Pest Megyei Hírlap, 1983. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

1083. JŰNIUS 18., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Törő István­Látomás Nagyanyám csoszog át a mezőn, húsz éve halott nagyanyám, ribiszke pirosló ruhája s illata már a földön körbeér, agyam szétfeszíti a képzelődés, táj vásznain tavaszok fénylenek, derekas nappá tupírozzák a vaskos magányú képeket, napsugarakon nőttem fel, ezerévnyi egy dicséret, iszom fák hajnalszagú leheletét, kontyba-fészkeit fagyöngyökként élősködnek már bennem az évek is, mint antitestek, befogadnak, vagy kivetnek — nem ülök fényes orgiákat, elhatározásom megfutamíthatatlan, szavak gyűrűznek elém, feltérképezik halott lényed, alkotó csillag vonzásában, lábnyomaidon járva, arcvonalad már elmosódik, keresem még fény-futásnyit, keresem gyermekeim akaratában, rongypalástjaiban vénülő éjszakának, kakaós-omlós kalács izét a frissen fejt tejben. Marafkó László•• A tét különleges V alahányszor felpillantottam a könyvből, félmosollyal engem nézett. Már-már azt hittem, nem is hajlandó leplezni az egyne­műek iránti vonzódását. Hogy ne kelljen állnom a pillantását, kinéz­tem a vonatablakon: mintha meg­dermedt viaszcseppek borították volna be az üveget, kívülről úgy verte be az eső. — Szintén Sopronba? — s meg sem várva válaszomat, mint felhú­zott zsilip után a víz, ömlött belőle a szó. — Én ott veszem át a csopor- tomot. Osztrákok, velük könnyű dolgom lesz. Legalábbis rajtam nem múlik, négynyelves vagyok, angol- németoroszlengyel, de persze, én kitehetem a lelkemet, ha a fogadó helyeken megint olyanok lesznek, mint a múltkor az amerikaiakkal. Reggel a velencei öbölben lát nyitottak a helyi takarékpénztár­ban, s mikor a korona értéke erősen romlani kezdett, tőkéjüket befektet­ték a piliscsabai fakereskedésbe. Tel­ket vettek és lassan megkezdték az építkezést. Nem volt akkor munka­képes ember a faluban, aki ne dol­gozott volna rajta valamit. Tíz ke­mény év után — közben a csoport országos hírnevet szerzett — 1930. szeptember 14-én felavatták a Tiny- nyei Népházat két népszínmű elő­adásával. Ide kívánkozik egy „apró­ság”, a nem éppen koszorús színpadi szerző távirata: Gyimesi vadvirág előadását szerzői jogomnál fogva megtiltom, amíg nem küldenek 500 koronát, sürgönyválaszt! Mit tehet­tek volna? Küldtek. A TMT évente több darabot is be­mutatott, műsoron szerepelt a Hu­szárkisasszony, a Nem élhetek mu­zsikaszó nélkül, a Marica grófnő a Vén bakancsos és fia, az Obsitos, a Liliomfi és még legalább harminc népszínmű, illetve operett. Bárki mondhatná: gyenge választék, de ezeket a darabokat szerették a falu­beliek, akik eltartották saját néphá­zukban a saját együttesüket. Talál­kozni kellett a kínálatnak az igé­nyekkel. Ráadásul a feleségüket, fér­jüket, gyerekeiket tapsolták az em­berek. A sikersor — kisebb kénysze­rű kihagyásokkal — az ötvenes évek közepéig tartott. Egy épület újra éled További idézet a helytörténeti írásból: ...valahogy mind ritkáb­ban volt előadás, egyszer aztán azt vettük észre, hogy a Déryné Színház autóbusza kívülről hozza nekünk a színészeket... mégsincs többé soha már az az izgalommal fűtött varázs­lat, amikor a mieink játszottak.., Minden jóban van valami rossz... fiataljaink Pestre járnak korán ... nemzeti ünnepeken az ifiklub tagjai előadnak még egy-egy jelenetet, de csak papírból... — ez tíz éve volt. A népház mai neve: művelődési Azt írta az utasítás: „Reggeli, utána kilovaglás a ménes lovain.” Hát a reggeli a pincénél kezdődött volna egy kupica pálinkával, utána rántot­ta. Az idős amerikai hölgyek csak beleszagoltak a kupicába, s fordul­tak is kifelé, de volt, akinek már a pincelevegőtől elege lett. Meg is maradt a harminc adag reggeliből a fele. De ezzel még nincs vége. Megyünk az istállókhoz, elő is ve­zetnek egy fehér, türelmes jószágot, az első, vállalkozó szellemű ősz asz- szonyt feltuszkolják rá, aztán séta körben az udvaron. A csoport jó­kedvűen nézi, de egyre-másra kér­dezik: hol a többi ló? A lovász bi­zonygatja: „Kivágtatott a ménes. Mondja meg nekik, hogy erre egész­ségügyi okokból van szükség.” Mon­dom, de negyed óra múlva már tü­Labda a falhoz Vlatthy György festménye otthon és helyet ad a könyvtárnak Is. Utcára néző formáját megőrizte, de néhány héttel ezelőtt nagyon meg­szépült. A Piliscsabával közös taná­csú község felújította, s ki is bőví­tette. Futotta a tanács költségvetésé­ből arra, hogy lebontsák a régi gond­noki lakást, s helyére klubszobákat, szakköri helyiségeket építsenek. Kor­szerűsítették a világítást, a fűtést, új függönyt kapott a Színpad, festettek, mázoltak, lambériáztak — ha nem is újra, de jobbra — kicserélték a nézőtéri székeket is. Még tart a ren- dezkedés, a második honfoglalás, de már kölcsönöz a könyvtár, a szakkö­rök is visszajönnek fokozatosan a ré­gi falak közé. A népház valóban ott­hon lesz. Vitathatatlan: a közös tanács pén­ze nélkül nem szépíthették, bővít­hették volna Tinnye közösségi épü­letét. De a teljességhez tartozik az is, hogy ismét voltak a faluban vállal­kozók, akik első szóra mentek segí­teni, akik felajánlották társadalmi munkájukat. Akadt közöttük kisipa­ros, téesz-tag, asszonyok a Kézmű­ipari Vállalat helyi üzeméből, ingá­zó lányok-fiúk az ifjúsági klubból és persze sok-sok diák. A művelődési otthon vezetőjét és a könyvtár igaz­gatóját talán nem is szabadna emlí­teni, hiszen csak tették a dolgukat. A dolgukat? Mindvégig nehéz fizi­kai munkát is végeztek. Is? Igen, mert abba sem tudtak belenyugodni, hogy a közel egy évig tartó tatarozás alatt szüneteljen a közművelődés. Tóth Jánosné tanárnő, a művelő­dési otthon tiszteletdíjas vezetője a lakásán fogadta minden próbán a ci- terazenekart, otthont adott a zongo­raóráknak is, az iskolában keresett átmeneti helyet a bábszakkörnek, az ifjúsági klubot viszont a társadalmi munka tartotta össze (most meg is lesz a jutalmuk: szép önálló helyisé­get kapnak a művelődési otthonban). Valkó Béláné könyvtárosra már rosszallóan néztek az építők, mert A szomszédasszony csengetett. Az arca egészen fel volt dúlva, szinte lángolt. Már amennyire a folyosói gyönge lámpafényben, így estefelé, látni lehetett. A szemei megnagyob­bodtak, és a szája félig nyitva volt, hogy rögtön mondhassa a mondóká- ját, amint feltárom az ajtót. Mond­ta is. — Most már szólnom kell — kezd­te köszönés helyett —, mert a gyere­kei a falhoz dobálják a labdát, és folyton puff!, puff! csak ezt hallom a konyhában. Hiába szólok nekik, újra csinálják. Most már... ugye... — Nahát! — mondom —, mert jó szomszéd akarok lenni, s mégiscsak bölcsebb békében élni egy tízszintes házban ötszázadmagammal, mint folyvást perlekedni. — Ne tessék haragudni! Majd én beszélek velük. — S már megyek is le#az utcára dühösen, felajzva. Büdös kölykök! Hát nem megmondtam, hogy ne dob­ják a falhoz a labdát! Hogy ne za­varják a lakókat! Nem értenek a szóból. De a lépcsőfordulóban már lassítok, érzem, nyugodtabb ritmust ver a szív, és a tüdőnek sincs szük­sége annyi levegőre. Dühöm ernyed. Az emlékezet előhív egy régi ké­pet. A kisfiú egy vidéki ház falánál labdát dobál, s az pattog a vakola­ton. Mert jó játék volt kettesben a fallal: labdádat dobod a merev amíg csak lehetett, nem hagyta abba a kölcsönzést. Mikor már a világítást is kikapcsolták, akkor (csak az elekt­romosok utólag meg ne büntessék!) az ablakon át, a szomszédból kért „kölcsön-áramot”, s megtartotta a könyvtári irodalomórát. Megtérült a befektetés: a kényszerű zárvatartás ellenére alig csökkent a tavalyihoz képest az olvasók száma. Megtérült abban is, hogy a diákok rengeteget segítettek a hétezer kötetes biblioté­ka ki- és visszaköltöztetésében. Tinnye csak példa Közhely már, hogy a számokkal nem tudjuk mérni a közművelődést, mégis folyamatosan rászorulunk a statisztikákra. Most is. Tinnye ezer­kétszáz lakosa közül valamivel több, mint 250 rendszeres olvasó van, és nagyobb részük felnőtt. Ebben a már említett jóbarát szerinti már-már ta­nyává sínylő faluban ötven százalék­ban jobb az olvasási arány, mint a megyei átlag. A lakosság egyötöde (ez is jó arány) rendszeresen bejár a művelődési házba. Pontosabban bejárt egy rossz arcot mutató intéz­ménybe eddig is ... Tinnye enyhén fogyatkozó társ­község. Közintézménye a máig be­szakadt tetejű kocsmán, bocsánat, cukrászdán kívül csak kettő van: az általános iskola és a művelődési ház a könyvtárral. Munkaalkalom alig található, az émberek ingáznak. Még­is van sajátos tartásuk a tinnyeiek- nek. Mondatfoszlányok pattannak az emlékezet felszínére: Azért a mi fa­lunk mindig adott magára — ezt az utcák, a házak is igazolják; A küsz­ködéssel magunknak tartozunk — ennek fedezete a jó értelemben vett érzékenység és igényesség; Lehetne itt még sok újat kezdeni — lehet, ha például az egykori amatőr színész­csapathoz hasonlóan kamatoztatni tudják a fiatalokban meglevő kész­séget, KRISZT GYÖRGY anyaghoz, s lesed, hogy az hova pat­tintja vissza. De itt? Egy lakótelepen? Itt még­se járja! Meg kell érezniük a gyere­keknek, hogy ezek a falak nem ilyesmire valók. Itt nincsen udvar, a játszótér is messzebb — mást és másképp kell játszani. Megszokhat­ták volna már, hiszen négykézlábas koruktól kezdve mást sem hallanak a lakásban, mint hogy halkabban, csendesebben létezzenek, ne trap- poljanak, ne- kiáltsatok, alattunk, felettünk, mellettünk emberek él­nek. És most tessék! Falhoz dobál­ják a labdát! Ismét sietek. Ezt egyszer és min­denkorra meg kell beszélni velük. Majd dühös leszek, és tele haraggal, hogy lássák, milyen rosszat művel­tek megint. Felelősségre vonom őket. És elveszem a labdát... A labdát? Milyen jogon? Hiszen gyerekek. Ki fosztja meg őket az örömeiktől? Ki veheti el a nekik tetsző játék lehetőségét? Űrhajók repkednek a fejük felett, négy keré­ken gurul az emberiség, egy szobá­ba rántja a világot a televízió, és akkor én a gyerekektől elvegyem a labdát? Amikor már annyi szemé­lyes tér, saját terület sem jut nekik a világból, ahol egy cigánykereket vethetnének? Nono! Csak ne essem túlzásba! Még a végén én fogom majd a szomszédasszony konyhafalához rug­dosni a labdát, úgy belelovalom ma­gam a gyermekek védelmébe. Azért annyira nincs igazuk. A békés egy­más mellett élés technikáját már most meg kell tanulniuk: türelmes­nek kell lenniük, hogy mások hoz­zájuk türelmesek legyenek. S hogy ez egy lakótelepen emberfeletti erő­feszítésbe kerül? Különösen a gye­rekek számára? De — azt mondják — csak ezzel az építési móddal ke­rülhet sok ember feje fölé (és talpa alá) fedél. S ez fontos szempont, ha igaz. — Fiúk! — kiáltom. — Kész a va­csora! — S mikor odaérnek, szomo­rú a hangom: — Miért dobáljátok folyton a falhoz a labdát? A szom­széd néni szólt... — Hova dobáljuk? — szakít félbe a szemtelenebbik, a kisebb, és míg a válasz ott vibrál a rovartetemek­től mocskos Iámpaburák körül, el­megyünk vacsorázni. nógrádi gabor relmetlenek az amerikaiak, mert unalmas, hogy egyetlen ló kocog körbe a szalmával meg trágyával telehullajtott udvaron. Kérdem a lovászt, „hány tagú” az a ménes. Néz rám, mint a falu bolondjára, s kifakad: „Ménes? Rég ott nyerít már valamennyi a városi lóhúsbolt- ban. Ez a paci maradt meg mutató­ba.” Csakhogy az irodánkkal kötött szerződésben benne van a lovaglás, szóval hazudhatok én ménest, meg magyar virtust. Aztán jön az ebéd: birkapörkölt meg két-két deci bor, fehér Is, vörös is. De hát, aki nem evett birkát, annak a gőzéből egy szippantás egy életre is elég. Ha meg nem eszik, akkor ugyebár mi­nek körbehordozni a borokat. No, megyek az igazgatóhoz, hogyan is képzelték ezt. Az meg húz félre, és nyomkod a kezembe egy díszes, csi­kóbőrös kulacsot, hogy tegyem csak el, ajándék. Mondom neki, mi a jó­fenét csináljak én vele a stílbútoros lakásomban, erre más hangra vált, s panaszolja bűnbánóan: a téesznek a kialkudott összeg, az embereknek meg az az üzlet, ami megmarad a csoportok után. „Mondja kedves ba­rátom, mit szólna, ha én mindezt csak úgy megemlíteném a nagyfő­nöknek, akivel együtt jártunk fej­tágítóra, mert régi motoros vagyok én ebben a szakmában”, mire szo­rongatja a vállamat, „csak azt ne te­gye!”. Azt csak magának mondom, hogy az a nagyfőnök nem kitalálás, fiatal korunkban együtt jártunk egy tanfolyamra, persze, akkor még ő sem volt olyan magas polcon, de hát már akkor olyan ember volt, hogy mindig magolt, merthogy min­den percet ki kell használni. Egy­szer meg csak olvasom, hogy kine­vezték. Egyébként, ha azt hinné, hogy a téeszeket szapulom, téved, meg le is tagadnám, mert a városi étteremben meg a múltkor mit lá­tok: az ebédnél a harmadik, a desz- szert hiányzik. Kérem az üzletveze­tőt, megint jön a nagyfőnök adu, intézkedik is rögtön, erre meg a sü­temény helyett fagylaltot hordanak körbe, amikor kint mínusz két fok van. Persze, régi motoros vagyok én, tudom, mi kell a turistának. Termé­szetesen attól függ, . honnan jött, „innen” vagy „onnan”. Mondtam is a múltkor az egyik fiatal kollégá­nak: „Hagyd el azokat az emlékmű­veket, láttak ezek annyit belőlük, hogy a legszívesebben elszaladná­nak. Hanem azt figyeld meg, hogy csinálom. Érdekli önöket a kultúr- program?” Általános helyeslés. „No, akkor megmutatom a legolcsóbb üz­leteket.” Éljenzés, taps, a végén még külön meg is köszönték. Aki meg „onnan” jön, annak hiába mutogat­nám az emlékműveket azt sem tud­ják, ki fia, borja volt a megboldo­gult. A Savoyai Eugén, az más! Ott jöhet a szöveg, azt Európában is is­merték, hozzá lehet keverni egy kis magyar történelmet. Látom, hallgat, pedig elhiheti, régi motoros vagyok a szakmában. De azért egyet mond­jon meg: én csak-csak helyre rakom a dolgokat, de mit mondjak a fiam­nak? Aki látja és kérdez... C sak a vonatkattogás hallatszott. Hogy a fia kérdez, az rendben volna, de hogy ő, aki ugyanar­ra több választ is tud? Hogy a fiá­nak — aki se nem „innen”, se nem „onnan” jött, hanem itt született — melyik változatot mondja? Sopronig lesz egy nehéz órám. ö nem is sejti, mivel láncolt beava­tottá. A téttel, hogy a számomra isme­retlen fiú „apja fia” lesz vagy sem. Látkép Bényi László tusrajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom