Pest Megyei Hírlap, 1983. március (27. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-17 / 64. szám
~<Miíaa 1983. MÁRCIUS 17., CSÜTÖRTÖK Vita a jövő nemzedékéért A Pest megyei Hírlap február 17-1 számában megjelent Kriszt György Írása, Tanórán kívül címmel. A cikk a pedagógusok szabad idős tevékenységével foglalkozott azzal az igénnyel, hogy mindenekelőtt az ő többletvállalásukkal lesznek a nevelők példaképek a gyermekek szemében. A jegyzetre azóta egymás után érkeznek a hozzászólások. Március 10-1 lapszámunkban Patkós József és Mosoni Árpád véleményét közöltük Maglódról, illetve Szentendréről. Ezúttal a Gyömrő nagyközségi Tanács vb-titkára, Gulyás László és a monori Magyar Katalin hozzászólásának adunk helyet azzal a reménnyel, hogy akár az előzmények, akár az ő gondolataik másokat is megszólalásra serkentenek. Meggyőződni, aztán lehet ítélni A közelmúltban a gyömrői tóstrand partján beszélgettem ismerősömmel. A tó jegén, ami igen erősen olvadozott, tíz-tizenöt általános iskolás korú gyermek korcsolyázott. Ismerősömben megszólalt az aggodódó szülő, s félve attól, hogy beszakad a gyerekek alatt a tó jege, határozottan kiparancsolta őket a szilárd talajra. Majd, nem kis méreggel megjegyezte: ilyenkor hol vannak a pedagógusok?! Hogy olvasta-e Kriszt György Tanórán kívül című cikkét, vagy csak hallott róla, nem tudom. Arról azonban meggyőződtem, hogy szavai abból a szemléletből, rossz beidegződésből fakadtak, amely szerint sikk ma a pedagógusokat elmarasztalni. Hogy az adott pillanatban hol voltak a pedagógusok, megpróbáltam ismerősömnek elmondani. Megemlítettem, hogy feltehetőleg javítják a délelőtt megírt dolgozatokat, készülnek a másnapi órákra, rajfoglalkozást tartanak, családot látogatnak, versenyre készítik fel a tanulókat, segítenek saját gyermeküknek, tanácsülésen vesznek részt, szervezik a tanulmányi kirándulást. Nem sorolom tovább. Láttam ismerősömön, hogy ott és akkor hitt nekem. Csakhogy ő egy volt a sok közül, akit így vagy úgy, ideig-óráig meggyőztem. Dehát el lehet-e mindenkivel hitetni, hogy a pedagógusok nem az utolsó kicsengetéskor fejezik be munkájukat?! Viszont el lehet hinteni —■ mint azt Kriszt György is tett sok ezer olvasóval —, hogy milyen jó a nevelőknek, hiszen csak megtartják azt a néhány órát naponta, s azzal kész. Félreértés ne essék, nem a hanyag, a lógós, a munkájukat rosszul végző pedagógusokat védem. Ilyenek is vannak. De mert nem ez a jellemző, ezért nem értek egyet az átlagpedagógus átlagsemmittevésével és átlaganyagiasságával. Feleségem is pedagógus. Nem én állítom, hanem a felügyelők: szakmájának elismert művelője. Szeptemberben kezembe nyomta a hatodikos irodalom tankönyvet. Elkezdtem olvasgatni. Ha azt mondom, hogy a könyv katasztrofális, nem mondok durva bírálatot. Dehát ez a tantervi előírás, ezt kell tanítani, órákat készül, hogy taníthasson. O, aki — úgy tartják — a legjobbak közül való! És nem ez az egyedüli új tankönyv... Képzeljünk a helyébe egy 19—20 éves képesítés nélküli nevelőt, mert velük még sokéig számolni kell!... A képesítés nélkülieket említettem. Csak becsülni és dicsérni tudom őket, akik úgynevezett szabad idejüket a tananyag feldolgozásával töltik, akik küszködnek főiskolai tanulmányaikkal, s mindemellett alig van szombatjuk, vasárnapjuk, mert az elvárás velük szemben sem kevesebb, mint a képesítettekkel szemben. A szülőkről. Nem kívánom vissza a múltat, a tanító előtti hajbókolást, a pitizést a gyerek jobb jegyéért. De követelném azt a tiszteletet gyermekeink oktatóinak-ne- velöinek, ami nekik jár. Követelném! Helyette mi van? Jó, há a családot látogató tanítót, tanárt hellyel kínálják; jó, ha a nevelőnek adnak igazat a gyermekkel szemben, még ha az igazság magától értetődő is. A következmény nélküli atrocitásokról, fenyegetésekről, amelyek napirenden vannak, már nem is beszélek. Természetesen minden tisztelet a szülőké, akik tudják és gyakorolják azt a viselkedési formát, ami elvárható. Ók a kivételek.,. Felsoroltam néhány jelenséget, amikkel én gyakorló pedagógusként találkoztam, s találkozom napjainkban tanácsi vezetőként. Az elmondottak véleményem szerint általánosabbak, mint a Kriszt György által leírtak. Magam is dolgoztam magasabb szintű tanácsnál, ahol e kérdések nem tűntek tragikusnak. Bennem azonban atc- kor is mindig ott dolgozott a tanyasi tanító, aki voltam, bennem élt a községi tanár, aki számtalan szombatját, vasárnapját áldozta kartársaival együtt térítés nélkül a gyermekekért. S bennem dolgozik most a nagyközségi vezető, aki ha tömegeket akar mozgósítani, a pedagógusokhoz fordul segítségért, és ők soha nem mondanak nemet! Így és ezért alakult ki bennem az a reflex: mindenről előbb meggyőződni, aztán ítélni. Gulyás László A hivatástudat az egyetlen mérce Örömmel láttam, hogy az újság is foglalkozik a tanórán kívüli nevelés problémáival, ezért ezzel a cikkel kezdtem az aznapi újságolvasást. Hamar lenervadt a mosoly a számról, s egyre komoraoban olvastam: kire emlékszik a cikk szerzője tanárai közül a legszívesebben. Arra az építészmérnökre emlékeznék szívesen, aki szombat-vasárnap tervezte a házamat, s építés közben végig ellenőrizte megvalósítását ... s nem kérdezte: menynyiért. Én arra a tsz-tagra emlékeznék szívesen, aki hajnalban saját malacai etetése helyett a tsz-hízlaldába rohan, este még egyszer, s nem kér érte semmit, lévén ez az „érdeklődési körébe” tartozó munka. Becsülném a hivatástudatból érdeklődő tv-szerelőt, akinek az én tévém munkája gyakorlásának csak egy kis eszköze, s nem csak pénzért, hanem szakmai érdeklődésből is javítja készülékem. De ugyanígy becsülném az összes kisiparost, aki nyolc óra munkaidő után elhivatottságból, szakmai érdeklődésből dolgozna, s ezért pénzt nem kérne. De becsülném az újságírót is. Ha a cikkért kapott pénzt egy hivatásos dobosnak ajánlaná fel, aki — uram bocsá’ — pénzért ugyan, de dobolni tanítaná az érdeklődési körébe tartozó nebulókat. Apropó, érdeklődési kör! Akad néhány tanulóm, aki szereti az irodalmat, s bár én a szabad szombatot öt megfeszített munkanappal ledolgozva ilyenkor háziasszonnyá vedlem, újságírónk talán szívesen oktatja őket az írásművészetre, akár vasárnap is..; s ugye nem kérdezi, menynyien? Érdekes lenne, ha a pedagógus szombatját-vasárnapját nem hasonlítanák a népművelőkéhez. Akinek a munkaköre a szabad szombat és vasárnap hasznos eltöltésének szervezése, s bizonyára teljesen nyugodt, ha történetesen szombaton este egy bál szervezője. Én se háoorodok fel, hogy hétfőn, kedden ... tanítanom kell, délutánonként úttörőprogramokon, szakkörön, továbbképzéseken, gyűléseken kell részt vennem. Sőt, az sem háborít fel, hogy az elkövetkező hónapban minden szombatom foglalt. Ami egyébként a legjobban felháborított, az nem más, mint a katedracentrikusság említése. A pedagógusok legfájóbb pontja éppen az, hogy bárki, bármikor, bárhol szidhatja, általánosíthatja velük szemben az egyedit, s ez ellen nincsenek felvértezve. Pályájukon a kisebbségi érzés kíséri őket az első gyakorló év után. A dobosról egyébként anynyit, hogy az éjszakájával ő rendelkezik. A dobolás nehéz fizikai munka, amit nemcsak a pedagógus-dobosnak, hanem mindenkinek szépen megfizetnek. A cikkíró nem is a munkáját, az érte kapott pénzt irigyli? Hiszen a munkáját meghagyná, csak az „érdeklődési körébe” tartozó nebulókra kellene ezt az energiát fordítani. S akkor ez a dobos tanár lassan megtanulná, hogy rajta kívül senki soha ilyet nem mond nálunk: „mennyit fizettek?”. Magyar Katalin Móricz barátja Ember és költő Móricz Zsigmond írta a Kelet Népe 9. számában: „A Dunántúl zengése és az Alföld álnta.a. Uralok neki: Valaki •jött.” Puszta Sándorról, az emberről, a költőről, verseiről fogalmazta meg ezeket a mondatokat. Puszta Sándor a somogyi táj szülötte, de 1937-ben Leányfalura került papnak — akkor már kétkötetes költő volt —, s haláláig ott élt. Móricz Zsigmod szívesen látogatta, s látta vendégül asztalánál. Fél évtizeden át, Móricz haláláig, barátok voltak. Több mint tíz könyve jelent meg Puszta Sándornak, többségük verseskötet. Köztük olyan beszédes címűek, mint a Jegenyék, Üzenem a Nyárnak, a Pók a tükrön, a Vadludak, a Személyreszólón vagy a Cinkenyom. A gyermekkor, a szülőföld emléke végig elkísérte. Somogy című versehen írta: „Nikla felől éj jő / érzed bő lehet / s gyerekkori hold száll a fák fölé**. De a gyermekkori élményekre, emlékekre építve túl is lépett az egyszeri időszakon, az egyetlen tájon. Mindenről mindenkihez szólni, erre törekedett verseiben. Egyszer a rádióban ekképp fogalmazta meg ars poeticáját: „Minden, amivel szembetalálkozom, egyetemes. Az ember ... igényeivel és feszültségeivel. Az élet, fényeivel és árnyaival ... A költészet szolgálat, melynek jegye a néppel, hazámmal, a tájjal való össze- forrottság.” Amikor Cinkenyom című kötete, 1981-ben, megjelent, kérdeztem tőle, honnan a cím? „Egyik versemé. Mint cinkenyom a hóban, ennyit hagyunk. Talán ennyit, mi emberek, itt a világban. S ez már nem is kevés, hiszen van, aki ennyit sem. ö több cinkenyom- nyit is hagyott. Versei megmaradnak nekünk. Puszta Sándort ma délután temetik Leányfalun. M. I. Nemzetközi pályázat Gyermekrajz Debrecen város Tanácsa az idén is meghirdette a már hagyományos nemzetközi gyermekrajzpá- lyázatot a szocialista országokban élő gyerekeknek. A VIII. Debreceni nemzetközi gyermekrajz-pá- lyázat és -kiállítás címmel meghirdetett versengésben részt vehet minden 19«9< január 1. után született gyermek, 1982—83-ban készült, Önálló, kiállításon még be nem mutatott művével. A pályaművek tárgya, tematikája tetszés szerinti. Egy pályázó legfeljebb öt művet — festményt, különféle grafikai eljárással készült rajzot, batikot — küldhet be, a grafikai lapokat kivéve legalább 30X40 centiméteres méretben. A pályamű- veket május 15-ig kell eljuttatni a debreceni Kölcsey Ferenc Művelődési Központ címére (4026 Debrecen, Hunyadi utca 1—3.). A pályázat értékelése alapján az elfogadott műveket augusztus 7. és 28. között a VIII. debreceni nemzetközi gyermekrajz-kiállításon mutatják be a Kölcsey Művelődési Központ előtti téren. A díjak, jutalmak odaítéléséről neves szakemberekből álló bíráló bizottság dönt. Életre szóló barátság Kincset nyújtani másoknak M indig szerette, mindig gyűjtötte a könyveket, de fiatalon mégiscsak a gyakor- • latiasabb műszaki pályát választotta. Ahogyan teltek az évek, mindjobban érezte, hogy az írott szó hordozta kincset meg kellene osztania másokkal. Horányí György Dunabogdányban félállású könyvtáros, de teljes szívvel minden idejét a könyvtárnak és olvasóinak szánja. Idestova egy évtizede így tölti tartalmasán nyugdíjas napjait. A könyvtárban mindig hangos az élet. Szereti, ha gyermekzsivaj tölti meg a termet. A felnőttek inkább kikölcsönzik a műveket, bele-belenéznek a folyóiratokba. Sokat nem időznek a könyvtárban, hiszen mindenkit vár a napi munkája. A gyerekek szabad idejükből több időt szánhatnak arra, hogy a könyvek között legyenek. Életkori sajátosságuk viszont, hogy sokat mozognak. Miért is kellene csöndben lenniük? A könyvtáros büszkén mutat körbe: a falakon látható rajzokat mind itt készítették, az egyik sarokban magnetofon, lemezjátszó. A tizenkét- ezernyi kötet egyetlen nagy teremben található, mégis sikerült jól beosztani a teret. A bejárattal szemben a kölcsönzőasztalon ott a kívánságkönyv. Ha valaki olyan művet szeretne olvasni, ami nem található a könyvtárban, bejegyzi a füzetbe. A könyvtáros a lábát is lejárja hogy azt megszerezze. És ha sehol sem találja, legfeljebb elhozza otthonról. A legtöbbet a kötelező olvasmányok megvételével bajlódik. Arra szoktatja a diákokat, hogy ne csupán az irodalmi művek kivonatát fussák át. Felolvas részleteket, s a legizgalmasabb résznél abbahagyja azzal a jelszóval, hogy a többit majd ki-ki maga nézze át. Így válik a kötelező olvasmány kényszere izgalmas búvárkodássá. A könyvtári órák külön varázsa^hogy Ho- rányi György a természet titkaiba is beavatja a látogatókat. Amint a tavaszi szél a Duna illatát körbehordja a faluban, már tervezgetik a túrákat. A természetbarátok vezetőjeként viszi kirándulni az érdeklődőket. A sétákon megörökíti a tűnő pillanatokat. A diaképeket később rendszerezi. Az esős, hideg napokon kellemes szórakozás az emlékek felidézése. Azon munkálkodj, hogy a könyvtári foglalkozások közvetettén segítsék az iskolai oktatást. Újabb és újabb ötletekkel gazdagítja a közösen töltött perceket. Délelőttönként rendhagyó irodalomórákat tartanak. Ideszoknak azok a tanulók is, akik máskülönben elmennének a ház előtt. Ügy érzi, hogy a legfogékonyabb életkorban kell a könyvek sze- retetére tanítani az embereket, hogy életük része legyen az olvasás. Nem véletlen, hogy a környéken itt található az egyik legteljesebb kézikönyvtár. Az irodalomkutatás módjának bemutatásával meggyőzi a gyerekeket: megsokszorozza tudását, aki tudja, mikor és melyik kézikönyvet emelje le a polcról egy-egy probléma megoldására. Általános művek, szaklexikonok, enciklopédiák sorakoznak a polcokon. Az idejáró gyerekek naponta forgatják a tudás tárait. F igyeli a könyvtáros a könyveket birtokba vevő gyerekeket, mindig kész a segítő szóra. A legszebb érzés — mondja —, ha a kicsinyek barátságot kötnek a könyvekkel mert az egy életre szól. Mindig szerette, mindig gyűjtötte a, könyveket. Ahogyan telnek az évek, egyré""jobban érzi, hogy a kincset, amelyet az írott szó őriz, át kell nyújtania másoknak. Erdősi Katalin ■ Heti filmtegyzet Noé bárkái Egy kocka a Noé bárkái című filmből A Biblia ószövetségi részének elején, Mózes 1. könyvének a 6., 7. és 8. részében olvashatjuk. Noé, a bárka és az özönvíz történetét. Közismert história; a lényege, az, hegy Noé bárkájában menekült meg az élővilág, hogy a pusztító vízözönben el ne vesszen az élet. Kollányi Ágoston szép filmjének címe, a Noé bárkái, erre a bibliai történetre utal. s az utalás keltette asszociációkra épít. Hogyan? Ügy, hogy azt mondja: nap- jainkoan annyiféle veszély fenyegeti a Föld élővilágát —, s nem is a természeti csapások, özönvizek, földrengések, s egyéb katasztrófák révén elsősorban. hanem az ember „jóvoltából” —. hogy valósággal az utolsó pillanatban vagyunk, és valamiféle új Noé bárkáira lenne szükség, hogy a Föld állat- és növényvilágát magukba fogadva megmentsék őket a pusztulástól. Természetvédelmi program? Környezetvédő állásfoglalás? Igen. Kollányi alighanem mindegyik fimjében ezekről a kérdésekről van szó, de a Noé bárkái — mert növekszik a veszély — már nemcsak átté. telesen foglalkozik g környezetpusztítással^ az ember .min* den képzeletet felülmúlóan ostoba és felelőtlen rombolásaival, hanem ennek a témának szenteli az egész filmet. Nem titkolja, hogy az érzelmeinkre akar hatni. Olyan mozzanatokat választ — azt is mondhatnám: olyan állatsorsokat mutat be —, melyek senkit nem hagynak közömbösen. A kiüldözött erdei és mezei vadak riadt menekülése, otthonkeresése, a szinte szadista módon elpusztított állatok, a tönkre- silányított erdők látványa szívbemankoló.. És Kollányi, s vele az oly sok filmjében nagyszerű alkotótársként közreműködő operatőr, Vancsa Lajos, igenis ezt akarja: megrendíteni, lelkifurdalást ébreszteni, tiltakozást kelteni. És reményt nyújtani. Mert azért nem hiányzik ebből a filmből a remény i sem. Azt is látjuk, mint mentik meg ritka madárfajtáknak a mezőgazdasága munkák során veszélybe került fészkeit, s belőlük a tojásokat hogyan rakják modern keltetőgépekbe, hogy ne pusztuljon el egy generáció — vagy esetleg a faj már utolsó példányait? rejtő tojások. ' Akadhat persze, aki azt mondja a Noé bárkái nézése közben, vagy után: — No igen, de végtére is az erdőiket ki kell termelni, a mezőket föl kell szántani, a vizeket szabályozni kell, a mocsarakat le kell csapolni. Ez igaz. Kollányi nem is ez ellen tiltakozik. Hanem az ész nélküli pusztítás, a szükségtelen rombolás, az elkerülhetetlennek hitt megsemmisítés ellen. Hisz kompromisszum: a mezőgazdasági. erdő- és vízgazdálkodási kultúrák is” virágozhatnak, s a vadak, halak, madarak, fák, bokrok is élhetnek, szaporodhatnak. Mindnyájunk számára van hely a Földön — mondja Kollányi filmje —, s csak félve, nem is szó szerint kimondva teszi hozzá: de ehhez az kell, hogy ne pusztítsuk el mi, emberek a Földet. Megszívlelendő gondolat — s nem is csak a bioszféra és az ökológia szempontjából... Bombanő Ha már a természetnél tartunk. kezdhetjük az amerikai Blake Edwards filmjének „levezetését"’ egy kis természetrajzzal is akár. Tehát: a gerinces emlősök az utódok egymást követő végtelen sorában, a generációk láncolatában egyre tökéletesebb példányait hozzák létre az illető fajoknak. Gondoljunk akár magára az emberre, mint a legfejlettebb gerinces emlősre. A neandervölgyi ember, vagyis a vértes- szöllősi Samu, mai '-szemmel nézve nem volt éppen a legszebb teremtés. Mára viszont ez a faj olyan példányokat produkált, ' mint a body- builderek, az atléták vagy az úszók, — s mint Bo Derek. Bo Derek, az új sex-idol, az új bálvány kétségtelenül reprezentatív egyede az emberi fajnak. Elsődleges nemi jellegzetességei senkiben sem hagynak kétséget afelől, hogy Bo Derek nőnemű lény. Méghozzá olyan, akiért, mint mondani szokták, még a holtak szíve is megdobbanna, ha férfi lenne az illető holt. (Azaz: a holt is újra férfinak érezné magát, látván Bo Derek idomait...) Egyszóval: Bo Derek — azaz eredeti nevén Mary Cathleen Collins — bombanő. Legalábbis egy bizonyos fajta ízlés szerint az, mert hát ismerünk népeket, melyek a karcsú derék és a tökéletes formájú popsi helyett, a jó zsíros csípőkért, és hatalmas hátsókért rajonganak, és a remekbe formált lábaknál és comboknál többre becsülik, ha az illető hölgynek harmincnegyven centiméter hosszú a nyaka a ráerősített réz- vagy aranygyűrűk révén, s a száját is süteményes tányér méretűre nyújtják ki szép gondosan. Ízlés dolga. Tehát: ez a Csodás nő olyan remek példány, hogy a film hőse, George, a kicsi, nyamvadt és félszeg, ámde annál sikeresebb slágerszerző, első pillantásra tíz ponttal díjazza a szépségét — noha a milói Vénusz is csak hét pontot kapott tőle. George ezek után mindent elkövet, hogy összejöjjön ezzel a mintapéldánnyal, és soksok mulatságos kaland révén ez sikerül is — ám amikor Jenny (azaz (Bo Derek) Éva- kosztümben sétifikálva, Ravel Bolerójának vérforraló ritmusai közepette el akarja csábítani. George csütörtököt mond. (Hiába, a tét nagysága néha a futballisták lábát is megbénítja ...) Nagy szerencse viszont, hogy a film nemcsak az isteni Bo idomairól szól, hanem épkézláb sztorija és kellemes humora is van. És még az sem zavar különösebben, hogy az isteni Bo színésznőnek körülbelül olyan kvalitású, mint egy lámpaoszlop. Igaz viszont, hogy számottevően gusztusosabb... Takács István
