Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
1983. MÁRCIUS 26., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Gerő János: Vége a háborúnak Jőba Éva! Gréte néni E zerkilencszáznegyvennégy októberében, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a németek elvesztették a háborút, egy szerdai napon Salamon úr cipészműhelye előtt megálltunk beszélgetni. Hárman voltunk összesen, Salamon úr, a kis suszter, Pista barátom és jómagam. — Vége a háborúnak rövidesen — kezdtem én csendesen, s vártam, hogy a kis suszter is mondjon valami megnyugtatót. Mert igaz ugyan, hogy a háború kimenetele nem volt kétséges előttünk, de azért nagyon Idegesítő volt hallani Nagyvárad felől az állandó tompa dübörgést. Esténként már napok óta jól láttuk a messzehordó ágyúk torkolattüzét, és ez minduntalan azt juttatta eszünkbe, hogy egy-két nap múlva a mi falunkban dúl majd a csata. De hát ez ellen nem tehettünk semmit, így aztán csak vigasztal- gattuk egymást, ha összetalálkoztunk. Most éppen a kis susztertől vártuk a biztató szót. — Vége lesz a háborúnak, vége bizony — dörzsölte Salamon úr a kezét az én bejelentésemre. — Bemondta a rádió is, hogy a németek bevetik a csodafegyvert meg a fagyasztót, és nyerve van a háború rövidesen. Na, mi is jó helyen álltunk meg vigasztalódni — gondoltam magamban. Pista barátom viszont csak nevetgélt. — Tréfál maga Salamon úr — mondta könnyedén. — Még, hogy a németek nyernek? Még egy nagy frontkiegyenesítés, aztán Berlinig meg se állnak. Salamon úr Pistát dühösen leintette : — Tudom, maguk milyen hitetlenek, de én saját fülemmel hallottam. A berlini rádió mondta. Salamon úr ugyanis jól beszélt németül. Évekig kint dolgozott Lipcsében, a harmincas évek közepén jött haza. Ezért hát többet hallgatta a berlini rádiót, mint a magyart. Odakintről hozott magával egy kenderhajú asszonyt is, Gréte nénit, aki nem volt még nagyon néni, csak hát a falusiak nem tudták hogyan szólítani,' s ráragasztották a „nénit”. Sőt! Talán, hogy az üzlet jobban menjen, talán csak azért, mert Salamon úr gyenge legény volt, ideszoktatta a környék férfijait a házába. Sok kedves órát eltöltöttek itt a suttyó kölykök meg az agglegények. És különösképpen Gréte néni nem volt németpárti. Határozottan magyarpárti volt. Ellenben Salamon úrral, aki úgy hitt a német győzelemben, mint talán senki a világon. Most is, hogy átszellemült arccal jósolta ott nekünk a német győzelmet, egészen megfeledkezett a világról. Számolt, spekulált, hadosztályokat mozgósított, mintha vezérkari főnök volna: — A németek népfölkelőkből húsz hadosztályt vetnek be néhány nap múlva. Az mind a húsz a keleti frontra jön. Egyesülnek a régi, tapasztalt hadosztályokkal, becsalogatják az oroszokat a Kárpát-meden- cőbe, és itt mérik az új, titkos fegyverrel a végső csapást az ellenségre. Mi csak bámultunk, nem akartunk hinni a fülünknek. Mert ehhez igen nagy tökkelütöttség kellett. Már itt dörögtek az ágyúk harminc kilométerre, ő még mindig a csoda- fegyverre esküdött. Ott is akartuk hagyni faképnél, de Salamon úr valósággal belénk csimpaszkodott, úgy tartott vissza. Gyorsan lerántotta a műhely redőnyét, azután kinyitotta a kiskaput, hogy ha nem várt vendégek jönnének az utcán, beléphessünk. Mert ezekben a napokban már fogdosták az embereket kocsisnak, rakodómunkásnak, segíteni a községháza, főszolgabíró- ság hivatalainak költözködését. A falu vezetői ugyanis nem voltak olyan hiszékenyek, mint Salamon úr. Nehány napon belül várták a front átszakadását, és semmiképpen nem akartak itt maradni ebek harmincadj ára. C sak álltunk tehetetlenül a nyitott kiskapu mellett, a kerítés tövében, es hallgattuk a kis suszter bosszantó fecsegését. — Beengedik őket a Hortobágyig, aztán a Tisza vonalánál bevetik a fagyasztót. Nem marad ott élve közülük egy sem. — És a fagyasztó majd kiválogatja, hogy ki az orosz, magyar meg német? — kérdeztem ártatlanul. Erre Salamon úr megdühödött. Felkapott egy gallyat, leguggolt a járda mellé, s a porba felrajzolta az egész hadihelyzetet. Pontosabban megmutatta, meddig jöhet a Vörös Hadsereg, és hol kerítik be őket. Éppen a Tiszáig. Tovább egy tapodtat se. Ott majd a németek hirtelen visszavonulnak, és zsupsz, becsap a fagyasztófegyver. — Tegyük föl — kezdte most Pista óvatosan —, az oroszok ugyanolyan gyorsan előrenyomulnak, mint amilyen hirtelen a németek el akarnak tűnni. Csupán csak azért, hogy őket ne érhesse a csodafegyver. Akkor mi lesz? — Nem nehéz a megoldás — mondta rövid szünet után. — Géppuskákkal körülveszik az oroszokat, iszonyatos tűzzel árasztják el őket, majd amikor kilőtték az egész tárat, autóba ülnek, és egy perc alatt elmenekülnek. ... n — És az nem lehetséges — kérdeztem ennek a meggyőző érvnek ellenére —, hogy az oroszok megkerülik a németeket, és gyűrűbe fogják a őket? Sztálingrádnál is így volt. — Ugyan! — legyintett Salamon úr. — Akkor még nem volt csoda- fegyver. A németek most azért vonulnak vissza, hogy az ellenséget minél kisebb területen tömörítsék. Így egy csapásra meg lehet semmisíteni. Különben sem olyan harciasak már az oroszok, mint Sztálingrádnál voltak. Ha katona volnék, tudnám, mit kellene tenni. Én megmutatnám ! Ezt olyan harciasán mondta, hogy jobb lelkű ember el is hitte volna: valóságos hőssel áll szemben. De mi, hitetlen kutyák, mi aztán nem! Még inkább vitatkozni akartunk. Ebben a pillanatban azonban iszonyatos csattanások remegtették meg az ablakokat. Majd megsiíketültünk, azt se tudtuk, merre szaladjunk hirtelen. — Lövik a falut! — ordította valaki az utca végéből. — Ledőlt a torony!... — Á, jaj... — nyögött elsápadva Salamon úr, s a nadrágja felé kapott, majd egy váratlan mozdulattal átugrotta a másfél méter magas kerítést. Ügy álltó helyéből. Mintha mindig ezt csinálta volna. Még a kiskaput is elfelejtette betenni, rohant a ház felé, mint akit ölni akarnak. Mi sem voltunk restek, vágtáztunk hazafelé ész nélkül, elfelejtettük megkérdezni Salamon urat, miért nyitotta ki a kiskaput, ha ekkorát tud ugrani megerőltetés nélkül... Eltelt aztán egy hét is, míg a lövöldözés csillapodott, és mi felmerészkedtünk a műhelyig. Kíváncsiak voltunk rettenetesen, vajon mi lett Salamon úrral meg Gréte nénivel. Egy-egy kannát a karunkra akasztottunk, hogy mindenki lásáa ivóvízért megyünk mi, nem csupán bámészkodni. M agy meglepetésünkre, már messziről látszott, hogy Salamon úr dolgozik. A roló fölhúzva, az ajtó nyitva, s jönnek-mennek az emberek, mintha nem most zúdult volna keresztül a front a falun. Majd amikor közelebb értünk, akkor láttuk, hogy katonák azok a járókelők mind. Oroszok. Tétováztunk egy kicsit, azután bemerészkedtünk a műhelybe.. Salamon úr igen vígan pislogott ránk a háromlábú székből. — Van munka szakadásig, hozzák a ruszkik! — újságolta. — Nem kell spórolni az anyaggal, van ezeknek rogyásig. Majd ha elmennek, beszélhetünk egy pár csizmáról. Olcsón megcsinálom, hiszen maguk legények már, kell egy pár ünneplő. Csak néztünk ámulva. Még há- mar megbarátkozott ez a gondolattal. Mármint, hogy nem teljesült a jóslása. — Menjen már, Pistukám, hozza ki az üveget, ott van a belső szobában, a kályha mellett. Vodka — kacsintott Salamon úr. Ugrottunk Pistával mind a ketten. A vodka ott volt csakugyan, de Gréte néni is. Egy kis fiatal orosz- szál. És Gréte néni úgy tett, mintha soha nem látott volna bennünket. Pedig azelőtt mindig volt néhány kedves szava hozzánk .. — Na, húzzák meg! — intett Salamon úr, amikor előjöttünk. — Megmondtam én maguknak, nem sokáig tart már a háború. Jól meghúztuk az üveget, kotyogott a méregerős vodka. Égetett bennünket, mint a Gréte néni fojtott, kihallatszó kacarászása. Itt már csakugyan vége volt a háborúnak... A játék Hány milliószor láttam, hogy futnak utána, belerúgnak, aztán hatalmas ívben repül, repül?... Hány milliószor Iá*'am már ezt? — és csak most éreztem meg benne valami örök emberit... Pedig nagyon egyszerűen történt minden, a körülmények sem voltak különlegesek. Amikor az egyik mellékutcából kiléptem erre a félreeső, néptelen terecskére, amolyan tízéves-forma legénykék ádáz labdarúgócsatája dúlt itt éppen. Négy földre rakott iskolatáska jelölte a két kaput, s az egyik felé nagy lendülettel vitte a labdát egy kis kéktrikós. De nyomában az üdözője. „Vedd el, Pista, szereld!” — biztatják többen is. Aztán a kéktrikós, már nem sokkal a kapu előtt, rosszul számít ki egy húzást, és máris Pistánál a labda, villámgyorsan meg is fordul vele, és szemmel szinte nyomon követhetetlenül lövi még abban a századmásodpercben a másik kapu felé Bombája átvágja az egész „pályát”, hozzáérni többet nem lehet, csak bámulni a gyönyörű ívet, amelyet leír, s azt a kiszámítottságot, amint szinte mértani pontossággal a két táska között célba ér. És itt nincs bíró, aki a gól után megállítsa a mérkőzést, az eg. ’c fiúcska onnan, a kapu mögül hozza azonnal játékba a labdát, már ismét valahol középen pattog, önfe,odten erednek a nyomába, és újra Pistánál van, most messzire vágta, s ezúttal a kéktrikós szeretné elérni, kergeti, kergeti, igyekszik inaszakadtáig, mosc nem lesz ő az ügyetlenebb... Nem érdekel a futball. Profi labdarúgó-mérkőzésen gimnazista koromban voltam utoljára, de ezt a pompás iramú játékot most önfeledten nézem, feszülten figyelem az egész lényét lábizmaiba sűrítő, minden idegszálával a guruló labdára koncentráló kéktrikóst. Örök emberi törekvés: kergetni, utolérni, elérni valamit. Egész életünkben így futunk valamennyien a labda után, és de ritka az a pillanat, amikor végre a miénk, és úgy sikerül minden, mint az előbb Pistának. Gurul a labda, gurul... Az egyik legcsodálatosabb emberi találmány, önfeledt, könnyed játék, és olykor elkeseredetten komoly vetélkedések eszköze. KL:é jeli épe az örök mozgásnak, keringésnek. Valamiben az égitestek testvére. BÁLLÁ LÄSZLÖ Várakozók Barkó Gábor tusrafza Sárospataky Csabai Inkvizíció (Egy Goya-kép a Kerékbetörések zaja hull le a hegyről, félénk koldusokkal tömve minden szakadék. Fölfeszített álom visít, már barna az Ínye és fekete téglából kirakva mered felénk az ég. Jól megtanultuk az utolsó káromkodást, rekedt dalunkra éhes madarak szállnak, vétkünk tonzúrás bakó énekli el sírva, míg vetetlenül hagytuk el a hitvesi ágyat. Olcsó sóhajunk darabokra törte egy fényesre tisztított óriás rézmozsár. Most idelátszanak a templomok csúcsai, a zöld kupolákon fészket ver a nyár, hogy kitépett nyelvünkre legyeket küldjön, befogja átkot vajúdó szánkat egy hatalmas kéz. Remegve bújnak össze a városban az árvák és eldübörög felettük a roppant kerék. Vaderna József: Bal Ellopod anyám, halálom szülöd, méhedben embrió — megőszülök. Öncsonkítás-akarat, Afrika-haza, mennyi csalás és mennyi hisztéria, kivel szakítsak, ha nem veled, himnusz tántorog az űrben. Zsuzsanna elsápad, menyasszony-fák gyümölccsel verik szét fiam homlokát. Nyolc óra, mindig nyolc óra van, eltörik a végtelen a dalban, kivel szakítsak, ha nem veled, árnyékká hi znak az Agnesfények, mennyi kitöltetlen csekk a szád, Besze Imre s Két egész nap Negyvennyolc óra még, s remeg kezemben lágy felhő-kezed. Két hosszú nap és éjszaka két alkonyat két sóhaja. Két hajnal: új napot hozó, két büszke déli harangszó. Megannyi gyász és csók, öröm, fájdalom és „köszönöm”. Mindez hazámban számtalan; és a Földön? határtalan. Milliók sírja ásva már — de több, akit Nap fénye vár. Mert több az élet, s több a fény, hiszen nekem vagy, az enyém. Negyvennyolc óra még. Gyere! Hűsít majd kezed melege. üres a szó, kitátott adósság, mocskosodnak az Ikonok, naplementék, megroggyanunk a szeretet szélén, csontcsuklyás, utolsó özvegyem, szemedből néz rám a szégyen. Kinőtt halánték, a vér rabruhája, vénámban lüktet a halál ára. Magam unokája én, örök sérülés, agyamon fuj át a piéta-szél, öncsonkítás-akarat, Afrika-haza, mennyi csalás és mennyi hisztéria, ellopod anyám, halálom szülöd, méhedben embrió — megőszülök.
