Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

1983. JÜLIUS 16., SZOMBAT Színházi levél Akárki története Hiszem, hogy \ Salzburg — hála ' csodálatos köz- ' ponti fekvésének, j építészeti pompá- \ jának, történelmi nevezetességének és nem utol­sósorban érintetlen hamvas- ságának — egyenesen hivatott arra, hogy az emberek soka­ságának, akik korunk véres borzalmaiból a művészet ad­ta megváltásra vágyódnak, zarándokhelye legyen. Épp ez a háború bizonyította be. hogy a színház nem a felső tízezer nélkülözhető luxusa, hanem sokkal inkább min-, denkinek nélkülözhetetlen tápláléka ... Mindazok, akik most egészen új rétegekhez közvetítik a művészetet, na­gyon nagy felelősséget vállal­nak magukra: tőlük függ, hogy az eljövendő emberiség szellemileg gazdagodjék ... Az idézet Max Reinhardt- nak, századunk egyik megha­tározó színházi művészének 1918-ban — tehát az első vi­lágháború befejeztének évé­ben —, Salzburg polgármeste­réhez írott leveléből való. Mint a fenti sorokból is ki­tűnik, a levél a tervezett sza­badtéri ünnepi játékokkal fog­lalkozik. Nem új elképzelése volt ez Reinhardtnak: amikor egy évvel korábban, 1917-ben emlékiratot nyújtott be a bé­csi udvari színházak igazgató­ságához, s abban egy Salz­burgban, illetve a patinás vá­ros melletti Hellbrunnban rendezendő ünnepi játéksoro­zat tervét vázolta, tulajdon­képpen egy régi dédelgetett színházformai koncepciót fo­galmazott meg. Reinhardtot évek óta érdekelte, miképp lehetne a színházat nagy né­zőtömegek számára is hozzá­férhetővé tenni. Kísérletei, melyek például cirkuszi sátor­ban zajlottak, természetesen nemcsak formailag hoztak újat a színházművészetben, haném .tartalmilag is új, prob­lémákat vetettek fel. A meg­merevedett, barokk tradíciójú úgynevezett kukucskáló szín­pad (Guckkastenbühne) elleni tiltakozás végső soron a szá­zadelő nagy művészeti forra­dalmainak sorába kapcsolódó aktus volt. S még tovább gon­dolva: Reinhardt, az aréna­színpaddal és a szabad térre helyezett játék gondolatával lényegében az ókori görög színház formáihoz nyúlt visz- sza, de a tömegek számá­ra szervezett színház gondo­lata is ehhez a tradícióhoz kapcsolódott. Nem valamifé­le rekonstrukcióról volt per­sze szó: Reinhardt pontosan tudta, hogy a görögség világa és a nagy világégés utáni Európa világa mennyire kü­lönbözik egymástól. Ami a kettőben közösnek látszott, az eqvben a különbözést is jelen­tette: a szabad tér és a tömeg­nek játszott színház azonos volt, de formailag és főleg tartalmilag már szó sem volt azonosságokról. Mindenesetre az először a hellbrunni kas­tély parkjába tervezett nagy ünnepi színházat Reinhardt még zárt épületnek képzelte, hasonlóan a Berlinben 1919- ben a Schumann cirkusz épü­letéből színházzá átépített Grosses Schauspielhaushoz, mely az ő elképzeléseit való­sította meg. Azután, - mikor a hellbrunni tervekre nem került pénz. .felmerült a leg­kézenfekvőbb megoldás: nem egv zárt épületben kell imi­tálni a szabad teret, . hanem meg kell keresni azt a hely­színt. amelv nagy befektetések nélkül is alkalmas egy szabad­téri játék előadására. S miután Reinhardtot szorosabb szálak is fűzték a valóban cso­dálatos Salzburghoz — meg­vásárolta ott a leoooldskroni kastélyt — úgv gondolta, hogy elképzeléseit kitűnően megva­lósíthatja a patinás város va­lamely terén. A Dóm tér mutatkozott er­re a legcélszerűbbnék. E tér­séget a hercegérseki palota, a Szent Péter kolostor szárnyai és az 1628-ban felépült Dóm határolja. Barokk architekto­nikájának egysébe. természet­től való jó akusztikája, vi­szonylagos zártsága lehetővé tette, hogy ott kialakuljon egy szabadtéri színpad. A tervekből 1920. augusztus 22-én lett valóság. Ekkor ke­rült színre az a mű, mely azóta is évente szerepel a salzburgi ünnepi játékok mű­során, a Dóm téren: az Akár­ki, vagy ahogyan sokan a né­met címéről ismerik: a Jeder­mann. Ez megint egy volt Reinhardt zseniális ötleted kö­zül. A Jedermannt ugyanis 1912-ben már bemutatta egy­szer Berlinben, a Schumann cirkuszban, de az előadást ak­kor — ha meg nem is bukott —, sikernek semmiképp sem lehetett nevezni. (Érdekes mó­don a Reinhardt színház 1912-es budapesti vendégjáté­kán a Jedermann nagy szak­mai és közönségsikert aratott.) Nos, ezt a darabot, melyet el­sősorban az angol moralitás- játék, az Everyman felhasz­nálásával írt a korszak egyik legfoglalkoztatottabb színpadi szerzője, Richard Strauss ope­ráinak librettistája, a bécsi Hugo von Hofmannsthal, a salzburgi Dóm tér és a tér közönsége befogadta. Rein­hardt szándékosan nem élt a tőle korábban megszokott szinte barokkosán gazdag lát­vány- és tömeghatásokkal. Itt a drámára koncentrált, mond­ván: Minden, ami Jederrrian- nal történik, közhely. Hogy a gazdag embernek meg kell halnia, hogy pénzét elveszti, hogy szeretett asszonya és a barátai elhagyják, hogy roko­nai elfordulnak tőle — ezek mindennapi életünk esemé­nyei. Mindezt el kellett vá­lasztanunk a nézőtől stilizált szcenírozás segítségével. Csak egy stilizált színpad teremt­hette meg a szükséges távol­ságot a néző és az előtte le­játszódó események között. Így hát egyszerű deszkapó­diumot állítottunk a Dóm elé, s azon játszottunk minden kellék nélkül, teljes nappali világosság mellett. A színpad, a deszka, amelyen játszunk, teljesen csupasz, a nézőnek magának kell elvégeznie azt a koncentrálást, amelyet tőle kívánunk, s amelyet a szín­pad néhány évszázada elvesz­tett". Reinhardt azonban nem ta­gadta meg teljesen önmagát: belejátszatta — legalább hang­hatások révén — az előadásba a salzburgi környezetet is. Megszólalt a Dóm hatalmas orgonája, felzúgtak a salzbur­gi harangok, a környező templomok tornyaiból és a tér fölé magasodó Vár bástyáiról kísérteties kiáltások hívták a halálba Jedermannt. Sajátosan keveredett ebben az előadás­ban a görög szabadtéri szín­ház, a középkori moralitás- játékok meg a modern szín­házkoncepció számos vonása. alzburg ünnepi játé­kai megszámlálhatat­lan nyári szabadtéri játék mintájául szol­gáltak szerte Európában. Ma­ga a Jedermann is népszerű lett: sok színház és szabadté­ri színpad bemutatta: 1926­ban nálunk is játszották. Hit­ler uralomra jutása után azon­ban a Jedermann indexre ke­rült. A nácik nem szerették az erkölcsi tantörténeteket. Az Akárkit most a 25. év­adját jubiláló Körszínház játssza. Erről az előadásról legközelebb. Takács István S' Építészeti alkotóműhely Ráckevén Megőrizni az emberi léptéket f Igazi alkotóműhely volt ^ az elmúlt napokban Rác- í; kévén a Savoyai-kastély. A ^ belépőt mindenütt — a kö- ( zös helyiségekben, s a háló- szobákban is — hatalmas, ^ szétterített tervrajzok, rác- ^ kévéi térképek, gyermek- ' rajzok fogadták. Szorgal- ^ másán dolgoztak a nemzet- (j közi építész alkotótábor ^ résztvevői, akik a világ £ minden tájáról sereglettek ^ itt össze. Volt közöttük ja- j pán és jamaikai, vietnami ‘f, és angol, finn és német meg francia. Persze magyarok is szép számmal. A Buda­pesti Műszaki Egyetem és ^ a külföldi építész iskolák ^ diákjai tizennégy hazai és ^ külfödi mester irányításá- ^ val dolgoztak azon, hogyan £ lehetne Ráckeve fejleszté­sét a legszebben, s a leg- í gazdaságosabban elősegíte- ni. Három Jő területen tevé­kenykedtek. Miután a járási székhely jellegzetes kultúrájú­nak tekinthető a Duna men­tén, s számos műemlék épüle­te is van, a helybéliek öröm­mel fogadtak minden olyas javaslatot, amely o fejlesztést a műemlékjelleg megőrzésé­vel hajtaná végre. Ugyanakkor az Aranykalász Tsz mintegy százhúsz csalód számára szeretne olyan háza­kat építeni amelyek mellett a háztáji gazdaság is helyet kaphatna. Ehhez is készítet­tek terveket a szeminárium hallgatói. A harmadik fontos terület az üdülőövezet fejlesz­tése. Dióhéjban Vékony, • energikus mozgású, ősz hajú idős férfivel ismer­kedem meg. — Schimmerling Andor va­gyok — mutatkozott be, s ha nem tudnám, hogy Párizsból érkezett és hegyvpöt éve .nem? járt Magyarországon, minden bizonnyal föl sem merülne bennem, hogy nem a Buda­pesti Műszaki Egyetem egyik tanárával beszélek. Tizenhét éves kora óta él a Montpel- lier-i Építészeti Egyetem pro­fesszora, a Le Carré Bleu cí­mű építészeti lap főszerkesz­tője Párizsban. — Tudja, annak idején sem sokat jártam Budapesten. Vi­déki, temesvári srác voltam, s nagy esemény volt az éle­temben, ha a fővárosba utaz­hattam, de azért emlékeim vannak. Az emberek ma is épp olyan találékonyak, jó ke- délyűek, mint akkor voltak, a pesti viccek még ma is vál­tozatlanul megnevettetnek. Öröm számomra hogy itt le­hetek, s az egyik legkelleme­sebb meglepetés, hogy az itte­ni fiatalokat ugyanazok az építészeti problémák foglal­koztatják, mint amelyekről ná­lunk vitatkoznak a francia építészek. Nem kellett tehát új ötletekkel jönni, mert ezek az ötletek már itt Ráckevén sem számítanak annak. Élve­zet volt ebben a szépen res­taurált barokk kastélyban dolgozni, amely rendkívül al­kalmas az olyan összejövete­lekre, mint amilyen ez volt. Megismerkedtünk Ráckeve Készülnek a tervek A gyulai Várszínház rendezvénysorozatában mulatták be Illyés Gyula: Szélkötő Kalamona c. mesejátékát Girlcz Mátyás rendezésében. A ké­pen: Felkai Eszter, Csiszár Nándor és Szabó Zsuzsa Schlmmerllng Andor Párizsból ér­kezett Trencsényi Zoltán felvételei gondjaival, amelyek dióhéjban az építészet általános problé­mái is. Nekünk új módszere­ket kell kitalálni a ma és a holnap kérdőjeleire. Persze, ezek nem azonosak a húszas évekbeliekkel, de az alap, a kiinduló pont ugyanaz. Személy szerint engem is foglalkoztat a régi városok fel- támasztása. A múltnak ugyan­is vannak bizonyos mintái, olyan oldalai, amelyeket ót lehet helyezni a modern élet­be is. Ami a legfontosabb: nem szabad a modern város­nak gigantikusnak lennie, meg kell őriznie az emberi mértéket. Rajzoltak — Ezek szerint a napok ter­vezéssel, kirándulással teltek. Esténként mit csináltak? — Előadásokat hallgattunk, hiszen mindenki beszámolt a saját kutatásáról. Különféle nézetek hangzottak el, de ab­ban valamennyien egyetértet­tünk, hogy nem használtuk ki az építészetben a technikai le­hetőségeket. Emberhez méltó iparosodásra gondolok, ahol megőrizzük a humánus lépté­ket, ahol a technika csakis eszköz és sohasem cél. — Önök a termelőszövetke­zet lakótelepének tervezésével foglalkoztak. Mi volt a fő szempont, amit figyelembe vettek? — Mindenekelőtt az itt élők­kel beszélgettünk, hiszen nem mindegy, hogyan érzik magu­kat a közvetlen környezetük­ben. Jártunk gyerekek között, akiktől megkérdeztük, mi­lyennek képzelik el lakóhe­lyük jövőjét, s le is rajzoltat­tuk velük. Felmértük a város struktúráját és a már megle­vő tervet figyelembe véve ja­vasoltunk változásokat a vá­rosi szerkezet diszpozíciójá­ban. Folytatják Végigjártuk a rögtönzött ki­állítást. Látnunk olyan tervet, amely egy régi magtárat ala­kít át öregek klubjává — egy vietnami diák készítette. Ro­mantikus, költői felfogást tük­rözött két osztrák fiatal el­képzelése a kialakítandó üdü­lőterületről. A társas üdülő- szövetkezet építkezéseinél pe­dig a napenergiát kívánják hasznosítani. Ez utóbbi ötletnél találkozott a természet, a lo­gika és a technika, mert Rác­keve és környéke azzal dicse­kedhet, hogy egyike azon terü­leteknek, ahol a legmagasabb az országban a napsütéses órák száma. — A kastély megtelt élettel ezekben a napokban — mond­ta elégedett mosollyal Raffay Béla, a járási hivatal elnöke. — Ami itt történt, az építé­szeti vonalon megfelelője a nemrégiben rendezett nagy sikerű budapesti képzőművé­szeti kiállításnak, a Tisztelet a szülőföldnek címűnek. A meghívott építészek, akik a világ négy tája felől érkeztek hozzánk előadni, segíteni, va­lamennyien magyar szárma­zásúak. Itteni munkájukkal hozzájárultak értékeink föltá­rásához s ötleteikkel új színt adtak építészeti szemléletmó­dunknak. Szeretnénk, ha en­nek a kezdeményezésnek a jö­vőben folytatása lenne, hiszen sok feladatunk Van még, amelynek megoldása ilyen módon is megközelíthető. Két év múlva kerül sor ismét a nemzetközi szeminárium ren­dezésére. Akkor a most meg­ismert mesterek visszatérnek hozzánk. Széretnérik, Wá ad­digra terveik közül néhányat már megvalósítva látnának. Ennek van reális alapja, mert most készül Ráckeve általános rendezési terve. Körmendi Zsuzsa Az üzenetliozó A váci Görög templom kiál­lítótermében Marosits István szobrai láthatók. A művész neve nem ismeretlen a tarlat- látogatók előtt: évtizede a be­ton szobrászati alkalmazását keresi. Felállított plasztikái, emlékművei tömbszerűségük­kel, igényesen megmunkált fe­lületeikkel hatnak. Marosits nagy formátumú alkotó, esz­merendszerekben gondolkodik. Szobrai ekként nemcsak vala­minek vagy valakinek a plasz­tikai értelmezését jelentik, sokkal inkább azok tartalmi expozícióját. Nála előbbre való a kifejezésmód gazdasága, mint annak a meghatározása, hogy hány figurás lesz a kom­pozíció. Marosits szobrai — az arasz­nyitól a több méteresekig — önálló erőtérrel rendelkeznek. Megkötik a nézőt, mert olyan világot árasztanak maguk kö­rül, amelyek egy tudatosan fel­vállalt életformát, egy megküz­dőit emberi tartást, egy min­dig újat kereső és akaró férfiúi modellt tükröznek. Ezek a drá mák nem a szobrok felüle­tének a megmunkálásából fo­kadnak. Ezeknek a szobrok­nak szívük van, kitapintható artériájuk. Éppúgy éreznek, je len vannak közöttünk mint al­kotójuk, s azok, akik a közös­ségi feladatokat nem azért vál­lalják, hogy felfigyeljenek rá­juk, elismerjék őket, hanem azért, mért minden közlés kikí vánkozik belőlük, nélküle élni nem tudnak. Ez a vállalás követhető nyo mon az Ütőn című nagyméretű szobor létrás alakjában a ter­mészettudós tenyérnyi nekife- szülésé'aen, a Nemzedékek egymásra támaszkodásában, A tűzszerész emlékének megidé- zésében. Az írástudó a felelős­ség emlékműve, a Primavera a szépség megindítója, Marosits virtuózán bánik a legkülönfé lébb anyagokkal. Tárlatán meg­található az ötvözött alumí nium, a fa, a bronz, miként a lemez is. Nemkülönben gondo­latainak folytatásaként a vers, a rajz és a zene, amelyeknek az együttese teszi őt olyan em­berré, akiből több üzenethozó is elkelne ezen a földön. M. Zs. Nemzetközi Orgona verseny Liszt Ferenc emlékezetére immár másodszor, szeptember 3. és 15. között rendez hazánk­ban orgona versenyt a Nemzet­közi Zenei Versenyek és Fesz­tiválok Irodája. A verseny helyszíne Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola nagyterme lesz. Az elődöntőket szeptember 4—5—6—7-én, a középdöntőket 10—11-én, a döntőket 13—14-én tartják. A díjkiosztó ünnepségre és a gá­lakoncertre szeptember 15-én kerül sor, szintén a Zeneaka­démián. Tv-FIGYELŐ' KlilpoJíika. Külpolitikai nagyheteket rendez mostaná­ban a televízió. Egyre-másra olyan remek riportok, exkluzív — tehát csak a Sza­badság térről érkezett mun­katársaknak adott — inter­jú^ kerülnek a képernyőre, hogy elkáprázik a néző: hon­nan hirtelen ez az áradás. Nyilván egyrészt onnan, hogy — Berzsenyivel szólva — mostanában megintcsak Forr a világ bús tengere, oh magyar!, tehát bőven akad­nak kamera- meg mikrofon­végre kapható események. Másrészt meg onnan, hogy olyan hozzáértő szakemberek járják az MTV képviseletében a valóságos és a politikai harctereket, akik ha már egyszer eljutottak a csatáro- zók köreibe, nem akármilyen felvételekkel akarnak haza­térni. Mondanunk sem kell, hogy a szóban forgó hírgyűjtők kö­zött Chrudinák Alajos az első. Ügy röpködött ő a közelmúlt­ban a különböző arab poli­tikusak meg katonák között, akár egy utazó nagykövet, azzal a különbséggel, hogy ezt a csendes szavú, a tér­ség legapróbb rezdüléseit is ismerő férfiút nem kötik a diplomáciai udvariasság for­maságai. Mert ha kötnék, bi­zonyára nem úgy társalgott volna a libanoni miniszterel­nökkel, hogy az enyhén szólva is kijött a sodrából, közöl­vén, ha tetszik, akkor el is lehet dobni azt az egész nyilatkozatot. S más beosz­tásban dolgozva ugyancsak nem tehette volna meg, hogy két közömbösebb mondái között csak úgy megemlíti hogy Asszad szíriai elnökkel beszélgetve egészen más ada­tokat hallott 6 Libanon vé­delmi rendszeréről. Egy-egy ilyen eszmecseréje tehát egy­szerre kemény szópárba}, s alkalmasint — mint most is —, leplezetlen emberi drá­ma. Beteg ember vagyok, ne­kem gyógyszer kell! — hall­hattuk El Vazzan indulatkitö­rését, s ennél őszintébb és könyörgőbb panasz még alig­ha iktatódott ilyesféle politi­kai megnyilatkozásokba. A csütörtök esti Panorámá­ban láthattuk ezt a Chrudi- nák-féle interjút. Címek. Hanerrj ha már le­íródott ez a legfrissebb kel­tezésű műsorcím, mármint az Objektív, nehéz szó nélkül hagyni. Hogy miért? Nos, azért, mert már megint egy nem magyar elnevezéssel so­roltak be egy föltehetőleg hosszan futó beszámolócsok­rot. Pontosan úgy döntöttek a keresztapák, mint amikor hajdan kiötlötték a Panorá­mát, a Periszkópot, a Stúdiót, a Reflektor szerkesztőséget, majd annak természetesen a Magazinját —, hogy az egyéb, szintén nem finnugor eredetű nyelvünkön elnevezett más látnivalókat ne is említsünk. Miért van ez így? — tuda­kolja jobb híján önmagától a jámbor előfizető, aki tétova válaszát kétféleképpen fogal­mazhatja meg. Tehát egyrészt azért fogadtatnak el ilyen jel­legű címek, mert azoknak a fülét, akik hivatalosan rájuk bólintanak, egyszerűen nem bántják. Másrészt meg eset­leg azért, mert ha efféle, nemzetközileg is érthető szó­pecséttel látják el őket, köny- nyebben lehet felkínálni azo­kat más televízióknak. Rossz beidegződés, illetőleg remény­beli kacsintgatás a határain­kon túli piacokra — egyéb magyarázat nemigen kínálko­zik. Akácz László

Next

/
Oldalképek
Tartalom