Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
I 1983. MÁJUS 1., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Nagy László: Májusfák Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő Gnnepl ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapavas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak, s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papíros, amire tilalmat írtak, májusfát magasat állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék.- ^ V/Ä. Károlyi ÁrnyElhagyott szerető Mire a kézirat könyv lesz cserbenhagyott szerető lesz évek sűrűjéből arca feldereng most kitakarva ki ez a fél-ismeretlen vall és vallat a nevemben számomra már idegenség ki szavamtól viselős még Szabó Lőrinc: A költő és a földiek (Részlet) Hasznos esőt hoz a nyári vihar, hasznos munkát végeznek a nagy vas-állatok is, melyeket a számító ész dob a világ sínéire, de becstelen kufár a szó, mely csak a léha önzésnek hízeleg, és haszontalan gyermek a szellem, ha testtelen káprázatok szépségei felé mutat s csak a szórakozást nemesíti. Legyen a költő hasznos akarat. Tisztelegjen a kéz előtt, mely az élet ős igényeit elégíti ki termékeivel s mint a hétköznapok istene mindennap újra megteremti a lét föltételeit: ez a kéz, a munka millió keze, szent, szent, szent, tisztelegjen előtte a költő, s célja legyen a maga munkáját testvérként e millió kéz munkája mellé állítani. Szeberényi Lehel: Nehéz az elnök élete A tanácselnök elégedetten szemlélte vendégeit, akii# a panorámába egészen belefeledkeztek. A domb kopasz volt, mint azoknak a bölényeknek domborodó idomai, melyeket az ősember barlangrajzairól ismerünk; s a fiatal, sűrű fenyves, mely éles, hirtelen határral kezdődött, és a kontúrokat haragoszölden követte; a bölény sörénye. Alant kuporgott a falu, melyet e dombbal a kálvária fehér kőfülkéi kötöttek össze, mindenik egy-egy öreg hárs sátra alá húzódva. Jobboldalt, a domb pereme fölött a középkori kápolna állt: a csupasz égbolt kék mezejében lebegve egészen megnőtt, egészen rátelepedett a tájra, a szürkésfehér kövek marokra fogták a borzongó szívet. A vendégek elbűvölten Nézték a kék párában remegő messzeséget. Lenéztek a mélybe. A folyó ezüst szalagja egészen közel volt, s mintha teljes hosszúságában beleférne a szem látószögébe. Követni lehetett ködökön túl is tükrözött, a hegyek közé, s a síkság fölött a A vendégeik ilyennek képzelték azokat a szent dombokat, melyék a népek mondáiban szerepelnek s melyekről a honfoglalók betekintik az országot. — Kell ennél ideálisabb hely? — szólt a tanácselnök, midőn kifújta magát. — Lejártam a lábam, hogy tegyenek ide egy szanatóriumot vagy üdülőt. Lefelé ballagtak a dombról. A tanácselnök vigyázva beszélt, nehogy a döccenőknél a nyelvét elharapja. Azt mondta, hogy nem talál senki illetékest, aki tjajlandó lenne ezt a helyet felfedezni, s most örül, hogy valakit is felhozhatott ide. Ezután betértek a vendéglátóipar új egységébe. Még festékszaga volt a falaknak. A geometriai ábrákról fel lehetett ismerni a modern falfestési irányzatot. Mint a pitypang pölyhe, melyet távoli és lehetetlen helyekre elhord a szél. Szék, asztal szintúgy modern és műanyag. Leültek egy sárga asztalhoz, egy üveg kövidinka mellé. — Pillanat — mondta a tanácselnök, alighogy helyet foglaltak. Felállt és átült egy másik asztalhoz, amely piros volt; szemével intett, hogy rögtön jön. M agányos férfi ült az asztalnál, mely piros volt. Fiatal, borostás arcú, kopott öltözékű. Südes sapkája hátracsúsztatva fején, félig ivott poharába bámult. Némileg megmozdult, mikor a tanácselnök odaült mellé. Arca, hogy errébb fordult, bárgyúnak tetszett. E bárgyúságot a vigyorgó arckifejezés okozta, mely furcsa és merev volt, rászáradt a csontokra, mint valami állandósult szokás, amitől sohase lehet már szabadulni, semmiféle helyzetben. A bőrét e vigyor egészen elfonnyasz- totta. Három nappal ezelőtt ott ült annál az asztalnál, amelyik sárga. A cimborák is ott ültek. Kövidinkát ittak, itt az megy. A cimborák nagy hanggal voltak. Ö jelentéktelenül ült közöttük és vigyorgott. Hallgatta, ki kinek tippel. A Fradinak vagy a Vasasnak. A cimborák alig vették észre, hogy ott van. Mindegyik a maga góljaival volt elfoglalva, amiket hajdan a libalegelőn rúgott. Egyszer mégis észrevették, hogy ott vigyorog közöttük. A pohár fölött eg,y jelentéktelen vigyorgó fej guggolt. Ő maga, némileg lecsúszva székén, egészen kicsi volt. így szóltak hozzá: — Láttál-e már labdát, Jani? — Láttam hát — mondta Jani, s a vigyorgó arc belepirult. A cimborák ismerték, milyen pi- rulós. Ismerték és szerettek azzal játszani, hogy húzzák. — Rúgtál is? — Hogy rúgtam-e...? — nevetgélt tétován és pirosán Jani. — Lukat, igaz-e Jani. — Nevettek. Jani is velük nevetett. Az asztal, mely sárga volt, velük ingott. Aztán ittak a kövidinkából. Jani sűrűn kinézegetett a gyorsan leszálló estére. Majd pirulva, szabadkozva mondogatni kezdte: „menni kell”. Vigyorgott hozzá és tétova mozdulatokat tett, hogy feláll jón. — Hova sietsz Jani? Jani elpirult, vigyorgott. — Menni kell. — Félsz a sodrófától? — Á — vigyorgott Jani. — Attól félsz te, hogy mással játszik az asszony. — Á — vigyorgott Jani. El is pirult. — Röhögj csak, majd nem röhögsz. — Összekacsintottak. — Vannak, akik látták is. — Akkor látták — mosolygott csendesdeden Jani; hangja némileg lepedékes volt, arca égett. — És hol látták? — Akárhol. Érdekes az? — Érdekes. — Hát hol látták, gyerekek? — kérdezték mintegy egymástól. — A málnásban bujkált a minap is. Ott is látták például. — Hát akkor látták — mondta Jani. — Vállat vont és vigyorgott. A füle is piros volt. — Biztos vagy benne, hogy a gyereknek te szegted be a fülét? — Kérdezték, mikor a fülére néztek. — Ti talán biztosak vagytok? — Mi egyáltalán nem vagyunk biztosak — mondták. Aztán megint a futballról kezdtek beszélni. Jani egy darabig még nevetgélt ott, haloványan, majd megkapaszkodva az asztal szélébe, felállt, s elment. — Ez bevette — mondták a cimborák az asztalnál. Nevettek. Egy perc múlva már el is felejtették. Jani nem nevetett, mikor hazaért. Félrelökte a gyereket, s odalépett az asszonyhoz, aki mit sem sejtett. Csak csodálkozó, nedves szemmel nézett, mikor előbb az egyik, majd a másik arcát megütötték. — Ez miért volt? — Tudod te. Ez volt minden, a férfi becsapta maga után az ajtót. Míg a téeszbe sietett, eszébe jutott, hogy a gyereket félrelökte. Eszébe jutott, hogy ott állt a gyerek megszeppenve a sarokban. Látta a nevetős arcát, ahogy eléje jött. Nem akarom látni, mondta magának, de tovább is látta. A gyereknek éppoly nevetős volt az arca, mint az övé. A téeszben hatszáz forint előleget kért. A tanácselnök otthagyta a piros asztalt és visszajött a sárgához. Vendégeihez hajolt hogy megértsék, miről van szó. — Reggel találkoztam ennek a feleségével. Kérdem: hogy van? Nem jól. No miért? Hogy az ura válni akar, három napja nem volt otthon. Egy végtelenül rendes asszony ennek a felesége, köztudottan tisztességes. Hát most lelkiztünk egy kicsit a komával. Ügy látom, sikerült elültetnem a bogarat a fülébe, s hazamegy. L opva a piros asztal felé pillantottak. A férfi nem vette észre, hogy nézik. Arca mozdulatlan meredt a pohárba. Látszott, nehezére esik kezét megmozdítani, de mégis megmozdította. Eltolta méla ujjakkal a poharat, majd visszahúzta. Ezt néhányszor megismételte. Majd mint aki lemondott róla, hogy a pohár helyzetén bármit változtathat, ernyedten hagyta heverni a kezét. A vendégek visszafordultak a tanácselnökhöz, aki körülmutatott a hangulatos termen, mely teljesen új volt. — Azt kellett volna látni —mondta —, honnan indultunk el. Itt nem volt egyéb, csak egy szűk kis butik. Az egész felszerelés három pohár, s két félliteres üveg. Ha inni akartál, meg kellett várni, mrg más meg>- issza a magáét, s elmossák a poharát.
