Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
1983. JANUÁR 29., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Erdős István: Í—■ i ■ fiú Bálint, egy A legkisebb | divatos discó---- --------- ■ slágert dúdolt; lábát az ablak alatti fűtőtestre tette, vállát az ablaknak szorította, loboincos-bozontos fejét jobbra-balra ingatta a dallam ütemére, ö nem tudott ultizni, halkan énekelt. Nézte a leszálló alkonyatot, á napkorong előtt hanyattvetődő távoli villanyoszlopokat. A kalauz, amikor belépatt, szimatolva magasra tartotta az orrát, fintorgott és sarkával viszezarúgta az ajtót, megemelte hatalrhas jelvényét, a fényesen csillogó lyukasztót. Rögtön kiszúrta magának a legkisebb fiút, gorombán rákiabált, hogy belefojtsa a dalt. — Te! Az istenedet! Ne hangoskodj, mert kilyukasztom a füled. Béla kezében megállt a meglengetett piroshetes. Az öccsére nézett, aztán a kalauzra. Hosszan figyelte a nagydarab embert, a kékesszürke egyenruhája alól kidülledő hájpárnát, szőrös nagy kezét, vörös arcát, a csillogó szerszámot. Idő kellett hozzá, sok idő, hogy az ideges remegés elüljön a szája sarkában. Idő kellett, hogy a combjában, derekában, vállában feszülő, lökődő rugókat megfékezze, ülve maradjon, hogy nyelve a bénulásból mozdulni tudjon, hogy hang jöjjön ki a torkán. Jobb kezével barátságosan megveregette öccse karját, ballal a hústorony kalauz elé ejtette a földre a piroshetest. — Kilyukasztod az anyád, te hülye-állat, aki így lépsz az emberek Jtözé... ; Bálint leült, mereven hátradőlt az Ülésen, sötétbarna nagy szemében riadalom, szomorúság törölte le a szemlélő nyugalom friss csillogását. Biztos volt már benne, hogy ezen a péntek estén nem érkeznek haza úgy, mint más, családjukhoz megtérő, fáradt, csendes munkásemberek. Ezen az estén sem lehet virágot vinni csupaősz anyjának a piaci sarokról, s mikor nevetve szabadkozik, hogy ő virágot kapna, vázába tenni a nagy asztalra a csokrot, s meghitt Vacsora után most sem lehet feher inget venni, klubba készülni, lányokhoz simulni. Érezte, hogy ellenkezése mit sem ér, őt is magával ragadja Béla haragja, s a gyűlölet, amely oly hirtelen támadt, mint villamosán csattanó nyári zápor szokott a faluvégről indulni a major szalmakazlai ellen, pattanásig feszíti minden porcikáját, szája kiszárad, térde megremeg, szorító-béníló vakság, süketség kerülgeti, olyan blokkoltság, amelyiknek a rácsából Csak görcsösen kiüt az ember, és jesz, ami lesz alapon ugrik előre... visszalépett egyet, bal kezével megfogta az ajtó kilincsét. a lyukasztót arca elé emelte Eigyelmeztetően. Hangja rekedt volt az izgalomtól, arca még jobban kivörösödött. — Fenyegetni mernek engem? Huligánok! Na, várjanak csak! Sarkon Eordult, bevágta maga mögött az ajtót, s elindult, hogy legalább két kollégát hívjon segítségül a huligánok megfékezésére. Béla keserűen nevetett, aztán combját csapkodta erőltetett jókedvében. A két ultipartner hallgatott, Bálint kilépett a kártyázok közül, s felvette az ajtó élői a piros hetest. Béla térdére tette. , _ Játsszatok csak nyugodtan! Én majd a peronon kiszellőztetem a fejem. Először a vécébe ment. Megmosta az arcát, majd a peron mindkét fe.Járó ajtaját szélesre kitárta. Az erdő, amely mellett robogott a vonat már fekete-zöld volt. ijesztően mozdulatlan. A becsapódó levegő Bálint hosszú fekete haját szétsöpörte, szemébe vágta, lobogtatta. Ha a peron közepére állt, ahonnan a szomszéd kocsiba átlátott, csak a huzat erejét érezte. A szomszéd kocsi teljesen üres volt, a padok között nem moccant senki. Benn a kocsijukban Béla már keverte a kártyát. Osztani A kalauz Hétvége készült. Kiálló nagy arccsontjain táncolva mozgott a bőr, amint kétszer-háromszor dühösen beleharapott a füstös levegőbe. Bálint látja a szájmozgásáról, hogy a kalauzt szidja, s a harapások, vicsorgó fogcsattogtatás nevettetőnek szánt háttérszövege az: elharapom a torkát, ha visszajön... Bálint újra a szomszéd kocsi felé fordult ahonnan a kalauznak jönnie kellett. Semmi. Csak Béla szögletes arcát látta újra maga előtt. A szeme haragját, arcizmai rángását. Ameddig csak visszaemlékezhetett kisgyermekkorukra; Béla mindig fékezhetetlen, nehéz gyerek volt. Nem tűrte el a hangos szót, a durva feddést, a pálcát. Tízévesen hasbarúgott egy vénkisasszony tanítónőt, aki füle mögött, ahol legjobban fáj, a haját húzgálta, hogy szóra bírja. Az iskola testnevelő tanár-igazgatója bezárkózott Bélával és kíméletlenül elverte. Béla egy éjszaka viszonzásul beverte az igazgatói lakás utcai ablakait. Az igazgató nem nyúlt hozzá többé, csak sűrűn emlegette az iskolai évek során az akasztófát, ahol Béla majd végezni fogja. S ha nem is az akasztófa, de jött a felfüggesztett ítélet. Négy hónap felfüggesztve. Verekedésért, garázdaságért. Egy éve sincs. Népünnepély, búcsú a folyóparton, Béla összeakaszkodik a céllövölde előtt egy ittas kiskatonával. Gyors pofonok csattannak el, aztán Béla előreugrik, ökle, mint egy kalapács vágódik a|| katona arcába: álcsonttörés. Mondják; szerencsés dolog volt a felfüggesztett ítélet. Később is, arról beszélt az egész falu, hogy Béla előbbutóbb úgyis börtönbe kerül indulatos természete, bivalyereje miatt Bálint tudta, érezte, ha a goromba kalauz visszatér, olyan verekedés lesz, amelyet Béla már tényleg nem úszhat meg. Ezért jött ki a peronra, ezért lesett a kalauzra. Maga akarta elintézni saját ügyét. Inkább bocsánatot kér. Béla ne keveredjen bele! Büntessék meg őt ötven forintra vagy százra, vagy amire akarják. Csak verekedés ne legyen. Ezek a vasutasok úgyis olyan urak, hogy azt csinálnak, amit akarnak, és ez a kalauz még disznómód goromba is. Alighanem ittas, semmi jót nem lehet tőle elvárni. Hatósági közeg. Amit ő mond, azt hiszik el a rendőrségen. Ne'legyen itt verekedés! A vonat csendesebb futással dombra kapaszkodott, Bálint kihajolt a nyitott ajtón, egy állomás távoli fényei közeledtek. Az utolsó állomás falujuk előtt. Talán le kellene szállni itt — gondolta Bálint — nyolc kilométert gyalogoljanak inkább, mint véres verekedés után vonuljanak a rendőrségre. Legyintett, tudta: Bélát nem lehet rászedni ilyesmire, ő bízik a maga igazában, a maga erejében. a kis állomáson fékezett a vonat, Bálint megint kihajolt. Az utolsó kocsiból leugrott a vörös arcú hústorony kalauz, aztán még két férfi kollégája, végül egy nő. Futottak előre, s mire a vonat újra nekilódult a kapaszkodónak, mind a négyen Bálint alatt kapaszkodtak a lépcsőn. A vörös arcú lyukasztójával Bálint lábfejére csapott, aztán lökték befelé a peron közepébe. Bálint a vécáajtónak esett, beszélni próbált. — Kalauz bácsi, kérem ... Én ... A kalauznő kapott Bálint karjáért, megragadta, húzta maga után. — Befelé! A férfiak hátulról lökdösték. A hústorony káromkodott, mint a záporeső. Bálint még egyszer megfordult volna, hogy beszéljen, de nekilökték az ajtónak. A zajra csak most eszméltek fel a kártyázok. Béla, mint tigris ugrott az ajtó felé, a kalauznő megrettent feldúlt arcától, inkább elengedte Bálint karját, hogy kezét Rfiikor maga elé kapja. Béla ott állt lihegve az ajtókeretben. Nézte öccse kétő arcát, fátyolos szemét, majd sorra a négy kalauzt. Az ultipartnerek Béla mögé sorakoztak szorosan, elszántan. A hústorony felemelte az öklét, hogy a lyukasztóval lecsap Bélára, Béla ugrani készült, de Bálint gyorsabb volt. A kalauznő mellett a nyitott peronajtóhoz lépett, s kiugrott a sötétségbe. Kövek gördülő zaját hallották, majd valami fémes pendülést. Béla meghúzta a vészféket. Mire megállt a vonat, a kalauzok, az ultizok már leugráltak. Rohantak visszafelé a sínek mentén. Az ablakok a vonaton sorra lecsapódtak, megteltek kíváncsi fejekkel. Mi történt? — kérdezték mindenfelől. Egy-két utas leszállt és tétovázva elindult a visszafelé rohanók után. A többieket messze lehagyva Béla futott elöl. Képtelenségnek érezte, hogy alig néhány másodperc alatt, ilyen rettenetesen messzire elhaladt a vonat attól a helytől, ahol Bálint kiugrott. Lassította futását, nehogy elvétse a helyet. Már mögötte lihegett a goromba kalauz lámpáját lóbálva, majd a kalauznő is nyomukba ért. Bálint egy távíróoszlop tövében feküdt. Mikor Béla odahajolt fölé, megemelte a kezét. Látszott, hogy még él. Füléből, szája sarkából vér szivárgott. Béla kiegyenesedett mellette, nekidőlt a távíróoszlopnak, hagyta, hogy a kalauzok, utasok igazítsák, felemeljék öccsét. 410-. ,-jJ távoli, sötét /tömbjét A VOnat I nézte Béla mereven, -------------1 s a két vörös pontot az ütközők fölött. Kegyetlen haraggal szorította össze a fogait. Percekig állt mozdulatlanul. Párásodó tekintettel elmosódott alakokat látott a vonatra kapaszkodni, s csak akkor indult meg lassan a sínek mentén a szerelvény után, mikor az két-három rövid fütty után újra nekilendült a domboldalnak... Bódi Tóth Elemér: Ven az esőről Tündöklő gesztenye a gyermek tenyerén, jöjj el, fényességes ősz. Állj el, locsogó eső. Esernyők föl-le szállnak a Metró lépcsőin, denevérszárnyak. Dézsányi lé loccsan az Uvegkorláton át, gépkocsik törik a tócsa tükrét Eső, ne mosd el a kis hazát. Kávé mellől a kopott Park Szállóból kinézek. Kék mezőben égbe szálló nyíl ragyog: egyirányú forgalom. A kávéslány combjait összezárja. Csak el ne röppenjenek a nyilak a kék mezőkből. Zsúfolt ez az út, ideges. A Józsefváros és Erzsébetváros között itt. ázik Magyarország, mintha egy másik höpölygő Duna alatt járna. Jászok, kunok, palócok, édes dunántúliak már nem néznek az égre. Csak férjünk fel a bőgő buszokra, van amelyik gyorsjárat. Elhúz a sarokról a 112 A, a nagykávéház kőtornya, mint a jéghegy, a hegye kilátszik, mi van alatta. Osvát Ernő és Krúdy Gyula úr elment pihennek a szerkesztő urak a különböző temetőkben, egyik sem jöhet vissza. Micsoda példázat ez a jéghegy csúcsával, megkövült süvegével. Ez már nem tisztító eső, átok. Csak szüntelen ne legyen, mint a túl hangos nyenyerézés. Csak zavaros ne legyen, mert a tiszta Ady Endre is elment Csak ne dugják ki fejüket a villogó szemű ős-patkányok tanult modorban, csordáikat csak el ne eresszék. Csak rossz néven ne vegye senki a szenvedők szenvedését. Rossz néven ne vegye a múltat, aki okozta. Locsog az eső a tölgyre, a bükkre, ázik a madárcseresznye, a berkenye és a juharfa. Elkopott a sárga fagyöngy-cserje, hol vannak már a kankalin virágai, a lepkék, a hőscincérek. A síagos mügére várhatunk. Palaszürke az ég, mint a házi galambok. Lavíroznak a szeles esőben a feketerigők, már itt vannak a vetési varjak. Csapkodja őket a szél a Jánoshegy tömött kupolájához, alig menekülnek. Söprik a leveleket a Dániel úton, lent a zöld Dunára hullanak a sirályok. Eső, csak el ne mosd a drága hazát örökké mozgó madaraival, az édes, szívbéli reménnyel. Maddchillusztráció Szülői értekezleten Farkas András rajzai
