Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-31 / 180. szám

A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXV. ÉVFOLYAM, 180. SZÁM 1983. JÜLIUS 31., VASÁRNAP Mendei hétköznapok A változások hasznát is érzik A legutóbbi adatok szerint Mende község lakossága 3 ezer 940 fő, az ideiglesen be­jelentettekkel együtt 4 ezer ötven. Az ingatlanok száma egyezerkettőszázötven, ezen felül újabb 40 ház épül, azo­kon a telkeken, amelyeket a tanács adott el 1981 óta. So­kan települtek Mendére az utóbbi években Budapestről, Tápiószecsöről, mégis a la­kosság létszáma stagnál. Ér­dekesség, hogy amíg 1982. évben az általános iskolák első osztályaiba hatvannégyen iratkoztak be, idén már csak 34 elsős lesz. Olcsó telkek A településen azért volt olyan erős a bevándorlás más falvakból, sőt a fővárosból is, mert a közelmúltban viszony­lag olcsón, 200 forintos négy- szögölenkéti áron 150 négy­szögöles telkeket parcelláz­tak, s ez nagy vonzerőnek bi­zonyult, s nem csupán a hely­beliek otthonalapítási kedvére hatott. Természetesen az, hogy „érdemes-e” valahol tartósan letelepedni, vagy az ottaniak­nak maradni, sok más dolog is befolyásolhatja. Mint ahogy a népszaporulatot sem feltét­lenül növeli a betelepedés gyakorisága, az otthonalapítás növekvő üteme. Ám akik már ott élnek egy adott helyen, méltán akarnak többet, jobbat, önmaguknak s utódaiknak. Ezt valahogy így fogalmazta meg egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Pálfalvi László, Mende köz­ség tanácsának elnöke: — Természetes, hogy az it­teni emberek is mindenben benne vannak, aki települé­süket vagy méglnkább utcá­jukat, szűkebb környezetüket szebbé, jobbá teszi. Szívesen besegítenek gyermekeik óvo­dai. iskolai elhelyezésébe tár­sadalmi munkában építkezé­seken, bővítéseik, korszerűsí­tések, a környezet csinosítása révén. Ám a nagy lelkesedés csak akkor eléggé hasznos, hatékony, ha a gyakorlatban egységesen valósítják meg el­képzeléseiket. Például az üt­és járdaépítéseknél azt szor­galmazom, hogy egyszerre fogjanak a munkához, ne sza­kaszonként, mert az úgy las­sabban is halad, meg nem sok értelme van, hol betonlapo­kon, hol meg sárban kell köz­lekedni a járdán. Ügy látszik, jól szerveztünk, jól dolgoz­tunk, mert tavaly 4 millió 800 ezer forint volt társadal­mi munkáink értéke, ami egy főre kivetítve egyezerhárom­százat jelent. Ez az összeg azért emelkedett meg ennyi­re, mert elkészül a Dózsa György út aszfaltozása, s az erre kivetett községfejldsztési hozzájárulást is be kellett számítanunk, a kétkezi mun­ka értéke mellé. A Dózsa György úton lakók csinálták a járdát, tisztították, ásták az árkokat. — A monori járás területén még mindig több település megoldatlan gondja az egész­séges ivóvíz hiánya. Önök eb­ben valami sajátosat, majd­nem egyénit kezdtek. — Igen, a járásban egye­dülálló módszert választot­tunk — büszkélkedik jogosan Pálfalvi László —, mert míg más községekben a vízmű­építés hozzájárulását 10 év alatt fizetik be a lakosok, ez nálunk egy összegben törté­nik- éspedig önkéntesen! Műszaki átadás t — Igaz, a vízhálózat egye­lőre csak a Fő utcára korlá­tozódik, de máris bővítettük, most lesz a műszaki átadás, és aztán lehet a lakóknak rá­kötni a házi vezetéket. Az érintettek már befizettek ösz- szesen 100 ezer forintot, amelyből egy-egy ingatlanra 15 ezer jut, s ezt az összeget, ha meglesz a végszámla, év végéig kell kifizetni. Persze, kértünk azért megyei támoga­tást is, és kaptunk 70 ezer fo­rintot, mert mind fiatal háza­sok Laknak arrafelé, ahol a bekötéseket tervezzük, s OTP- re vettek telket, építettek, építenek, tehát igen nagyok az anyagi terheik. A vízbekö­téseket még ebben a hónap­ban szeretnénk megkezdeni. Elkészült az új kút is, már levették a vízmintát, így csak az üzemeltetéshez szükséges engedély van még hátra. Csak az a kár, hogy az új kút nem tesz lehetővé számottevő bő­vítést, inkább a vízhozam, s a vízminőség javulását van hivatva biztosítani. Egyelőre 100 fogyasztó számára tu­dunk vizet adni. — Járásunkban több példa bizonyítja, hogy jóformán nem lehet elképzelni haté­kony társadalmi munkát a helyi népfront nélkül, önök hogy vannak ezzel? — Hát dolgoznak ők, a ma­guk módján, de sokkal többet várnánk a HNF helyi szerve­zetétől. Éppen most, július­ban értékelte a pártvezetőség a népfront munkáját. Itt azért bizonyos mértékben megértő­nek is kell lenni, mert a HNF helyi titkára, Szilágyi György meglehetősen le van terhelve különböző társadalmi tisztsé­gekkel, például az MHSZ-ben, s az úttörőcsapatunknak is vezetője. Az MHSZ-ről jut eszembe — kap a témán a ta­nácselnök —, hogy új lőteret is kellene csinálni. Tulajdon­képpen már kialakítottuk he­lyét az új sportpálya végében, csak a rendőrség engedélye kell, utána olyan betontálcás kerítést szeretnénk építeni, mint amilyen a péteri sport­pályánál van. Maga az iskola környéke pedig úgy fog ki­nézni, mint egy igaz! sportte­lep. Még csak a piros salak hiányzik a pályáról, hogy le­hessen is használni. Csak egyelőre nem tudjuk, honnan szerezzünk piros salakot. A társadalmi munka tárgyalása­kor szól Pálfalvi László a ta­nácstagok tevékenységéről is. Elismerések Pálfalvi László tanácselnök birtokosa a Monori Járásért emlékplafcettnek, s a megyei HNF elismerésének, melyeket társadalmi munkáiért, szerve­zői tevékenységéért kapott. Aszódi László Antal rülöttem zajló életről. Nem éreztem fontosabb dolgot an­nál, hogy a családom ne lás­son hiányt semmiben. Az öre­gek helyzete, mint égető probléma, mint megoldandó Eeladat, legelőször két idős nagynénikénk alakjában ko­pogtatott be a házba. Míg dol­goztam, mellémkuporogtak, meséltek, keseregtek vagy örültek velem együtt, volt, hogy egy-két hónapig nálunk is lakott valamelyik. Igazából azonban akkor öltött testet, mikor toborozni kezdtük az otthon lakóit. Kellett a bizta­tás, de még mennyire. Megér­te az áldozatvállalás, hiszen az otthon végül is megnyílt. Azóta megnőttek a gyerekek, a valamikori napközis törzs­gárdából egyetlen tagunk ma­radt: Lenke néni. ö tartja nyilván, mikor ki hagyja el az otthont. Sajnos, ezek az em­berek már soha nem térnek vissza: a tizenhárom év alatt 57 halottunk volt... S míg a szomorú számada­tot követő csöndben keressük a választ, újra csak rájövök: Bihariné, a mindenki Iduská- ja, már megint nem önmagá­ról beszél, egyszerűen ösztönös szerénysége képtelenné teszi erre, számára csak a mi léte­zik, az én csak mindig azután következhet, mint a háttér­ben meghúzódó, szinte feles­leges valaki. Arról, hogy ki­tüntetést kapott, még a mun­katársai is csak az újságból értesültek. Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor az átvétel utáni első napon meg­érkezett az otthonba: az. öre­gek hatalmas csokor virággal várták, s nem győzte mondo­gatni : az elismerést nem ő kapta, hanem a napközi. Any­Külföldi megrendelések Az első félévben három típusú baromfikopasztó berendezést gyártottak a MEZŐGÉP monori gyáregységében. A hazai meg­rendelőkön kívül kielégítették az NDK és Algéria igényeit is. Képünkön Kajli László lakatos szereli a berendezést. Hancsovszkl János felvétele Kellemes, napsütötte, csen­des délután találkozunk Ecse- ren a művelődési házban régi Ismerősünkkel. Mondja, hogy van az több mint két éve is, amikor utoljára ott jártunk nála a községi könyvtárban, amelyet Szentesi Jánosné azóta is nagy szeretettel ve­zet. Éppen leltároztak, ő és dr. Dankó Gyuláné nyugdíjas pe­dagógus, aki korábban szin­tén vezette már ezt a könyv­tárat. Most az ő utódját, Szentesinét kérdezgettük, aki­nek tehát már a következő utódlás gondolatával kell megbarátkozni. Túl a félezren — Tíz éve vagyok itt könyv­táros. Azelőtt a tanácsnál dol­goztam mint gazdálkodási előadó, Beálltam helyettesíte­ni három évre, nagyon meg­tetszett a munkám. Akkori­ban még tiszteletdíjas peda­gógusok vezették a községi könyvtárat. Három év múlva kaptunk státust fix fizetéssel. Azóta elvégeztem különböző tanfolyamokat is. — Mik azok az adatok, amelyek jól jellemzik a könyvtár munkáját, jelentősé­gét? — Például az, hogy minden évben 10—20 fővel gyarapszik az olvasói létszám. Most ugyan 460-nál tartunk a tava­lyi 540 olvasóval szemben, de Nyár a könyvtárban Közös kasszából vásárolnának az eddigi gyakorlat szerint év végéig túlhaladjuk az 540-es számot is. És nagyon örülök annak, hogy a beiratkozottak fele rendszeresen, egy-két he­tente jön olvasnivalóért, főleg a 14 évtől idősebbek. Á tag­létszám másik fele pedig az általános iskolásokból tevő­dik össze, azonban ők egy kicsit többet is járhatnának ide. Igaz, az iskolában is van könyvtár. Szó volt arról, hogy összevonják a két könyvtárat, amire már van példa a járás­ban. Ennek az lenne az értel­me, hogy közös kasszából vá­sárolnánk, így elkerülhető lenne, hogy azonos kiadvá­nyokat vegyünk meg mi is és ők is. De ezzel az egyesüléssel már nem tudok foglalkozni, mert jövőre nyugdíjba me­gyek. Majd aki helyettem jön, annak lesz ez a feladata. Egyébként, ha lehet, időseb­bet szeretnék utódomul, aki stabil lehetne, nem kellene félni, hogy esetleg gyesre megy a legváratlanabb pilla­natban. Nem mintha ellene lennék a gyerekeknek — itt erősen érezteti hanglejtésé- sével, hogy senkit sem akar ezzel megbántani —, hiszen az én lányom is otthon van már ötödik éve. Pedagógus, és biztosan nagyon hiányzik az iskolából. — Nyugdíj után visszajön­ne? — kérdeztünk rá gyorsan, mert mintha zavarában kike­rülni akarná magát a gondo­latot is. — Van egy 75 éves édes­anyám, aki eléggé beteges, és ápolni kell őt, így egyre ke­vesebb időm lesz. Azt se tu­dom, hogy visszajöhetek-e nyugdíjasként, számítanak-e rám, majd akkor is, mert ha igen, mindenképpen visszajö­vök, akár kisegíteni is! — Mi az, amit leginkább szeret ebben a munkában? — Az embereket. Nagyon szeretek az emberekkel fog­lalkozni, beszélgetni velük. És azért imádom, mert nem olyan monoton munka. Visszahozzák-e? — Pedig azt hinné az em­ber, hogy csak ül, csak ül, kiad néhány kötetet, vagy izgul, hogy egyáltalán visz­nek-e valamit a betérők? — Hogy visznek-e? — ne­vet fel önkéntelenül Szentesi Jánosné. — Vagy inkább azért izgu­lok, hogy visszahozzák-e?! Mert ez is gond ám a javá­ból. Ugyanis Ecseren sok az albérlő, aki hamar elköltözik, viszi magával a könyveket is, aztán kereshetem őket Még szerencse, hogy az olcsóbb könyveket viszik. Bár, ha meggondolom, nem is biztos, hogy ez szerencse, mármint az, hogy olcsóságokat olvas­nak. — És ha már itt tartunk, a könyvek értékénél, hadd je­gyezzem meg, hogy sok jó munka lát napvilágot szlová­kiai és romániai magyar írók tollából. Tartalmuk értékes, könyváraik mégis olcsóbbak, mint az itt élő magyar írókéi. Hogy miért? ... — Tárgyi feltételeik? — Ez évben is megkaptuk a 20 ezer forintot könyvvásár­lásra, csak az baj, hogy már nem kapunk érte annyit, mint korábban. Sok a rossz, sérült kötet, de kicserélésre csak akkor lesz mód, ha lesz is pénz az újakra. Az eddig kapott kötési keretet már megszüntette a központ. Te­hát egyelőre stagnál több mint tízezer kötetünk. Viszont na­gyon örülök, hogy a helyi ta­karékszövetkezetnél nagyon sok könyvet adnak el. Én is vásároltam ott abból az egy­ezer forintból a könyvtár szá­mára, amit az Alsó-Tápió- menti Áfész-től kapunk éven­te. Máskor a kedvezményes vásárokat is kihasználom. Patrónusunk még a Politoys Ipari Szövetkezet helyi üze­me, ahol egyébként tervezünk egy fiókkönyvtárat létesíteni. Csak a helyszűke akadályoz­za a megvalósítást. Rendezvények — A könyvtárnak a műve­lődési ház ad otthont. — Igen — veszi a lapot mondjárt Szentesiné —, s ép­pen ezért nagyon szép a könyvtárunk, nincs is talán még egy ilyen a járásban. Együttműködünk közös ren­dezvényekben, vagy vigyá­zunk, hogy ne csináljuk meg ugyanazt kétszer, fölöslege­sen. De mivel a pénz kevés, idén inkább TIT-előadásokat szervezünk, amit ugye nem mi térítünk. Szoktunk diafil­mes úti élménybeszámolókat tartani. Vagy egy fiatal re­pülőmérnök, aki hoz külföld­ről diákat, de én is vásárolok, ha kinn jártok valahol a vi­lágban. Tavaly a Fekete-ten­geren voltam egy szép hajó- kiránduláson. Hogy jövőre ho! leszek, hát egyelőre csak az a biztos, hogy nyugdíjban... A. L. A. nyiban valóban igaza van, hogy a megyében elsőként tün­tettek ki öregek napközijét, mint kiváló egészségügyi in­tézményt. A kitüntetést' a vezető veszi át, az érdem azonban sohasem csak az övé. Ugyan mit tud­nék én egymagám tenni, ha nem állna mellettem két olyan munkatárs, akikkel a hosszú évek során rákénysze­rültünk arra, hogy már sza­vak nélkül is megértsük egy­mást. Szoktam is mondani az öregeknek, ha netán zsörtö- lődés, veszekedés készül ki­robbanni : vegyenek rólunk példát. Ha mi hárman, így megértjük egymást, ők is meg kell hogy találják az egymás­hoz vezető — ha lehet, minél kevesebb tövissel szegélyezett utat. Miért kellene megkese­ríteni egymás napjait oktalan torzsalkodásokkal ? Hálás tekintetek — Kudarcaink, eredmé­nyeink? Volt mindkettőben bőven részünk. De kellett né­ha a bukás, az elesettség, a mindenről lemondás keserű szájíze is, bármilyen furcsán hangzik is ez első hallásra. Mert ugyan hogyan, minek alapján tudnánk értékelni a futó, pillanatnyi kis örömöket, ha nem ezek tükrében? A visszajelzés egy-egy hálás te­kintet, egy kicsalt könnyes mosoly: ezeket kell észre­vennünk, hiszen ez a legna­gyobb jütalom, amit munkánk eredményeként kapunk. Nem ünneprontásként mondom, de meg kell jegyeznem: anyagi elismerésünk minimális, leg­szívesebben a kitüntetéssel járó pénzösszeget is megosz­tanám a munkatársakkal. Azt mondják: az idős kor — második gyermekkor. Akik ezen a területen végzik mun­kájukat, sokkal kevesebb si­kerélményben részesülnek, mégis, mint a pedagógus. Ha a tanár feleltet, felmérést írat, vagy éppen csak beszélget ta-. nítványaival, ha nem is min­dig reálisan, de valamifélekép­pen mégis lemérheti munkája eredményességét, vagy éppen az ellenkezőjéről kap vissza­jelzést, s tudnia kell: mit és hogyan változtasson. Akik ebben a napköziben tevékeny­kednek, csak a saját megérzé­seik alapján tudhatják, vagy inkább csak sejthetik, mit is ér valójában munkájuk. Az eredmények itt nem dokumen­tálhatók, nincs osztályzat, nincs bizonyítványosztás sem. Napok vannak, kemények és leküzdendők, amelyek hóna­pokká, évekké állnak össze, a láncszemek egy hosszú lánccá kapcsolódnak, s a szorítás mind erősebb lesz, a feladat egyre nehezebb, de állni kell a sarat, minden elismerés nél­kül, hiszen aki erre tette az életét, annak „munkaköri kö­telessége” ez. Keserű emléket idéz ez a két szó, csak azért került idéző­jelbe. Az új napközi megnyi­tó ünnepségén igen sok ven­dég vett részt, az ünnepi szó­nok nem is felejtette el meg­köszönni valamennyi patroná­ló üzemnek, társadalmi szerv­nek és magánszemélynek az áldozatos segítséget, amellyel lehetővé tették, hogy a napkö­zi a kitűzött határidőre és ilyen felszereléssel átköltözhe­tett. Hosszú volt a lista, úgy látszik, mindenki szívügyének tekintette az öregek helyzetét. Csak három név maradt le ró­la: azé a három emberé, akik azóta is, nap mint nap min­dent megtesznek azért, hogy az itt lakók valóban otthonuk­nak érezhessék ezt a napkö­zit. Bizakodás, remény Két lista, ami között egy emberélet kitartással és biza­kodással alátámasztott, rop­pant íve feszül. Kívánjuk, hogy a kudarcok továbbra se tudják soha megtörni ezt a pályát, s jobbjával kapaszkod­va, baljában mindig maradjon elég erő ahhoz, hogy felemel­je azt, aki eres, ráncos, kér­ges kezét bizakodóan nyújtja felé. B. T. ISSN 0133—2651 (Monori Hírlap) ■/ ÜJSAGH1R: Ai anyák meg- í mentője, Semmelweis Ignác z születésének 165. évfordulója í alkalmából ünnepséget rendez- í tek Budapesten, a Semmelweis y Orvostudományi Egyetemen. $ A jeles alkalomból az egész- 6 ségügyben eredményesen te- i vékenykedöknek kitüntetést z adott át az egészségügyi mi- y niszter. Kiváló munkáért elis- y mérésben részesítették Bihari j Jánosnét, a monori öregek y napközi otthonának vezetőjét. Hogyan is kezdődött? Vala­mikor 14 évvel ezelőtt egy „szakmabeli” s egy mellétár­sult, lelkek „idegen”, dr. Lé­vai Sándorné és Bihari Já- nosné útnak indult Monoron, kezükben egy körülbelül öt­ven nevet számláló lista, s mellé a lelkesedés és a tenni- akarás: lehet és kell is segíte­ni az öreg, az idős, egyedül maradt embereken. Dr. Lévai Sándorné, mint szociálpolitikai előadó, jól ismerte a helyzetet, nem volt, s nem is lehetett nagyon derűlátó. Bihariné csak a testvére biztatására emlékezett, emlékezik mind a mai napig: „Ne félj a feladat nagyságától, merd elvállalni, ez igazán neked való munka lenne!’’ S toboroztak esőben, sárban, míg végül együtt volt az a húsz név, amellyel 1970- ben megnyitotta kapuit Mono­ron az öregek napközi ottho­na. Azóta eltelt 13 küzdelmes év, május elsején a napközi átköltözött a felújított Lonkay- házba, s a valamikori alapító tagok közül ma már csak egyetlen eggyel beszélgethet el a kíváncsi idegen. Egy csokor virág — Kicsik voltak akkor még a gyerekek, úgy éreztem, legjobb, ha otthon maradok velük. Be­dolgozást vállaltam, s félig- meddig nem is tudtam a kö- I Akikről keveset beszélünk Hosszú lánccá kapcsolódé napok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom