Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-17 / 64. szám

~<Miíaa 1983. MÁRCIUS 17., CSÜTÖRTÖK Vita a jövő nemzedékéért A Pest megyei Hírlap február 17-1 számában megjelent Kriszt György Írása, Tan­órán kívül címmel. A cikk a pedagógusok szabad idős tevékenységével foglalkozott azzal az igénnyel, hogy mindenekelőtt az ő többletvállalásukkal lesznek a nevelők példaképek a gyermekek szemében. A jegyzetre azóta egymás után érkeznek a hozzászólások. Március 10-1 lapszá­munkban Patkós József és Mosoni Árpád véleményét közöltük Maglódról, illetve Szentendréről. Ezúttal a Gyömrő nagyközségi Tanács vb-titkára, Gulyás László és a monori Magyar Katalin hozzászólásának adunk helyet azzal a reménnyel, hogy akár az előzmények, akár az ő gondolataik másokat is megszólalásra serkentenek. Meggyőződni, aztán lehet ítélni A közelmúltban a gyömrői tóstrand partján beszélgettem ismerősömmel. A tó jegén, ami igen erősen olvadozott, tíz-tizenöt általános iskolás korú gyermek korcsolyázott. Ismerősömben megszólalt az aggodódó szülő, s félve attól, hogy beszakad a gyerekek alatt a tó jege, határozottan kiparancsolta őket a szilárd talajra. Majd, nem kis méreg­gel megjegyezte: ilyenkor hol vannak a pedagógusok?! Hogy olvasta-e Kriszt György Tan­órán kívül című cikkét, vagy csak hallott róla, nem tudom. Arról azonban meggyőződtem, hogy szavai abból a szemlé­letből, rossz beidegződésből fakadtak, amely szerint sikk ma a pedagógusokat elma­rasztalni. Hogy az adott pillanatban hol voltak a pedagógusok, megpróbáltam ismerősömnek elmondani. Megemlítettem, hogy feltehetőleg javítják a délelőtt megírt dolgozatokat, készülnek a másnapi órákra, rajfoglalkozást tartanak, csa­ládot látogatnak, versenyre készítik fel a tanulókat, segí­tenek saját gyermeküknek, tanácsülésen vesznek részt, szervezik a tanulmányi kirán­dulást. Nem sorolom tovább. Láttam ismerősömön, hogy ott és akkor hitt nekem. Csak­hogy ő egy volt a sok közül, akit így vagy úgy, ideig-óráig meggyőztem. Dehát el lehet-e mindenkivel hitetni, hogy a pedagógusok nem az utolsó kicsengetéskor fejezik be munkájukat?! Viszont el lehet hinteni —■ mint azt Kriszt György is tett sok ezer olva­sóval —, hogy milyen jó a ne­velőknek, hiszen csak meg­tartják azt a néhány órát na­ponta, s azzal kész. Félreér­tés ne essék, nem a hanyag, a lógós, a munkájukat rosszul végző pedagógusokat védem. Ilyenek is vannak. De mert nem ez a jellemző, ezért nem értek egyet az átlagpedagó­gus átlagsemmittevésével és átlaganyagiasságával. Feleségem is pedagógus. Nem én állítom, hanem a felügyelők: szakmájának elis­mert művelője. Szeptember­ben kezembe nyomta a hato­dikos irodalom tankönyvet. Elkezdtem olvasgatni. Ha azt mondom, hogy a könyv ka­tasztrofális, nem mondok dur­va bírálatot. Dehát ez a tan­tervi előírás, ezt kell tanítani, órákat készül, hogy taníthas­son. O, aki — úgy tartják — a legjobbak közül való! És nem ez az egyedüli új tan­könyv... Képzeljünk a helyé­be egy 19—20 éves képesítés nélküli nevelőt, mert velük még sokéig számolni kell!... A képesítés nélkülieket em­lítettem. Csak becsülni és di­csérni tudom őket, akik úgy­nevezett szabad idejüket a tananyag feldolgozásával töl­tik, akik küszködnek főisko­lai tanulmányaikkal, s mind­emellett alig van szombatjuk, vasárnapjuk, mert az elvárás velük szemben sem kevesebb, mint a képesítettekkel szem­ben. A szülőkről. Nem kívánom vissza a múltat, a tanító előt­ti hajbókolást, a pitizést a gyerek jobb jegyéért. De kö­vetelném azt a tiszteletet gyermekeink oktatóinak-ne- velöinek, ami nekik jár. Kö­vetelném! Helyette mi van? Jó, há a családot látogató ta­nítót, tanárt hellyel kínálják; jó, ha a nevelőnek adnak iga­zat a gyermekkel szemben, még ha az igazság magától értetődő is. A következmény nélküli atrocitásokról, fenye­getésekről, amelyek napiren­den vannak, már nem is be­szélek. Természetesen minden tisztelet a szülőké, akik tud­ják és gyakorolják azt a visel­kedési formát, ami elvárható. Ók a kivételek.,. Felsoroltam néhány jelensé­get, amikkel én gyakorló pe­dagógusként találkoztam, s találkozom napjainkban taná­csi vezetőként. Az elmondot­tak véleményem szerint álta­lánosabbak, mint a Kriszt György által leírtak. Magam is dolgoztam maga­sabb szintű tanácsnál, ahol e kérdések nem tűntek tragi­kusnak. Bennem azonban atc- kor is mindig ott dolgozott a tanyasi tanító, aki voltam, bennem élt a községi tanár, aki számtalan szombatját, va­sárnapját áldozta kartársai­val együtt térítés nélkül a gyermekekért. S bennem dol­gozik most a nagyközségi ve­zető, aki ha tömegeket akar mozgósítani, a pedagógusok­hoz fordul segítségért, és ők soha nem mondanak nemet! Így és ezért alakult ki ben­nem az a reflex: mindenről előbb meggyőződni, aztán ítél­ni. Gulyás László A hivatástudat az egyetlen mérce Örömmel láttam, hogy az újság is foglalkozik a tanórán kívüli nevelés problémáival, ezért ezzel a cikkel kezdtem az aznapi újságolvasást. Ha­mar lenervadt a mosoly a számról, s egyre komoraoban olvastam: kire emlékszik a cikk szerzője tanárai közül a legszívesebben. Arra az építészmérnökre emlékeznék szívesen, aki szombat-vasárnap tervezte a házamat, s építés közben vé­gig ellenőrizte megvalósítá­sát ... s nem kérdezte: meny­nyiért. Én arra a tsz-tagra emlé­keznék szívesen, aki hajnal­ban saját malacai etetése he­lyett a tsz-hízlaldába rohan, este még egyszer, s nem kér érte semmit, lévén ez az „ér­deklődési körébe” tartozó munka. Becsülném a hivatástudat­ból érdeklődő tv-szerelőt, aki­nek az én tévém munkája gyakorlásának csak egy kis eszköze, s nem csak pénzért, hanem szakmai érdeklődésből is javítja készülékem. De ugyanígy becsülném az összes kisiparost, aki nyolc óra mun­kaidő után elhivatottságból, szakmai érdeklődésből dolgoz­na, s ezért pénzt nem kérne. De becsülném az újságírót is. Ha a cikkért kapott pénzt egy hivatásos dobosnak ajánlaná fel, aki — uram bocsá’ — pénzért ugyan, de dobolni ta­nítaná az érdeklődési körébe tartozó nebulókat. Apropó, érdeklődési kör! Akad néhány tanulóm, aki szereti az irodalmat, s bár én a szabad szombatot öt meg­feszített munkanappal ledol­gozva ilyenkor háziasszonnyá vedlem, újságírónk talán szí­vesen oktatja őket az írásmű­vészetre, akár vasárnap is..; s ugye nem kérdezi, meny­nyien? Érdekes lenne, ha a peda­gógus szombatját-vasárnapját nem hasonlítanák a népmű­velőkéhez. Akinek a munka­köre a szabad szombat és va­sárnap hasznos eltöltésének szervezése, s bizonyára telje­sen nyugodt, ha történetesen szombaton este egy bál szer­vezője. Én se háoorodok fel, hogy hétfőn, kedden ... taní­tanom kell, délutánonként út­törőprogramokon, szakkörön, továbbképzéseken, gyűléseken kell részt vennem. Sőt, az sem háborít fel, hogy az elkö­vetkező hónapban minden szombatom foglalt. Ami egyébként a legjobban felháborított, az nem más, mint a katedracentrikusság említése. A pedagógusok leg­fájóbb pontja éppen az, hogy bárki, bármikor, bárhol szid­hatja, általánosíthatja velük szemben az egyedit, s ez el­len nincsenek felvértezve. Pályájukon a kisebbségi ér­zés kíséri őket az első gya­korló év után. A dobosról egyébként any­nyit, hogy az éjszakájával ő rendelkezik. A dobolás nehéz fizikai munka, amit nemcsak a pedagógus-dobosnak, hanem mindenkinek szépen megfi­zetnek. A cikkíró nem is a munkáját, az érte kapott pénzt irigyli? Hiszen a mun­káját meghagyná, csak az „érdeklődési körébe” tartozó nebulókra kellene ezt az ener­giát fordítani. S akkor ez a dobos tanár lassan megta­nulná, hogy rajta kívül sen­ki soha ilyet nem mond ná­lunk: „mennyit fizettek?”. Magyar Katalin Móricz barátja Ember és költő Móricz Zsigmond írta a Ke­let Népe 9. számában: „A Du­nántúl zengése és az Alföld álnta.a. Uralok neki: Valaki •jött.” Puszta Sándorról, az em­berről, a költőről, verseiről fo­galmazta meg ezeket a mon­datokat. Puszta Sándor a so­mogyi táj szülötte, de 1937-ben Leányfalura került papnak — akkor már kétkötetes költő volt —, s haláláig ott élt. Mó­ricz Zsigmod szívesen látogat­ta, s látta vendégül asztalánál. Fél évtizeden át, Móricz halá­láig, barátok voltak. Több mint tíz könyve jelent meg Puszta Sándornak, több­ségük verseskötet. Köztük olyan beszédes címűek, mint a Jegenyék, Üzenem a Nyárnak, a Pók a tükrön, a Vadludak, a Személyreszólón vagy a Cin­kenyom. A gyermekkor, a szülőföld emléke végig elkísérte. Somogy című versehen írta: „Nikla felől éj jő / érzed bő lehet / s gyerekkori hold száll a fák fölé**. De a gyermekkori élmé­nyekre, emlékekre építve túl is lépett az egyszeri időszakon, az egyetlen tájon. Mindenről mindenkihez szólni, erre töre­kedett verseiben. Egyszer a rádióban ekképp fogalmazta meg ars poeticáját: „Minden, amivel szembetalál­kozom, egyetemes. Az em­ber ... igényeivel és feszültsé­geivel. Az élet, fényeivel és ár­nyaival ... A költészet szolgá­lat, melynek jegye a néppel, hazámmal, a tájjal való össze- forrottság.” Amikor Cinkenyom című kö­tete, 1981-ben, megjelent, kér­deztem tőle, honnan a cím? „Egyik versemé. Mint cinke­nyom a hóban, ennyit ha­gyunk. Talán ennyit, mi embe­rek, itt a világban. S ez már nem is kevés, hiszen van, aki ennyit sem. ö több cinkenyom- nyit is hagyott. Versei meg­maradnak nekünk. Puszta Sán­dort ma délután temetik Leányfalun. M. I. Nemzetközi pályázat Gyermekrajz Debrecen város Tanácsa az idén is meghirdette a már hagyomá­nyos nemzetközi gyermekrajzpá- lyázatot a szocialista országokban élő gyerekeknek. A VIII. Debre­ceni nemzetközi gyermekrajz-pá- lyázat és -kiállítás címmel meghir­detett versengésben részt vehet minden 19«9< január 1. után szü­letett gyermek, 1982—83-ban ké­szült, Önálló, kiállításon még be nem mutatott művével. A pálya­művek tárgya, tematikája tetszés szerinti. Egy pályázó legfeljebb öt művet — festményt, különféle grafikai eljárással készült rajzot, batikot — küldhet be, a grafikai lapokat kivéve legalább 30X40 cen­timéteres méretben. A pályamű- veket május 15-ig kell eljuttatni a debreceni Kölcsey Ferenc Mű­velődési Központ címére (4026 Deb­recen, Hunyadi utca 1—3.). A pályázat értékelése alapján az elfogadott műveket augusztus 7. és 28. között a VIII. debreceni nem­zetközi gyermekrajz-kiállításon mutatják be a Kölcsey Művelődési Központ előtti téren. A díjak, ju­talmak odaítéléséről neves szak­emberekből álló bíráló bizottság dönt. Életre szóló barátság Kincset nyújtani másoknak M indig szerette, mindig gyűjtötte a köny­veket, de fiatalon mégiscsak a gyakor- • latiasabb műszaki pályát választotta. Ahogyan teltek az évek, mindjobban érezte, hogy az írott szó hordozta kincset meg kelle­ne osztania másokkal. Horányí György Dunabogdányban félállá­sú könyvtáros, de teljes szívvel minden ide­jét a könyvtárnak és olvasóinak szánja. Ides­tova egy évtizede így tölti tartalmasán nyug­díjas napjait. A könyvtárban mindig hangos az élet. Szereti, ha gyermekzsivaj tölti meg a termet. A felnőttek inkább kikölcsönzik a műveket, bele-belenéznek a folyóiratokba. Sokat nem időznek a könyvtárban, hiszen mindenkit vár a napi munkája. A gyerekek szabad idejükből több időt szánhatnak arra, hogy a könyvek között legyenek. Életkori sa­játosságuk viszont, hogy sokat mozognak. Miért is kellene csöndben lenniük? A könyv­táros büszkén mutat körbe: a falakon látha­tó rajzokat mind itt készítették, az egyik sa­rokban magnetofon, lemezjátszó. A tizenkét- ezernyi kötet egyetlen nagy teremben talál­ható, mégis sikerült jól beosztani a teret. A bejárattal szemben a kölcsönzőasztalon ott a kívánságkönyv. Ha valaki olyan művet sze­retne olvasni, ami nem található a könyvtár­ban, bejegyzi a füzetbe. A könyvtáros a lá­bát is lejárja hogy azt megszerezze. És ha se­hol sem találja, legfeljebb elhozza otthonról. A legtöbbet a kötelező olvasmányok megvéte­lével bajlódik. Arra szoktatja a diákokat, hogy ne csupán az irodalmi művek kivona­tát fussák át. Felolvas részleteket, s a legiz­galmasabb résznél abbahagyja azzal a jel­szóval, hogy a többit majd ki-ki maga néz­ze át. Így válik a kötelező olvasmány kény­szere izgalmas búvárkodássá. A könyvtári órák külön varázsa^hogy Ho- rányi György a természet titkaiba is beavat­ja a látogatókat. Amint a tavaszi szél a Du­na illatát körbehordja a faluban, már tervez­getik a túrákat. A természetbarátok vezető­jeként viszi kirándulni az érdeklődőket. A sétákon megörökíti a tűnő pillanatokat. A diaképeket később rendszerezi. Az esős, hideg napokon kellemes szórakozás az emlékek fel­idézése. Azon munkálkodj, hogy a könyvtári fog­lalkozások közvetettén segítsék az iskolai ok­tatást. Újabb és újabb ötletekkel gazdagítja a közösen töltött perceket. Délelőttönként rendhagyó irodalomórákat tartanak. Ideszok­nak azok a tanulók is, akik máskülönben