Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. JANÜÄR 15., SZOMBAT Szakonyi Károly• Dixieland Fénylő csilláé a víz fölött A fekete n6 fel sem pillant. Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szakszofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. É$ a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben? Lustán bújik elő a sötétből a pin. cérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magas szárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbeveti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem vagyok biztos, hogy igazán engem figyel-e. Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzolatú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar játszott. Szállt a por. Fellocsolták a padlót, de szállt a por. Yes Sir, that’s my Baby... így kezdődik a búvároktatás. A mester és tanítványai Bejrut partjainál Aztán elkezdték hatan. Az iskola uszodát biztosított, Sven adta a szerelést. Felfedezte, hogy a vakok mennyivel leleményesebbek a látóknál a víz alatt. Aki lemerül, az körbe-körbe halad. A vak ember a dolgok logikájából indul ki, takarékos a mozgással. Három hónap elteltével már tudta, beleértve a hajók felhozatalát is, hogy ez a legfantasztikusabb, amire az életben vállalkozott. A vakok tizenkét hét alatt elsajátították mindazt, amit a látók két év alatt. Kivitte őket a tengerre, majd Bulgáriában, Várnában vizsgáztak, egy második világháborúban elsüllyedt tankhajót emeltek ki. Mindenki csodálta a vállalkozást. A vakok olyan kabinokba merészkedtek be, ahová más nem ment , volna. Ujjaikkal érezték a távolsó-* got, következtettek, pillanatok alatt mérték fel a lehetőségeket. Sven Nahlin ekkor segítséget kapott az UNESCO-tól: megbízást vakok és süketnémák oktatására. Társadalmi szervezetet alakítottak, amelynek több országban vannak érdekeltségei. Svédországban eddig száznál többen tanultak meg búvárkodni, de oktatott San Franciscó-Gyakorlaton Karthágó vizein ban és Bejrútban is. Karthágóban amforákra, időszámítás előtti pénzekre leltek. A tárgyakból rendezett kiállítást Stockholmban, megtekintette az akkori trónörökös, a mai király is. Ahogy Sven körülvezette a vendéget, az megjegyezte, hogy ő is szokott búvárkodni. — Hol tanult? — kérdezte. — Magamtól — hangzott a válasz. r-y, Miért, törekszik arra, hogy megrövidítse az életét? Búvárkodni nem lehet felelőtlenül! — zúdult a vendég fejére a fölhördülés. — Hát hol tanuljak? — hangzott. — Az iskolában, a vak gyerekek között! A következő héten már együtt gyakoroltak. Pergett a film, történetek keringtek a poharazgatás közén, s a borban főtt pulyka is elkészült a lakókocsi sütőjében. Jóízűen ettünk, mint akik megéheztek a víztől. — Jó lenne Magyarországon is valami hasonlót felmutatni — mondta Sven, feleségére, Szabó Évára nézve. — Ha hívnának, jönnék,,, nem kérnék. ,<ji;te semmit. Ezzel is élet- és munkacélt, adhautóplwQk-.. fiák, akik * ft'éfn' 'tfelíéttiék “ 'so^gtygCÓL ' Későre járt, amikor abbahagytuk" a beszélgetést. A december végi éjszakában valamennyien szerencsecsillagot kerestünk. Sven búvártársai helyett is választott egyet. — Legközelebb a magyaroknak is szeretnék — említette, és megszorított a karjával. MOLNÄR ZSOLT Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éles tíombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de harsogó sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. AZ üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstolla; fel sem pillant az írásból. Ül feketén; fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt, ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a O Szakonyi Károly elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1982. évi novella- és tárcapályázatán novellakategóriában 11. díjat nyert. színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakokon. Tél. Vagy késő ősz. Piszton meg szakszofon. A szakszofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt. Ha jönne velem várakozva a sötétben? Fűízű csókja volt! A fogak. A száj puha melege. És az a fűíz! — Parancsol? — Hogyan? Ja... egy konyakot még. Hozzon. — Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt. Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi. A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Űjabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby ... Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi. Öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe. • A kocsi Szentendrén állt, a 5 Felszabadulás lakótelep szélén. 5 Áramot a szomszédos házból ka- Z pott, s kényelmes otthont tercm- X tett az autóbusznyi térben. A J rendszáma svéd volt. Lakói es-6 ténként videoprogramot vetítetg tek kedvükre: rajzfilmet a gyerg meknek, krimit és muvésztil met 5 a felnőtteknek. Akadt egy különg legesség is, amit a vendégek a g világ egyetlen mozijában sem látg hatlak. Ez utóbbit tévések forgatg ták a házigazdáról, sztoriját az g élet diktálta: hogyan lehet vakoí kát kiképezni búvárnak. Svent jövetele előtt megelőzte a hírneve, ö volt az, aki testvérével együtt 1963-ban a tengerből kiemelte az admiralitás egykori hajóját, a Riks Vasát. Háromszáznegyyen évig feküdt a Balti-tenger vizében ez a harminckét ágyúval felszerelt háromárbocos, amely olyan volt, mint korának legtöbb, fekete tölgyből épült naszádja. A Nahlin-testvérek ismertek lettek, s kezdeményezésükre egymás után hozták felszínre — immár mások is — az elsüllyedt hajókat. A mackójárású, ötvenegy esztendős férfi ezúttal a Duna mentén elevenítette fel az egykori akciót. Azt mondta: ma már nem vállalkozna erre a feladatra. Az 'évek múlnak, s legyen bármilyen sportember is, az ő szervezete sem bírná az ezzel járó megterhelést. Néztük a filmet: a lékkészítést a jégen. A leereszkedést a hideg vízben. A kutyát, amelyet szintén búvárruhába öltöztettek, s hűséges társként ő is nap mint nap leszállt velük. Láttuk a kincseket:. a vagyont érő, iszapban konzerválódott fadarabokat, amelyekből később ajándéktárgyak készültek. Sven a kezünkbe adott egy eredeti darabot. A tenger vizét éreztük rajta, az emberek kezenyomát, akik megmunkálták. S azokét is, akikért megdolgozott. Sven Nahlin nem véletlenül utazott hazánkba. Felesége magyar származású. Aszódon érettségizett, majd az ELTE-n szerzett bölcsészdiplomát. Jelenleg orvosként dolgozik. A férj nagy vágyát szeretnék itt megvalósítani: Magyarországon is kitanítani a vakokat búvároknak. Egymásra tekintettünk, mint akik nem hisznek a fülüknek, ő fényképeket tett elénk: a víz alatti banánevésről, kártyázásról, arról, hogyan lehet elsajátítani a mozgást hat méterrel a vízszint alatt a mozgássérültekkel, a nem látókkal, a süketnémákkal. Ami eddig csak sztori volt, az most komoly valóság lett. Holott a kezdeményezés is annak bizonyult, csakhát erre utólag jött rá Sven Nahlin. ' — Amikor egyszer sötétben tartózkodtam a víz alatt, hirtelen arra gondoltam: hogyan tudnának itt a vakok dolgozni? Stockholmban fölkerestem egy intézetet és megtudakoltam az igazgatójától: hogy lehet megtanulni sötétben tájékozódni? — Miért kérdezed? — szólt viszsza. — Mert búvár vagyok. — Nagyon érdekes — folytatta a direktor és meghívott egy előadásra. Száznyolcvanhárom diák vett részt ezen és én vízi leleteket adtam a kezükbe. Másfél órán keresztül beszéltem, s ha ledobtam volna egy gombostűt, úgy visszhangzott volna, mint az ágyúdörgés. Megtapogatták a kutya fölszerelését is, s a végén megkérdeztem: ki akar búvár lenni? Mindenki felnyújtotta a kezét. Expedíció egy vált búvárral a tenger mélyén Légzésgyakorlat — banánevéssel egybekötve a tanmedencében
