Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-05 / 30. szám

1983. február 5., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Igazat irril — ez az iro egyetlen feladata A fanyar józanság mestere NAGY LAJOS 1RÖ, PUBLI­CISTA, A XX. SZÁZADI MA­GYAR PRÓZAIRODALOM EGYIK KIMAGASLÓ KÉPVI­SELŐJE SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJA ALKALMÁ­BÓL KOSZORÜZÁSI ÜNNEP­SÉGET RENDEZTEK PÉNTE­KEN A MEZŐ IMRE ÜTI TEMETŐBEN, A MŰVÉSZ- PARCELLÁBAN LEVŐ SÍR­SÍ JÁNÁL. Századik születésnapja lenne ma Nagy Lajosnak, ha élne. Annak az írónak, akinek sokat vitatott élet­műve a modern magyar irodalom legfontosabb törekvéseihez kapcso­lódik. írásaiban, elsősorban novel­láiban — de egyéb műveiben is — annak a kornak a kifejezését vállal­ta, amely telítve volt ellentmondá­sokkal. Súlyos szorongattatások ide­jén is a jövő felé törekedett. A sze­gények melletti elkötelezettsége szenvedélyes küzdővé nevelte, aki mindig a józan értelem szavára hall­gatott. Munkássága a magyar szo­cialista irodalom előkészítői és kitel­jesítői közé sorolja őt. Korunk úgy tekint rá, mint az Ady és Móricz nevével fémjelzett nemzedék egyik legjelentősebb pró­zaírójára, a két világháború közötti hazai próza szocialista világszemlé­letű alkotó művészére. Tehetsége leginkább elbeszélésekben mutatko­zott meg. A változatos formák kikí­sérletezésével jelentős műfaji újí­tónkká vált. Gorkij és a többi orosz elbeszélő műveit tartotta legdöntőbb, indító írói élményének: „...valami szavak­kal pontosan meg nem határozható szándék vezeti őket. Megmutatják az embert olyannak, amilyen az élet; ;feltárják az ismeretlent, az össze­függéseket, hatni akarnak az olva­sóra, talán emberiességet akarnak benne kelteni. Ráeszméltem, hogy ilyen szándék él bennem is, és ez tettre ösztönöz." S harcolt novelláiban. Harcolt egész életén át. A felnőttek hatalma eben lázsdő~''gyéreR’eRéf r, Hz Öt'e- gekért, a cselédlányokért, a járom­ban ballagó ökrökért, a láncon tar­tott kutyákért, a kalitkáikban ver­deső madarakért. Mindenért és min­denkiért, aki nem élhet kedvére, aki nem lehet szabad. Veres Péter írja: „...azt szeret­tük volna, ha még többet és még nagyobb, erősebb igazságokat mond az emberről és a világról, az élet és a világ kis és nagy tényétről, az egyes emberről is, de a társadalom­ról is, a mindennapi valóságról is, de a történelmi igazságokról is, hogy nem mondott többet, annak valószí­nűleg mi magunk is, mindnyáján okai vagyunk: nem értettük meg egészen őt, és kenés jó szót kapott tőlünk...” írásaiban már pályakezdéskor a naturalizmus kemény eszközeivel élt. • Komor írói módszereit kérlelhetet­len következetességgel alkalmazta. Olyannyira, hogy egyik, a Nyugat­nak küldött novelláját Osvát Ernő azzal a megjegyzéssel utasította vissza, hogy „nem művészet a tár­sadalom arcába köpni”. Pedig Nagy Lajos mindig a tényszerűségre tö­rekedett. Az emberi nyomorúságot és megalázottságot tárta föl, látszó­lag ridegen. Ez volt az ő ars poeti­cája is: „igozat írni — ez az író egyetlen feladata... a valóság áb­rázolása, azaz ismertetése —, ez az­tán elvégzi a maga munkáját”. A háborút gyűlölte, s minden ere­jével harcolt az eUen is, hogy behív­ják. Nem sikerült. Annyit azonban elért, hogy 1915-től 1917-es fölmen­téséig segédszolgálatos volt; a pilis­csabai tábori kórházban írnokosko- dott. Apró, szatirikus írásaiban gú­nyolta a hazafiaskodókat és a lel- kendezőket. Az 1918—1919-es polgá­ri és proletárforradalmat örömmel üdvözölte, bár abban az időben is háttérbe szorították. A proletárdiktatúra bukása után a hazai irodaimra nagyrészt a tehe­tetlenség a jellemző. Nagy Lajos kritikai szemlélete azonban válto­zatlan. Tudja, hogy ebben az ellen­forradalmi korszakban mimikrire van szükség. Ekkor születnek a Kép­telen természetrajz írásai: kutyáról, disznóról, hiénáról, szarvasmarháról, tigrisről, kígyóról és számtalan más állatról. Valamennyiből kivillan a rendszernek és kiszolgálóinak aljas­sága, butasága, szadista emberte­lensége fölötti ítélete. Tollát a ne­vetségessé tétel akarata vezeti, a megvető irtózást szólaltatja meg. A Farkas és bárány című, 1922- ben írt novellájában rendkívüli bá­torsággal küzd a magyar fasizmus rémtettei ellen. Nincs még egy no­vella a kor hazai irodalmában, amel; oly gyűlöletessé tette volna a külö­nítményes gyilkosokat. Az aesopus mese modern változata azt a kor idézi föl, amelyet egy későbbi írá sában, a Hősökben „háborúnál, cik­lonnál, pestisnél átkozottabb csapás­nak, pokolbeli iszonyatnak” neve­zett. Szoros barátságot kötött József Attilával, akivel gyakran sakkoztak együtt a Japán kávéházban. A köl­tő 1926-ban így dedikálta neki kö­tetét: „Nagy Lajosnak, barátság­gal ... fogadjon el, vagy tagadjon meg, ő az enyém, és én az övé kell legyek". Három Baumgarten-díja közül 1932-ben kapta az elsőt. Ez lehetővé tette számára a szabadabb életet, Bejárt több vidéki magyar várost, majd két évvel később megszületett a Kiskunhalom, amelyben minden eddigi kísérletének eredménye ösz- szegződött. József Attila levelében ■költeménynek—nevezte » -művet akárcsak Illyés Gyula is néhány részletét, aki egyébként sok minia­tűr novella egymás mellé sorakoz- tatását figyelte meg a műben, amely­ben az alföldi falu egyetlen napjá­nak Leírását kapjuk, hajnaltól-haj- nalig. Beérkezett, sikeres ember lett. El­veit azonban nem adta föl: „Hiába, élni keli csüggedten, fáradtan, fej­fájósan és szorongva. Kéziratpapírt teszek az asztalra, leülök, és mégegy- szer iszonyattal utálom végig még azokat is, akik ily körülmények kö­zött, ily feltételek mellett, ebben a légkörben szeretnek írni, a javítha­tatlan dilettánsokat, akik szörnye­teg íráskedvükkel bizonyítékát ad­ják annak, hogy milyen szívesen, milyen könnyen mondanak le az igazi célról". A felszabadulást Budapesten érte meg. Idilli világot azonban ezután sem tudott rajzolni. Megrögzött szemléletével önkéntelenül megke­reste és gúnyolta a régi világ meg­lévő, maradványait, de nerh kímélte az új hibáit sem. Elítélte a cse­lédet ugráltató „elvtársnőt”, a régi társairól megfeledkezni látszó ki­emelt munkást. Novelláiban válto­zatlan a finom lélekrajz, a pontos és színes jellemek, de a társadalmi elkötelezettség is. Önéletrajzi regé­nyében, A lázadó emberben mond­ja: „egész írói pályámon eltántorít- hatatlanul ragaszkodtam ahhoz Takács Tibor: Ahány tányérom, annyi csillagom A lakásom most a teljes világ, egyenlítője két szobám között, köröndi kosár-lámpám fent a nap, és vannak magam-szabta délkörök, van északi és déli féltekém s megvetett ágyam maga a hajó, itt utazom két EKG között és gyógyszerem megannyi nyugtató! És éjjel-nappal itt ragyog az ég, északi féltekém: írószobám, a falakról cseréptányérjaim sütnek-ragyognak-villóznak le rám, a kékben fürdő vásárhelyiek, s keringenek ám a korondiak, s Szatmár végéből kúsztak föl ide a százesztendős vámfalusiak! És ha az egyenlítőn túljutok, másik szobám ege már újra más, ahány tányérom, annyi csillagom és mind-mind csupa rámcsodálkozás! Egy apátfalvin ott a kék kereszt, az Dél-Keresztje, éget és ragyog, s a telkibányai tányérjaim között a hollóházi csillagok! így utazom a szeptemberi nyár tüzében én a két földrész között, s figyelem, bennem hol az a határ, ami elválaszt s ami összeköt, és amin innen még dobog a szív, és amin túl az ember már halott, s összemosódik a két félteke és lezuhannak mind a csillagok! Nagy Lajos: Farkas és bárány A farkasok az erdőszélen csörtet­tek. Szomjúság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Oda­rohantak a patakhoz, fölébe hajol­tak, és elkezdtek mohón inni. Ki bá­dogedénnyel, ki meg csak a tenye­rével merítgette a tiszta vizet. Egy­szer csak felüti fejét az egyik far­kas, a szeme kidülled, az orrcimpá- ja karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert ész­revette, hogy nem messzire tőlük va­lami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli tár­sait, s nyomban jelentést tett Far­kasnak is. Mindnyájan fölegyene­sedtek, a birka felé irányították te­kintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát: — Héj! Mint a nyíl süvítése, zúgott el a hangja a birka füle mellett. A nya­valyás birka megremegett. Értette a szót, de nem mozdult, úgy tett, mint­ha nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt. — Héj! — süvített újra az éles hang. — Héj, te jómadár. A birka most gépies engedelmes­séggel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett, és a farkasok felé nézett. — Hozd csak közelebb az irhád! — Zu mir! A birka nemigen akart mozdulni. Bizony, jobb lenne szépen belefor­dulnia a patak vizébe, és többé föl Vatak fut'át a tájon Dobroszláv Lajos festménye sem buknia. A szíve nagyon nehéz volt. Most Farkas szólt feléje megint, finoman, szinte barátsággal: — No, jöjjön csak ide! A birka most már elindult. Vala­mi enyhe remény ömlött el mellé­ben, hiszen csaknem jóindulatú volt a hívó szó. Elindult és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott, és nyelték a nyálukat. Farkas, ahogy a birka elébe érke­zett, és illedelmesen, kalaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte: — Miért zavarja ön a vizet, ami­kor mi iszunk? A birka bajról feledkezve, csak­nem bátran felelt: — Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul. — Ah, igen! Superior stabat lu­pus. Nagyon helyes. És Farkas elnevette magát. Neve­tését rekedt, röhögő kórus kísérte. — No de ön tavaly rágalmazott bennünket! A birka szaporán védekezett: — Ö, dehogy... isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek. Farkas újra nevetett, csengő, irgal­matlan nevetéssel: — Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát... üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-één! Ha pe­dig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád vagy a testvéred, vagy akármelyik pereputtyod. Te vagy ti, a cinkostársaid, mindegy! F arkas arca már sápadt volt, sze­me villogott, csengő, szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani, és térdre rogyva, zokogva és jajveszé- kelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csak állt, és hallgatott. A farkasok közelebb húzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vá­gyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöld fényű, kéngőzös lehe­let lobbant ki. — Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk! „Majd mindjárt kinyitjuk!” — kopogtatta a birka agyát, s a könnyei megeredtek, és sűrűn potyogtak. Sí­rástól meg-megszakítva mekegte: — Nincs is nekem apá-á-ám. Á-ár- va gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a hááború-ban. — Elesett? — ismételte valaki vér- fagyasztó gúnnyal. — Szóval: te nem zavartad a vi­zet, neked nincs apád, anyád sin­csen, testvéred sincsen, neked sem­mid sincsen, te semmit nem csinál­tál, te olyan vagy, mint a ma szü­letett bárány. — Igenis, kezét csókolom — me­kegte a birka föltámadó reménység­gel. Hm. Nincs. Te nem, és neked nincs. Te tagadsz. Tehát... én ha- zudokü A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással súj­tott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult A farkas felüvöltött a gyönyörtől. — Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves... — Hazudik, vagy nem hazudik? Rettenő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kó­rusban üvöltöttek. — Nem hazudik — lihegte a birka. — Nem hazudik? Hiszen altkor igazat mond! — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejé­re. A birka koponyacsontja megre­pedt. — Igazat mond. — Akkor hát te hazudsz! Ütés. Reped a koponya. — Hazudsz, vagy nem hazudsz? Ütés. Szakad a bőr, törik csont. — Én hazudok. — Ű-úgy? Hazudsz, kutya? Hazud­ni mersz? Vágás. Csurgott a vér. — Hát hazudtál, griffmadár? Ugye, hogy van apád is! Szúrás. — Van apám is. — Ugye, két apád is van? Rúgás. — Jaj, két apám van. Törés. — Ugye három apád is van? Égetés. — Jaj, három apám van. Ütés. — Ugye, annyi apád van, ahányat akarunk? Reszelés. — Jaj jaj, száz apám van! Ütés. — Ugye, gyilkoltál? — Igen, gyilkoltam. Rúgás. — Ugye, raboltál? Sok, sok ütés, törés. — Igen, raboltam. Szúrás. — No, ugye, hogy rágalmaztál ben­nünket? Égetés. — Igen. Törés. — No, ugye, hogy zavartad a vi­zet, amikor ittunk? Zuhogó ütések. — Zavartam. Ü tés, vágás, szúrás, égetés. A bir­ka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén pihen. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll, és komor. Ci­garettára gyújt, a keze fehér, a kör­mei ragyognak. Lábszárvédője tün- döklik a napfényben. A farkasok kö- rülállják és türelmetlen várakozá­sukban vonítanak. Int nekik. A farkasok elvitték a birkát az erdőbe. A szél zúgott, zúgatta, nyögette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét. hogy csak azt Írom, amit érzek és gondolok, bármi lesz is írásaim kö­vetkezménye”. A felszabadulás után rohamosan megnőtt írói tekintélye, Kossuth-dí- jat kapott 1948-ban. Utolsó éveiben mégis értetlenség vette körül. A for­radalmi romantika koncepciójába ugyanis nem illett bele fanyar jó­zansága, ténytisztelete, irtózása a fellengzős lelkesedéstől. Mint Bölö- ni György írja, bűne volt az erénye és ez lett a kiváltsága is, amely el­választotta az írótársaktól: a társa­dalom rendjének és jelenségeinek egyszerű, tárgyilagos kritikája, szűk­szavúságának mesteri volta, stílusá­nak dísztelensége, és éppen ezért érthetősége. Ezerkilencszázötvennégy október 28-án bekövetkezett haláláról így emlékezik Simon István költő: „Ha­lála előtt néhány órával a Hungária kávéházban láttam utoljára. Bete­gen, messzerévedö szemekkel nézett ránk, s elindult imbolyogva, az asz­talokba fogódzva, mintha utoljára kézfogással búcsúzni akart volna a hús márványlapoktól — búcsúzni at­tól a környezettől, amelyben fél év­századon át dolgozott. KÖRMENDI ZSUZSA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom