Pest Megyei Hírlap, 1983. február (27. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-12 / 36. szám

1983. FEBRÜÄR 12., SZOMBAT Színházt levét. Tévé és térzene Elszürkíti életün­ket a mindenna- ! pok monoton verklije. Unalmas és fárasztó egy­hangúsággal is­métlődnek naponta ugyanazok a cselekvések, események, a vekker csörgésétől az agyon­zsúfolt metrón való utazásig, a kapkodva lenyelt pár falat reggelitől a tévéhíradó har­madik kiadása utáni lekonfe- rálásig. Egyhangú körülöttünk a környezet: panelházak, pa­nel ABC-k, paneliskolák, pa­neléttermek, panelirodák. És egyhangú a munkahelyi kö­zeg is: ugyanazok a problé­mák, témák, mondatok, vic­cek, fúrások, ugratások, dü­höngések, ügyeskedések, nap nap után. S ha ezekhez még hozzájön a családon belüli monotónia: a gyerek naponta ismétlődő zűrjei az iskolában, a piaci bosszúságok, a feleség ilyen nyavalygása, a férj amo­lyan idegbaja, a fáradt esték és a még fáradtabb reggelek, a közönyös hitvesi ágy, a kel­leténél több sör vagy a kelle­ténél kevésbé puhára főtt pör­költ — hát akkor nem csoda, ha éz a verkli- lassan húsda­rálóvá válik, és megőrli az embert, az emberi kapcsolato­kat, érzelmeket. Az urbanizáció ártalmai ezek, s milyen régi ártalmak! Amióta urbanizáció van, az­óta léteznek. Urbanizáció pe­dig már az ókori Athénban vagy Rómában is volt. Leg­feljebb panelházak nem vol­tak (bár a római bérkaszár­nyák és egy XIX. századi bér­kaszárnya, vagy éppen egy ti­zenkét lépcsőházas óbudai pa­nelkaszárnya között bizonyos vonatkozásokban nincs túl nagy különbség). Manapság vaskos könyvek, okos tanulmá­nyok foglalkoznak a lakótele­pi elidegenedés, a panel-pszi­chózis kérdéseivel. Nem csak nálunk —, mért panelházak Világszerte épülnek, és többsé­gük sehol sem jobb, esztétikú- sabb, változatosabb, mint ná­lunk itthon. A paneléletformának szerves tartozéka a televízió. Lakások tízezreiben az esti műsorrendhez igazodik az élet, de a televízió más, átvittebb értelemben is nyomasztóan je­len van a lakótelepi életmód meghatározó tényezői között. Épp ezért ha ma valaki az urbanizációs ártalmakról, a lakótelep-lelkületről, a panel­fóbiáról ír filmet, színdarabot, elkerülhetetlenül szót ejt a te­levízióról is. Ezt tette, immár tizenhárom (!) esztendeje, Sza- konyi Károly, az azóta nagy nemzetközi sikert elért Adás­hibában. S ezt teszi most, né­miképp megfordítva Szakonyi képletét (és hozzáadagolva a nálunk messze érdemein fe­lül divatos Franz Xavier Kroetz néhány gondolatpanel­jét) Spiró György, a Nemzeti Színházban bemutatott Esti műsor című, „Középfajú na­turalista színmű szünet nél­kül’’ alcímet viselő darabjá­ban. A színhely egy lakótelepi, másfél szobás panellakás, melyben Béla, a férj, Bella, a felesége, és Zsolti, a kamasz fiuk él. (Nem lakik —-, az más fogalom, és azt ezen a negyvenegynehány négyzetmé­teren, ezek az emberek nem tudják megvalósítani). Vala­hol, a ház egy másik emele­tén lakik a gyermektelen há­zaspár, Géza és Gizi, akik va­csora után beállítanak Béláék- hoz egy kis traccsolásra. Köz­ben nézik a bekapcsolt televí­ziót, melyen — s ez Spiró duplafedelű ötlete — minden előadáson az épp aznap esti műsor pereg. Látják a színen levők, látják a nézők is. Már most ebből az következik, hogy a szereplőknek reagál­niuk kell a képernyőn látot­takra, spontán, megíratlan, rögtönzött szöveggel. Aztán folytatniuk kell egymás mon­datát, észrevételét. Majd me­gint rögzített, megírt színpadi szöveget kell mondaniuk, de aközben is folyton nyitottak­nak, reagálásra készeknek kell maradniuk a képernyőn pergő eseményekkel szemben, izgalmas feladat, csak éppen egy kezemen össze tudnám számolni, hány magyar szí­nész képes erre: mer bele­menni egy ilyen játékba, s tud belőle visszaváltani a szín­padi szituációkba, mondatok­ba. A Nemzeti szereplői saj­nos nem tartoznak e néhány színész közé. Ettől aztán kírib- san leül az egész produkció, és még jobban kiütköznek egyéb problémái is. Többek között az, hogy a darab jellegénél fogva nem al­kalmas egy nagy nézőterű, nagy színpadi színházban tör­ténő előadásra. Talán a Rad­nóti Színpadon lenne a helye, mint egyfelvonásosnak. Aztán: Spiró, akinek írói képességeit legutóbb nem kisebb mű, mint a tavalyi „év könyve”, Az ik- szék igazolja — többek kö­zött —, itt teljesen érdekte­lenné váló anyagot zúdít ránk. A naturalizmus mint stílus visszaidézése is problematikus, de amit segítségével mond, az még inkább. Tudniillik egy szituáció bemutatásán túl nem közöl semmit. S ez a színpa­di cselekménysor egyszerűen csak azonos önmagával, „pont olyan", „egy az egyben”, — tehát csak fénykép, mélység­élesség nélkül, a kétdimenziós, sík kép mögül hiányzik a harmadik dimenzió, a gondo­lat, a művészi megemelés és általánosítás, az, amitől Béláék és Gézáék mintegy a lerobban­tott panelfal résén át megle­sett estéjének a magánügyeken tűi is érdekes kicsengése lenne. Szürke panelek szürke élet­formája ellen persze lehet vé­dekezni is. Mesével, álommal, kalanddal, emberséges derűvel. S akár mindjárt egy régi pa­nelkörnyezetben, a VII. kerü­let egy poros, öreg bérházak­kal és vedlő tűzfalakkal kö­rülvett terecskéjén, melynek közepén csupán néhány vá- nyadt akácfa és egy régi-régi, fából épült pavilon áll. A Thalia Színház újdonsága, az Egy kis térzene, ilyen mesét mond el. írója, Békés Pál, fiatal ember, innen a harmin­con. Zeneszerzője fiatal szí­nész, a színház tagja, s a da­rab egyik főszerepének alakí­tója: Mikó István. A koreog­ráfiát is fiatal színész — ugyancsak a színház tagja — készítette: Incze József, s ő is főszerepet játszik a darab­ban, melyet lehetne úgy is ne­vezni: mai musical a VII. ke­rületből, minden életkor szá­mára. E gyszerű kis mese ez a nyári vakációban unat­kozó gyerekekről, akik találkoznak egy titok­zatos férfiúval, s ettől egy­szerre megpezsdül az unalmas tér élete, mert Art űr, a fő­pincér és trombitás, emlékei színterén, a régi pavilonban újra térzenét akar adni. S mi­re a térzene megszerveződik, a terecske embereinek élete is megváltozik egy picit: derű­sebbek, vidámabbak, s talán boldogabbak is lesznek. Spiró panelházában, panel­lakásában, noha távfűtéses és meleg vizes, összkomfortos, nem szívesen laknék. De az Egy kis térzene terére akkor is odaköltöznék, ha a vén csi- kágói házakban nem dúl a pa­saréti luxus. Art úr és bará­tai terén ugyanis — embe­rek élnek... Takács István A ceglédi Luca széke Tévedtünk néhány tízmilliót Folyik, folydogál a ceglédi művelődési központ átépítése, immár hatodik éve. Készül, mint a Luca széke. Ezt a bizo­nyos népi álló alkalmatosságot ugyebár tizenhárom különféle fából, tizenhárom napig barr kácsolják. Ha a sokszor újra készített ütemezésnek hinni lehet, akkor csak százharminc hónap telik majd el, amíg a közönség újra beléphet a ceg­lédi színházterembe. És ha a Pest megyei Csömörön ma is élő hagyománynak hinni lehet, akkor a Luca székére állva ka­rácsony előestéjén megláthat­juk a boszorkányt A színház­terem kivitelezői most éppen 1984 decemberére ígérik az első ütemnek nevezett szín­házterem átadását. Persze meg kell jegyezni: a Luca napjához derűs és borzasztó „fabulatok” egyként kap­csolódnak. S a tervezők, be­ruházók és az építők szép munkát végeznek. * Építés és történet Kezdjük azzal, hogy a ceg­lédi ipartestület 1925-ben színháznak és táncteremnek építette a palotát. Szolgált is kitűnően éppen ötven évig. Amikor életveszélyessé nyil­vánították az intézményt, kö­rülbelül ezerhatszáz színházi bérlettulajdonos sajnálkozott. A városi közművelődés leté­teményesei már-már az éssze­rűséget meghaladó határig próbálták menteni a helyzetet, de az 1977 nyarán kelt ható­sági tilalom joggal állította ie a működést: akkor már min­den pillanatban leszakadha­tott volna a mennyezet, az elektromos vezetékek felizzot­tak a falban, s az egyetlen ki­járat még a menekülés lehe­tőségét sem biztosította. Megkésve, de okos döntés született 1980. február 8-án a városi pártbizottságon a me­gye párt- és állami vezetői­nek jelenlétében: áliíitassék helyre a ceglédi városi-járási művelődési központ színház- terme, az alapvető funkcioná­lis működést lehetővé tevő, legkevesebb költséggel. A szakmai vizsgálatok és elem­zések kimutatták, hogy ehhez körülbelül tizenhétmillió fo­rint kell. Ennek — amint ké­sőbb kiderült — a szándéko­san hamis, vagy szakmailag bűnösen rossz információnak a birtokában kaptak enge­délyt a ceglédiek az építkezés, pontosabban a felújítás meg­kezdéséhez. Futás a pénz után A városi tanács tanulmány- tervet készített a Középület­tervező Intézettel á renoválás­ra. A tervezők látszólag nevet­séges elképzelést produkáltak: 1979-es árfolyama 101 millió forintra taksálták a költsége­ket. Űjabb megbízás követke­zett: a Pest megyei Tanácsi Tervező Vállalat 51 millió fo­rintos költségvetést készített. A megyei keretből — nem túl­zás — iszonyatos erőfeszítések árán 45 milliót sikerült kipré­selni és így megnyugtatónak látszott a helyzet, hiszen a kü- lönbözetet a városnak kellett „kigazdálkodnia”. Valljuk be: az már hibás döntés volt. Cegléd lakosságá­Jelenet a Thália Színház Egy kit térzene című zenés játékából nak számához, az intézmény funkcionális jellegéhez mér­ten akkor (!), ennyi pénzből új és korszerű színházterem­mel ellátott intézményt lehe­tett volna -építeni. És nemzet­közi gazdasági számítások igazolják: ha egy épület fel­újítása többe kerülne, mint egy ú] építésének 55—60 szá­zaléka, akkor nem szabad az átmeneti megoldáshoz folya­modni. Ismét született egy érv: a régi ház patinás jelle­ge indokolja, hogy megment­sék az utókornak. Csakhogy ez az épület nem műemlék, nem is műemlék jellegű, és nem is lesz az soha, legfeljebb régi épülét lesz. Építőművészetileg ugyanis értéktelen. Ezt nem tudták volna a szakvéleményezők? Dehogy­nem. Csak hát közben szüle­tett egy állásfoglalás: Pest megyében a már korábban vállalt új közművelődési in­tézmények mellett (Gödöllő és Százhalombatta) nem lehet új művelődési házat építeni a VI. ötéves tervben. Megzsarolták hát a költségvetést a felújítási rovatból. íme az eredmény: 1983. február 8-án az érdekel­tek koordinációs értekezletén elhangzott: a színházterem át­építése minimálisan 71 millió 200 ezer forintba fog kerülni. A beruházó, a tervező és a ki­vitelező cégek képviselői most jelentették be először hivata­losan ezt a csillagászati össze­get. És íme: sokat nem téve­dett a KÖZTI, mert a csatla­kozó helyiségek, azaz a máso­dik ütem létrehozása a fenti összegen kívül — 1982-es ár­színvonal — legalább további 16 millió forintot kíván. De le­állni nagyobb hiba volna minden eddiginél. Szabadon kötött ár A ma embere ritkán állhat fel egy Luca székre, mert a hagyományhoz tartozott, hogy el kellett égetni a zsámolyt. De mindenki' állítja: labilis alkotmány. Bizonytalan, mint a művelődési ház színházter­mének rekonstrukciós összege, ugyanis költségvetés mind a mai napig nem készült. Az épület módosított átadási ha­tárideje: 1983. augusztus 20-a. A kivitelező, a Dél-Pest me­gyei Tanácsi Építőipari Válla­lat a szükséges tizenkét alvál­lalkozó közül eddig csak nyolccal tudott megállapodni. S a már említett koordinációs értekezleten dr. Doszpod Béla, a megyei tanács osztályveze­tője, csak harcok árán tudta kicsikarni az ígéretet, hogy február végére elkészült az egyeztetett és jóváhagyott költségvetés. A felújítás úgy kezdődött, hogy szabott árak szerint szá­molnak mindent. Ma már sza­badárakon lehet számolni, s míg az előbbi 11 százalékos hasznot tesz lehetővé a kivi­telezőnek, az utóbbi az anyaghányaddal csökkentett költségeknek akár 60—70 szá­zalékos haszonképzésére is le­hetőséget ad. Joggal kérhette hát a városi tanács és a me­gyei építési osztály a költség- vetési tervezet felülvizsgála­tát. Dr. Doszpod Béla így fo­galmazott: ebben a felújítás­ban már megfizettünk min­denféle tanulópénzt és min­den kísérletezés árát. A nemzetközi közgazdasági számítások igazolódtak: ekkora költséggel nem lett volna sza­bad a munkálatokhoz hozzá­kezdeni. Hiszen meg kell ér­teni a tervezők és a kivitele­zők gondjainak többségét is: a munkához egyetlen szab­vány szerinti építőelemet sem lehetett felhasználni, mindent egyedileg kellett tervezni és kivitelezni. Az épület falai rozogák voltak, meg kellett erősíteni valamennyit, aztán, amikor a mennyezeti beton­elemeket elkezdték beemelni, akkor az erősítés erősítését is meg kellett erősíteni. Ki a boszorkány? Ez a felújítás 17 millió fo­rintról indult, de a szám meg­fordult, pillanatnyilag 71 mil­liónál tartunk. Több mint két évig üresen, használatlanul állt a színházterem, bárhol meg lehetett volna bontani — így szakszerű —, a felújítási feltárást elvégezhették volna és megalapozott információk­kal lehetett volna szolgálni a megyei vezetés számára. Így igazári törvényszerű: a város vezetői a megyei segítségben reménykednek. Saját forrásuk ugyanis nincs, s eleddig a tár­sadalmi munka értéke sem volt jelentős a felújítás ará­nyaihoz képest. Persze, ha jobban szervezi a társadalmi munkát, ha tanulnak a kere- pestarcsai kórház történetéből, ha a környéken lévő — s más esetben sokat segítő kiskato- nákat is — hívják. Netán mozgósítják a KISZ-t” vala­mennyi fiatalt... Ha nemcsak várnak a társadalmi szervek a jogos és álkifogásokra hi­vatkozó tervezők-kivitelezők... A ceglédi tanács egyszerre több vasat tart a tűzben. A művelődési ház színháztermé­nek átépítése mellett — kény­szerhelyzetben — társadalmi összefogásra alapozva építe­nek egy iskolát. Ráadásul ter­ven felül épül egy sportcsar­nok is a gimnáziummal szem­ben; ez a város erejéből mintegy 30 millió forintot köt le. Meddig lehet feszíteni a húrt? Hittel állítjuk: tiszteletet parancsol Cegléden a gazdagí­tás szándéka. Mert biztosan elkészül a járdák és vízelve­zető csatornák építése mellett az iskola, a sportcsarnok és a színházterem. De nagy árat kell most fizetni és nemcsak pénzben, o szavak hitelképes­ségében is. Pedig csak be kel­lett volna tartani az egész megye érdekében kialakított „játékszabályokat”. Kriszt György Aranykert Eirdauszi verselését rég­óta ismerhetjük, miként Szádi rendkívül dallamos sorait. Abu Ali Ibn Sziná- ról azonban már keveserif tudják, hogy ez az arab és perzsa nyelven író tudós és költő kontinensünkön, mint a világ egyik legnagyobb orvosa, Avicenna néven vált ismeretessé. Omár Khajjám négysorosai a ru- bIák műfajában másfél év­tizeddel ezelőtt váltak köz­kinccsé magyarul. Az vi­szont, hogy valamennyien a tadzsik föld szülöttei, csak most tudatosulhat bennünk. Képes Géza, a ne­ves műfordító ugyanis olyan világba vezet el ben­nünket Aranykert című könyvében, amely mögött a saját kultúrájánhk fényé­ben tündöklő Európa elsá­padhat. Rendkívül változatos és gazdag ez a keleti nomád világ, az arab-perzsa kul­túra írásművészeté. Sza- gimbájt, a kirgiz ének­mondót a mi Arany Jáno­sunkhoz hasonlíthatjuk hős­költeményeivel. Rudaki, Nizámi, Aliser Navói, Mu- hammed Babur, Szeidi és Zelíli, Rusztaveli nevét és művészetét többé-kevésbé alig ismerjük, hogy véle­ményt mondjunk róluk. Pe­dig ők egy olyan világban jeleskedtek, amelynek min­dig sajátja volt a költészet, a mindenkori emberek örö­meiket, bánataikat vers­ben adták elő. A türkmén, üzbég, kazah, tadzsik, kirgiz, azerbajdzsá- ni, örmény és grúz költé­szet keresztmetszetét be­mutató vállalkozás Képes Géza érdeme. Tv-figyelő' Háry. Ami azt illeti, ezen a most elmúlt héten sem csillog­tatta valami fényesen intézmé­nyi tálentumát a televízió. Szerkesztői inkább afféle ajtó- nyitogatókként magát a valós életet eregették be a különfé­le rovatcímek alatt, semmint hogy maguk ötöltek volna ki valamit. így aztán jószerivel csupán egyetlen olyan készít­mény került a programba, amely kamerástul, mikrofo­nostul kedves műsorszórónk édes gyermeke. Ez a jó értelemben vett csi- nálmány a pécsi körzeti stú­dió Háry János és vendégei című összeállítása volt. Rövi­den és dicsérőleg: amit dr. Jósfay György szerkesztő-ren­dező irányításával ez a ked­ves — részben pécsi, részben fővárosi színművészek közre­működésével rögzített — szűk egyórányi «válogatás adott, az maga volt az eszményi is­meretterjesztése a szépiroda­lomnak. Szánté minden ízében hasonlított ugyanis néhai Os- váth Bélának, a Nemzeti Szín­ház korán elhunyt fődrama­turgjának máig emlegetett TIT-előadásaihoz, amelyekben ő mint literatúrai és teátru- mi szakember, rövid summá- zatait adta egy-egy színjátszói korszaknak vagy egy-egy je­lesebb színműíró életművének, s közben-közben olyan színé­szek jelentek meg, s mondtak el monológokat, párbeszéde­ket, mint Szörényi Éva, aki többek között Ofélia volt, va­lamint Bessenyei Ferenc, aki Othellóként remekelt a kis­városok és nagyközségek kul- túrházainak színpadain. ­Nos, a lelkes pécsiek ezt a talán általunk nem is ismert közlési formát újították fel, s tették telekommunikációs for­mában is fogyaszthatóvá. S cselekedtek mindezt úgy, hogy az irodalomtörténeti magya­rázatoknak is jutott elég idő, s ugyanígy a mi Háry Jáno­sunk meg a többi hetvenkedő katona is tisztességgel elmond­hatta a magáét. Bizony nagy szolgálatokat tenne a televízió az irodalmi tudnivalók továbbításának dolgában, ha ezt az — ismé­teljük: igen jól sikerült — pró- pálkozást folytatná. Akár. egy sorozat is kikerekedne. S mily szép lenne, ha néhai Qsváth Béla emlékének szeritelő<ine.ez a sorozati Elet. Említettük föntebb, hogy a most odahagyott né­hány napban csőstül zúdult az előfizetők nyakába az az úgy­nevezett natúr élet. Kedden ugyebár filmeseink magyarázkodtak, panaszkod­tak a Stúdió ’83 Fórumában, aztán a Kockázat késztette mindenféle tűnődésre azokat az ej»yré nagyobb tömegeket, akik ' bizony érzik-ére^getik, hogy lapulgat, lapulgat az a buksza. ' \ Szerdán pedig az Ízlések és pofonok legújabb — tizedik — adása képeszthette el a jámbor nézőt, aki el nem képzelheti, hogy miként lehet ennyire sza­badjára engedni ebben a kis hazánkban a játék- és bútor­ipart. Írd és mondd: a mostan­ság forgalomban lévő játékok­nak alig a tíz százalékát ter­vezi csak hivatásos tervező. A többi giccs, csillámló szemét, bóvli. Ami pedig bútorgyártá­sunkat illeti? Erről a külön­ben is kényes kérdésről csalt annyit, hogy a gyermekbútorok készítése teljesen leállt. Az ágyacskák, székecskék újbóli, tömeges előállítását mostan­ság szorgalmazza az illetékes minisztérium. Csak legyén is valami belőle. Szerda — nemcsak szerda — fő-fő élménye Boldizsár Iván Tűzkeresztség című visz- szaemlékezése volt a Krónika sorozatban. Kedves dörmögése a Don-kanyar s vele együtt a második világháború min­den véres, fagyos, ép ésszel föl nem fogható tragédiáját közvetítette a túlélők és az utódok emlékezetéhez, lelkiis­meretéhez. Hely sincs, de szó sem akad arra, hogy vallomá­sát valamennyire is minősít­hessük. A döbbenet, az döb­benet. A csütörtök esti Panoráma szintén mellbe vágta a jobb érzésű embereket. Nyitó kép­sora tette ezt, amely az atom­bombákat Japánra eresztő amerikai pilótákat mutogatta. Narancshajigálás — atomhalál. És még el is zarándokoltak oda. ahol egykor azt cseleked­tek, amit megcselekedtek. Sőt, festett kosárkákra is futotta a pénzükből. Ehhez végképp nem lehet semmit hozzátenni. Akácz László i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom