismét a karikás hang —•, ne éjjel jusson eszedbe a szakma, hanem nappal! — Az igazi színésznél nincsenek napszakok — vonít újfent Lónyai. — Mert a művészete mindig éber. Ha nem tetszik, "keress magadnak egy lakatlan szigetet. De- mielőtt odahurcolkodsz, add meg az ötvenesem! Tóföldá magára húzza a takarót, a párnát a fülére nyomja, és amit világéletében utált, számolni kezd. Tóth EndreTávoli muzsikaszó Muzsika árad távolból, ingerlő s gyönyörű zene. Elhalkul és felcsap olykor, s a lelked együtt zeng vele. Tündért muzsika árad, betölti az egész teret, s az emberek arra várnak, hátha megnyílnak az egek. Pórusaidon behatol, vérköreiden átrezeg, megrészegít, akár a bor. szíved könnyűnek érezed. Égig emel s örvénybe veszt, angyallá tesz, a mélybe ránt. Ütemére a lomha test szállani kezd az álmon át. S újjászületsz, míg a zene forró dallamát hallgatod — Elsüllyed a múlt szelleme és a jövendő felragyog. De hát mi az a semmi párna, a színészház csak most kezd élni. Valahonnan hegedűszó. „Hej, delédé, de- lédé ...” Kurjongatások, dübörgések. Az ablakok rezegnek, a plafon táncol, a padló, mint kiöregedett cirkuszi unterman, nagyokat reccsen, nyög belé. És ebben a„lag- ziban” még a legcsendesebb sarok az udvarias Csutorjai és az ő egetverő hortyogása. Aztán mégis valamiféle szender- gés, talán álom is, sziklákat görgető elefántokkal... De mi ez? Máris itt lennének az elefántok? A szikla dörgött az ajtónak? — Tóföldi! Mi az? Alszol? Tóföldi nem válaszol. Összehúzódik a paplan alatt, akár a magzat az anyaméhben, és megpróbál visz- szatérni a sziklákat görgető elefántokhoz. Hanem Lónyai — ki is lehetne más? — nem hagyja abba. — Tóföldi! — bömböl, míg a bezárt ajtó kilincsét rázogatja. — Mi van? Csakugyan alszol? Tóföldi felnyög, majd a füléhez ragadt párnát az ajtóhoz suhintja. — Mi a fenét akarsz?! — Szóval mégsem alszol — így diadalmasan Lónyai —, csak imitálod az alvást Jellemző, ezt megjegyzem magamnak. Kenyered van? — Micsoda? — Kenyér! Érted? Adj egy falást Azt akarod, hogy itt dögöljek éhen az ajtód előtt? Tóföldi kimászik az ágyból, megkeresi a kenyeret, kinyitja az ajtót, kidugja. — Fogd... — mondja, és csukná vissza az ajtót ha Lónyai lába engedné. — Szalonnád is van? — Nincs! — Semmid? — Semmim. — Kenyeret zabái jak magában? — Zabáid! — hörgi Tóföldi, aztán valami eszébe jut. — Sercegi csomagot kapott de el ne pofázd, hogy tőlem tudod. — Sercegi? — Igen, Disznósajtot evett az este. Láttam. — Kösz, Tóföldi, rendes vagy. L ónyaival együtt elmegy a láb. Tóföldi bezárja az ajtót, visz- szatántorog az ágyba. Amíg Sercegi megérteti Lónyaival, hogy nem kapott csomagot, addig majdcsak reggel lesz. És reggel sokkal elviselhetőbb a színészházban, akkor már félájultan alszik mindenki. Beák MórSanzon, két — Egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, összepakolom minden holmimat, és elutazok, messze, nagyon messze. — Hová? — Mindegy, csak innen el, mesz- szire, ahol nem ismer senki. — Nincs már ilyen hely, Gábor. — Kell, hogy legyen. Én tudom, hogy van, s ha megtalálom, írok neked egy levelet. Kedves Dóra! Megérkeztem. És nem írok rá feladót, és nem írom rá a címemet sem, hogy soha senki ne találhasson rám. — Még én sem? — Még te sem. — Akkor vigyél magaddal. — Nem vihetlek. Apa mindig azt mondja, az ember egyedül felelős a tetteiért. — Azért én utánad megyek ám majd. Befordulok a sarkon, s ahol már nem láthatnak hazulról, mindenkit megállítok, és megkérdezem tőle, hogy tessék mondani, nem látta véletlenül Gábort? És úgyis megtalállak. Mert szeretlek. — Jó. Akkor majd beleírom a levelembe, hogy jöhetsz. És jeleket hagyok neked végig arra, amerre megyek, hogy kevesebbet kelljen kérdezősködnöd. — Mikor indulsz? — Még nem tudom. Gondolkodnom kell rajta.' Apa is mindig gondolkodik, mielőtt cselekszik. — Ha akarod, segítek neked gondolkodni. — Jó, akarom, csak az a baj, hogy amikor én gondolkodom, mindig szomorú leszek. — Legfeljebb én is az leszek. Jevgenyij Vinokurov■ Kezdetet és véget „Ha kezdetet és véget kapcsolatba hoznánk.i Minden okozathoz az okot megtalálnánk!...” A világ titkaival izzadva vesződnek, egyenetlen tarságukat törölve a bölcsek. Ellentétek törvénye! Boldog, aki téged felér ésszel, ki merész, s nagy lábon élsz, ki a világot nem könyvekből olvasva méred, hanem a föld méhébe pillantva megérted, kinek nem évekig fogalmazódik fejében a gondolat, hanem hirtelen alakban megfogan, s gyönyörűségesen és élőn megjelenik készen a mélységből, Aphroditéhez hasonlóan! (Krémer József fordítása) V-ácz András mozaikja ■f - —- • Apostol gyerekhangra — Tudod, Dóra, anya az éjjel megint nem jött haza. De ezt csak akkor mondom el neked, ha nem árulod el senkinek. — Hiszen máris elmondtad! — De azért te ne áruld el senkinek. — Tudod, hogy soha nem árulok el semmit, amit mondasz, Gábor. — Tudom. A múltkor mégis elmondtak a Panninak, hogy én még mindig bepisilek. — Az csak azért volt, mert haragudtam rád. — Miért haragudtál? — Mert egész nap a Pannával játszottál, nem velem. — Ha elmegyek, mégis téged viszlek magammal, nem a Pannit. — És banánt fogunk enni egész nap, és fagylaltozunk, és soha nem írunk a szüléinknek egy sort sem. — És mi lesz, ha utánunk jönnek ők is? — Nem jönnek, ök nem találnak meg bennünket úgyse. És ahogy megyek utánad, különben is eltüntetem a jeleket. — És én soha nem fogok inni, mint a te apukád. — És én mindig hazajövök éjjel, nem úgy, mint a te anyukád. — Egyszer apa akkor vitt haza, amikor ott volt nálunk a Tóni bácsi. Benyitott a szobába, aztán rögtön be is csukta az ajtót. Én nem láttam semmit, bármennyire is les- kelődtem, de amikor apa kézenfo- gott, elkezdett sírni. — Az én apukám is szokott sírni. Ha nem iszik túl sokat, és anyu azt mondja neki, részeg disznó, akkor az ölébe húz és sír. Ilyenkor a bajszával szoktam játszani. Már van két bajszála a dobozomban. Azt azért magunkkal visszük, jó? — Én legszívesebben apukámat is magammal vinném. Anyut odaadnám Tóni bácsinak, aput meg elvinném cserébe. Hátha vele köny- nyebben megtalálnám azt a mesz- szi helyet. — Én meg anyukámat hoznám akkor. És figyusz, Gábor! Ha apukád meg anyukám együtt lenne, akkor mi testvérek lennénk! — De a testvérek nem lehetnek szerelmesek egymásba. — Azért mégis jó lenne. — Esténként néznénk a tévét, levenném a hangot, ahogy apa szokta, és mindenfélét mondanék, hogy nevess. — Én meg kimosnám és kivasalnám az ingedet, ahogy anya szokta. — Én nagyon szeretem az apukámat. — Anyukámat én is nagyon szeretem. — De azért egyszer fogom a legnagyobb bőröndünket, és elmegyek messze, nagyon messze. — És hagyjál nekem jeleket, mert megyek utánad én is. — Anyu meg csak hadd sírjon utánam. — És nem fog hiányozni apu, csak a bajszálai. Mikor indulunk? — Ha anyám nem alszik otthon este. — Jujdejó! Lehet, hogy már holnap? Most mért sírsz, Gábor? Ml bajod van? Gábor! Nem is örülsz?!
