Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

1983. ÁPRILIS 3., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 11 Hogyan leit a Kodakból Forte/ Újrakezdték önerőből Mondvacsináltban jártak akkor A verőcei Lihegő utca ne­véhez illően meglihcgteli a felfelé kaptatót. Erre már vi­rágba borultak a mandulafák, sárgállik az aranyeső, a kert­ben az éppen befejezett mun­ka nyomai: frissen gereblyé­zett ágyások, szépen metszett fák, odakészített permetező- gép. A házigazda korát meg­hazudtoló frisseséggel invitál , beljebb. Idősebb Zentel Ró­bert több mint negyven esz­tendőt töltött el a Forte — egy­kor Kodak — Vám utcai gyá­rában. Amikor arra kérem, hogy emlékezzen a felszabadu­lás utáni újrakezdés hónapjai­ra, éveire, így felel: Kezdjük kicsit korábbról. Rangot jelentett Ä gyárat az angolók 1912-ben kezdték építeni. Én magam a szege­di’ felső ipariskola elvégzése után 1929-ben kerültem a Kodakba. Ha valaki ott dolgozhatott, az társadal­mi helyzetétől függetlenül rangot je­lentett. Mert az angol cég képviselői nagyon megválogatták, hogy kit ve­gyenek fel. Akik bejutottak, rendszerint udva­rosként kezdték. Ha bizonyos időt eltöltve alkalmasnak mutatkoztak más munkára is, akkor egy-egy osz­tályra kerültek, oda ahol éppen szükség volt a munkaerőre. Három­négy év is eltelt, amíg valakire bo­nyolultabb feladatot bíztak. Jóma­gam eleinte betanított emulziókészí­tő voltam, de 1939-ben, amikor a háborús események miatt az ango­lok elmentek, már a gázfény-emúl- ziós osztály munkavezetőiéként kap- tam'ía.'fizetést. "Ez körülbelül a mai művezető posztjának.: felelt, meg. A .'háborús''.’éveket á gyár nem érezte meg, sőt 1939-től még fokoz­ták is a termelést. Sikerült a régi nyersanyagszállító cégekkel fenn­tartani a kapcsolatot, s ezekben az években is megfelelő, mennyiségű és minőségű alapanyagot kaptak. Ez idő tájt kezdtek két műszakban dolgoz­ni, s érték el a bűvösnek számító évi 1 millió négyzetméteres terme­lést. megmaradt papírokat expediálták. Abban az évben vette meg a gyá­rat a Kodaktól a Hitélbank, s attól kezdve viseli a Forte nevet. Augusztusban indulhatott meg a termelés. A filmszakember az emui ziókészítést és öntést tekinti a mérv­adónak, s erre a háború után első ízben ekkor kerülhetett sor. Az első , papírokat a már működő pesti fény­képészeknek küldtük el, s azoktól a korábbi évek ellátási nehézségei után csak szépet. ■ és jót hallottunk. Ha tekintetbe vesszük azt. hogy a felsza­badulás utáni években nagyon nehéz volt megfelelő mennyiségű és minő ségű alapanyaghoz jutni — különö sen megtévesztők voltak az első jó vélemények. Bizony előfordult, hogy vegytiszta nátriumklorid helyett kö­zönséges konyhasót használtunk. Márpedig az emulzióhoz olyap fi­nom szerves vegyületekre is szükség van, melyeknek előállítása á mai lá- boratóriumi körülmények között sem csekély feladat a szakemberek' nek. Gyártási titkok Akartak dolgozni — Tudja nekünk magyaroknak ez nemcsak rendkívüli, hanem szívesen vállalt feladatot is jelentett. Az ösztönzött bennünket, hogy bebizo­nyítsuk: az angol szakemberek nél­kül is tudunk boldogulni. Ezek az évek szükségszerűen azt is jelentet­ték, hogy lazítani kellett a szédüle­tes, technológiai fegyelmen, amit ők betartattak. A recepturákat itthagy­ták. A mi feladatunk az volt, hogy a beérkező és változó minőségű alapanyagoknak megfelelően alakít­suk a technológiát. Akik a gyárban dolgoztak, egészen 1944 december elejéig nem nagyon érezték a háborús viszonyokat. Bár a munkások közül sokan kikerültek a frontra, itt mégsem volt munka­erőhiány, hiszen egyike volt az or­szág legjobban fizető vállalatainak ezekben a nehéz években is. Az angliai Kodak cégnek az lett volna az érdeke, hogy a gyárat le­állítsák. A munkások viszont dol­gozni akartak, s ezt meg is tehették egészen december 5-ig, amikoris ..a város december 8-i felszabadulását megelőzően három nappal a gyárat lebombázták. Estimnek a romok —• A harcok elültével az ittmara- dottak nyomban nekiláttak a hely­reállításnak. Amit lehetett, igyekez­tek megmenteni, leltárba venni, biz­tonságosan raktározni. A még élők közül ott volt Nagy Károly, a Szo­ciáldemokrata Párt gyári titkára, a későbbi igazgató Kovács Béla, a nők közül Schiliga Ica, Moys Vali. És Két tier Laci, a későbbi párttit­kár. aki akkor inas volt, s ma is a gyárban dolgozik. A helyreállítás 1947 augusztusáig tartott. A csoma­golok közben dolgoztak, a háború alatt termelt, s a bombázás után A gyárat 43-ban államosították. Zentel Róbertét 49-ben kinevezték főmérnöknek, s kevés híján 20 esz­tendőt töltött el ezen a poszton. Nem voltak könnyű évek. Az angolok rendkívüli módon vigyáztak a gyár­tási titokra. Ügyeltek, hogy dolgozó­ik csak a rájuk bízott munkafolya­matokat ismerjék jól, s az csak na­gyon ritkán fordulhatott elő, hogy valaki a gyártás egészét áttekinthet­te. Ám még azok is, akiknek erre lehetőségük volt, íratlan törvénynek érezték: tudásukat meg kell őrizni a gyár számára. Zentel főmérnök és munkatársai — tnintliogy az angliai céggel ezekben az ..években még !e-. velet sem-váltottak.— saját ismere­teikre, fantáziájukra, szakmai ambí­ciójukra hagyatkozhattak csupán. A gyártmányfejlesztés, a kutatómunka akkoriban a termelés része volt, az emulziókészítők és az öntők szakmai vezetője volt felelős e területek fej­lesztéséért is. — Amikor én kezdtem, még nem­igen volt szakirodalom, A fotóve­gyészet az empíria alapján állt. Szakmai vezetőink minden észrevé­telt szívesen fogadtak, mert gyakran egy-egy munkás megfigyelése adta a magyarázatát a tapasztalt,, de még meg nem magyarázott jelenségek­nek. Ki a világpiacra Azokban az időkben sokan irigyel­ték a főmérnököt. Az első külföldi megrendelők a csehszlovákok vol­tak, majd a többi szocialista ország, de a tőkés és a fejlődő államok pia­caira is be kellett törnie a Forté­nak a Kodak, az Agfa, s a többi nagy világcég mellé. Idősebb . Zentel Róbert 75 eszten­dős. Bölcs és derűs, ma is telve szakmai érdeklődéssel, friss infor­mációkkal az ipar jelenlegi helyze­téről. Az asztalon néhány, már sárguló fénykép. A főmérnök egy fogadáson Indiában, egyiptomi szakemberek társaságában, s valahol Európában egy nagy fotókémiai konferencián. Sokat utazott, sokat látott és tapasz­talt. de ennek legfőbb hasznát min­dig a Forte látta. bänyAsz hédi A pontosan összevarrt világ Sutba a veretes bölcsességekkel! Nem szakadt, nem foltos a szabó ruhája. Olyannyira nem az, hogy szinte egyszer sem hordott- nak hat Biri Jánoson, holott — ő mondja később — ebben esküdött. Aminek ötvennyolc esztendeje. Maga varrta a nagy eseményre. Hordta azután később is, sokszor, ipartestületi közgyűlésre, keresz­telőre, lakodalomra, temetésre. Ebbe öltözött most, úgy várt a meg­beszélt időben. Mindjárt báró Leányának, a nagy konfekcióüzem főmérnökének egy mellékesen elejtett mondata vezetett hozzá a Kinizsi útra, Kocsérra. A mérnöknő ugyanis így hárította el a külföldi delegáció­nak a — szakmai — hódolatát: a mi családunkban száz évek óta min­denki szabó. Biri János: Ügy igaz kérem, ahogyan azt Margit mondta. Három gyermekem van, mind ben­ne a mesterségben. Édesapám német Szabó volt, én is az lettem, a két öcsém közül az egyik . magyar sza­bó lett, a másik sem esett messzire tőlünk, szabászként keresett kenye­ret. A nagyapám vastagszabónak ta­nult ki — villan a szeme, tudom-e, értem-e, a vastagszabó a szűrkészí­tők igazi, mert valamikor egyedüli neve —, s mert én jómagam betöl­töttem a nyolcvanhetedik esztendőt, ha visszaszámol, már a múlt század harmincas éveiben vagyunk, ám még nincsen vége, a dédünk is szabó volt, reánk maradt néhány irata, közötte a mesterlevele. Szabatosan beszél, azok rutinjá­val, akik hosszú időn át megszokták, munkájuk egyben folytonos eszme­csere váltakozó emberekkel. Kissé meggörbült háttal ül a magas tám­lájú széken, mintha igazolná, min­den mesterség otthagyta nyomát az emberen, ám e szabó-, varróasztal kikövetelte hajlott ív ellenére is .a legtöbb- megrendelőjét felülről' néz-/ hette. Ami persze nem azonos a lené­zéssel, bár eleink az önérzetes, rá­tarti mesterekre azt mondták, már ha szabó, mindjárt báró. Mi igaz ebből a báróságból? Biri János: Aki nagyon megtanulta a mesterségét, aki tudta első pillantásra, első ta­pintásra, mi az az anyag, melyet a kezébe adnak, az miért gazsulált volna? Kérem, kényes dolog a ruha- csinálás. A keszeg megtermettnek, a kövér karcsúnak, az alacsony hosz- szúnak szeretne látszani, s a szabó dolga, hogy megértesse, csak ami illik valakinek, azt szabad horda­nia. Ebből én nem engedtem. Nem szabad, hogy nevetségessé váljon valaki, aki nálam csináltatott ruhát. Rátartiság? Aligha. Inkább egy mesterség becsületének természetes óvása, ösztönös féltése, mert ez a mesterség egyben a létezés, a meg­élhetés egyetlen — akkor egyetlen — lehetséges forrása is volt, hiszen kinek mire kellett volna a pályaha- gyott szabó, kőműves, lakatos? A félelem fegyelmez? Inkább a józan fölismerése, belátása a lehet, nem le­hetnek, a szabad, nem szabadnak. Frecskay János írja háromkötetes, 1882 és 1884 között megjelent Sza­bómesterség című munkájában, hogy e szakma legfőbb alapja a diszkréció, a megbízhatóság. E szakma: vastagszabók, azaz a posztó urai, vékonyszabók, a köny- nyebb kelmék fölött parancsolok, magyar szabók, akik a hagyomá­nyos, népi öltözetet készítették mű­helyeikben, a német szabók, ők a városi, polgári stílus jegvében varrt ruhákat kínálták a módosabb és módos megrendelőknek. Lett azután Bella Ahmadulina: Mondjátok, barátaim Mondjátok, barátaim, ti hogy csináljátok? Korán keltek, pirkadatkor élesebb az ész — Füzetet nyitva a tollat ragadjátok És írtok és írtok? Ennyi az egész? Nem, bizony minden rosszabb és másként van nálam. Gyertyát pazarlók, ablakon át már szürkül az ég, Ülök, mint kisdiák a második osztályban, Nézek a papírlap fölé, bár leszállt az éj. Előbb — kétségbe esve — átvirrasztott éjjel, Majd (hirtelen nem?) — a hang — felfoghatatlan. A bölcsőben kell kezdeni — már a születéssel. Ma én lusta vagyok, s nem költő-nyughatatlan. Krémer József fordítás* ezekből paraszt-, úri-, női szabó századunkban, az 1890-es népszám­láláskor — a statisztikai demokra­tizmus jegyében két csoportot ké­pezve a sokból — 22 708 férfi-, 5171 női szabót írtak össze a biztosok. Tizenöt esztendeje, hetvenkét éves korában adta fel a ceglédi műhelyt Biri János. Addig sem a pénz tar­totta, inkább a kedve: szerette azt, amit csinál. Ugyanazon esztendőben özvegyült meg és adta vissza az ipart, s mert a kelleténél így sokkal tágasabbnak érezte a házat, a rá­következő évben kiköltözött özvegy húgához ide, Kocsérra. Három gyer­meke saját lábán, szép pályán. Mar­git, a legkisebb, a Május 1. Ruha­gyár ceglédi telepén kezdett, mun­ka mellett tanult, ma főmérnök; Albert, a középső szintén szabó, csak éppen technológiai osztályvezető­ként, Irma, a legidősebb pedig jó­nevű női szabó Kecskemétén. Biri János: Ö még igen, ő még mester, a két kisebb már nem találkozik az anyaggal napról- napra, ök már nem nagyon tudják, milyen az, amikor készen lesz egy kamukéval az em­ber. .. Restellem a dolgot, de visszakér­dezek, hiszen ez a kamuké miféle szerzet? Tudnom kellene? Bizonyá­ra igen, ha toliam nekifuttatom egy mesterség birodalmának, ám János bácsi kegyesen, huncut mosollyal a szája szegletében elmagyarázza, a kamuka a finom szövetből, kizáró­lag kézi varrással készített ruha volt valamikor. A maga öltönyére bök: Látja-e ezt az úr, hát ilyen, a kamuka?! Szakít, rongyot ’ Ma divatos nosztalgia lenne za­vartan pislogó szemmel nézni a fa­zont tartó, ki nem fényesedő, gyű­rődést nem ismerő szövetet, a kézi öltések regimentjét, melyek úgy tartják a varrásoknál az anyagot, hogy majdnem hatvan esztendő alatt egyszer sem kellett javítgatni?! Nosztalgia lenne-e, avagy tisztelgés a szokatlanná lett szokott előtt, fő­hajtás egy mesterség — egy nagyon közönségesen egyszerű, elterjedt mesterség — teljesítménye, önbe­csülése, pontossága előtt? Aki így tud — mert akar, s akarhat, mert tudja hozzá a szakmát — dolgozni, aki ilyen pontosan varrja meg a ma­ga világát munkában, gyermekek fölnevelésében, az öregség terhének nemes viseletében, az vajon nem több-e, mint egy szabómester? Avagy vegyük úgy, egy szabómestertől so­ha nem vett és ma sem vesz senki példát, azaz a létezésnek, a cselek­vésnek ez a módja megmaradt és megmarad a magánmagatartások szűk keretében? Vajon a példát adók és a példát vevők csoportjai elkülönülnének? Esetleg éppen, hogy folytonosan fölcserélődnek a szerepek, hiszen talán az a legal­kalmasabb a példák követésére, aki maga is példát adó akar lenni? öreg, gondozott bútorok között, nagyon tisztán tartott szobában be­szélgetünk. A valamikori magyar szabókról, akik csizmanadrágot, mellényt, dolmányt, mentét varrtak, Biri János dédapjáról, aki még csapó volt, azaz szűrszabóként az alapanyagot is maga készítette csa­ládjával, legényeivel. Vendéglátóm az akasztós szekrény aljáról, se­lyempapírba csomagolt valamit vesz elő, kibontja, mutatja, azt a csip­kéző vasat mutatja, amelyet dédap­ja használt a szűr díszítéséhez, s amely lám, egy szemvillanás alatt odalopja közénk régmúlt évtizedek emlékét, mintha ereklye lenne. Nem az?! S mi más lenne, mint ereklye, az a szűrkankó, amely Biri János magyar szabó öccsének a hagyatéka, annak az öcsnek, akit kiparancsol­tak egy háborúba a négy gyerme­ke mellől, s aki ebből a háborúból soha nem tudott visszatérni ollói, krétái, cérnái, tűi mellé? Lám, a pontosan összevarrt világba hol itt, hol ott kap bele a történelem, sza­kít, rongyol, tépáz, a televízió elé ülteti a nyolcvanhét esztendős Biri Jánost, nyolvank’ét éves húgát, hát­ha fölbukkan az öcs képe, híre, ne­ve abban a Krónikában, mely arról az elveszejtett hadseregről szól.., Derék, szép ember volt, olyan, mint János — mondja a húg csön­desen. Jó szabó volt — toldja meg a bátyja. Ennyire monomániásan szeretné mesterségét ez a patriarcha kor felé közeledő ember, hogy régen elpor­ladt öccséről sem mást, hanem ezt tartja a legfontosabbnak megjegyez­ni? Jó szabó volt. Illetlenség egy örökre eltűntre így emlékezni? Avagy éppen így a legméltóbb, mert a legfontosabbat tudatja? A szűr­kankó ott lóg a szekrényben, ahány­szor az idősebb testvér benyúl va­lamilyen holmiért, úgy nézi, nézheti, úgy érinti, érintheti, mintha rög­vest jönne a fiatalabb, a már soha meg nem érkező, hogy ő is nyúljon érte, öltözzék, induljanak valahová, együtt. Hová? Hová tarthat együtt élő és holt, ha csak nem a közös múlt, a közís emlékek, a közös gon­dolkodás legyőzhetetlen birodalmá­ba? Ott mindketten otthonosak; már csak ott lehetnek együtt, ott találkozhatnak. Mer nem csupán az öcs válik ködalakká, hanem Biri Já­nos hű társa, három gyermekének anyja is eltűnt a lakásnak, műhely­nek négy évtizeden át fedelet adó ház is — szanálták —, ám mennyi minden van, maradt, örökítődik...! A csipkéző vas, a déd- és nagyapa iratai, az apa üzleti könyve, amiben nagy pontossággal sorakoznak, ki milyen mondvacsinált ruhát — ren­delésre, méret Után, hozott anyag­ból készített ruhák neve volt ez — mikorra kért, s természetesen, a be­jegyzés ott van arról is, hogy elké­szült mind-mind időre, mert t- a fiú, a ma nyolcvanhét esztendős férfi szavai szerint — a pontosság a szabónál nem pusztán megbízható­ság vagy megbízhatatlanság ügye, hanem a becsületé! A pontatlan sza­bó nem szabó,- . .......i Sommás ítélet? Árra hivatott mondta ki. Nem kételkedhetünk benne, hiszen a tapasztalás az el­vont erkölcsi tételeknek örökös ki­rályvize, mégha csupán egy szabó­ság falai között is. Valójában min­denkor és mindenhol „szabóságok” falai között vagyunk; kellene, hogy legyünk. Miért német szabó lett Biri János? Mint legidősebb fiúra, reá várt az üzlet átvétele az apától. Miért magyar szabó lett a ku>. fiútestvér? Mert ne csináljon az egyik a másiknak konkurrenciát. Hideg racionalitás? A számítás visszahökkentő ésszerűsége? A min­denkori világ magatartást sugall, sőt, követel, s bár a szabálytalan pályák roppant fontosak, a holnap szemszögéből nézve, valójában a szabályos pályák azok, melyek a holnapba átvezetnek, lévén termé­szetszerű folytatásai a megkezdett­nek. Ostoba — fölös és téves — párhu­zam lenne a 14. században már tevékenykedett hazai szabócéhek e kései mestertagját, a hozzá ha- sonlóakat a modern konfekcióipar termékeinek garmadája elé állítani. Az átlagos méretekre, tömegárukat készítő vásári szabókat más céh tömörítette annak idején is, mert nem ugyanazt, nem ugyanúgy csi­nálták, mint a mondvacsinált ru­hákra szakosodott váltószabók. Nem a mesterség jellege, hanem gyakor­lásának hogyanja az, ami közös volt, ami nem formailag, hanem lé­nyegileg elválasztotta a kiválót, a jót, a közepest,'a gyengét. Mindig temet Formák hajszolása, újraalkotása helyett talán ezt lehetne, kellene megtanulni, föleleveníteni, követke­zetesen alkalmazni. Az idő mindig temet. Csipkéző vasakat, roppant súlyú szabóvasalókat, kifényesedett szabászasztalokat, szűrminta köny­veket, iparegyesületi jegyzőkönyve­ket, vastag- meg vékonyszabó meg­jelöléseket, csapók készítette posz­tókat, dolmányt és mentét, szűrkan- kót. Egy és száz mesterséget. Az idő mindig temet. Ne feledjük azonban: mi temet- tetünk. El ne feledjük egy szemhunyásnyl időre sem: mit tomettetünk. Mert a pontosan összevarrt világ­gal a legfontosabbat veszítenénk el. S ha elveszítenénk, hogyan tud­nánk — tudjuk! — e pontosan ösz- szevarrt világot, világokat újrate­remteni ?! MÉSZÁROS OTTÓ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom