Pest Megyei Hírlap, 1983. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

1983. augusztus 13., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9

Emberek, házak

Vári Attila••

Megjött a bárka?

Már harmadik napja esett, olyan

elkeseredett erővel záporozott az ég, mintha új özönvizet akart volna küldeni azokra, akik most ott dideregtek földszagú kunyhóikban. lesve, hátha eláll, s akkor megmenthetik még azt a keveset, ami a hosszú szárazság után termett, s ami a szikkasztó szélű április és a forró május után úgy nézett ki, mintha gyermekek számára vetették volna — cse- nevész. rövid szárú kukorica, szilvágyi burgonya.

De nem lehetett kimenni a házból, még a fecskék is csak időnként villantották meg fehér hasukat, pedig itt volt az idejük, más években ilyenkor már csapatostól keringtek a falu fölött, s lent a rétségen, a som- lyókői patak mellett, csoportokba gyülekeztek a gólyák, de most az eső miatt nyoma sem volt a sürgö- lődésnek, csak a szőlőhegy útjain iparkodtak az árok felé a sosem volt patakok.

Ä föld olyan volt, mint a csiriz, a a kaszálókon hagyott szénaboglyákon látni lehetett, mennyire áztak föl, mert sötétebb volt egy jó méternyi rész, mint az. amely csak felülről kapta a vizet.

A kislány elsárgult lapú könyvet olvasott, hangosan szótagolva a szavakat.

— Ak kor a hős lel kű táb bor nők me g fúv ata fúvatta a tr trom torm- bitákat — nyekeregte, majd egybeolvasta a mondatot. — Akkor a hőslelkű tábornok megfúvatta a trombitákat.

— Légy csendben. Csak egy percig hallgass — szólt rá az anyja.

— Valaki jön — mondta a kislány, s arcát az ablakhoz szorította, hogy jobban láthassa a közeledőt.

— Ki jöhet ilyenkor — kérdezte az asszony, és letette a varrást. — Ki jön. kislányom?

— Egy ember. Városi. Nyakkendője van és kalapja.

Az asszony is fölállt, nézte a közeledő férfit, aki olyan ruhát viselt, amilyent eddig még soha nem láttak ebben a faluban. Nagy kockás zakót és szürke nadrágot; széles nyakkendője majdnem takarta ingét, s haja, mely homlokára tapadt az esőtől, feketén csillogott, nem látszott kopaszodó fejebúbja, melyet eltakart a kalap, csak egyetlen be- tvárosan lecsüngő tincs ült két szemöldöke között, de az asszonynak eny- nyi is elég volt. hogy felismerje a közeledőt.

Végignézett magán, aztán a kislány foltozott ruháját nézte, s az ajtóhoz lépett, rátolta a reteszt, s még ugyanazzal a mozdulattal vissza is húzta.

— Legyen, aminek lennie kell — mondta, s a kislány csodálkozva nézett rá.

— Mi, hogy legyen anyja?

— Semmi — mondta az asszony.

s megsimogatta a kislány hollófekete haját

A férfi befordult az udvarra, az ablakokat kémlelte, s mert nem látott senkit, a tornác felső gerendáját kezdte tapogatni, mint aki keres valamit, aztán hangos csoszogással törölte cipőjét a fehérre súrolt deszkákon, s lenyomta a kilincset. Az ajtóban megállt, nem mintha szoktatnia kellett volna szemét a félhomályhoz, de a moslék és füstszag mellbe vágta, s erőltetnie kellett magát, hogy belépjen.

— Szervusztok — mondta, mintha csak az előbb lépett volna ki a házból. — Hogy vagytok, Julis?

Az asszony magához szorította kislányát, mintha valami bajtól akarta volna óvni, s riadtan nézte a férfit.

— Mit akarsz? Miért jöttél?

— Na, ez aztán az igazi fogadj isten. Vagy mostanság így köszönnek itthon?

Minek jöttél? — kérdezte az asszony, s elengedte a kislányt. — Ráíifcání, menj' be a szobába a. — mondta, de a férfi megfogta a kislány kezét, aki nem is ellenkezett, jobban szeretett volna kint maradni ezzel a városi emberrel, mint bent dideregni a fűtetlen szobában.

— Na, nézzelek meg. Még nem is láttalak — mondta, s fölemelte a kislányt, aki nem tiltakozott, pedig máskor mindig visongani kezdett, ha a felnőttek játékból magasra emelték. — Anyámék írták volt, hogy meglett.

— Meg — mondta az asszony ellenségesen. — Minek jöttél?

— Azért, hogy lássalak, meg azért is, mert most már jöhetek. Áj em emerikens. Kocsival jöttem, de a Bükkös-dűlőnél beragadtam a «árba.

— Autóval? — kérdezte a kislány, s kíváncsian nézte az idegen kockás kabátját, lila nyakkendőjét, s aprókat szippantva ízlelgette azt az illatot, amely a férfit átjárta, mint hús- vétkor a szobát a fiúk kölnijének szaga.

"" EngütJd cl, Pista. Akarok valamit mondani, nem neki való — fogta könyörgőre az asszony, s a kislány után nyúlt, de a férfi nem engedte, megfogta az asszony csuklóját, s közelebb húzta magához. Nézte a fölcsillanó szemeket, hajdani hancúrozásaik emléke lobbant föl abban a pillantásban. A szénaverői elhagyott akol, ahol először csóko- lóztak, a várhegyi boglyák, ahol odaadta magát a férfinak.

— Most olyat mondj, amit ő is hallhat. A többire lesz még elég időnk — mondta, s a kislányt simogatva kérdezte. — Hát apukád hol van? Dolgozik?

— Az én apukám elment — mondta felcsillanó szemekkel a kislány —, és meg fogja ölni a hétfejű sárkányt, és akkor hazajön, és olyan

biciklit vesz, mint amilyen Rózának van, és azt is tudom, hogy elvisz a cirkuszba, és vészén fagylajtot, ha akarom — mondta a kislány, s fityiszt mutatott. — A bácsinak ezt vészén — és kacagni kezdett.

— Gyere ide. Katicám — hívta az anyja, de a kislány tagadólag rázta a fejét.

— A bácsinak jó szaga van.

— Tedd le — mondta az asszony, de a férfi csak nevetett teli szájjal, úgy. hogy látni lehetett arany fogait.

— Legyőztem a sárkányt, hoztam biciklit, holnap cirkuszba megyünk, anyámféle cirkuszba — fordult a kislánytól az asszony felé. — Tudod, mi lesz, ha azok megtudják, hogy ide jöttem először?

— Ide? — kérdezte hitetlenkedve

az asszony, s fölvisított benne a gyermekkor gúny verse: „jöttmenj

telepes, a valagad cserepes, a bugyi- gód mocskos csepű, a hajad is csupa tetű”. A férfi testvérei voltak a leghangosabbak, s ha visszagondolt a menekülés utáni évekre, még most is hallotta, ahogy utána és testvérei után kiabálják a módosabb gazdák gyermekei: „Bocskoros, hótkoros, vackor lé az orrodon, minden legény mászhat rád, lábad közé túrószsák.”

— Ide? — kérdezte újra, s el akarta felejteni a megaláztatást, melyet a férfi szüleitől kapott, akkor, amikor elment, hogy jelentsék be a gyermeket. — Ha idejöttél, oda nem mehetsz, oda én... — azt akarta

mondani, hogy oda ő nem engedi, de nem tudta kimondani a szót. Kétségbeesetten nézte a férfit, vajon jnit akarhat. Mit akar velük. A távoli hegyi falura gondolt, ahonnan egy szál ingben menekültek, a kínlódásra, hogy beilleszkedjenek, s arra. hogy most a férfi ki akarja ragadni abból az életből, melyet jól- rosszul, de végül mégiscsak megszokott, s gondolatai summázása- ként mondta.

— Nekem már itt is vannak halottal m.

A férfi értette, tudta mire gondol az asszony, s a hangulatot oldani akarva, a kislány varkocsát szája elé emelte.

— Na, Katica, mit szólnál hozzá, ha addig maradnék itt. amíg ekkorára nőne a bajuszom, és közben mindennap autóznánk és fagylaltoznánk, és te megtanulnád mondani, hogy édesapa.

— Ne! — sírt fel az asszony. — Könyörgöm, ne hitegesd — mondta, s _az ablakhoz lépett, nézte, milyen sűrűn esik az eső, s titokban azt szerette volna, hogy soha se álljon el, hogy ott maradjon a Bükkös-dűlőnél sárba dögölve a kocsi, ők ketten, kézenfogva a kislányt, hatalmas esernyő alatt menjenek a községházára, helyreigazítani egy vonalat, melyet az „apja neve” rovatba húzott a tanácstitkár.

Az asszony sírt, mert érezte a

bizonyosságot, hogy választania kell: e visszatérő egyszer máshova tér majd vissza, és mit tehet ő. szegény telepes, akit a falu csak épp hogy megszokott, pedig csak hazát, s nem nyelvet cserélt.

A kislány újra és újra bajuszt formált a varkocsából, s nevetett. Nevetett, mert mindent meg fog kapni, s akkor, hogy ő is adjon valamit, a férfi szemébe nézve mondta:

— Tudok olvasni. Olvassak neked valamit?

— Olvass — felelte a férfi, s körülnézett a szobában. — Mi van oda írva?

— Ka toli likus fa fali falinaptár az egy kil kilenc hat három észté esztendőre — tagolta. — Tudod, én nagy vagyok, már betöltöttem a hetet.

Galambosi László:

Tanya

A háztetőre macska körme ír. Boglyaközclben szunyókál a nyír. Körötte kövér vadnyulak melengetik viskóikat.

A csipkefa földig hajolva súg. Bozsogni kezd a vakondalagút. Tollas hodályba róka lép, libával vérzi réklijét.

A hold előtt cinkét ringat a gally. Surrog a selymet pörgető „uzsaly.

Tamás Ervin-■■

Start

T

alálkozunk minden olimpiai évben! — ez a felirat fogott félkörbe minket, az osztályt, jópofa arcunkat, ahogy retusáltan kibámultunk a bolti kirakatból. No, igen. És minden olimpiai évben mind idegenebbül fogjuk mutogatni a gyerekfotókat, sütünk el diákvicceket, hívjuk elő a halványodó emlékképeket. Talán csak őszülő, öregedő tanáraink egy-egy szava, jól ismert mozdulata nem okoz csalódást, az ültet vissza az iskolapadba.

De vajon jó-e visszaülni a már szűk helyre? Jó-e emlékezni az útba indító, elkoptatott tanácsokat aranyigazságként osztogató szavakra, amelyek hamuba sült pogácsák helyett kerültek tarisznyánkba? Az iskolákból kinövők startja életpályákat határoz meg — mi magunk lepődünk meg a legjobban, ha kiderül, hogy egy-egy társunk teljesen más foglalkozást választott, mint amire akkoriban készült. Felnőtt mindennapjaink hajszálgyökere az iskolapadban fogant; s akinél nem szökken időben szárba, annak kellemetlen érzés, újra helyet foglalni az emlékezők között, hiszen nincs „megtett út”, amire emlékezhetne.

Beilleszkedés, munkakezdés: megannyi probléma, amely az életmódváltozással függ össze. A legelső pillanat, a start pillanata — talán rövidsége miatt — homályba vész. Pedig akadnak, akik még mindig a startnál vesztegelnek. Ha pedig egy átmeneti állapot évekig húzódik, lassan már nincs is hová átmenet, marad az elégedetlen, cinikus, ez van... kezdetű mondóka.

— Kezdés? — kérdi volt osztálytársam, és mivel ez csak a második találkozó, még tudunk egymásnak újat mondani. Én, öregem, még a start előtt rándulást kaptam. Vagy izomszakadást? Látod, még ezt sem tudom pontosan... — panaszgolyókat gurít elém minden keserűség nélkül. Arcán félmosoly, kezében sörét melegíti. Eddig csak személytelen történeteket hallgatott házasságokról és válásokról, nézte a körbevándorló gyerekfotókat; ő egyetlen történetet sem mesélt magáról, egyetlen fotót sem mutathat, de még csak autót sem a vendéglő előtt. Huszonnyolc éves lesz, s most felvételizik, ki tudja, hányadszor, az orvosi egyetemre. Kitartó. Tanul. Jelentkezik, tanul, jelentkezik, közben műszerész egy szövetkezetben, ahol már doktor úrnak csúfolják. Orvos akarok lenni... — tárja szét a karját, mint aki gyógyíthatatlan betegségről panaszkodik. — De nem sikerül, az istennek sem sikerül... Utánaszámolok. Ha most fölvennék, harmincnégy éves korában kapna diplomát, harmincnyolc esztendősen szakvizsgázna. „Semmim sincs, csak elbocsátó szép üzenetem. Az viszont rengeteg” — folytatja.

Közben, akár egy könyvelő, számolok, számolok, bíbelődöm az orvosok kezdő fizetésével, kalkulálom, hogy a hat végigtanult esztendő mekkora terhet rakna idős szüleinek és az ő saját vállára, s lelkiismeret-furdalásom van. hogy ezeken gondolkodom, miközben valakiben ekkora hivatásérzet munkál. Kitartó vagy — dicsérem. — Inkább makacs, átkozottul konok — feleli, mint ha 6 is utánaszámolt volna.

Töröm a fejem: dicséretet érdemel-e ekkora kitartás, ekkora ragaszkodás a választott hivatáshoz? Rokonszenvet, sajnálatot kétségtelenül ébreszt. Ám ha valaki ötször-hatszor rugaszkodik neki a startnak, és mindig bentragad, nagyon valószínű, hogy neki nem való pályán akar erőnek erejével indulni. De így van-e ez a pálya- választás esetében? A felvételi vizsgákon pontokban mért tudása 'egyszer sem volt elegendő ahhoz, hogy orvossá képezzék. Hát akkor? Dicséretes tán a szándék? A kitartás makacssága csak a tudás konokságával párosulva dicséretes.

Ez tételszerűen hangzik, bogozom hát tovább a kérdést. Osztálytársam nem törődött bele, hogy valaki, valami többször is kimutatta róla: nem elég tehetséges a választott pályára. Annyira azonban ő sem bízott magában, hogy föladván műszerész szakmáját, műtősnek vagy laboránsnak menjen. Kitartó volt - a kérdőívkitöltésben, az okmánybélyeg-ragasztásban, talán tanult is. de nem eleget ahhoz, hogy felvegyék. Persze, műszerészként csak ímmel-ámmal dolgozott, a szíve máshova húzta. *

Megértem félelmét, és megértem bátorságát. Hátha-érzéssel telt el életéből néhány esztendő. Mesélem neki az igaz történetet a műtősfiúról, aki szintén olyan makacsul felvételizett az orvosira évente, hiába. Most mit csinál? — kérdi fölcsillanó szemmel, heppiendet várva. Egyetemen van... — mondom, mire amolyan na ugye tekintettel néz rám. Igen, egyetemen van, a professzor mellett. Amolyan laboratóriumi mindenes. Békákat készít elő boncolásra, rendben tartja a Petri-csészéket, a hallgatóktól beszedi az órák végén a pipettákat. Nem végzett egyetemet, a munkáját azonban szereti, végül is közelébe kerül vágyálmának.

Osztálytársam lehorgasztja a fejét, neki ez nem lenne elég. Újra próbálkozik.

Bóklászom tovább a start körül. Szemben ül velem a nagy du- más, aki egész filozófiai rendszert épített ki magának semmittevése igazolására: egyetlen célja, hogy a tegnapról minél zűrzavarosabb emlékei legyenek, (ö eseménydúsnak nevezi őket.) Apró ujjain sorolja a megannyi élvezetet. Most éppen elvált. Lakása nincs, haverjai vannak, mellére öleli az egész országot. Apja — befolyásos ember — csak annyit mondott neki útra valóul: ne akasszon le akkora balhét, hogy az ő állását veszélyeztesse, mert akkor soha többé neip nyúl utána. Botrány nincs. Abból kiszállok — mondja határozottan. — Ha a haver részeg, és el akarja fűrészelni a Margit-híd pilléreit, hazaviszem, adok neki otthon egy darab vasat, fűrészelje nyugodtan. Balhé nincs, és a fater megértő.

Csak a hecc kedvéért csövez, bármikor hazamehetne, mert apja tudja, hogy megtartja a játékszabályokat. Neki a munkahelye frankó, mert ott viszkit isznak, a nőismerősei klasszak, mert nem akarnak ragadni, a vándorélet az ideális, mert a rendes lakásban előbb- utóbb megjelenik a pókháló. A pók és a pókháló nála természetesen szimbólum, a kispolgári életmód jelképe. A kispolgár fogalomköre hosszú sugarú: minden güriző, elérhető célt kiválasztó, értelmes életet élő ember beletartozik e kategóriába.

Tojásként hasonlítunk egymásra, gondolataink egyeznek — mondja baráti köréről, és ömlik tovább a szöveg miközben utolérhetetlen mozdulattal hívja magához a pincért, francia konyakot kér — egy sörkertben.

Valahol a startnál maradt 6 is, csak ezt nem tudja, és hiába próbálnám meggyőzni róla, hogy évek alatt semmit sem változott: ma is zenekartag ismerősével és külföldi lemezeivel henceg, amelyek — állítja — még a rádiónak sincsenek meg.

Látod, neki jól megy — mondja az egyetemre jelentkező. — Volt itt is. ott is, nők, kaja, pia ...

Téved. Mindketten a startnál álldogáljak.

D

idaktikus történet. Tanmese. Pedig csak arról esik benne szó, hogy minden osztályból akad egy-kettő, aki a startnál bentragad. Mindenki máshogyan, más miatt. Közös vonás: az eredménytelenség. Más egyező nincs közöttük, mégis egyszerre kell szólni róluk. Más-más módon figyelmeztetni kel! őket a társadalom startpisztolyainak hangjára — az egyiket tapintattal, a másikat határozott eszközökkel —. nehogy tekéssenek a behozha- tatlanról. Mert az életfutamokat senki sem hívja vissza.