Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
KI* iwcrtt 1983. M* TUS 31.. «Színházi levél Ismeretlen világok mint a modern szovjet ember etikai és politikai kötöttségei. Es csodálatosan érzékeny kapcsolatokról tudósít ez a könyv az ember és a természet, az ember és az állatok között. Edigej még olyannyira benne el a sivatagok természeti környezetében, hogy személyiségét alapvetően befolyásolja ez a kapcsolódás. És olyannyira közvetlen társa még egy ne- mes_ tulajdonságokkal rendelkező állat — Karanár, a teve —, hogy adódnak pillanatok az életében, amikor csak ennek az oktalan állatnak tud vallani legbensőbb drámájáról, legelviselhetetlenebb szenvedéseiről. S mindezek fölött ott lebeg egy majdnem utópisztikus sík is: a szovjet—amerikai űrkutatásnak már a Földön kívüli, a galaktikába irányuló programja, mely váratlanul drámai fordulatot vesz: idegen világok élőlényei akarnak kapcsolatot teremteni a Földdel, és a Föld, óvatosságból, taktikából, az ismeretlentől való félelem miatt — nem válaszol. Az emberiség történelmének, nagy lehetősége múlik el itt, miközben lent a Sárga Homok naptól égő buckái között Edigej az ősi temetkezési helyre viszi barátja, az öreg Ka- zangap tetemét, ám nem adhatja meg neki a hagyományok előírta végtisztességet, mert a temetőt zárt területté nyilvánították; ott rakétatelep és új város épül majd. Megrázó, felkavaró regény Ajtmatov könyve, különösen ha hagyjuk magunkra hatni es el tudjuk felejteni európai reflexeinket és előítéleteinket. Olyan kultúráról és civilizá cióról ad hírt, mely ősrégi, de ma is elevenen él, és konfliktusai épp abból erednek, hogy erősebb annál, semmint hogy ellenállás nélkül behódoljon téves elképzeléseknek, és bürokratikus, az embert csak kartotékadatként ismerő ap- parátcsíkoknak. K észséggel elismerem, hogy a Thália Színház regényadaptációja (a nemrég elhunyt Elbert János utolsó munkája) távolról sem tökéletes. Nem vitatom, hogy néhány mozzanat, sőt a cselekmény némely terjedelmes mellékszála, nem feltétlenül szükséges, sőt inkább túlbonyolítja, túl terjengőssé teszi a darabot. Azzal is egyetértek, hogy Kazimir Károly ezúttal ugyan mértéktartóbban vonultatta fel közismert színpadi eszközeinek revüszerű megoldásait, ám mégis sok időnként a látvány, a show. De mindezekkel szemben áll egy különleges írói látlelet, melyből alig ismert dolgokat tudok meg egy népről, e nép karakteréről, kultúrájáról, morális tartásáról és nagyszerű emberségéről. Ezek pedig — legalábbis engem — kárpótol nak a dramatizáció és a színpadi megvalósítás fogyatékosságaiért. Európai öntudatom megrendül ugyan, s nem is kicsit, de talán éppen ezért nem mindennapi színházi élmény ez az ismeretlen világokról hírt hozó előadás. Takács István ! Akik itt élünk | Európában, sőt Európa közepén, hajlamosak va- I gyünk azt gon- I dőlni, hogy itt van a világ közepe. Okok persze sorakoztathatok ennek alátá- masztására — elvégre az emberiség kultúrájának és civilizációjának nem akármilyen eseményei történtek az elmúlt pár ezer évben ezen a tájon. De igazából mégsincs okunk a büszkélkedésre. Amikor a nagyszerű görögök épp a pe- riklészi aranykort _ élték, egyik-másik közelebbi vagy távolabbi keleti birodalomban (elég Indiát vagy Kínát említeni) lényegesen kifinomultabb kultúra létezett, már évszázadok óta. S amikor dühödt egyházatyák és megszállott csillagászok azon marták egymást, hogy milyen alakú a Föld, és mi kering mi körül, az évszázadokkal később Amerikának elnevezett kontinensen inkák, maják és aztékok olyan kultúrát virágoztattak, melynek csodáival szemben mindmáig értetlenül áll a magát a világ közepének képzelő európai ember. Tehát csak csínján azzal a fenenagy európai tudattal. Lehet, hogy különös képzet- társítás, de nekem ilyesmik jutottak eszembe, miközben a Thália Színházban Csingiz Ajtmatov szovjet-kirgiz író nálunk tavaly megjelent regényének színpadi változatát néztem. Az évszázadnál hosz- szabb ez a nap (ez a regény címe) ugyanis arról győzött meg, hogy miközben mi itt a XX. század utolsó évtizedeinek európai emberét súj tó-kínzó testi-lelki nyavalyáinkkal (vagy vélt nyavalyáinkkal) küszködünk, ott valahbl, Bel- ső-Ázsiában, a kirgiz sivatagokban, olyasmi történik, ami sokkal de sokkal izgalmasabb, mint a mi idegbajos civilizációs hasfájásaink. Ajtmatov ugyanis arról beszél ebben a különös, egyszerre legalább három idő- és térsíkban játszódó regényben, hogy miközben odafent a világűrben földi és Földön kívüli hatalmak vetélkedése folyik, itt lent a földön, közelebbről a kazahsztáni Sárga Homok sivatagban, a legmegrázóbb emberi tragédiák zajlanak, szinte a görög sorstragédiák fenséges nagyszerűségét idéző konfliktusokkal, a hősök egész valóját megrázó, felkavaró összeütközésekkel. Edigej, a vasutas, akit Förgetegesnek is neveznek, Ükübá- ja, a felesége, Karanár, Edigej már-már legendák ködébe emelkedő tevecsődöre, Kaza- nap, az öreg vasúti pályaőr (Edigej atyai barátja), Kuttu- bájev tanító, akit a sztálini korszak megalázó gyanakvásokkal teli légköre ide, az isten háta mögé vet, meg a felesége, a szép Zaripa, Tankszi- bájev, a személyi kultusz minden ferde kinövését magán viselő rosszindulatú bürokrata, meg a legendás múltból előbukkanó anya, Najmán Ana, s az emberi mivoltától is megfosztott fia, a hajdani hős Dzsolamán, s a többiek mind olyan világot tárnak elénk, melyről, sajnos, édeskevés fogalmunk volt és van ma *sF örgeteges, ez a feltételes vasúti megállóhely, ahol a személy- szállító vonatok csak különleges okokból meg, egy öntörvényű mikrokozmoszt foglal magában. Egymásra rétegződik itt az ősi múlt, mely egyszer csak felbukkan Dzsolamán és anyja, Najmán Ana legendájában, és szervesen beleszövődik a jelenidejű legendákba, melyekben az önkény áldozatául esik az értékes intellek- tusú, ártatlan Kuttubájev tanító, s melyben Kuttubájev özvegyébe (minden évszázados erkölcsi törvénnyel dacolva) beleszeret az öregedő Edigej. Finom rezzenésekkel teli ez a szerelem, s ugyanakkor elementáris erejű, mert feldúlja Edigej életét, mert megkérdőjelezi egész addigi emberi, morális lényét, amelyet Jelenet a Thália színházi előadásból, melyet Kazimir Károly rendezett, a tradíciók éppúgy kötnek, A képen: Kánya Kata, Mécs Károly és Nagy Attila Szlovák együttes Csornádon Magura-nézőben Húsz évvel ezelőtt szerepelt először hazánkban a késmárki Magúra folklóregyüttes. Akik látták akkori fellépéseiket aligha emlékezhetnek a táncosokra, annál inkább az élményre, amely magával ragadó volt. Mint minden együttesben, itt is kicserélődött a tagság. Az igény, a színvonal azonban megmaradt, az újak egyre magasabb fokon művelik a szlovák tájak táncait. Most negyvenötén jöttek el hozzánk másodszor, hogy országjárásaik, sikereik során (Belgium, Hollandia, NSZK) hazánkat is újból útba ejtsék. Egyben, belopják magukat a közönség szívébe, mert amit a késmárki TatraVan textilipari vállalat táncosai és zenészei tudnak, az igencsak elismerésre méltó. A Tátra-vidék jellegzetes hegyi szokásait elevenítették fel, tűzzel, lendülettel, magabiztosan. Ezek a fiatalok érett táncosok, valamennyien anyanyelvi szin- ten tolmácsolják népművészetüket. Hagyományőrzésük nem tér el a mi együtteseinkétől. Előadásukban a tánc nagyon komoly játék. Megformálásukban érzelmek, sorsok tel jesednek ki, akár menyasz- szonybúcsúztatót járnak, akár furfangra, vetélkedésre serkentő férfitáncot. Csütörtök esti csomádi fellépésükön bemutatót tartottak virtuozitásból, átélésből, színpadi leleményből, karakterformálásból. Tették ezt olyan könnyedséggel, hogy már kezdtük, azt hinni; hivatásos művészek produkcióját látjuk. Nem véletlenül voltak jelen a spanyolországi labdarúgó-világbajnokság kulturális rendezvényein. Előadói kulturáltságukra jellemző, hogy fennakadás nélkül alkalmazkodtak a kisméretű csomádi színpadhoz, ügy ropták, hogy atmoszférát teremtettek, a táncosok arcán mindig megjelent a mosoly, s ismerve a fizikai igénybevételt, ez szintén elismerésre méltó. Muzsikusaik mértéktartóak, a megszólaltatott zene szolgálatára szövetkeztek. A helybéli nemzetiségi lakosság nagy-nagy örömmel fogadta a Magúra együttes bemutatkozását, akik ma este Vácrátóton, vasárnap délután pedig Szódon lépnek dobogóra. Emberi tartása, hite ma is példa Az élő költő nyomában Vácott A tágas, barátságos aulában tablók, gyermekrajzok, fényképek, a főhelyen márvány posztamensen bronzba öntött portré; Radnóti Miklós szobra. Éppen szünet van a váci Radnóti Miklós általános iskolában. A gyerekek egy-egy kis csoportja óvatosan a nyomunkba ered, amikor látják, hogy igazgatójukkal, Bucsánszky Jánossal az ideiglenesen házi múzeumnak nyilvánított tornaszobába lépünk. Itt állították ki azokat, a költő életével kapcsolatos emlékeket, amelyeket a tanulók szorgos gyűjtőmunkával szedegettek össze a nagy napra, amikor a mindössze ötéves iskola fölvehette a mártír poéta nevét. A névválasztás Két apró, maszatos fiúcska nézegeti tágra nyílt szemmel az irodalmi ereklyéket. Az igazgató kérdésére, hogy talán először járnak csak itt, elmondják, hogy már voltak az osztályukkal, de akkor nem néztek meg mindent alaposan, s azt, ami különösen fölkeltette az érdeklődésüket, most — kapva a kínálkozó alkalmon — jobban szemügyre veszik. Néhány perc múlva a két harmadikos fiatalemberhez negyedikes lányok csatlakoznak, hasonló céllal. Mi az irodában folytatjuk a beszélgetést. Háromnapos ünnepségsorozat keretében, május első felében került sor a névadásra. — Megkülönböztetett elismerésnek érezzük, hogy ez a mindössze öt éve működő iskola fölvehette Radnóti nevét. Ügy gondoljuk, ezzel a ténynyel a megye, oktató-nevelő munkánkról is véleményt alkotott, hiszen az MSZMP Központi Bizottsága agitációs. és propagandaosztályának engedélye is kellett hozzá — magyarázza a magyar—történelem szakos direktor. — Az ötletet a körülmények adták. Részben az, hogy iskolánk a Radnóti utcában található, részben pedig az, hogy úttörőcsapatunk is ezen a néven ismert. Mozgalmi munkánkért négy év alatt háromszor nyertük el a városi tanács vörös vándorzászlaját, s így a zászló végleg a miénk maradt. Van városi vonatkozása is a költő élete utolsó korszakának. Sződ- ligetről Vácon keresztül hurcolták Abdára, s itt töltött egy éjszakát. Mint Tolnai Gábor, az ELTE professzora személyes hangú, élményszerű visz- szaemlékezésében, illetve avató beszédében elmondotta, itt került sor az utolsó kimentési kísérletre is, amellyel nem élt a tántoríthatatlan poéta. Dicséretek Az elmúlt években tudatosan készült az iskola a majdani nagy eseményre. Hagyományteremtő céllal alapították az 1978—79-es tanévben a Radnóti-nyakkendőt, amelyet egy-egy kisdobos és úttörő kaphat évente egy alkalommal, kiváló tanulmányi és mozgalmi munkája elismeréseként. A R adnóti-napokat ötévente rendezik, s ebben aktív részt vállalnak a város más iskolái és a költőről elnevezett szocialista brigádok is. Megalakították a Radnóti- emlékbizottságot, amelynek feladata ezeknek a programoknak a szervezése, lebonyolítása. Az idén vetélkedő, rajzverseny volt, jövőre versmondó- és irodalmi pályázat lesz. Minden második esztendőben szűkebb, intézményen belüli ünnepségeket tartanak, s megemlékeznek a mártír születésének és halálának évfordulójáról is. Az irodalmi nyomozásban, az emlékek, dokumentumok fölkutatásában az egész tanuló ifjúság részt vett. Nemcsak a nagyok, hanem az alsósok is. A kilencszáz gyerek több, mint kétszázezer forint értékű társadalmi munkával varázsolta szebbé iskoláját. Kétszázon fölül volt az ezért kiosztott jutalomkönyvek és igazgatói dicséretek száma. — Olyan gyerek is kapott igazgatói dicséretet, akinek eddig csak rovót tudtam adni, sőt úgy tűnt, el kell tanácsolnunk innen. Május elsején ez a diák önként vállalta, hogy a fölvonulás után itt dolgozik, hogy időre elkészüljünk. Hihetetlen, hogy milyen lelkes volt mindenki — mondja jogos büszkeséggel Bucsánszky János. A diákok még nehezen tudják szavakba önteni, mit is jelent számukra az, hogy a magyar irodaloríí egyik legnagyobb alakjának nevét kapta a hely, ahol napjaik nagyobbik részét töltik, ahol oktatják, formálják őket. — Ügy érzem, nagy megtiszteltetés valamennyiünk számára és arra kötelez bennünket, hogy minél alaposabban megismerjük névadónk életét, munkásságát. Ez a tiszteletből fakadó kötelességtudat mindannyiunkban megvan — fogalmazza meg némi gondolkodás után a VIII./b-s Gyarmati Viktória. Figyel a bácsi Tv-FIGYELŐ' A megnyesett ía... Köitői szépségű és egyben példázatos címmel — A megnyesett fa kizöldül — sugároztak egy egész órás dokumentumfilmet dr. Lékai László esztergomi érsek, bíboros prímásról szerdán este. S amilyen jelképi erejű volt a műsor elnevezése, olyan volt annak a tartalma is: nem csak egy tiszteletre méltó egyházi férfiúról rajzolódott elénk egy tiszta és szép metszésű portré, de tágabb értelemben véve államunk és a hivő emberek kiegyensúlyozottan jó egészen állnak viszonyáról is hiteles jelentést kaphattunk. A nézők több milliós táborának bizonyára mindenekelőtt az a kedves egyszerűség tetszett, ahogyan a bíboros prímás nem nyilatkozott, hanem megnyilatkozott. Ahogyan a falusi fazekascsalád gyermekeként sorra vette pályájának állomásait, s újra meg újra felidézte példás életű szüleinek kedves emlékét. Szintén rokonszenvesnek tűnt az a képi gazdagság is, amely e vallomást, mint televíziós vállalkozást jellemezte. Tehát az, hogy hivatásának teljesítése közben is láthattuk az esztergomi érseket: emitt kispapokat szentelt, amott magas rangú egyházi méltóságokat fogadott, majd politikusokká! tárgyalt, s közben-közben még arra is sort kerített, hogy hitoktatóként újra élje azt, amit kezdő falusi plébános korában naponta cselekedett. A nézők számára azonban nyilván az a tételesen is kimondott — s ezzel az egész portréfilmmel fényesen bizonyított — megállapítása tűnt a legfontosabbnak, hogy az ország politikai és állami tényezői meg a hívők közösségei jó viszonyban vannak, megértik egymást, s teszik mindezt a kölcsönös tisztelet alapján. Műsor. Lehet, hogy a föntebb emlegetett — nyilván még sokáig és sokfelé foltos beszédtémaként közszájon forgó — eleven arcképnek az ily erős sugárzása teszi, de az elmúlt hét műsorából nemigen lehet kiemelni olyasmit, ami különösebben dicsértetné magát. Üjra a képernyőre került ugyan a skarlát betűvel megbélyegzett, nemes tartású Hester Prynne, de hát az ő jelenlétét is inkább a nemes veretű, s magyarul oly szépen szóló szöveg — Bálint György fordítása alapján Frigyes Katalin írta ezt — teszi valamennyire is érdekesebbé, figyelésre érdemessé. Amúgy a mese kissé lassan hömpölyög. Ismét jelentkezett a közkedvelt szavazósdi, a Hatvanhat, ám ezúttal Bán János műsora sem kavart nagyobb vihart, lévén szó benne a kétségkívül közérdekű, de mégsem a közügyek legelső vonalába tartozó munkavédelemről. Ismét láthattuk a Jogi esetek legújabb negyven percét, s kénytelen-kelletlen megint arra a következtetésre juthattunk, hogy ez a paragrafusismertető, -elemző sorozat jelen formájában immár kifutotta önmagát. Szóltunk e gondról már itt, és most, hogy újra terítékre került az ügy, csak azt lehet, s kell megismételni, miszerint ez a jelenlegi műsorszerkezet túlontúl ismerősnek tetszik, hogy úgy mondjuk, megmerevedett. Rövid betétfilm egy jogi feladványról, majd egy kurtább, terjedelmesebb szakértői kiselőadás — így megy ez már mióta. Szerény óhajként hadd jegyezzük meg tehát, hogy szívesen vennénk valami újabb módit a megformálásban. Akácz László — Sokat kutattunk, olvastunk s mindent elkövettünk azért, hogy méltóak legyünk erre a kitüntetésre. Amit a legjobban tisztelünk Radnótiban — a tehetségén kívül — az az emberi tartás, a hit, az akaraterő. Ezek a világosan fölismerhető tulajdonságai teszik őt számunkra példaképpé — teszi hozzá a szavakat keresgélve Manninger Péter a VlII./c-ből Az ötödikes Homonnai Mónika komoly arccal hallgatja a „nagyok” véleményét. Mónika tavaly megkapta a Radnóti-nyakkendőt. A szerény kislány most épp azt fejtegeti, hogy csak a kötelességét teljesítette és nagyon meglepte az elismerés. Néhány osztálytársa túlzottnak is tartotta a kitüntetést. Most nekik akar bizonyítani — meg a nyakkendő is kötelez. A kis elsősök, másodikosok még nem sokat értenek a nagyobbak lelkesedéséből, de lelkűk legmélyén mégiscsak munkál valami. Két eleven apróság, akivel már volt néhány „atyai beszélgetése” az igazgatónak, igencsak komoly arccal méregette Csikszentmi- hályi Róbert érdemes művész szobrát az aulában. — Tetszik? — kérdezte Bucsánszky János. — Igen válaszolták a kicsinyek — s most igyekszünk jók lenni, mert ez a bácsi itt nagyon figyel bennünket. S hogy bizonyítsanak is, összeszedtek vagy négy kiló éticsigát az iskola udvarán, eladták és a pénzt befizették az úttörőcsapat pénztárába. Ök is tettek valamit a maguk módján — s nem keveset. Ennyi hit és őszinte lelkesedés láttán csak erősödik az emberben az érzés, hogy nem hiába írta Radnóti a következő sorokat: „ki kéri tőled számon az életed, /se költeményt itt, hogy töredék maradt? / Tudd hát! egyetlen jaj se hangzik, / sírba se tesznek, a völgy se ringat, / szétszór a szél és — mégis a sziklaszál / ha nem ma — holnap visszadalolja majd, / mit néki mondok és megértik / nagyranö- ’ő fiák és leányok.” Körmendi Zsuzsa Tudományos továbbképzés A közeli napokban bírálják el a Tudományos Minősítő Bizottságnál a tudományos továbbképzésre jelentkezettek pályázatait. Mint ismeretes, az elmúlt év decemberében hozta létre a Minisztertanács a kutatók képzésének megoldása érdekében a tudományos továbbképzés rendszerét. Idén ősszel indul meg belföldön azoknak a szakembereknek a továbbképzése, akik életpályájuk soián tudományos feladatok megoldásán kívánnak munkálkodni. A TMB-nél elmondták, hogy a felhívás alapján mintegy 650 szakember nyújtotta be pályázatát, nagy részük — 540 jelentkező — ösztöndíjas, 110 pedig levelező képzési formára pályázott. A pályázók ez évben tesznek először felvételi vizsgát — az új szabályzat szerint — az alaptantárgyból és idegen nyelvből.
