Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
1983. JÜLIUS 16., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Emlékezés és köszöntő Jevgenyij JevtusenkŐSorsközösség a néppel A kaukázusi erdész, Vlagyimir Majakovszkij fiaként 1893. július 19-én született a későbbi nagy költő, Vlagyimir. Az évei számánál is gyorsabban fejlődő fiú gimnáziumban tanul. Első vagyok. Tiszta ötös. Jules Vernét olvasok. Egészen fantasztikus. Ez a szakállas ember művészi képességeket ébresztett bennem. Ingyen tanít — emlékszik Én magam című önéletrajzában a költő. Majd az 1905. esztendő viharos forradalmi eseményei foglalkoztatják a fiatalembert: Tüntetések és gyűlések voltak. En is ott voltam. Jól van. Az apa halála után a Majakovszkij család Moszkvába költözik 1906-ban. Tizenöt éves korában belép a Bolsevik Pártba. Moszkvában születnek a rabság és nincstelenség igájából felszabaduló ember iránti hittel átitatott nagyszerű versei, a Felhők nadrágban és a Háború és béke. Ezeket a verseket áthatja a forradalmi változások elkerülhetetlenségének érzése. Amikor a Felhők nadrágban... című írásába kezdett 1914-ben, azt mondta „Érzem a mesterséget... A lényeg a téma. A forradalom”. Majakovszkij már ebben a versében felveti az emberi természet erkölcsi, etikai, esztétikai, szociális, forradalmi megújhodásának problémáját. És ehhez a kérdéshez újból és újból visszatér, utolsó verséig, élete utolsó napjáig. A költőt mindenekelőtt az nyugtalanítja, hogy mitől embertelenedik el az ember. Majakovszkij érezte a régi világ lélektelenségét, ahol farkastörvények uralkodnak, érezte az ember ember iránti gyűlöletét, azt, hogy az élet tragikuma, az egyedüllét, a kiközösített- ség, a lesüllyedés milliók osztályrésze. Az emberi lélek megújhodását a költő ösz- szekapcsolja a világ forradalmi átformálódásával. És a költő, akinek sorsa egészen fiatal éveitől egy volt a forradalom fejlődésével, akinek nyitott tiszta lelkülete, költészete kezdetétől népéé volt, valóban azt mondhatta 1917 októberében, a régi világ rombadöntésének, s az új születésének napjaiban: Az én forradalmam. Nincs számára drágább, mint a népével való sorsközösség szent érzése és a hazája. Így ír: Boldog vagyok, hogy részese lehetek ennek az erőnek, még a könnyeink is közösek. Majakovszikij élő, bővérű, történelmileg pontos, hiteles képest fest Leninről, a vezérről, és emberről. Így születik meg Majakovszkij költészetében a legemberibb ember, a népvezér halhatatlan ábrázolása. S a költő a maga eszközével, a szóval — harcolt a néppel együtt a lenini eszmékért. Majakovszkij lírai hőse forradalmat csinált, megvédte a szovjetek hatalmát a polgár- háború tüzes viharaiban, hű fia volt Lenin pártjának, megbízható katonája a forradalomnak. Küzdött hidegben, forróságban az első kommunista szombatokon, gyáróriásokat teremtett az ország távoli, lakatlan vidékein, baráti kezet nyújtott a világ népeinek, és esküdt ellensége volt a burzsoá elnyomásnak, az Olaszországban és Németországban születő fasizmusnak. A maga szemével felfedezte Amerikát, meggyőződött arról, hogy a felhőkarcolók és milliomosok országa lesz a burzsoázia veszett ügyének utolsó mentsvára, felfedeztess elvette az adható és vehető, szolgai szerelmet — hiszen a hatalmas szerelemről álmodott —, engesztelhetetlen volt a kispolgárság, a vagyon és a pénz uralma iránt — mert ezek azok, amelyek lélektelenséghez vezetnek és megölik az emberben az embert. Majakovszkij ma éppoly aktuális, mint a maga korában, a szocialista líra úttörőjeként volt. Azt írta: A költészet — minden. Utazás az ismeretlenbe. A költészet olyan, mint a rádiumbányászat. Egy év munka — egy gramm, rádium. Egyetlen szóért elpazarolsz ezer tonnányi szóércet. Pablo Neruda, a nagyszerű chilei költő írta róla: Amikor fiatalok voltunk, a költészet korhadó, roskatag építményéből felhangzott Majakovszkij hangja, s úgy szólt, mint az építők kalapácsának zenéje. E hang gyengédsége, határozottsága, ereje, dühe a mai napig meghatározója korunk költészetének... Vlagyimir Majakovszkij: Te Eljöttél — sietve, a lármák testek mögött egy kisfiúra esett tekinteted. Megfogtad őt, elvetted a szívét, és játszani kezdtél vele, mint kisleány, ha labdát levegőbe vet. És mind elámul, minthogyha csodát látna —» hol az asszony bámul, hol meg egy lány. „Ilyent szeretni? Hisz ez ráugrik a nyakára! Állatszelidítőnő bizonyára, az Állatkertből jött talán!” De én örülök. Nincs rajtam iga! Az örömtől csaknem megbomoltan ugráltam, mint lakodalmas indián, vígan — a jókedv elöntött, és könnyű voltam. Devecseri Gábor fordítása A költő is munkás Ordítják a költőnek: „Lássunk hát az esztergapadnál. Mi a vers? Kell a mennykőnek! A munkában — kákabélű — alulmaradnál!” Jóllehet. nekünk a munka minden tevékenységnél kedvesebb. Gyár vagyok én is. > Bár kéményem nincsen, s így tán kémény nélkül nekem nehezebb. Tudom: megvetitek az üres frázisokat, Talán mi nem munkáljuk meg fáitokat? Mi műveljük ki bikkfa-koponyátok. Természetesen a halászok dolga tiszteletre méltó. Kihúzni a hálót tokhallal tele. A költők munkája még nagyobb tiszteletre * íHf'i . , ; méltó, zsákmányuk nem hal: emberek töltiege. Hatalmas feladat kovácsműhely tüzén hevíteni vasat, edzőben megacélozni. Tétlenségben bennünket senki sem marasztalhat. Tudunk mi is nyelvreszelővel agyakat csiszolni. Ki érdemesebb: a költő vagy a technikus, aki minket anyagi jóléthez juttat? Mindketten. A szív vagy motor mind egy, a lélek ugyanaz, mint a hajtógép-furfang. • Egyenlők vagyunk. Munkástömegekben élő elvtársak: a test és szellem proletárjai. Csak együtt lehetünk boldogítói a világnak. • Hangozzanak föl marsunk dobbanásai. A szó viharok ellen mólókat magunk köré! Dologra! Üj munkát újabb követ. Az üres fecsegőkkel pedig malomba! A molnárok közé! Locsogásuk forgassa a malomkövet. Kassák Lajos fordítása Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám. És őszi éjszakán gondolj reám. és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyattfeküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán. Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal — búdul vagy élvedül — elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül. Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát. A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s — álmomban, s álmom után, tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj j-eám. Illyés Gyula fordítása Vitázó ifjúságunk ö, ifjúságunk sok vitája, viták estéje, éjszakája, kis nyájunk, hangos és konok! A szűk szobák, mint pokol égnek, tányérban cigarettavégek, almabor-gyöngyök, lágy fehérek íis padlizsán-pástétomok. Itt nincs kitérő a beszédben, borsos ének csattan epésen, a sportinges szobrász kezében füstöltkolbász, úgy hadonász. Itt a kis fellengzős diáklány — hajfonata ugrál a hátán — pálcát tör, ítél, csupa láz. Zongorasző segít a kedvnek, asztal dong, edények repednek, itt büntetlenül jót nevetnek azon, hogy a király pucér. Itt fontolgatják és bogozzák, mi volt a régi Oroszország, és hogy új útján merre tér. Itt öröm fűlik, harag éled, éj lesz, míg ki-ki hazaszéled. Játék? Dehogy: komoly dolog. Nincs hiába, hogy viták égnek, gúnyos éle van a beszédnek, s szomszédságában a kenyérnek almabor-gyöngyök, lágy fehérek és padlizsán-pástétomok. Az ismerős ismeretlen A hatvanas évek elején, nagyjából egy időben egy újfajta költői szó jelentkezésének lehettünk tanúi. A magyar költők közül ekkor váltak ismertté Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszinte emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra visszaadták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinokurov, Rozsgyesztvenszkij, Allen Ginsberg alkotásai is. Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Váci Mihály fordításában a Tartsatok kommunistá.nakt, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko akkor harmincas éveinek elején járt. S az idén — július 18-án — ötvenedik esztendejét tölti be. A mai szovjet . költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról emlékezünk meg. Szibériában, Zi- mában, egy kis falusi állomáson született parasztgyerekként. Tizennyolc éves korában bekerült a moszkvai Gorkij irodalmi főiskolára, s mire 1955-ben elvégezte, már két verseskötete látott napvilágot. A legkeményebb hidegháborús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a sűrítő publicitáshoz; a szikrázó vitakedvhez, a rímek, a képiek virtuozitásához. Amikor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovszkijról elnevezett téren — a föl jegyzések szerint vagy tízezer ember hallgatta meg ma- jakovszkiji módon deklarált verseit. A dek- lamáclót azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak, s a Moszkvába zarándoklók leg bensőbb érzelmeiket hallották tőle: új szavakat. Persze, voltak társai; Jevtusenko titka az, hogy pontosan és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legégetőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, hanem az emberiséget is. Olykor azonban túlságosan is magára vállalta azt, amit ő a költészet dolgának vélt, ám igazából a politika gondja. Mindjárt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a családtag aggodalmával. Sokat járt külföldön, Franciaországban, Spanyolországban, az NSZK-ban, az Egyesült Államokban. Nagy vitaesteket tartott. Ha provokálták, szikrázó élccel verte vissza. Amikor Elbert János Az új szovjet irodalom című tanulmánykötetben értekezést írt róla, az volt az első mondata: Lehet-e még újat mondani Jevtusenkóról? Utolsó mondata pedig: Ismerjük-e Jevtusenkót? Első verseskönyve 1951-ben, harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve jutottunk hozzá, akkor adták ki Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Azóta még kettő volt, de a harmadik, a Ballada a nekifutásról is csak válogatás, alig van benne új fordítás. Jevtusenkót még most sem ismerjük igazán. Tudniillik mi, magyarok, hiszen otthon változatlanul az egyik legnépszerűbb, legismertebb költő: évenként-kétévenként újabb és újabb könyvvel jelentkezik. A legutóbbi híradás: Óvoda címmel filmet ír és rendez a Nagy Honvédő Háború idejéből. (A forgatókönyv egyes részeit egyszerűen lemásolom abból a filmből, amely bennem él. Himnusz lesz azokhoz a gyerekekhez, akik a Nagy Honvédő Háború idején a hátországban éltek.) Jevtusenko ma, ötvenévesen ugyanazt folytatja, amit elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legnagyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy azt 1978-ban írta egy szófiai pályaudvari képkiállítás után, és amely most is emberi-költői gond, vállalni való: Nem látszólagos fegyverszünetre, tartós, elvi békére van szükségünk — minden nép ezt akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs magasztosabb vallás, nincs magasztosabb politikai meggyőződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Minden ember — szuperhatalom. S azt, amit ezután ír, vallásra, politikai meggyőződésre, államra való tekintet nélkül — hogy megismételjük Jevtusenko felsorolását —, valamennyi övenéves és minden éves költő, író elfogadhatja: S mi, földkerekségünk írói e szuperhatalom, az emberiség követei vagyunk. Rab Zsuzsa fordítása Régi világ — modern világ Hincz Gyula festménye (részlet)
