Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

1983. JANUAR 15., SZOMBAT PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZIN 9 Csaríády János• N Mennek az örök katonák Mikor 3 harci láz elül, hogyan pihentek, katonák? — A főről 3'sapka lekerül, egy mozdulat letörli a homlokról az izzadságot, izmotokban a gyakorlat után, de telketekben is: izomláz, lefelé hajlik már a délután, és ti talán a fenyvesek alatt haza gondoltok — futó pillanat, egy város, egy falu, egy tapétázott lakás képe, hol családotok él: békébe’, kőrül-üli az asztalt, mely fölött a családfő képe függ a falon — csupa kép-vigasztalt gondolat fényük agyatokban, a láz kienged lelketekben, elhevertek a gyenge fűben, madár dalol felettetek, most nincsenek szavak, • valami roppant történelmi mélyből a föld alól s a fönti kékből folytatásul az ősök szólanak. Folytatásul az ősök szólanak, akik az ezeréves láncon tovább szőtték az élet szövetét, így nőttetek fel, így került kalap s katonasapka homlokotokra, ahol ráncokban a történelem újra gyúródik élő-eleven, az ő szemük fürkészi az eget s hepe-hupás gyakorlóterepet, ahol ugrál a föld a láb alatt, és a rohanó lánctalpak alatt, melyeket fegyverrel kézben követtek; lábuk lép lábatokban, szivük dobban mellkasotokban, s a szívetekben anyátok képe, ősz haja, mosolya-fénye ott sem hagy el, ott sem hagy el, hol egyszer tán, mint annyiszor már, valóban megszólal a fegyver, hogy megvédje, mi szívetekben gyökeret vert születéstekkel, kenyérrel, sóval, a korty vízzel, amely az ősi földből vétetett akkor is már, mikor még emberek voltak, kik most szellemként lengenek könyveinkben, s hátunk mögött féi-felzúgnak, mint a mély tengerek. Fel-felzúgnak, mint a mély tengerek, a harcban és a pihenés óráiban; fülünkbe zengenek, és ujjunk a kenyér morzsáiban érinti újra őket — emberek vagyunk és vagytok, hogyha harcosok —­a pihenőnap lassan elpereg, tó partján horgászbot fölé hajoltok, fürkészitek ott is a mélyeket; az ég csendes repülőgépeket , úsztat a nagy magasban, lent halak úsznak, a ponty néha harap, s felcsap a gyermeki öröm szivetekben, kihúzva a halat, így lehettek, s lehetünk emberek, s gyermekek is a pihenés óráiban, amikor súg valamit a berek, ahogy suttog a nádas vállunk megett, s kotyog a csónak lábatok alatt, kemény harcosok, s míg őrzitek az egyensúly tavát, nagy történelmünk útjain tovább mennek, mennek az örök katonák. Simái Mihály Sámánkodő (Vogul költőbarátaimnak Hantí-Manszijszkb») majd fölveszem sámánruhámat a madártollas verdesőt erdőkoromban valaha már jártam itt erdőlltem itt veszem madártollas ruhámat itt voltam én elsöröpös itt voltam ingovány virága itt voltam hótornyos fenyő fejedelemfi medvefi kardos és karmos — s még mi minden kezemből itt pattant a szikra s felséges fejemből az isten majd fölveszem madárruhámat kerengek mint a kerecsen közös sorsunk minden verését s varázsát magamra veszem Előd László■ A nagy hegyen tál új hang pendül, érc-húron zúg, illetlen dal, valami más; bércnek koppan, s a csúcsokon túl szakadék van és hallgatás nem új dal ez; ősi, régi; ős-káoszból magam hoztam; az embert Is már ez kiséri, míg a gerinc kettéroppan... zeng ez a dal, ércesen zúg, illetlen hang, valami más kihalt fajok a nagy hegyen túl, átkok, csontok, és hallgatás Rettenetesen sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fehér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy falitükörből lát­ni lehetett a termet. A fehér abro­szon bortócsák. Valaki azt mondta, Ideje menni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szakszofon mélabúja. A dixieland, összekulcsoltuk a kezün­ket. A csontos ujjai szorítottak. Si­ma haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat it­tam. A blúzon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egymásba kapaszkodtunk, kiértünk a kultúr­­ház elé az útra. A nők sikonava ne­vettek, a férfiak tapogatták őket. mi csak szorítottuk egymás kezét. Fel­ágaskodott és megcsókolta a szám sarkát. Nekidőltünk a falnak, csó­­kolóztunk. Füíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Nagyon szenve­délyesen csókolt, vem akartam meg­bántani. Hazakísértem, felmentem vele, az előszobában a nővére foga­dott. terhes volt. talán a nyolcadik hónapban, a nvakán meg az arcán májfoltok, örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férie a konyhában vacsorázott, beköszöntünk, ruhák lógtak a fregolin. mosott ruha meg főzelékszag volt. És egy gyenge kör­te fényénél... , A pincérlány hozza a nőnek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan en­gem néz. Nézzük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lámpában. Menjünk a szobába, mondta a nagy hasú nővér. Likőrrel kínált, császár­körtével. nem bírtam meginni. Ma­gunkra hagyott a csipkék, ágyne­műk meg szekrények között. Még a kályhát is megrakta. A díványon ül­tünk, s miután a nővére kiment, 6 megint elmondta, hogy kalauznő vil­lamoson, de ez cseppet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű: a combja sem volt formás, de forró; a hasán a felgyűrt szoknya, kombiné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen isko­lára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van ve­le a központban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, mindunta­lan, amint csak közben-közben meg­pihentünk. Soha nem adtam rá fele­letét. ő pedig egyre kétségbeesetteb­ben faggatott, aztán azt kérdezte, szeretem-e. Erre is csak mosolyog­tam, mint aki nem akar kitérni, csu­pán elodázza a választ. Később a nő­vére bekopogott, hogy ő most már lefeküdne. Fogtam a kabátomat, el­köszöntem. A kapuban még csóko­­lóztunk, nyaggatott, hogy nem be­széltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit tegyen. Csontos kezével simogatta az arcom. Teázik. összehajtja a levelet, bo­rítékba teszi, ázik a tea a forró víz­ben. Megkavarja a gőzölgő italt Kortyint. Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz. Klarinét, dob. Black Eyes ... A dixieland kikúszik a bolthajtá­sok alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy lapot, oda­adtam egy Győrbe utazó ismerősöm­nek, hogy adja fel, ha megérkezik a városba. Pár sorban közöltem, mek­kora bosszúság, hogy a cégem áthe­lyezett a Dunántúlra. Nem Is tudha­tom, mikor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Dis­­kurálva, nevetve. Kavarog utánuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fi­zetnék. A kocsi felbúg. Üres a táj. Csak odabentről a dixieland. Flying on Sledge... Egyszer a Moszkva téren utánam kiáltott. Boldogan, meglepetten, sze­relmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. És várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villa­mosra, eltűntem a szeme elöl. A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a levelet, olvas néhány sort, javít. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pincérlányt. Fizetnék. A nő leteszi a csészét, összeszorí­tott szájjal olvas, aztán hirtelen fél­kézzel összegyűri a papírt. És maga mögé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemé­vel. Felállók. Elmegyek mellette, hogy bemenjek a bolthajtásos terem­be. A nevemet hallom. Megfordulok. — Nekem szólt? — Tessék?! — A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meglepetés. — Mit mond? Hogy én?!... — Nem, semmi, semmi!... — in­tek. Benn harsog a dixieland. A pin­cérlány a pultnál leteszi a cigarettá­ját, bemondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szóra­kozottan figyel. — Űj felvétel? — kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére. — Űj. A legújabb. A dixieland band. Szereti? Egész korszak volt Született 1908. január 1-én, s a Nyugat nevet kapta. így élt 1941 augusztusáig, amikor is a további kiadásra nem adtak engedélyt. De októbertől fedőnéven tovább élt még; ugyanis az akkor indult Magyar Csillag a Nyugat szerves folytatása. Ma­gyar Csillagként aztán 1944 áprilisában tá­vozott végleg a huszadik századi magyar irodalmi és kritikai folyóiratok népes, gyakran ellentmondásos, kiemelkedő, ma­radandó értékű és szégyellnivaló tagokat egyaránt tartalmazó családjából. A Nyugat, ha élne, hetvenöt éves lenne. A század első felének legismertebb, leg­elismertebb, legáldottabb, és mind­máig legtöbbet vitatott folyóirata volt. Nem előzmények nélküli. Szá­mos lapot felsorol a szakirodalom, mint előkészítőjét. Megszületése tör­ténelmi szükségszerűség. Komlós Aladár írja a Problémák a Nyu­gat körfii című kötetében:.......a Nyugat több volt, mint folyóirat; egész mozgalom, úgyszólván egész korszak volt, a magyar irodalmi kultúra gyönyörű megújulása. Alig indult meg a Nyugat 1908-ban, csak úgy özönlött hasábjaira a fényes tehetségek csodálatos áradata. A Nyugat volt Ady lobogója, fedezte fel Móricz Zsigmondot, Babitsot, Karinthyt, Tóth Árpádot, Nagy Lajost, Balázs Bélát, Füst Milánt, Tersánszkyt, Szabó Dezsőt, Nagy Zoltánt; adott lehetőséget a kibonta­kozásra Kaffka Margitnak, Gellért Oszkárnak, szabadított fel már korábban jelentkezett írókat, mint Schöpflin, Krúdy, Szomory Dezső, adóit hátvédet szanaszét kóborló íróknak, mint Kosztolányi, Szép Ernő, Juhász Gyula, Somlyó Zoltán, bástyául szolgált Ignotus, Hat­vány irodalmi harcainak”. Nem volt mindig, mindenben egységes; élete során voltak külön­böző korszakai. Komlós Aladár is elismeri például imént említett könyvében, hogy a Nyugat némi revíziója szükséges, és hogy megvol­taik a maga korlátái, amelyeket ők akkor, amikor írtak bele, termé­szetesen nem vettek észre. De vitathatatlan korszakos kulturális sze­rep«, jelentősége, írói pályákat elindító, azok alakulását részben meg­szabó hatása, formában, nyelvben mindenképp mértéket adó volta. A kényszerűen megszűnt Figyelő című lap közvetlen folytatása­ként indult. Első tizenöt számának címoldalán, a Nyugat alá még odanyomtatták: A „Figyelő” új folyama. Indulásakor Ignotus volt a főszerkesztő, a szerkesztők p>edig Fenyő Miksa és Osvát Ernő. Va­lódi irányítója már kezdettől Osvát. Adynak verse és prózai írása is megjelent már az első számban. Havonta két száma jelent meg a lapnak, minden hónap elején és derekán. Mai szemmel nézve nagyon kicsi volt a példányszáma, átlagosan nem haladta túl az ezret. Mégis meghatározott, mégis hatott, mégis felmutatott, ismertté tett mara­dandó értékeket. Megírni történetét, hatását, alakjait, tévedéseit, korszakait e he­lyen lehetetlen. Vaskos kötet vagy inkább könyvsorozat kellene ah­hoz. A tulajdonképpeni teljes feltárása és dokumentálása még nem is készült el. Születtek viszönt tanulmányak róla, íróiról, egy-egy szakaszáról, s jelelitek meg kötetek is. Most' hogy megindulásá­ra emlékezünk, hadd említsünk néhányat a vele foglalkozó kötetek­ből, segítségül azoknak, akik részletesebben érdeklődnek a korszak, a folyóirat s annak köre iránt. Komlós Aladár könyvéről volt már szó. A Magvető Könyvkiadó Gyorsuló idő sorozatában látott napvilágot, 1978-ban. Az Akadémiai Kiadó gondozta a Feljegyzések és levelek a Nyugatról című kötetet A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda ál­tal közösen gondozott Irodalmi Múzeum sorozatban 1971-ben a Val­lomások a Nyugatról, majd 1973-ban a Vita a Nyugatról című kötet jelent meg. (Az utóbbi az 1972-es Nyugat-konferencia anyagát közli.) A Vallomások a Nyugatról című kötetben különböző időszakok­ban indult írók emlékezéseit olvashatjuk. Összefügg ez a Nyugat kor­szakaival. Ignotus és Osvát 1929-ig jegyzik, szerkesztik. Osvát halála után 1933-ig Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Gellért Oszkár, 1933-tól 1939-ig Babits és Gellért, majd 1941-ig, haláláig és a lap megszűnéséig csak Babits szerkeszti. A Magyar Csillagot pedig Illyés Gyula. A Nyugat igazi nagy időszaka a lap első évtizede. Ekkor kötődik hozzá az első nemzedék, a nagy nyugatosok, Ady, Babits, Móricz, Kosztolányi és a többiek. A forradalmakkal véget ér a Nyugat hős­kora; a két világháború között él még régi tekintélye, de a fejlődés friss áramaival érkező újabb irodalmi mozgalmaknak már nem a Nyugat ad otthont, teret. Ellentétbe ekkor sem kerül messzebb látó, előbbre tekintő utódaival, de például nem ismeri fel József Attila je­lentőségét. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy ebben az időszak­ban is vannak érdemei, értékei, közöl merész hangú cikkeket, kiáll olyan írók mellett — továbbra is munkatársai között szerepelteti őket —, akiket a forradalmak alatti baloldali magatartásuk miatt mellőz, megbélyegez a hivatalos politika. S felnevel újabb jelentős írógárdát, az úgynevezett második nem­zedéket. Olyan írók tartoznak közéjük, akik a húszas években je­lentkeztek. Ebbe a nemzedékbe sorolandó például Fodor József, Hu­­nyady Sándor, Illés Endre, Illyés Gyula, Németh László, Sárközi György, Szabó Lőrinc s így tovább. És még a harmincas években is elég ahhoz a Nyugat tekintélye — s van hozzá szervező ereje —, hogy útjukra tud indítani jelentőssé váló költőket, írókat, a harmadik nemzedéket. Bálint György, Jékely Zoltán, Halász Gábor, Szerb An­tal, Vas István, Weöres Sándor s még jó néhányan tartoznak ide. Elemzik, értékelik, vitatták és vitatják még a Nyugatot, s mind­azt, ami volt, amit adott, amit jelentett. Rendjén való ez így, alakul ki és válik széles körben ismertté lassan a teljes és igaz képe. Terin mészetesen ahhoz, hogy ténylegesen ismertté váljon, az is kell, hogy mindazok, akiket érdekel, a Nyugat számaihoz is hozzáférjenek; ma is. Ne pedig csak a róla szóló irodalomhoz. Ez még a nehezebb. Mint említettük, kis példányszámban nyomtatták egykor. Abból is meny­nyi elpusztulhatott az idők során?! Nagyobb könyvtárak féltett anya­gában megtalálható azért a folyóirat, évfolyamonként bekötve. S egy-egy házikönyvtárban is, különösen idősebbekében vagy apáktól örököltekben. Most azonban ismét lehetőség nyílik a megszerzésére. Ha nem is eredeti példányok, de pontos utánnyomás formájában. Az Akadé­miai Kiadó néhány esztendeje elkezdte a Nyugat ismételt megjelen­tetését, változatlan lenyomat formájában. Így, elhelyezést, betűtípust, de még a hirdetéseket tekintve is, mintha csak az eredetit tartanánk kezünkben. Láthatjuk, melyik számban kiktől mi jelent meg. mely nevek tűntek el azóta végleg az irodalomból, milyen életművek ma­radtak torzók, s így tovább. Az első négy évfolyam megjelent már változatlan lenyomatban. S e munka folytatódik; néhány éven belül polcunkon, kezünkben lehet legalábbis a Nyugat nagy korszakának, az első tíz-tizenkét évfolyamnak minden száma, pontos másolatban. MÄTYAS ISTVÁN NYUGAT FŐSZERKESZTŐ: IGNOTUS SZERKESZTŐK! FENYŐ MIKSA ÉiOSVÁT ERNŐ 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom