Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
mrcrrt _4 ______________________________________________________________________________' xMÉÍÍB___________________________________ 1983. JANUAR 15., SZOMBAT Szí nházi levél Átmenetek Tehát a helyzet jelenleg a következő: a) A Népszínház — Várszínház néven ismert színház már az előző, az 1981/82-es évad közepén megszűnt. A társulat egyik része az új vezetésű Nemzeti Színházhoz került (mivel a Népszínház — Várszínház vezetői a Nemzeti vezetői lettek, magukkal vitték korábbi társulatuk egy részét). A társulat másik része maradt a Népszínház tagja (de ez a Népszínház nem azonos a korábbi Népszínházzal, mert a Várszínház már nem az övé, és feladatai is mások, s igazgatásiig is önálló lett). b) Szétvált a Nemzeti társulata (a korábbi együttes). Egyik fele maradt a Nemzetiben, ahol a Népszínház — Várszínházból érkezettekkel alkotja a Nemzeti jelenlegi társulatát. A Nemzeti társulatának másik feléből megalakult a Katona József Színház együttese mint önálló színház. Vezetői a Nemzeti volt vezetői. c) A Várszínházból, a korábbi Népszínház — Várszínház főszínházából a Nemzeti kamaraszínháza lett. (Már volt az, az 1920-as években). A Nemzeti korábbi kamaraszínházából, a Katona József Színházból lett az önálló Katona József Színház. d) A Józsefvárosi Színház, mely korábban a Népszínház t~ Várszínházé volt, az új Népszínház bázisszínháza lett, de nevében maradt Józsefvárosi Színház. Eddig világos? Nomármost. Ezekkel a szervezeti változásokkal, melyek gyakorlatilag csak január 1-től teljesek és véglegesek, mert bizonyos pénzügyi-gazdasági kérdések csak ekkor oldódtak meg, értelemszerűen egy sor más változás és csere is szükségessé vált. Mindenekelőtt műsor-kérdésekben. a) A Katona József Színházba került a Nemzeti korábbi repertoár-darabjaiból például a Két úr szolgája (amit a Fővárosi Művelődési Házban mint ideiglenes kamaraszínházban játszott a Nemzeti); ide került a Halleluja, melyet a Játékszínben mutatott be a társulat annak idején; itt játsszák a szintén a Játékszínben bemutatott nemzeti színházi produkciót, az Emigránsokat is; itt van műsoron a nagy Nemzetiben bemutatott Oresztész és a Mirandolina. Mindezek ezért (is) kerültek át a Katona Józsefbe, mert szereplőik most ennek a színháznak a tagjai, és a rendezők is a Katona Józsefben dolgoznak. b) A Nemzetiben maradt a korábbi produkciók közül a Haromgarasos opera és A százai menyegző, mert ezek színészeinek jelentős része a Nemzeti tagja. A Nemzeti az eredeti várszínházi produkciókból megtartotta a Várszínházban azokat az előadásokat, melyekben a jelenlegi Nemzeti társulatának tagjai játszanak többségben, s a rendezők is a mostani Nemzetiben dolgoznak. (Ezek az előadások: a Csíksomlyói passió, a Fatornyok, a Két árva, a Naplemente előtt.) c) A Józsefvárosiban is ment olyan előadás, melyben a jelenlegi Nemzeti társulatának tagjai — azaz a korábbi Népszínház — Várszínház művészei — játszottak: az Ezek a kísértetek! Ezt a darabot most átvitték a Nemzetibe, s ott premiernek számít, pedig az ottani első előadás gyakorlatilag a vígjáték 38. előadása volt, mert harminchétszer már a Józsefvárosiban ment, hiszen majdnem pontosan egy.évvel ezelőtt volt ott a bemutatója. Ez is világos? Mert ha nem, azon sem csodálkozom. A főváros színházi életének ez az átmenetisége — vagy legalábbis az a mozgás, mely lassan egy éve kezdődött, és csak most látszik elcsitulóban lenni — természetesen más következményekkel is jár. Gondoljunk például csak arra az egyszerű tényre, hogy mit jelent egy a Nemzeti nagyméretű színpadára elképzelt előadás, mondjuk az Oresztész átvitele a harmadakkora színpadé Katona Józseí Színházba, vagy éppen fordítva: a Józsefvárosi kicsiny színpadáról a Nemzeti színpadára vinni az Ezek a kísértetek!-et. Módosítani kell a díszleteket. Át kell igazítani a színpadi mozgást, a színészi játékot, még a hangerőt is. Más lesz a világítás, mások a technikai körülmények. És más lesz a befogadó közeg, a színház, a nézőtér. Gyakorlatilag egy más előadásnak kell megszületnie, hiszen egyetlen produkció sem lehet független a színháztól, melyben létrejön. De vannak más gondok is. A Nemzeti Háromgarasos operájában például egész sor olyan művész szerepel, aki most a Katona József Színház tagja. Mivel az előadást Jurij Ljubi- mov rendezte, még az átigazí- tás, az új szereplők beállítása sem oldható meg, hiszen Lju- birnov nem tud ezért újabb egy-két hetet Budapesten tölteni, maga a rendezés pedig bizonyos értelemben védett; nem lehet csak úgy belenyúlni, átformálni. Aztán ott van a Katona Józsefben a Halleluja vagy az Emigránsok. Főszerepekben játszanak bennük a jelenlegi Nemzeti tagjai. Méghozzá igen kitűnően! Nem lenne értelme másik szereposztást csinálni. így viszont hihetetlenül bonyolult színész- és műsorterv-egyeztetéseket kell megoldani, mert két, sőt, a Várszínházát 1st tekintve,- három színház műsortervére, a színészek itteni, és még sok más elfoglaltságára kell tekintettel lenni. E zek után nem meglepő, ha a Nemzeti — meghirdetett és többször hangsúlyozott műsorpolitikai, művelődéspolitikai elveivel, célkitűzéseivel nem éppen egybevágóan — még a könnyed Eduardo de Filippo-darabot is átviszik a Józsefvárosiból, hiszen az egy kész, komplett előadás, a színészeivel nincsenek egyeztetési gondok, és a színház azzal is egy kis levegőhöz jut a mostani átmeneti szezonban a ténylegesen rá váró feladatok megoldásához, ha ezt a darabot is eljátssza párszor. Átmeneti — írtam már többször. Igen, ez a mostani évad a budapesti színházak egy részénél feltétlenül annak számít. Az átmenetiség, az ideiglenesség a lovagiasság szabályai szerint elnézést, kíméletet, türelmet érdemel. De egyszer vége lesz az átmeneti éveknek is — remélhetőleg mielőbb. És akkor, értelemszerűen, már nem lesznek okok az udvariaskodásokra. Krimidömping Késsel a hátamban Ez az év is jól kezdődik. A Magyar Televízió január 4. és 9. között, egyetlen műsorhéien, négy bűnügyi filmet vetített nézőinek, s a 2. heti televíziós program sem volt szűkmarkúbb. Szinte minden nap találkozhattunk a képernyőkön Derrickkel, Petrocellivel, Charlie angyalaival meg a többiekkel. Félreértés ne essék: nem vagyok a krimi esküdt ellensége. Időnként szívesen olvasok, nézek bűnügyi történeteket, egy- szer-egyszer még azt is elviselem, ha tizenöt éves fiam tankönyvei, füzetéi alatt egy-egy színes fedelű új krimijét lapozgatja, vagy könyörög, hogy a képernyőn 21 óra után kezdődő. számára nélkülözhetetlen történetet is megnézhesse. A televízió krimidömpingjét azonban már-már sajátos pressziónak kell tartanom. Tessék egyre több krimit nézni? tessék késsel a hátban élni... Kell a krimi! — mondják —, a közönség követeli. És nem követeli a képernyőre Fábri, Jancsó vagy kosa Ferenc hőseit. Tessék mondani, azt is pontosan kottázzák a nézői levelek, telefonok, hogy egy. kettő, három vagy tucatnyi krimi nélkülözhetetlen hetente az életünkből? Vagy csak általában követelőző a néző? És melyik néző? Mert nyilvánvaló, a szerkesztők azoknak a nézőknek az álláspontját nem ismerik, akik nem írogatnak leveleket, nem telefonálgatnak. Persze, nem minden matematika, hanem jó ízlés kérdése. S egy ponton túl már politikai érzék kérdése is. Egyetlen gondolkodó ember előtt nem lehet vitás, hogv heti három, négy közepes-rossz krimi a családi kénernyőn milyen hatást gyakorolhat, mondjuk a fiatalok gondolkodására, értékmérlegelésére. Arról már nem is beszélek, ismerünk egy-két példát a közelmúlt filmes történetéből, hogy évtizedes krimidömping képes elsorvasztani egy-egv ország nemzeti filmgyártását is. Ki fog nálunk Charlie angyalai után sorba állni a mozipénztárak előtt, hogy egy filmszociográfia mai társadalompolitikai kérdésein töprengjen? Nem kellene ezen változtatni? Erdős István Bajusz nélkül is juhász maradt Pásztortűznél — betyárokról Szamaras bácsinak ismerik a faluban. Szekerét ugyanis kél szamár húzza. Ma már nyugdíjas Koncsik József, de a hű segítőtársak nélkül el sem tudná képzelni az életét. Hiszen a juhász szamár és kutya nélkül csak félember lehet. Szégyenkezve húzogatja magán téli bekecsét, s ahogy leül a fotelbe, sáros gumicsizmáját gondosan maga alá húzza, hogy minél kevesebb lássák belőle. Négy fal között nem élet az élet — Kint voltam a határban, azért nézek így ki — tolja restelkedve a feje búbjára barna báránybőr kucsmáját. — Hiába vagyok nyugdíjas, csak nem bírom az életet a négy fal között.'Meg a juhokkal való foglalkozást sem lehet csak úgy abbahagyni. Ki is kérik a tanácsomat nemegyszer. Koncsik József azonban nemcsak pásztorember, hanem megyeszerte népszerű nótafa, aki a tápiószentmár- toni Aranyszarvas együttesnek is tagja. A fellépéseken magára ölti ürügombos mellényét, fejébe csapja a pörge juhászkalapot, s az elmaradhatatlan kampós bot se:n hiányzik. De nemcsak a megjelenésével arat osztatlan sikert, hanem előadásmódjával és az öreg pásztoroktól tanult dalkincsével is. Ezek közül nem egy olyan akad, ami a magyar népzene új, ismeretlen színeivel kápráztatja el a hallgatóságot. Nem véletlen, hogy Tóth János, a helyi művelődési ház igazgatója magnetofonszalag- ra vette ezeket a dalokat, s alapos szakmai elemzés kíséretében elküldte a Népművelési Intézet országos pályázatára, ahol decemberben második helyezést ért el. — Tudja, kedveském, sok mindenhez keil értenie ám egy juhásznak. Nemcsak azért, mert vándorélet a miénk és főzni-mosni kell magunkra, hanem azért is, mert következtetni tudunk az időjárásra, a jószágot tanítani, gyógyítani kell, no meg a ravaszság sem árt — simítja végig orra alatt huncut kacsintással nem létező bajuszát. Elérti kérdő pillantásomat, mert beletörődő hangon mondja: — Szép nagy, kackiás bajuszom volt nekem mindig. De levágattam, mert sokat ugrattak miatta a környékbeli gyerekek. Mit vihogjanak rajtam — nem igaz? Koncsik József nem beszél róla, de a pásztomépről illik tudni, hogy messze földön híres nótázó valamennyi. Tóth János tanulmányában olvastam: Ha szent Mihály napja után összejönnek a Kutyaka- paróban, hát annak hire megy a környélcen, s arrafelé tart valamennyi zenész cigány, akinek van bátorsága a juhászok között meghúzni a hegedűt. Mert isten tudja, melyik áll elő olyan nótával, amit a világ összes százforintosáért is képtelenség elhúzni, pedig arrafelé minden cigány minden nótát ismer. ... előfordult már olyan is, hogy amíg a juhászok a kocsmában mulattak, addig a cigányok kinn a szamárnak húzták. De hát százasokat lengetett a vonóban a pusztai szél... Meg is gyűlt a baja a gazdával A hetvenéves Koncsik József Beretvás János méltósá- gos úr birtokán született, Kö- röstetétlen-pusztán, ahol édesapja, Koncsik Mihály gulyás volt. — Engem is gulyásnak szánt az apám, de én mindig csak a birkát szerettem, öthónapos voltam, mikor édesanyám meghalt. Engem jószerivel a puszta nevelt, hiszen ötéves korom óta dolgozom. Nem is jutottam soha tovább a második eleminél — mosolyodik ef szomorkásán. — Kezdetben együtt kellett legeltetnem a Takács István Tv-figyelő' Műsor, az a hullámvölgy, amely televíziónk jelenlegi műsorát jellemzi, csak nem akar hullámheggyé magasodni. Akárcsak az utóbbi hetekben, ebben a most odahagyott néhány napban sem került a képernyőre olyasmi, ami a legszélesebb közönség fantáziáját amúgy igazában megmozgatta volna. Jó, jó, azért most is volt egy s más, ami a nézőknek egy bizonyos csoportját koncentráltabb figyelésre biztatta. A Stúdió ’83-ban Köpeczi Béla művelődési miniszter egy egész órán át hangzó nyilatkozata például bizonyára ébren tartotta azokat, akik nemzeti kultúránk és művészetünk jelen helyzete, illetőleg jövőbeli alakulása iránt felelősséget éreznek. Ugyanígy a Krónika című sorozat újabb része A Várszínházban mutatták be Viktor Szlavkin: Egy fiatalember felnőtt lánya című színművét. Renűezö: Iglóűi István m v. A képen: Fülöp Zsigmond, Jobba Gabi, Ferenczy Csongor és Fonyó István. is a készülékek elé parancsolhatta a közelmúlt gyászos históriai eseménye — a hírhedt doni hadjárat — iránt érdeklődő tömegeket. És szintúgy a Panoráma legutóbbi adása, amely egyrészt a lengyelországi helyzetet elemezte nyílt szavakkal, egyenes beszéddel, másrészt egészen emberközelből mutatott be egy magyar külpolitikust, nevezetesen Szűrös Mátyást, az MSZMP KB külügyi osztályának új vezetőjét, aki rendkívül rokonszenves stílusban pályafutásának személyes mozzanatait is felidézte. Nos, úgy nagyjából a föntl jelentkezések emlékképei tűnnek maradandóbbaknak, ami tulajdonképpen jó, hiszen rendre fontos és komoly eszmecserék, elemzések hagyták ezeket a mélyebb nyomokat. Az viszont már egyáltalán nem jó, hogy ezeken kívül szinte semmi szem- revalóbb látnivalót nem soroltak be,az illetékesek! Az One- din ugyebár olyan, -mint a menzakoszt — eszi az előfizető vagy nem eszi; nem kap mást —; A konyha, Arnold Wesker darabja lefényképezett színház volt; Charlie angyalai pedig egy híján, furcsa mód, kicserélődtek. Csak Sabrina maradt, a másik két új leányzó pedig minden szépsége ellenére olyan, de olyan jellegtelen, hogy miattuk igazán kár volt folytatni ezt a közkedvelt sorozatot. Becses apróságok No, de azért ne hagyjuk itt abba a szót, hanem idézzünk fel még egy adást annak tanulságos tartalma okán, valamint azért, mert abban szűkebb országrészünk, Pest megye is érdekelve volt. A Helyünk a világban című sorozat Becses apróságok elnevezésű darabja érdemli meg, hogy külön is foglalkozzunk vele, mert abban számos olyan dologról tanakodtak, ami a szó legszorosabb értelmében a mi zsebünkre megy. Nevezetesen azoknak a nem nagy tételű mezőgazdasági árucikkeknek az eladhatóságát vitatták meg egy stúdióbeszélgetés keretében, amelyekért mégls-mégis hozzájuthatunk néhány milliócska devizához. Melyek ezek? Például a méz, például a fűszerpaprika és például néhány gyógynövény meg szintén néhány virágféle. Ami a mézexportunkat illeti, azzal úgy tűnik, nincs nagyobb gond. Minél több ún, fajtaméz kell, és akkor megnyílnak előtte a piacok, főképpen is az arab országok tágas piacai. A fűszerpaprikánk — a közismert értékesítési gondok után — ismét kelendőnek mutatkozik. Annyira, hogy kis hazánknak e vonatkozásban ármeghatározó szerepe van. Gazdára találna a magyar honi gyógynövénykészítmények sokasága is, csak az a baj, hogy egyszerűen nincs, aki leszedje a kamillavirágot és társait. No és a vágott meg a cserepes virág, a solymári Rozmaring Tsz üvegházainak ékességei? Hát ezek már nehezebben találnak gazdára a nyugati határon túL Fáradságos dolog betörni az ottani túltelített piacokra, ahol különben is erősen ingadoznak az árak. Az egészen nagy tételben való jelentkezéshez kevés az üvegfelület is, ezért hát a szegfűk, miegyebek kiutaztatását különösebben nem erőltetik. Nos, egészen röviden így fest a becses apróságokkal való bíbelődés gazdasági mérlege. Akácz László sokféle állatot: malacot, lovat, tehenét. Még egy felnőtt sem igen bírt volna velük, hát még egy ilyen pendeles gyerek! Meg is gyűlt a bajom a százhúsz kilós gazdával! El- bitangolt a jószág, s megvert. Csuda, hogy élve kerültem ki a kezei közül. Aztán kondás lettem, majd gulyás, végül juhászbojtárként ismerkedtem a pusztával, az állatokkal és a pásztorélettel. A még alig őszülő, jókedé- lyű, ma is dalos kedvű ember megjárta a frontot, volt hadifogságban. A katonaéletből két maradandó emléket hozott. A lábán golyóütötte seb helye, ami még ma is gyakran sajog. Ott tanult meg viszont írni- olvasni, az analfabétaiskolán. Annak a zászlósnak a nevére, aki oktatta őket, mind a mai napig emlékszik. Számolni kitűnően tud, s ember legyen a talpán, aki őt becsapja! — Szerettem a pusztán ... — ábrándozik csöndesen. — Az inárcsi Farkas Ferenc háromezer-háromszáz holdján boj- tárkodtam. Majd ötszáz birkát bíztak a gondjaimra. Lételemem volt a pusztai szabad élet, a vándorlás a juhokkal. Sokszor mulattam, hogy a ve- zérürü el nem mapdt volna a világ kincséért sem a szamártól. Amíg a nyáj legelt, én élveztem a csöndet és gondolkoztam. Nehogy azt higgye, hogy unatkoztam! A pásztorember egymagában is jól szórakozik; Volt min, hiszen a Dunántúltól a Hortobágyig mindenütt jártam a pusztát. Kár. hogy egyre jobban eltűnik ... A legjobban azonban mulatni szeretett. Este, legeltetés után, a pásztortűz körül tanulgatta az öreg juhászok dalkincsét, a népmeséket és a betyárokról szóló legendákat. Mint bevallotta, csak azt sajnálj®: nem született egy ki- ésit előbb,, hogy betyár lehetett volna. — Tudok minden pásztor- és betyárnótát, meg valamennyi pusztai legény történetét — említi, s már föl is csendül a nóta: „Nem messze van ide Kismargita, / Marozs vize környes-körül folyja. / Közepébe a Lebuki csárda, / Jab- ba mulat két betyár bújába”. — A több strófás dalt nagy átéléssel énekli. Érződik rajta az érzelmi azonosulás. Ezt fejezi ki merev testtartása, félig lehunyt szeme is. Amit elénekel, azt ha kell, elciterázza, de játszik a juhászok hangszerén, a furulyán is. Nincs nyugta, mert várják az állatok A pusztai élethez, a sok mozgáshoz szokott ember szemmel láthatóan fészkelő- dik a helyén. Nincs nyugta, mert várják az állatok. — El sem tudja képzelni, micsoda hangzavar van nálunk, ha megérkezem. A birkák béget- nek. a kutyáim ugatnak, a szamaraik ordítanak — igy üdvözölnek. De nem is hagynám el őket egyetlen napra sem! Dehogy megyek én üdülni! Hiába vagyok nyugdíjban, utána kell nézni a jószágnak. Vannak olyan rosszéletű emberek, akik nem vigyáznak a juhokra. Egyszer voltam csak távol tőlük hosszabb időre, amikor juhásztanfolyamra küldtek. Voltak ott nálam iskolázottabb emberek, de a végin mégis én kaptam olyan oklevelet, amelyet Losonczi Pál írt alá. Szívesen elhallgatnám még történeteit a pásztoréletről, okos birkáiról, egyáltalán nem makacs szamarairól, értelmes pulikutyáiról, akikkel nem szabad játszani, mert legyenek olyan komolyak, mint a gazdájuk, s akik természetesen ugyanazt eszik, mint ő, mert ugyanúgy dolgoznak. Jó lenne még legalább annyi időt vele tölteni, hogy együtt dúdolhassuk a dallamokat, hogy továbbvihessem valamennyit, hogy az .én gyermekeim is megismerhessék egy letűnt, legendákkal gazdag világ kincseit. Körmendi Zsuzsa
