Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-20 / 92. szám
1983. ÁPRILIS 20., SZERDA ’xJűídav ^Könnyűszámyú tavaszi szellő pengeti az ezer és ezer, húrként feszülő szőlővesszőt a tipiószentmárfoni határban, az Aranyhegyi dűlő peremén. Kerékpárok támasztják a vakító fehérre meszelt borházak falát, kapák villannak, metszőollók csattognak a sorok között hajlongó-térdelő asszonyok és férfiak kezében. Lo- bogós, napfényes délelőtt van, babonák napja, csütörtök. Laczkó Józsefné kezében egy percnyire megpihen a nyitókapa: kíváncsian lesi a körülöttük tébláboló idegent. Ám mikor megtudja, honnan jöttem, hamar föltalálja magát: — Ott a borház udvarán akad még néhány kapa, s különben is, kell a segítség — neveti el a szavakat. — S a férje? — Takarmányos a helyi sertéstelepen, ott nélkülözhetetlen ember, hát egyedül vágtam neki ennek a háromszázhetven kvadrát területnek. Értek én a szőlőhöz — hét esztendeig az állami gazdaság parcelláin húztam a munkát. A fakanál azért könnyebb ... Közben, mellénk ér Nagy András, a szomszéd telek gazdája. Lókapával nyitja a sorokat, az ősszel betakart tőkékről, azzal kaparja el a homokot. Manci, derék vemhes állat. szorgalmasan húzza a nehéz ekét — most valóban nehéz, hiszen alig egy hónap múlva kiscsikót hoz világra a nyolcéves kanca. Fordul az eke, capiat a ló, elköszön tőlünk Nagy András. — Ki kell használni ezt a Jó időt, meg aztán félő, hogy bepállik a rügy — adja a sietség magyarázatát a férfi, s nyomában hályogszemű homok lohol. Egy iramodással odébb két férfi kapicskázza a már kinyitott tőkék alját, csattognak metszőollóik. Kiss András és Szabó István egy ezerkétszáz négyszögöles tábla közepén térdel a meleg homokban. — Ezt a munkát csak imádkozva lehet csinálni — nevet Kiss András, a tápióbicskei Április 4. Termelőszövetkezet traktorosa. — Nagy ez a terület, mikor ás hogyan győzik? — Szabadságon vagyok, különben is ez a munka szakértelmet kíván, nem hívhatok akárkit segítségül. A nyitás, horolás, kötözés az más. Azt nem is kell tanulni. A múlt héten például, amikor nyitottunk, kilenc kapa dolgozott, be is végeztük fél nap alatt. — S a metszést kitől tanulta? — Ellestem a fortélyát. Az apámtól, a szomszédtól. Hiába van szakkönyv, a metszést onnan nem lehet megtanulni. Ügy kell ezt csinálni, hogy jövőre is legyen termés. De hát minek is magyarázzam, elég az hozzá, hogy ha az idő is engedi, lesz termés az idei őszön is. A metszésen nem múlik... — Család? — Két asszonylányom van, vejeim gépkocsivezetők. De azért értenek a szőlőhöz... Laczkó Józsefné: A fakanál azonban könnyebb.., Ha idejűik engedi, jönnék a „birtokra”. — Mi lesz a termés sorsa? — Húsvétra, karácsonyra, névnapra elegendő néhány liter bor. A többit még szőlőként értékesítjük, leadjuk. De ebben nem ez a jó, inkább a tiszta levegő, a mozgás, a csönd. így tartja ezt a szomszédos Dobogó dűlőben serénykedő Kaszás József is. Megtámasztja állát a kapanyélen, pihenő kézfején, aztán sorolja: — A fővárosi Kábelművektől mentem nyugdíjba, hatvankét éves vagyok. Pesten van a családom, magam is onnan utaztam le kedden. Ismerős nekem ez a táj, hiszen itt születtem, itt élnek a gyermekkori jópajtások, meglett öreglegények is. Dolgoztam én szinte minden területen, de legjobban kettőt szerettem: a Kábelműveket, s ezt a szent- mártoni határt. Ha ez a hétszáz négyszögöl parcella nem volna, hát isten bizony, elmennék napszámba.. Nem a pénz miatt, dehogy. Inkább azért, mert belém ivódott a munka ezen a hatvankét tavaszon, s hogyan is bírnám ki enélkül? Bütykös ujjait ráfonja a simára csiszolódott kapanyélre s aztán belevágja a vasat a sárgán, aranyosan csillogó homokba. A pergő homokszemek közé verejtékcsepp hull Kaszás József napszítta arcáról. De a férfi oda se néz ... Besze Imre Pályakezdő fiatalok között Csábít a jó munkahelyi légkör Tizenéves korában a legtöbb fiatal még nem tud kialakítani önmagában olyan gondolkodásmódot, szemléletet, ami hosz- szabb távon segítené eligazodni az életben. Pályát, hivatást azonban az általános iskola elvégzése után mindenkinek választania kell. Bár a család, a környezet sokszor meghatározza, hogy milyen irányba induljon a fiatal, igazából csak jóval később, évek múltán derül ki, hogy sikerült-e egy életre szóló hivatást választani. Erre a kérdésre kerestük a választ a Dabasi Nyomda fiatal szakmunkásai körében. gépmester ugyancsak Puszta- vacson lakik. Alig húszéves. — Eredetileg villanyszerelőnek készültem, de nem vettek fel, így jöttem ide. Nem bántam meg ezt a pályamódosítást, mert szeretem a munkámat. A kollektívába is sikerült beilleszkednem, megbecsülnek, számítanak rám. Ennél egyelőre aligha kell több. A továbbtanulásról persze én sem mondtam le. Jelenleg itt, a dabasi gimnázium levelező tagozatán bővíteni nyomdaipari ismereteimet: negyedikes vagyok a formakészítő szakon. A huszonhét éves Bollók Mária több tapasztalattal rendelkezik. — Idén márciusban neveztek ki az üzem főtechnológusának. Feladatom sokrétű, szinte mindenre oda kell figyelni, ami valamilyen módon kapcsolatba hozható a termeléssel. Sőt, sokszor úgy érzem, hogy azt is követni kell, folyamatában látni, ami nem tartozik szorosan a csoportom hatáskörébe. Negyedik éve, hogy visszajöttem Moszkvából, ahol a nyomdaipari egyetemet elvégeztem. Fontos feladatokkal bíztak meg, ennek a bizalomnak igyekszem mindig eleget tenni. Az is tény, hogy nekünk különösen az alapanyagellátás, a megfelelő Harminc év alattiak Dabas és a járás községeinek életében jelentős változásokat hozott az, amikor 11 évvel ezelőtt itt épült fel a ma már évente 10 millió könyvet készítő, s átlagosan 190 millió forint termelési értéket teljesítő üzem. A Dabasi Nyomda zömmel tankönyveket, egyetemi jegyzeteket állít elő, de kapacitásából ifjúsági és szépirodalmi művekre is futja. Bálint Csaba igazgató szavaiból arra is fény derül, hogy az üzem sok helyi és környékbeli fiatalt foglalkoztat. A harminc év alattiak megközelítik a dolgozói létszám 50 százalékát. Amikor a fiatalokról kérdezzük, röviden összegzi tapasztalatait:* — Szakmunkásokat is képezünk, így szinte gyermekkortól ismerjük sokukat. Az általános iskolából kikerülve a legtöbben még nem eléggé érettek. Két-három év alatt azonban annyira megváltoznak, hogy felelősséggel számíthatunk rájuk a továbbiakban. Ebben véleményem szerint az anyagi szempont is fontos szerepet kap, hiszen szakmunkásként már nem mindegy, hogy hónap végén mennyi pénz kerül a borítékba. Vallomások a hivatásról Való igaz. Márcsak azért is, mert lassan előtérbe kerülnek a családalapítás gondjai. A 21 éves Paál László nyomdaipari fényképész mondja: — Pusztavacsról járok be. Először Nagykőrösre kerültem gimnáziumba, arra gondolva, hogy a középiskola tág lehetőségeket ad majd a későbbi pályaválasztáshoz. Közben nyaranta itt az üzemben dolgoztam, s annyira megtetszett, hogy érettségi után ide jöttem. Két év tanulóidő után tavaly szeptemberben kezdtem dolgozni. Nincs még sok tapasztalatom, de abban biztos vagyok, hogy jól választottam. Igaz, házasság, katonaság előtt állok, de arról sem akarok lemondani, hogy pár éven belül tovább tanuljak a nyomdaipari főiskolán. L utter Ferenc síknyomó minőségű papír, festék, s más anyagok beszerzése jelent gyakran nehéz feladatot. Ofszet technikával dolgozunk, s bizony a jó minőséget gyakran kemény harcok árán tudjuk csak — a nyersanyagellátás miatt — biztosítani. Ez persze hozzátartozik a mindennapokhoz, része annak a feladatnak, amit vállaltam, önként választottam. Jól-e vagy rosszul? Azt hiszem, a lehető legjobban. Saját nevelés A személyzeti vezető, Kertész Józsefné adatokat sorol. Mint mondja tíz éve képeznek szakmunkásokat az üzemben, s azóta csaknem 60 saját nevelésű fiatal dolgozik a nyomdában. Nem jellemző az, hogy a tanulóévek után másutt keressenek munkát, még az sem csalogató, hogy a főváros alig 40 kilméterre van innen. — Megtalálják nálunk a fiatalok a számításukat. — mondja. Vajon minden tekintetben? A jelek szerint, igen. Az átlag- kereset Dabason 4 ezer 700 forint körül van. A vállalat lehetővé teszi, hogy aki akar tovább tanulhasson. Segít a családalapítás gond' jaiban, kölcsönt ad az építkezéshez. És bizonyára a jó munkahelyi légkör is sokat számít a pályakezdők beilleszkedésének megkönnyítésénél. Csitári János Tárnáid tervek A budai járásban talán az átlagosnál jobb helyzetben vannak a tárnokiak az ivóvíz dolgában. Az ötezer-hatszáz lelket számláló községnek 32 kilométernyi vezetékes ivóvize van. Mindössze két kisebb ellátatlan terület létezik még Tárnokon, de a jelek szerint nem sokáig. Mint azt Rozsnyai Mihály tanácselnöktől megtudtuk, a múlt év végén az érdekelt 480 család részvételével víztársulatot szerveztek hat kilométernyi vezeték megépítésére. A kivitelező az érdi ivóvíztársulat, de a tárnokiak a házan- kénti 15 ezer forintos hozzájáruláson kívül társadalmi munkával is gyorsítják a munkálatokat. A hat kilométernyi vezeték — a tervek szerint — augusztusra elkészül. Az áramellátást is szeretnék javítani a községben, e tekintetben ugyanis nem büszkélkedhetnek olyan eredményekkel, mint ivóvíz dolgában. Tanácsi pénzeszközökből építik ki a két kilométernyi elektromos hálózatot, és csaknem háromnegyedmillió forintba kerül a tervezett új trafóállomás. Ezzel egyidőben az- ÉDÁSZ is felújít és -állít egy transzformátort Tárnokon. Tárnokon is gond az iskola. Az ófalui részen százéves épületben, három helyen tanítanak. Az idei tervek között szerepel az iskolabővítés, a tanács egymillió forintot tartalékol erre a célra, a helybeliek pedig munkájukat ajánlották fel a gyerekek helyzetének javításáért. A fiatal pedagógusok letelepítése érdekében pedig kedvezményes építési telkeket juttatnak a pályakezdőknek. Tavaly heten éltek ezzel a lehetőséggel. Gombó Pál: Wacpij. doíocj. az emberi méítóóda. Nagy András: Ki kell használni ezt a jó időt. Meg Manci, a nyolcéves vemhes kanca se sokáig bírja már a munkát Kaszás József: Hogyan is bírnám ki enélkül? A szerző felvételei Kiss András és Szabó István egyezerkétszáz négyszögöles tábla közepén dolgozik A z emberi méltóság nagy, de furcsa dolog. Egyfelől ősi és általános, másfelől ugyanolyan ősi, de egyre egyedibb. Ha mondjuk, egy primitív törzs férfiassági vizsgáján a jelölt elbőgte magát amikor fülét lecsípték, már szaladhatott is világgá, inkább oroszlánok állkapcsa, mint saját hordájának gyalázko- dása prédájául. Ám, ha akkor sem szisszent, mikor fogait köszörülték, még mindig nem volt minden elintézve. Hiszen első harcos csak egy lehetett közülük és a második, a tizedik számára hol maradt az, amit ma emberi identitásnak hívnak? Hol maradt önmagával való azonosságának bizonyítéka, önérzetének forrása, belső büszkeségének biztosítéka? Nos, akkoriban találták ki a munkamegosztást: a második harcos némi ravaszsággal törzsfővé verekedhette fel magát, a tizedik addig ügyeskedett, amíg varázslóvá vált, a huszonhatodik a legtöbb gyereket nemzette, a harminckettedik pedig mindezen addig tréfálkozott, míg népszerűség nem övezte. Hol vannak azonban már ezek a régi szép kezdetleges idők?! Manapság sokmilliós társadalmakban kell holmi identitásra szert tenni, ehhez pedig a munkamegosztás kevés. Így aztán az emberi méltóság érzete, mely sérthetetlen magja a személyiségnek, a legsajátosabb formákat ölti. Itt van például egy hivatali takarítónő, aki minden áldott nap boldogan és büszkén esik neki a vécének, lesúrolja Vimmel, felönti sósavval és ha megdicsérik érte, gagyog és ragyog. Ám, ha valaki arra kéri meg őt, hogy legyen szíves, mossa már el a piszkos tányérokat, mélyen megsértődik, szeme villog, szája tátog és végül méltósága érzetét így fogalmazza meg: „nem vagyok én kérem senkinek sem szolgája!” Vessük össze példáját ama világháborús katonáéval, aki viszont a maga részéről megtagadta a kaszárnyái vécépucolást, inkább vállalta a hadbíróságot és máris láthatjuk, hogy mennyire más-más titkos rekeszben őrizzük emberi méltóságunkat. (Mellékesen szólva: az a bizonyos katona a büntető intézet foglyaként életben maradt, míg századából senki sem tért vissza a frontról; de ez más kérdés.) Nos. tanulmányozván az emberi méltóság lélektápláló forrásait, számos olyan egyedi kritériumra bukkantam, amely kívülről nézve különösnek tetszik, míg belülről nyilvánvalóan a személyiség szilárd magja nyilvánul meg bennük. Így, véleményem szerint, általános figyelemre érdemes annak a kórházi orvosnak esete, akit betege így szólított meg: „Drága doktor úr!” — mire ő jégcsappá meredve oktatta ki, hogy tessék neki megadni a tiszteletet, „doktor úr vagyok, de sem drága, sem kedves!” Érthetetlennek tűnik, ugye, pedig színigaz az eset. Gondolom arra szolgáltat példát, hogy a méltóság forrásai valamilyen egyedi élményben rejtőzhetnek, mondjuk egy serdülőkorban látott film mély hatásában, ahol netán a kiváló orvost minden paraszt csak doktor úrnak szólította, persze holmi idrágázó, lekedvesező fraternizálás nélkül. Könnyebb megfejteni ügyvéd ismerősöm esetét, aki több ízben is biztosított róla, hogy az ő igazi jó életérzése abban gyökeredzik, hogy soha, de soha egyetlen pert el nem vesztett. Hosszú évek után, immár nyugdíjasként kuncogva adta tudtomra, hogy ő valóban soha el nem vesztett pert — mindig csupán az ügyfelei vesztették el. Nem nehéz a magyarázat — az ő valódi méltóságtudata abban honol, hogy mindig mindent a lehető leghatásosabban, a leginkább önmaga javára szóló módon képes megfogalmazni, ily módon másokat a szó csapdájába ejteni. Egészen más és mégis szintúgy áttetsző annak a hatvanesztendős gépírónőnek esete, akit az iroda férfi alkalmazottai minden nap arccsókikal köszöntének, ő pedig szertartásosan szemérmesen visszacsókolja őket. E szokás persze fiatalkorából származik, amikor szép volt, kívánatos, valóban szemérmes, de az általános és nyilvános csók kegyét megadta, ily módon biztosítva és bizonyítva a szép nő és a jó kolléga képét saját női méltósága számára. Az idő telt. az évtizedek múltak, de az önérzetet adó kép rögződött és ki ki tudja környezetében, hogy őt megilleti ez a csókszertartás; az újonnan jött kollégák is megérzik ezt, ha nem, tapintatosan tudtukra adják. Nehezebb kielemezni a felsőbb körökbe tartozók méltóságérzetének forrásait. Egy vezérigazgatóval azonban szerencsém volt. Együtt indultunk el hivatali szobájából, és lám, bezárva asztalfiókot, pénzszekrényt, szobát, iszonyú nagy kulcscsomót vágott zsebre, miközben egy ugyanakkora kulcscsomót kiemelt onnan, mintegy tréfásan felmutatva: „otthoni kulcsaim”, aztán egy kisebb harmadik csomót vett elő: „kocsikulcsaim”. Tüstént kapcsoltam, fiatal koromban magam is olvastam a mondást: „annál többre viszi az ember, mennél vastagabb a kulcscsomója”. Idéztem is az aforizmát, hízelkedett neki, de vagy úgy tett, mintha addig nem ismerte volna, vagy tényleg tudata alatt raktározta el méltóságtudata eredeti indítékát. T artok tőle, hogy a rácsodálkozás és az „emberi méltóság” kifejezés humánus hangzásának jóvoltából túlságosan is egyoldalú képet festek a valóságról. Ide iktatom tehát egy alig-alig kiismerhető, hozzám feltűnően kedves ismerősöm titkának lelepleződését. Sakkoztunk és láttam, hogy a számomra előnyös partiban végzetesen hibás lépést húztam. Ö nézte, nézte a táblát, egy mosolyt nyomott el, majd fancsali képpel megszólalt: „Hát ez nagyszerű gondolat volt. Most már megnyerted! Hacsak...” — és diadalmasan megtette győzelemre vezető sakikadó húzását. Nos, ez az ember — jöttem rá — saját méltóságát abban leli, hogy társait orvul maga alá gyűri, hogy mást mond, mint amit gondol, öröme a káröröm. Mindaz, amit később megtudtam róla, megerősítette ezt. Dehát, kérem, vannak gonosz emberek is; és mivel azok is emberek, tehát nekik is van méltóságuk, így teljes a kép. Javában csattognak a metszőollók Megmozdult a szőlő hegye
