Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

xMiíap

1983. ÁPRILIS 23., SZOMBAT

Színházt levél

Szerepdarabok?

r Létezik egy köz- I keletű színházi ] tévhit, mely sze- I rint nem olyan [nagy baj, ha egy I darab gyenge, mert akkor alkalma nyílik a színésznők, hogy nagyot alakítson, hiszen a darab hézagait, üresjáratait, megíratlan vagy rosszul megírt jeleneteit kitöltheti játékkal, ötlettel, a színészet megannyi mesterfogásával. Sokan ezeket a darabokat nevezik szerepdaraboknak. Holott ezek csak gyenge darabok.

Nem mintha nem létezne valóban az úgynevezett szerepdarab. A legnagyobb klasz- szikus drámák tulajdonképpen mind ilyenek. Nem sze- repdarab-e egy Antigoné? Egy Oidipusz király? Egy Otelló? Egy Lear király? Egy Peer Cynt? De bizony az! Bármennyire tökéletesen rakja is fel Szophoklész, Shakespeare, vagy Ibsen a fő alak köré a mellékfigurákat, bármennyire szervesen kapcsolódik is az ő drámabeli sorsuk a főalakéhoz, s bármennyire nagy színészi lehetőség is Kreón, Klü- taimnesztra, Jago, Goneril vagy Aase anyó, az övék mindenképp mellékszólam, mely végső soron arra szolgál, hogy még plasztikusabbá tegye a fő dallamot, az egész dráma alaptónusát.

Volt persze a színháztörténetnek egy nagy és tartós periódusa, melyben szerep és darab nem álltak ilyen pontosan meghatározott, rögzített viszonyban. A commedia dell’- arte időszaka volt ez, a XVII.— XVIII. század aranyideje, melyben bizonyos nemzetek színházát — elsősorban az olasz színházművészetet — ez a stílus határozta meg. Köztudott: e stílus a rögtönzésen alapult. A daraboknak csak a laza cselekményvázát rögzítették. a dialógusokat a színészek kreálták, az éppen a színen kibontakozó szituációhoz szabva a szöveget. Persze ebben is volt sok konvenció, sok hagyományos fordulat —, de mégis sokkal többet bízott a színész találékonyságára, gyorsan vágó eszére, replikázó készségére, mint a megírt, minden mondatában rögzített dráma. Érthető az is, ha ebben a stílusban kialakultak bizonyos sztereotip szerepsémák is: a kikapós fiatalasz- szony, a felszarvazott idősecs- ke férj, a. széptevő ifjú lovag, a ravasz szolga, a cserfes szolgáló, a hűséges barát, a bajkeverő intrikus, satöbbi, satöbbi.

Nos, a commedia dell’arte valósággal kikövetelte, hogy a sémákat a színész töltse meg alakítóerejének sokféle eszközével. A felszarvazott férj szerepsémáján belül, a nagyjából mégis körvonalazott dialógus- rögtönzések körén túl nem lépve is elsőrendűen fontos volt a színész mint művészegyéniség, s mint általánosabb egyéniség, mint ember is, hiszen a sémákba szükségszerűen bele kellett öntenie egyéni, emberi, sőt társadalmi tapasztalatait, élményeit,^ tudását, műveltségét, életismeretét. Másból miből pótolta volna különben a szerepsémából hiányzó konkrét karaktervonásokat, miből formált volna színpadi, drámai jellemet? — Mivel hogy a commedia deli - arte sztereotip típusai is végső soron jellemek voltak.

Manapság azonban, ha szerepdarabokról beszélnek, sem a klasszikus szerepdarabokra nem gondolnak, sem a commedia dell’artéra, hanem inkább arra, hogy majd a színész szerepet csinál a semmiből, életet lehel a papírfigurába, igazi szenvedélyekkel tölti meg a sótlan, zörgő mondatokat. Csakhogy, ez tévedés.

