Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-24 / 70. szám
4 K/hrm> 1983. MÁRCIUS 24., CSÜTÖRTÖK Vita a jövő nemzedékéért 2 A Pest megyei Hirlap február 17-1 számában megjelent Kriszt György írása, Tanórán kívül címmel. A cikk a pedagógusok szabad idős tevékenységével foglalkozott azzal az igénnyel, hogy mindenekelőtt az ő többletvállalásukkal lesznek a nevelők példaképek a gyermekek szemében. A jegyzetre azóta egymás után érkeznek a hozzászólások. Március 10-i lapszá- g munkban Patkós József és Mosoni Árpád véleményét közöltük Maglódról, illetve Szentendréről. Egy héttel később Gulyás László és Magyar Katalin reflexióját szemléztük Gyömrőről és Monorról. Ezúttal Versegről Bene Mihály, Vácszentlászlóról Tóth Imre hozzászólásának adunk helyet azzal a reménnyel, hogy akár az előzmények, # akár az ő gondolataik másokat is megszólalásra serkentenek. Egyforma eséllyel indulni Falvainkban a közművelődés alappillérét a pedagógusok jelentik. Nekik viszonylag sok a szabad idejük, legalábbis sokan így vélik. Miért tűnszakkör éves működési idejének, csak éppen az utóbbi többletelfoglaltságnak minősül, az előbbi pedig kötelező munkaköri feladat. Mindebből következne az a kívánalom, hogy magukat a pedagógusokat is differenciáltan kellene értékelni még ebből a szempontból is. Bene Mihály Mákrisz Agamemnonnak Kitüntetés A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Makrisz Agamemnon Kossuth-díjas szobrászművésznek kiemelkedő művészi és közéleti munkássága elismeréseként, 70. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúvei ékesített Zászlórendje kitüntetést adományozta. A kitüntetést Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke szerdán adta át. Jelen volt Korni- desz Mihály, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője és Köpeczi Béla művelődési miniszter. hét így? A tanítók, tanárok az otthon elvégzendő iskolai jellegű munkájuk — felkészülés, füzetjavítás stb. — idejét maguk határozzák meg. A pedagógusokról általánosságban talán elmondható, hogy ma közülük azok a helyi szellemi élet erjesztői, akik három, öt vagy még több esztendővel ezelőtt is odaadó- an ténykedtek. A pedagógusok egy részében viszont nem lobog effajta vállalkozói kedv. Kriszt György szerint ilyen a pedagógusok kétharmada, akik lebecsülő mosollyal szemlélik kartársaik nyüzsgését. Vajon reálisan ítélik-e meg a többletelfoglaltságot vállalók a mosolygókat? Erősen megkérdőjelezhető, hiszen a lelkeseket nem a puszta ügybuzgalom vezérli, anyagi elismerésként ott a szakköri díj, a hétvégi elfoglaltságukat pedig túlórákként honorálják. A többletmunkát végzők anyagi és erkölcsi megbecsülését illetően két lehetőség van: vagy azért vállalják a plusztevékenységet mert anyagilag megéri nekik, vagy pedig azért, mert amit magukra vállaltak, szeretik csinálni, örömüket lelik benne, s ha a foglalkoztatott tanulók versenyeken vesznek részt, helyezést szereznek, az sem utolsó erkölcsi elismerés. Akadhatnak olyan helyek, ahol viszonylag alacsonyak a szakköri díjak, esetleg a hétvégi munkát — ki tudja, milyen okból? — nem honorálják. Tapasztalataim szerint nem ez az általános. Mellesleg manapság már egyre szűkebb azok tábora, akik a pénzt nem becsülik kellően, s ha a falusi pedagógusok némi többlet- jövedelemhez akarnak jutni, annak legjárhatóbb útja az iskolán kívüli tevékenykedés. A többletmunkát végzők anyagi megbecsülésének a fizetésükben történő kifejezése az évek során igazságtalan aránytalanságokhoz vezet, s a béremelések, jutalmazások során igazságtalan aránytalanságokhoz vezet, s a béremelések, jutalmazások során hosz- szabb távlatban jelentős anyagi előnyhöz jutnak a passzívakkal szemben. A kollégák körében is némi visszatetszést kelt egy idő után, ha valaki sorozatosan azért kap differenciáltan többet, mert ugyanazt a többlettevékenységet végzi évek óta. A tanórákon kívüli ténykedést rendszeresen elismerő béremelés, jutalmazás mindig ugyanazon személy esetében ráadásul azt a látszatot kelti, hogy az az elismerés méltóbb annál, amit a tanítók, tanárok az iskolán kívüli tevékenységükkel kiérdemelnek. A pedagógusok munkájának megítélésében természetesen nem az a döntő, hogy az illető mennyire jó tűzoltóparancsnok, népfrontelnök stb. Ám akkor miért kell ezt — mert ez a gyakorlat! — a béremelések, jutalmazások differenciált elosztásával elismerni, hiszen ez a pénzösszeg arra hivatott, illetve azt a célt kellene szolgálnia, hogy a hatékonyabb iskolai munkát segítse elő. A nem a tanulókkal kapcsolatos többletelfoglaltságot pedig más forrásból kellene honorálni. A vállalkozásban egyébkén! sem egyforma eséllyel indulnak a nevelők. Egy magyar szakos nevelő évi száz-százötven órát tölt el füzetjavítással, s amellett ugyanúgy fel kel) készülnie az órákra, mint a testnevelés-, ének-, rajz- és más szakosoknak. Az említeti időtartam bőven megfelel egy Elvtelen védekezés nélkül Harmincöt éve tevékenykedem a pedagóguspályán, melyet mindig hivatásnak tekintettem. Én is olvastam a Hírlapban Kriszt György Tanórán kívül című írását, s akár hiszik, akár nem, nem háborodtam fel. Sőt, a cikk szerzőjével vallom, hogy a tanórán kívül a tanítványokkal együtt eltöltött idő nevelés vonatkozásában sokkal eredményesebb, mint a tanórák előírt nevelési feladatainak végrehajtása. Nézzük sorban az írás főbb gondolatait. Kedvenc tanára mindenkinek van. Nekünk is volt, mégpedig azok, akiktől valamivel többet kaptunk, mint az átlag pedagógustól, s ezekre emlékszünk mindannyian a legszívesebben. Így igaz! Kevés, a Szükségesnél sajnos sokkal kevesebb az olyan pedagógus — írja —, akik a tanórákon kívül is szívesen foglalkoznak tanítványaikkal. Ez is tény, mert ha nem így lenne, akkor nem állnánk ott nevelés terén, ahol állunk. Hogy ez arisztokratizmusnak vagy egyfajta katedracentralizmusnak a következménye-e, vagy másnak, az szerintem teljesen mindegy. Talán az anyagiakkal foglalkozó része az írásnak az, amely vitatható. A betervezett szakkörök vezetéséhez biztosított az anyagi fedezet az iskoláknál és a kultúrházaknál egyaránt. Azoknak a dotálása tehát, akik ezt a munkát vállalják, természetes, így nincs szükség arra. hogy azt ingyen, szívességből végezzék a pedagógusok. Ez tehát nem anyagiasság. Aztán hoz egy konkrét példát is. Egy nevelőt említ (név nélkül), aki a tanítás mellett zenekarban játszik, közben többszintes házat épít, majd megjegyzi: Ez sem egyedi eset. Gondolom, nem a pedagógusok körében épített 'többszintes házakra gondolt itt a szerző, hanem a munkához történő ilyetén hozzáállásra, mert hiszem, hogy Kriszt György is biztos abban, hogy ezt nem a felnőtteknél vállalt szakkör óradíjából teszi. Sőt, nem is a pedagógusfizetésből. Noha én is ismerek ilyet, de nem ez a jellemző. Persze vannak közöttünk, akik dobolnak, sertést hizlalnak, libát tömnek, birkát vagy kecskét tenyésztenek, fóliáznak vagy fuvarozást vállalnak. Nekik a pedagógusállás nyilván mellékfoglalkozás, csak azt nem értem, hogy ezek miért nem hajtanak végre pályamódosítást, hisz nincs sok értelme, hogy a pályán vannak? • Azt is említi a'szerző, hogy ... harsog a társadalom a nevelők túlterheltségétől. Csakhogy ez csupán a pedagógusok töredékével kapcsolatban igaz, s éppen azért, mert csak kevesen vállalják a hivatással járó tennivalókat. Ez is így van és itt egyaránt értendő a tanórán és kívül hivatástudattal vagy anélkül végzett oktató munka és nevelő tevékenység egyaránt. összegezve: ezek olyan igazságok, amelyek azokat, akiknek ingük, vagyis a többséget nyilván tiltakozásra irritálják. Felesleges és nincs is értelme a mundér becsületét elvtelenül védelmezni. Nem tudok jobbat, mint befejezni a szerző által elkezdett szólást: Akinek nem inge, ne vegye magára. Tóth Imre A Cziffra-alapítvány Gálakoncert Szerdán a budapesti tavaszi fesztivál keretében rendezték meg a Cziffra-alapítvány gálakoncertjét a Pesti Vigadóban. A hangverseny házigazdája Cziffra György, a magyar származású, Francia- országban élő világhírű zongoraművész volt, akinek senlis-i alapítványa hosszú évek óta segíti a fiatal művészek tehetségének kibontakoztatását. ★ Amikor Cziffra Györgynek néhány évtizede végre osztályrészéül jutott az igazi művészi elismerés, hírnév, akkor határozta el, hogy alapítványt létesít fiatal, tehetséges művészek javára. Cziffra György megvette és újjáépíttette az egykori szent Frambourg királyi kápolnát, Senlis-ban, ahol 1977 szeptemberében felavatta a Liszt Ferenc auditóriumot. A fiatal képzőművészek is kiállítótermet kaptak az alapítvány jóvoltából. E művészek legsikeresebb alkotásait — szintén a fesztivál keretében — március 27-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Pesti Vigadó kiállítótermében. Molnár András kapta Székely Mihály- emlékplakett Molnár András, a Magyar Állami Operaház fiatal tenoristája kapta idén a Székely Mihály-emlékplakettet, amelyet szerdán Mihály András igazgató adott át a kitüntetettnek az Operaház klubjában. Aki mindig mosolyog Olvasók lettek az unokái is Aki felületes szemlélő, azt hiheti, hogy a könyvtárosnak könnyű a dolga. Ül a könyvei között és várja az olvasókat. Ha jönnek, kiadja a kért kötetet; ha a látogató nem tudja pontosan mit is akar, segít neki a megfelelő olvasmány kiválasztásában. Ez még a felnőttek körében sem igaz, hát még a gyermekkönyvtárban. A gyerek ritkán válik csak úgy magától könyvbaráttá. Az olvasásra is szoktatni, nevelni kell. Kapcsolat az iskolákkal Lengyel Józsefné, a ráckevei gyermekkönyvtár vezetője már óvodás korban elkezdi velük a foglalkozást. Sokat mesél a kicsiknek, diafilmeket vetít, nekik való színes történetekkel szórakoztatja őket. Az óvónőkkel közösen állapodnak meg a foglalkozásokban és abban is, hogy a mesepolcról, meseládából kölcsönzött könyveket nem haza, hanem az óvodába viszik a csöppségek. A legkisebb korosztályt százkilencvenhat olvasó képviseli. Szeptember végén, amikor a gyerekek már megszokták a tanulást, elmegy az általános iskolákba, sorra felkeresi az igazgatókat vagy a helyetteseiket és meghívja a tanulóikat a könyvtárba. A látogatást a tanév folyamán többször is megismétli: egészen kiváló a kapcsolata az iskolákkal és a szaktanárokkal is. író-olvasó találkozókat rendeznek közösen. TlT-előadáso- kat tartanak kizárólag általános iskolások részére. Somogyi György szigetszentmiklósi rajztanár művészettörténeti előadását negyven gyerek hallgatta meg. Észrevétlenül nevel Mi a titka Lengyel József- nének? Talán az, hogy mindig mosolyog, készséges, kedves! — Nagyon szeretem a gyerekeket és ők is érzik ezt — mondja. De sokkal több rejlik emógött.. ...A szülőknek egyre kevesebb idejük van, a kicsinyek pedig igénylik, hogy figyeljenek rájuk, törődjenek velük. Tilda néni odafigyel, meghallgatja őket, verseket választ a szavainknak az iskolai ünnepségre. Szívvel-lélekkel végzi munkáját, örömüket, bánatukat megosztja. Neki mondják el milyen olvasmányt szeretnének, beleértő képességével szinte előre kitalálja, hogy a hozzá forduló milyen könyvnek örülne igazán. Ám nemcsak az igényt ismeri fel, hanem mint jó könyvtáros azt is tudja, hogyan kell a gyerekekkel a hasznos, a tanulást segítő, műveltséget árasztó műveket megkedveltetni. Néha csellel él: ha izgalmas, érdekfeszítő történetet kérnek, történelmi regényt ad a kezükbe, hiszen az tele van megtörtént harcokkal, kalandokkal, így a kis olvasók nem csalódhatnak. Sőt, ha a kamaszok azt mondják: — valami szerelmes könyvet kérek Tilda néni —, akkor is történelmi, vagy klasszikus regényt kapnak. így azután észre sem veszik. hogy elolvasták a kötelező olvasmányokat. Ismeri majdnem minden olvasóját. Sokszor megesik vele, hogy az utcán állítják meg és ott mesélik lelkesen, mennyire tetszett nekik a könyv, amit ajánlott. Néha az is előfordul. . hogy a nyári szünet után ő kérdezi meg tőlük- — miért nem jártál még a könyvtárban? — Ettől a gyerekek úgy érzik, hogy a könyvtárosnak személyesen hiányoznak. A véletlen szülötte Lengyel Józsefné véletlenül lett gyermekkönyvtáros. Otthon nevelte a saját gyerekeit, amikor a férje hirtelen megbetegedett és neki munkát kellett vállalnia. Először szerződéses, négyórás állást kapott a könyvtárban, ennek már húsz éve. Később a szakmai ismeretek elsajátítása után véglegesítették és amikor a gyermekkönyvtár megnyílt, rá gondoltak. — Ma már az unokáim is a könyvtár olvasói — meséli —, a kisebbik Tilda még nem jár iskolába ezért a nagymama olvassa fel neki a Micimackót. S. F. Heti filmtegyzet Hatásvadászok Szakácsi Sándor és Udvaros Dorottya a Hatásvadászok című filmben Márciusban eddig minden hétre jutott egy jelentős új magyar filmbemutató. A sor most folytatódik: az Adj király katonát, a Szerencsés Dániel (s a nem játékfilm, de jelentős film Noé bárkái) után itt a következő alkotás, a Hatásvadászok. Többszörösen figyelemre méltó film. Az egyik ok: rendezője, Szurdi Miklós, debütáns: ez az első filmje (mert egyébként a budapesti Nemzeti Színház rendezője). Aztán: ő írta a forgatókönyvet is. És: a film mai témájú, pontosabban, mai fiatal művészek között játszódik, még pontosabban: egy vidéki színház társulatának közegében. Elsőfilmesnek lenni bizonyára nagyszerű élmény; a későbbi legnagyobb sikerek öröme se igen érhet fel azzal, amit az első alkotás (és nem csak a film műfajában) az alkotónak jelent. De ez még csak szubjektív dolog; az első mű ettől függetlenül lehet kitűnő, közepes, éppen-csak- hogy, vagy sikerületlen. Szögezzük le mindjárt: Szurdi elsőfilmes rendezőként és elsökönyves forgatókönyvíróként is jól vizsgázik. Meglepő a szakmai biztonsága. Épp ezért semmiféle válivere- getésre, mérceleszállításra, elnézésre nincs szüksége, mert amit csinált, azt kötelező magas mércével mérni. Maga a film késztet erre. Lássuk tehát, miről is van szó. Az említett vidéki színházban dolgozik egy tehetséges, fiatal rendező, Horkai Ádám. Kissé cinikus, kissé link, kissé megalkuvó és kissé opportunista. Éppen a Három a kislány próbái folynak, amikor kiderül: a halálos beteg író — akinek történelmi drámáját Horkai meg akarta rendezni, de a „felsőbbség” nem járult hozzá — a bemutató elmaradásáról mit sem tudva másnap leérkezik a színházba, hogy megnézze a darab próbáit, melyek tudtával már rég folynak. Senki nem meri megmondani az igazat az írónak, akinek ez lenne élete első színházi bemutatója. Horkai ezért éjszaka, hevenyészve, rohamtempóban próbálni kezdi a drámát, s másnap, mikor az író befut, egy egészen jó próbát lát. A színészek, akik először semmit nem értenek, később egyre jobban belehergelődnek a próbába, s teljes odaadással dolgoznak. Ám ez a szemfényvesztés semmit nem old meg, s az író is újabb szívrohamot kap, amibe bele is pusztul. A színházban pedig folytatódnak a Három a kislány próbái. Első pillantásra amolyan in- timpistáskodó, szakmai pletykákat kiteregető filmnek tűnhet a Hatásvadászok. De ennél többről van szó benne. Szurdi,' aki maga is évekig a különböző vidéki színházakban dolgozott, igen alaposan, belülről ismeri ezt a világot. Ez meglátszik azon, ahogyan a társulat belső képét megrajzolja, az örökkön ijedt, a szakmához nem értő, kívülről hozott igazgatótól a keményen italozó vezető színészig, a direktor és a rendezők kegyeit kereső színésznőktől a merev, bürokrata városi vezetőkig, a színházi büfé és a színészház életétől az örökös torzsalkodásokig. Ez azonban még mindig csak a felszín, mely tetszetős, érdekes és nézőt csalogató, de mégiscsak a felszín, s eléggé sematikus is. A film érdekessége Horkai alakjának a megrajzolása, azaz annak a fiatal művész-értelmiséginek a rajza, akiben a tehetség, talán mert nem bontakoztathatja ki igazán, cinizmusba, apró kis árulásokba, mindennapi kis disznóságokba fordul. Ez a fiú énje egyik felével a divatos minden-le-van-csinálva elvet vallja és műveli, énje másik felével pedig eleped egy jó szó, egy jó feladat, egy jó szerelem után. Egy értelmiségi korosztály állapotrajza sejlik elő Horkai figurája mögül, s ha ezt már nem is tudja Szurdi igazán plasztikusan megrajzolni, mégis felkelti az érdeklődésünket. Mindehhez persze olyan színészi alakítás is kell, mint amilyent az első igazi nagy filmszerepét játszó Szakácsi Sándor nyújt, Horkai alakjában. Nagyon testére szabott szerep ez. Nem akarja rokonszenvessé tenni ezt a sok mindenben elmarasztalható figurát, de azt érzékelteti hogy ez a tragikus eset minden bizonnyal fordulópont lesz Horkai életében, s emberileg talán egy más, jobb Horkai bontakozik ki a jövőben. Érzékelteti, hogy ez a fiú még nem elveszett ember, még nem menthetetlen, s nem is értéktelen. Szakácsi mellett fontos szerep jut a társulat vezető fiatal színésznőjét játszó — de ezúttal kissé halványabb — Udvaros Dorottyának, s a társulati tagokat kitűnő karakterrajzokká formáló Végvári Tamásnak, Balogh Emesének, Gera Zoltánnak, Kézdy Györgynek, Tábori Nórának — többek között. Ne sápadj! Ez a jeligéje egy domaházi parasztembernek, bizonyos Medve Alfonznak, a Gulyás testvérek, János és Gyula új dokumentumfilmje hősének. Ez az ötvenes éveiben járó parasztember mindent végigcsinált, ami a felszabadu ás óta a parasztemberekkel történt, a téeszesítéstől a háztájiig, a törvény előtti felelős- ségrevonástól a kitüntetésekig. Volt téeszelnök is, most pedig egy kisebbfajta gulyát nevel, rengeteg munkával, amolyan „magánparasztként”v A film igen érdekesen beszél hőse sorsáról, ízesen eredeti egyéniségéről — de ott már vitatkozni kell a renaezőkkel, amikor ezt a nagyon is egyedi figurát szinte a magyar parasztok követendő példaképévé emeli fel. Medve igazi érdekessége kivételességében és nem példaszerűségében van. Nagy baj lenne, ha a magyar parasztság csupa Medve Alfonzokból állna .. Takács István