el­mennének a ház előtt. Ügy érzi, hogy a leg­fogékonyabb életkorban kell a könyvek sze- retetére tanítani az embereket, hogy életük része legyen az olvasás. Nem véletlen, hogy a környéken itt található az egyik legtelje­sebb kézikönyvtár. Az irodalomkutatás mód­jának bemutatásával meggyőzi a gyereke­ket: megsokszorozza tudását, aki tudja, mi­kor és melyik kézikönyvet emelje le a polc­ról egy-egy probléma megoldására. Általános művek, szaklexikonok, enciklopédiák sora­koznak a polcokon. Az idejáró gyerekek na­ponta forgatják a tudás tárait. F igyeli a könyvtáros a könyveket birtok­ba vevő gyerekeket, mindig kész a se­gítő szóra. A legszebb érzés — mondja —, ha a kicsinyek barátságot kötnek a köny­vekkel mert az egy életre szól. Mindig szerette, mindig gyűjtötte a, köny­veket. Ahogyan telnek az évek, egyré""jobban érzi, hogy a kincset, amelyet az írott szó őriz, át kell nyújtania másoknak. Erdősi Katalin ■ Heti filmtegyzet Noé bárkái Egy kocka a Noé bárkái című filmből A Biblia ószövetségi részé­nek elején, Mózes 1. könyvé­nek a 6., 7. és 8. részében ol­vashatjuk. Noé, a bárka és az özönvíz történetét. Közismert história; a lényege, az, hegy Noé bárkájában menekült meg az élővilág, hogy a pusztító vízözönben el ne vesszen az élet. Kollányi Ágoston szép film­jének címe, a Noé bárkái, er­re a bibliai történetre utal. s az utalás keltette asszociációk­ra épít. Hogyan? Ügy, hogy azt mondja: nap- jainkoan annyiféle veszély fenyegeti a Föld élővilágát —, s nem is a természeti csapá­sok, özönvizek, földrengések, s egyéb katasztrófák révén el­sősorban. hanem az ember „jóvoltából” —. hogy valóság­gal az utolsó pillanatban va­gyunk, és valamiféle új Noé bárkáira lenne szükség, hogy a Föld állat- és növényvilágát magukba fogadva megmentsék őket a pusztulástól. Természetvédelmi program? Környezetvédő állásfoglalás? Igen. Kollányi alighanem mindegyik fimjében ezekről a kérdésekről van szó, de a Noé bárkái — mert növekszik a veszély — már nemcsak átté. telesen foglalkozik g környe­zetpusztítással^ az ember .min* den képzeletet felülmúlóan os­toba és felelőtlen rombolásai­val, hanem ennek a témának szenteli az egész filmet. Nem titkolja, hogy az érzelmeinkre akar hatni. Olyan mozzanato­kat választ — azt is mondhat­nám: olyan állatsorsokat mu­tat be —, melyek senkit nem hagynak közömbösen. A ki­üldözött erdei és mezei vadak riadt menekülése, otthonkere­sése, a szinte szadista módon elpusztított állatok, a tönkre- silányított erdők látványa szívbemankoló.. És Kollányi, s vele az oly sok filmjében nagyszerű alkotótársként köz­reműködő operatőr, Vancsa Lajos, igenis ezt akarja: meg­rendíteni, lelkifurdalást éb­reszteni, tiltakozást kelteni. És reményt nyújtani. Mert azért nem hiányzik ebből a filmből a remény i sem. Azt is látjuk, mint mentik meg rit­ka madárfajtáknak a mező­gazdasága munkák során ve­szélybe került fészkeit, s be­lőlük a tojásokat hogyan rak­ják modern keltetőgépekbe, hogy ne pusztuljon el egy ge­neráció — vagy esetleg a faj már utolsó példányait? rejtő tojások. ' Akadhat persze, aki azt mondja a Noé bárkái nézése közben, vagy után: — No igen, de végtére is az erdőiket ki kell termelni, a mezőket föl kell szántani, a vizeket sza­bályozni kell, a mocsarakat le kell csapolni. Ez igaz. Kollá­nyi nem is ez ellen tiltako­zik. Hanem az ész nélküli pusztítás, a szükségtelen rom­bolás, az elkerülhetetlennek hitt megsemmisítés ellen. Hisz kompromisszum: a mezőgaz­dasági. erdő- és vízgazdálko­dási kultúrák is” virágozhat­nak, s a vadak, halak, mada­rak, fák, bokrok is élhetnek, szaporodhatnak. Mindnyájunk számára van hely a Földön — mondja Kollányi filmje —, s csak félve, nem is szó szerint kimondva teszi hozzá: de eh­hez az kell, hogy ne pusztít­suk el mi, emberek a Földet. Megszívlelendő gondolat — s nem is csak a bioszféra és az ökológia szempontjából... Bombanő Ha már a természetnél tar­tunk. kezdhetjük az amerikai Blake Edwards filmjének „le­vezetését"’ egy kis természet­rajzzal is akár. Tehát: a ge­rinces emlősök az utódok egy­mást követő végtelen sorában, a generációk láncolatában egy­re tökéletesebb példányait hoz­zák létre az illető fajoknak. Gondoljunk akár magára az emberre, mint a legfejlettebb gerinces emlősre. A neander­völgyi ember, vagyis a vértes- szöllősi Samu, mai '-szem­mel nézve nem volt éppen a legszebb teremtés. Mára viszont ez a faj olyan példányokat produkált, ' mint a body- builderek, az atléták vagy az úszók, — s mint Bo Derek. Bo Derek, az új sex-idol, az új bálvány kétségtelenül rep­rezentatív egyede az emberi fajnak. Elsődleges nemi jel­legzetességei senkiben sem hagynak kétséget afelől, hogy Bo Derek nőnemű lény. Még­hozzá olyan, akiért, mint mondani szokták, még a hol­tak szíve is megdobbanna, ha férfi lenne az illető holt. (Az­az: a holt is újra férfinak érezné magát, látván Bo Derek idomait...) Egyszóval: Bo Derek — azaz eredeti nevén Mary Cathleen Collins — bom­banő. Legalábbis egy bizonyos fajta ízlés szerint az, mert hát ismerünk népeket, melyek a karcsú derék és a tökéletes formájú popsi helyett, a jó zsíros csípőkért, és hatalmas hátsókért rajonganak, és a re­mekbe formált lábaknál és comboknál többre becsülik, ha az illető hölgynek harminc­negyven centiméter hosszú a nyaka a ráerősített réz- vagy aranygyűrűk révén, s a szá­ját is süteményes tányér mé­retűre nyújtják ki szép gon­dosan. Ízlés dolga. Tehát: ez a Csodás nő olyan remek pél­dány, hogy a film hőse, George, a kicsi, nyamvadt és félszeg, ámde annál sikere­sebb slágerszerző, első pillan­tásra tíz ponttal díjazza a szépségét — noha a milói Vé­nusz is csak hét pontot kapott tőle. George ezek után mindent elkövet, hogy összejöjjön ez­zel a mintapéldánnyal, és sok­sok mulatságos kaland révén ez sikerül is — ám amikor Jenny (azaz (Bo Derek) Éva- kosztümben sétifikálva, Ravel Bolerójának vérforraló ritmu­sai közepette el akarja csábí­tani. George csütörtököt mond. (Hiába, a tét nagysága néha a futballisták lábát is megbé­nítja ...) Nagy szerencse vi­szont, hogy a film nemcsak az isteni Bo idomairól szól, ha­nem épkézláb sztorija és kel­lemes humora is van. És még az sem zavar különösebben, hogy az isteni Bo színésznő­nek körülbelül olyan kvalitá­sú, mint egy lámpaoszlop. Igaz viszont, hogy számottevően gusztusosabb... Takács István

Next

/
Oldalképek
Tartalom