H

a egy dráma alapvetően rossz, mert rossz a dramaturgiai építkezése, idétlen a dialógustechnikája, szürke, ízetlen és jellemzésre képtelen a nyelve, lapos, érdektelen a mondanivalója, netán közhelyektől és bombasztikus teatralitástól hemzseg, akkor nincs olyan színésze a világnak, aki ebből élményszerű, igaz, nagy színházi produkciót csinálna. Az elképzelhető, hogy a meg nem írt darab helyett „bedobja” a maga színészi fegyvertárát, színész- mesterségbeli tudását, azaz a technikát —, de ettől még legfeljebb is csak olyasmit kapunk, mintha egy kiváló bil- lenéstechnikájú, ragyogó zongoraművész az Appassionata szonáta helyett csak briliáns futamokat, akkordmeneteket, s a zongorajáték technikájának még számtalan egyéb látványos demonstrálását adná elő a pódiumon.

Mostanság két olyan darabot Is játszanak a fővárosi színházak, amelyekre sokan azt mondják: tipikus szerepdarabok. Az egyik Noel Coward, a színésznek is jelentős angol drámaíró tizenegynéhány esztendős darabja, az Alkonyi dal. A másik egy friss magyar mű: Sárospataki István Szemfényvesztők című (komédia vagy tragédia alcímű) darabja. Előbbit a Madách Kamara, utóbbit a Várszínház játssza, Huszti Péter, illetve Garas Dezső m. v. rendezésében. Valóban szerepdarabok lennének?

Coward öreg róka, rutinos színpadi szerző. Tudja, hogyan kell jó szerepeket írni, melyeket hatásosan eljátszhat egy j ó színész. E darabjában két ilyen szerep is van: az egyik a főszereplőé, aki öregedő, divatos és jómódú író, de a másik nem iránti érdeklődése nem túlzott — a másik meg az író régi-régi szerelméé, akivel az író sok év utjín, összetalálkozik. A történet tovább nem is nagyon érdekes. A lényeg az, hogy Coward tudatosan épít a két szerepet játszó színész színészi eszköztárára. Azaz: e figurákat csak nagyon jó mesterségbeli felkészültségű, nagy tapasztalatú, rutinos és intelligens színészek játszhat ják. Gyöngébb színészekkel simán és egyszerűen megbukik a darab. De hát akkor mennyi lesz ezekben az alakításokban Coward, és mennyi X vagy Y színész színészi technikacsillogtatása?

S

árospataki még jobban a színészekre bízza a dolgot. Eléggé hihetetlen a történet a vak műgyűjtő német császári katonatisztről, aki éveken át nem veszi észre, hogy családja a megélhetésért eladogatta a híres képeket, s még azt sem tudja, hogy az első világháború már négy éve véget ért. A hiányzó drámát a színészek helyzetgyakorlat-sora pótolja: így kell nyolcvanéves vak férfit játszani, aki katona volt; így kell félreértés áldozatává lett java férfikorban járó műkereskedőt játszani; így a vénkisasszony mártír leányt, így a kegyes öncsaló keménylelkű anyát. Szerepdarab? inkább csak szerepek — darab nélkül, de még a szerepekről is kiderül, hogy többnyire csak ujjgyakorlatok.

Takács István

TV-FIGYELO

Megyei öregek. Pest megye idős korú lakóinak helyzetével foglalkozott az Életet az éveknek című sorozat legutóbbi műsora. S tette ezt annak kapcsán, hogy az MSZMP Pest megyei Bizottsága külön témaként tárgyalt arról, hogyan pergetik napjaikat azok, akik életük hajlottabb szakaszába értek.

Egy nagy városnyi embertömegről volt, s van szó, nem kevesebb, mint 182 ezer nyugdíjasról vagy eltartottról. Másként mondva, Pest megye lakosságának húsz százaléka várja, igényli azt, hogy a korábbiaknál többet és jobban törődjenek vele.

Amint azt a televízió nézőinek dr. Tóth Albert, a megyei pártbizottság osztályvezetője elmondta, mindenekelőtt a feleslegessé válás érzését kell megszüntetni. Tehát ahol csak lehet, arra kell törekedni, hogy öregjeink társadalmilag hasznosnak tudják magukat. E téren mutatkoznak is eredmények, hiszen a statisztika szerint tizenkét ezren dolgoznak közülük tovább. Egyéb foglalkoztatási formák mellett az úgynevezett háztáji szerződések adnak alkalmat erre a tevékenységre.

Ám amilyen örvendetes a fönti törekvés, annál sajnálatosabb, hogy a szociális otthonok befogadó képességét illetően megyénk elmarad az országos átlagtól. Noha huszonhárom ilyen intézményünk van, ez kevésnek bizonyul, mert jelenleg is több mint ötszázan várják, hogy valahova felvegyék őket. A tápiószent- mártoni otthonba például, amelyet egy rövid képsorban be is mutattak, és amely valóban olyannak mutatkozott, hogy föltétlenül megérdemli az otthon nevet.

Ami az öregek napközi otthonait illeti, ezekből 51 van szűkebb országrészünkön. Különösen a nagykátai járás ilyen jellegű intézményei váltják ki mind a vendégek, mind a hozzáértő szakemberek dicséretét.

Mindemellett vannak errefelé olyan otthonai is az öregeknek, amelyek egy egész hétre befogadják őket. Amint azt dr. Vámosi Erzsébet főorvos elmondta, ezek azért igazán közkedveltek, mert szerencsésen egyesítik a szociális otthon és a napközi értékeit.

Természetesen a házi szociális gondozás segítési formája is meghonosodott ezen a főváros környéki tájon. Körülbelül kétezren részesülnek abban, hogy az arra hivatott ápolók rendszeresen felkeresik őket.

Ebben az ügyben — mármint, hogy az öregekkel való törődést a pártbizottság külön témaként vetette fel — a legfontosabb az, hogy a segítés módozatait, feladatait konkrétan is meghatározták. Mint hallhattuk, az általános elvek, szándékok hangoztatásán túllépve immár egészen pontos feladatokat kaptak például a szocialista brigádok. Az érintettekkel — fogalmazzuk így — címre szólóan tudatták, mi lesz a dolguk.

Ez a megyénkbeli kezdeményezés, amelyről a nyugdíjasok műsora érdeme szerint tudósított, bizonyára országos visszhangot kelt, és példává emelkedik.

Akácz László

A Várszínház előadása. Sárospataki István: Szemfényvesztők című komédiájában Lukács Margit és Kállai Ferenc

VÉGSŐ BÚCSÚ ILLYÉS GYULÁTÓL

Pénteken vett a nemzet végső búcsút nagy fiától, Illyés Gyulától.

Az egyházi szertartást dr. Belon Gellért címzetes püspök, pécsi segédpüspök celebrálta. A gyászünnepségen ott voltak családjának tagjai, s a ravatalnál hazánk politikai, társadalmi és kulturális életének kiemelkedő személyiségei álltak díszőrséget; köztük az MSZMP Politikai Bizottságának, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának és Minisztertanácsának több tagja. Részt vett a temetésen a budapesti diplomáciai képviseletek számos vezetője és tagja is.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és kormánya nevében Köpeczi Béla művelődési miniszter mondott búcsúbeszédet.

— Illyés Gyula 1939-ben így fogalmazott: az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb, hogy minél szabadabb legyen, anélkül, hogy embertársainak szabadságához való jogát megsértené. Ez a dolga a nemzetnek is: az állandó tökéletesedés.

— A tökéletesedés számára mindenekelőtt azt jelentette, hogy lankadatlanul küzdött a társadalmi igazságosság érvényesítéséért.

NA társadalmi kérdés számára elválaszthatatlan volt a nemzetétől. Nemzetfelfogásának értelmezése elvbarátai és harcostársai között is vitát váltott ki, szándéka és mondandójának lényege azonban egyértelmű volt: azt kívánta, hogy a nemzetek között egyenjogúság és együttműködés érvényesüljön.

1959-ben önéletrajzi visszapillantását ezekkel a szavakkal zárta: bizonyos vagyok abban, hogy a föld népei az osztály nélküli társadalom útján haladnak. Szerves együttélésük első állomása a teljes egyenjogúság. Egymást becsülő felek közt egyenjogúságot megteremteni másként, mint szótértéssel — vagyis békével — képtelenség, mert hisz önmagában ellentmondás. Egyenjogúság — megértéssel és békével — ez volt Illyés Gyula nemzeti és nemzetközi programja.

Diszőrség a koporsónál

— Műve társunk volt és marad, gondolatainkat és érzésünket tudatosítja, önvizsgálatra és közösségi számvetésre késztet, magas intellektusával és a nagy igazságok egyszerűségével. A közösség írója nemcsak alkotásaival segítette a nemzeti és emberi felemelkedés esélyeit, hanem azáltal is, hogy az eszméihez ragaszkodó következetességgel, a közösségi élet eleven, alkotó légkörét teremtette önmaga és műve körül.

Ebben találkozott költészet és politika, s az elmúlt közel negyedszázadban úgy, hogy a teremtő energiát mindkét tevékenységi szférában a nép előrehailadását szolgálták, az emelkedő haza nagyszerű tervének megvalósítását. Illyés a szocialista építés nagy mű- vész-szövetségese, ami nem azt jelenti, hogy a politika vagy bárki, bármiféle kisajátítási igényt jelentene vagy jelenthetne be. ö a magyar nép írója, műve a magyar népé.

övezze a költő emlékét és műveit századokon át a magyar nép ragaszkodó szeréte- te, a szocializmus híveinek mélységes tisztelete, a haladó emberiség soha el nem múld megbecsülése.

Ezután Illés Endre vett búcsút az elhunyttól.

— Illyés Gyula számomra — mondta többek között — nemzedékemnek, a nyomunkba lépőknek, a magyar irodalomnak, az ország megránduló szívű közösségének, a határokon túlcsorduló magyar olvasóknak, s még tágabb körben, a jelenlegi világirodalomnak, századunkban, a nehéz férfiéveket jelenti, majd a nagy munkába merülő, átalakuló, építkező félmúltat, s még néhány héttel ezelőtt is a teljes fényű, dolgos jelenidőt. Érzékeny szemérmességét nem kímélhetem meg a nagy szótól

— görög költőket idézzek: a Nap fia volt.

Végül Sütő András búcsúzott Illyés Gyulától.

— A gyász és az emlék hozta csekélységemet is ide — országhatáron át a Hargita tövéből Illyés Gyula koporsója elé. A gyász, mely az egyetemes, tizenöt milliónyi magyarságé. sőt a nagyvilágé és az emlék: valamikori közös erdélyi utazások havas hangulata, a személyes ismerkedés ro- molhatatlan élménye.

— Ne sirassatok! — hallgattuk a minap Juhász Ferenc csillagizzású vigasztalását, de könnyharmat ült az ő szavain is, meghordozván bennünket a lángélmé’égboltján és az elár- Vúlí "házban; Flóta asszony bánatában. Ne sirassátok őt — mondja az életmű, amit nehéz lesz már bárkinek is meghaladnia a jövő században, de magunkat is siratnunk kell a fogyatkozásban.

A beszédek elhangzása után

— végakaratának megfelelően a Farkasréti temetőben — örök nyugalomra helyezték Illyés Gyulát.

ÉLETMŰVE AZ EGESZ NEMZET ÖRÖKSÉGE

I

ángelmét temetünk. Most eszméljünk rá, j most az utolsó állomáson, hogy mi is volt az a rendkívüli teremtő erő, amelynek mind ez ideig megjelenítő anyagára volt figyelmünk... A férfi, aki elnémultan előttünk fekszik, s akit most a fájdalomban az ország annyi rétege vall magáénak: művész volt. A világ értékmércéjét is megütő művész ... Ezekkel a szavakkal kezdte búcsúztatóját Illyés Gyula, a nagy pályatárs, Veres Péter koporsója előtt. Mintha önmagáról is vallott volna. Mert most is lángelmét temetünk, művészt, nagyon nagy művészt, aki a világ értékmércájét is elérte.

Már a halálhír első pillanatának döbbenetéből felocsúdva kezdtük számba venni azt a hatalmas szellemi örökséget, melyet számunkra, az egész nemzet számára hagyott. Nem könnyű, ám megtisztelő feladat, hogy jól sáfárkodjunk azzal.

Illyés Gyula életének nyolcvan esztendeje újkori történelmünknek egy nagy korszakát íveli át, a századforduló utáni évektől napjainkig. Ennek az olykor tragikus időnek nemcsak tanúja, hanem tudatosan vállalt szellemi irányítója is volt. Amikor a Tanács- köztársaság tizenhat éves katonájának a kezéből kicsavarta a fegyvert az ellenforradalom, a tollát szegezte a néppusztító hatalom mellének a számára kilátástalan küzdelemben.

A forradalmak bukása után kényszerűségből vándorbotot vett a kezébe. Az ozorai puszták népének gyermeke eljutott Párizsba. Abba a forrongó szellemi világba, ahol a legkülönbözőbb művészeti fölfogások keresték egymás kezét, hogy összefogva lerombolják a maradiság begyepesedett sáncait, s — Ady szavával élve — betörjenek új időnek új dalaival. Illyés a hunok között nemcsak politikai tapasztalatra tesz szert, hanem szellemi társakra is talál a dadaisták és szürrealisták világában Aragon, Tzara, Eluard, Breton személyében. A Sorbonne hallgatója, Tzara és Cocteau darabjait fordítja, ugyanakkor első versei megjelennek franciául.

Már a világhír küszöbén áll, amikor hátat fordít Párizsnak és visszatér a puszták világába, útipoggyászában azzal a fölismeréssel, hogy magyar költő korszerű csak magyarul lehet. Mindig vallotta: akár közlekedő edényben a folyadék, a magyar irodalom is úgy állja az európai szintet. A valóság, amit feldolgozott, mindig jellegzetesen magyar volt. Petőfi vagy Ady a legeurópaibb jelenség, mint művész.

Hazaérkezve — egyik méltató ja írja — voltaképpen az egész magyar társadalmat akarta megújítani. Az elvérzett forradalmak után új forradalomban nem tudott reménykedni, úgy vélte, az óvatos és körültekintő munka ideje jött el, a magyarságot a jövő számára megtartani csakis demokratizálással, a nép nemzetté emelésével lehet. Az írónak is ezt a célt kell mindenekelőtt szolgálnia. Fölismerte, hogy amíg az emberiség nemzetekben és nyelvekben él, nincs teljes költészet nemzeti közösség nélkül.

Ennek a feladatnak megfelelően kellett berendeznie, költői műhelyét is. Párizsban az izmusok lelket pezsdítő levegőjéből nagyot szippantva vette birtokába elsősorban Petőfi, Arany, Ady hagyományát. Tanult a nagy formaművész Babits Mihálytól, vagy az övétől teljesen más hangszerelésű lantot pengető Szabó Lörinctől és Füst Milántól is. Mint olvashatjuk, népivé nem a tájnyelvű és a néphagyomány szentesítette jegyek teszik, hanem a néphez való tartozás tudata, az értülk lobogó elkötelezett indulat.

Felelős szava egész életében vigyázta a nemzet sorsát. A háború tele után a tűrhetetlen politikai igából kiszabadult ország tavaszát derűs jövőbelátással fogadta. A közbejövő néhány zord esztendő borúlátó hangulatát kiheverve, alkotókedve új szárnyakat kapott. Világéletében a szó muzsikáját, a lírát tartotta legkedvesebb műfajának, amelyben a fény simaságával suhanhat lélekből lélekbe. De sohasem kerülte el a többi írói tájakat. Prózában, drámában is remekműveket alkotott. Betegsége sem tudta megtörni teljesen kedvét, Arany János őszikéihez hasonlítható munkássága teljében hunyta le örökre szemét.

O

rszágunk gyászában a földkerekség humanizmusra szomjazó népei osztoznak. Mellette állnak az európai szellemnek azok az órásai, akik már korábban szívükbe zárták hazánk nagy fiát. Most, a ravatalánál állva hadd köszönjünk el tőle ismét saját szavait idézve: Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok.

Szombathelyi Ervin