Pest Megyei Hírlap, 1982. december (26. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

"xfdnlap 1982. DECEMBER 11., SZOMBAT Színházt levél Paraszt-e a kapitány? (í' Több mint hatvan esztendeje nem > került színre Mol- |nór Ferenc-darab I a budapesti Nem- •zeit Színházban. Most igen. Az 1928-ban a Ma­gyar Színházban (azaz abban a színházban, mely most a Nemzetinek ad otthont) be­mutatott Olympia című vígjá­tékot vitték színre, Gábor Miklós rendezésében, (ö játsz- sza egyébként a darabban az egyik legjobb úgynevezett zic­cer szerepet: Plata-Ettingen herceg tábornokot, őfelsége I. Ferenc József császár és ki­rály szárnysegédét.) A tényt — a hat évtizedes szünetet, meg az újra színre kerülést is — enyhén szólva túldimenzionáltan üdvözölték néhányan. Pedig fölösleges ezt a bemutatót valamiféle kul­túrpolitikai vívmánynak vagy az új vezetésű Nemzeti Szín­ház új érája kezdetének fel­tüntetni. Eddig nem ment Molnár a Nemzetiben, most megy, kész, ennyi. A zonban ha a bemuta­tó ténye magában nem is túl izgalmas, a vele kapcsolatban felvetődő néhány kérdés an­nál inkább. Én e kérdéseket Így foglalnám össze: paraszt-e a kapitány? Azaz valóban pa­raszt-e az a Kovács huszárka­pitány, akit Olympia, született Plata-Ettingen hercegnő, egy Orsolini herceg özvegye s a trónörökös feleségének első udvarhölgye leparasztoz? Mert ha Kovács kapitány valóban paraszt (a szónak nem is mai, hanem csak 1928-as értelmé­ben), akkor ez egy merész társadalomkritikai vígjáték — ha viszont nem az, akkor, jó magyar szóval élve, svindli az egész, és a paraszt—arisz­tokrata ellentétre kijátszott konfliktus nem egyéb bravú­ros, ám eléggé átlátszó szer--, zői szemfényvesztésnél. Nos, lássuk hát, milyen (és mennyire) paraszt ez a Ko­vács kapitány — aki melles­leg jóképű és ellenállhatatlan szívrabló férfi? Kovács kapitány megisme­réséhez bőségesen elegendő az, amit a vígját- .ban róla elmondanak a különböző sze­replők. Ezekből megtudjuk, hogy: a kapitány öt nyelven beszél; oly ragyogóan lovagol, hogy versenyéket nyer; bridzsfenomén, utolérheteíle- nül jó táncos; az apja — aki jelenleg nyugdíjas már, és „visszament parasztnak a fa­lujába” — Plata-Ettingen tá­bornok barátja és kártyapart­nere volt; Kovácsot a hadi- akadémián a tábornok tanítot­ta; a cselekményt megelőző évben együtt szórakoztak Karlsbadban, ahol a kapitány re.-iekül eltársalgott a tábor­nokkal, valamint alaposan megkopasztotta kártyán; Ko­vács sokat utazott (— Te az egész világot bejártad — mondja neki a tábornok); a kapitány éppen Poroszország­ba készülődik, csak úgy, mert ott lovasversenyek lesznek; Olympia maga ajánlja be a papájánál Kovácsot, hogy a kapitány legyen a lovaglómes­tere őfelsége, a császár és ki­rály legkedvesebb leányának. Nomármost. Egy egyszerű huszárkapitány a császári és királyi 2G. huszárezredből alig­hanem még konyakgőzös ál­maiban sem mert odáig vete­medni, hogy egy császári és királyi szárnysegéd tábornok (és herceg) hercegnő lányá­nak akár csak a közelébe ke­rülhet. Tovább^ aligha futot­ta neki a karlsbadi, a baden- badeni vagy a bad-ischli üdü­lésre, a kártyapartikra, a nagyvilági életre. Valamint: nemigen volt alkalma megta­nulni öt nyel -t, bejárni a világot, s az sem valószínű, hogy egy (nem is herceg) tá­bornokkal a tisztelgésen és az alázatosan jelentem-en túl bármiféle viszonyba kerülhe­tett. -Arról nem is beszélve, hogy a papája sem volt herce­gi és tábornoki komák kár­tyapartnere. Következésképp ez a Kovács kapitány csak „mihez képest” paraszt. Biztos, hogy az apja is magasrangú katonatiszt v.lt, különben nem forgott volna a legfelsőbb körökben. Mint ilyen, nem volt szegény ember, sőt, valószínűleg az a falusi parasztkodás nem egyéb szerény földbirtokosi státusnál. (Molnár persze, jó dramaturgiai érzékkel, ügye- sen elködösíti ezt a vonalat, épp csak sejtet, de azért sen­ki nem gondolhatja, hogy Kovács apja valahol béres vagy részesarató lett volna.) De persze egy mégoly gazdag Kovács papa sem lehet más a hercegi család, s főleg a rá­tarti Olympia szemében, mint paraszt, hiszen talán még ne­mességük sincsen, vagy ha volna is, mit számítana az egy osztrák főrendhez képest? Kovács tehát Plata-Ettinge- nékhez és az ő köreikhez ké­pest paraszt. Kovács János kiskunbürgözdi uradalmi cse­lédhez vagy Kovács János kétholdas, nyolcgyermekes földművelőhöz képest viszont akkora úr, hogy a kapitány Kovács és a cseléd Kovács közti távolság sokkal na­gyobb, mint a „paraszt” hu­szárkapitány és a tábornok­herceg között. E zek után a kérdés csak az: lehet-e ez a snájdig, gazdag, vi­lágfi (ma talán úgy mondanánk: playboy) kapi­tány népi igazságtevő hős? Tekinthetjük-e Kovácsot hol­mi kései Lúdas Matyinak, aki osztálya nevében bosszút : - az őt lenéző, leparasztozó Olympia hercegnőn részint egy ügyesen beadott szélhá­mosmesével, részint pedig az­zal, hogy magába bolondítja a szép hercegnőt, és (a II. felvonás végén, félreérthetet­len szituációban) flörtnél sok­kal férfiasabb módon vesz magának elégtételt a sérté­sért? I» ... L ......... A kérdések a fentiek után lényegében szónokiak. Ez a Kovács, ebben a szituáció­ban nem paraszt, hanem bon- viván, s csak abban különbö­zik az operetthősöktől, hogy míg azok a darab végén be­eveznek a felhőtlen boldogság révébe, ő (miután mindent megkapott a hercegnőtől, amit férfi nőtől kaphat), ott­hagyja az epekedő Olympiát. Happy end tehát nincs — de ez lenne Molnár Ferenc nagy írói merészsége? A Nemzeti színpadán azon­ban épp az utolsó jelenetet veszik túl komolyan. Olympia igazán és átélten zokogva tér­depel Kovács kapitány lába előtt, s esdekel a szerelméért, ám a dacos magyar legény nem enged. A nézőnek az a benyomása, hogy a gőgös her­cegnő mintegy osztálya ne­vében vezekel egy másik osz­tály, a parasztok képviselője előtt. De hát szabad-e ebből a vígjátékból, melyet talán ma­ga Molnár Ferenc sem vett túl komolyan (elég hajlam volt benne a cinikus írói és emberi megnyilvánulásokra) holmi majdnem osztályharcos kicsengésű, kritikai realista társadalombíráló darabot fa­ragni? Takács István Hatni a közízlés alakulására Köznapok teremtő igézetében „A KÓTA-közgyűlések — akár országos, akár me­gyei — általában fontos eseményei az amatőr cnek-zcnel mozgalomnak, a zenei közművelődésnek. Ezek a ta­nácskozások jó lehetőséget nyújtanak a helyzet beha­tóbb elemzéséhez, a tevékenység értékeléséhez és az el­következő időszak programjának kialakításához. Ily módon a KÖT A közgyűlései az amatőr ének-zenei moz­galom demokratikus fórumai, amelyek döntően megha­tározhatják a kórusok és más zenei együttesek tevé­kenységének fő irányait.” A KÖT A Pest megyei szerve­zetének tegnap Dunakeszin megtartott közgyűlésén többen idézték dr. Tóthpál József fő­titkár sorait. Emlegethették őszintén és tiszta szívvel, hi­szen Pest megye kiáll bármi­lyen országos összevetést: kó­rusai a legjobbak között van­nak, s számszerűen is szűkebb pátriánkban található — ismét csak összehasonlításként — a legtöbb minősített kórus. A megközelítően harminc ének­karhoz még nem számítottuk hozzá az iskolai kórusokat, va­lamint a pávakörök öntevé­keny tagságát, akik a régmúlt szellemi emlékeinek az átha- gyományozására vállalkoznak. Önkéntes szolgálat Dr. Novák István, a Pest megyei Tanács művelődési osz­tályának vezetője megnyitójá­ban megállapította, hogy tisz­teletre méltó feladat azoknak a művészeti csoportoknak a munkáját figyelemmel kísérni, amelyeknek a tagjai önként szolgálják a közművelődést. Az énekkarok, az amatőr hangszeres együttesekkel kö­zösen ugyanis nemcsak a sa­ját, hanem a mások szórakoz­tatására, művelésére, gazda­gítására is vállalkoznak. Kovács Lajos karnagy, a KÖTA megyei szervezetének titkára szóbeli kiegészítőjében megjegyezte, hogy megyénk kórusainak és pávaköreinek túlnyomó többsége rendszere­sen vállalja a megméretést, ez­zel igazolja törekvését a mi­nőségi fejlődésre. Jó érzés er­ről Kodály születésének cente­náriumi esztendejében, beszél­ni, az elkövetkező napok ün­nepségei, hangversenyei előtt. Ám bármennyire is büszkélke­dünk az eredményekkel, mégis akadnak fehér foltok. Olyan nagy létszámú községekben, mint Gyál, Budakeszi, Abony, Monor, Pilisvörösvár, Dabas, Öcsa, Kerepestarcsa, Gyömrő, Szigetszentmiklós, nincsfelnőtt énekkar. Szomorú és érthetet­len — mondta a megyei titkár —, hogy egyes nagyközségek tanácsai, a sok jó megyei pél­da ellenére sem érzik, hogy felnőtt énekkar létrehozására törekedjenek. Jó együttműködés Ezt követően dicsérte a fenntartó szerveket, a kórus­mozgalmat támogató tanácso­kat, s a patronálókat: az SZMT, a KISZÖV, a MÉSZÖV, Tóth Éva (Olympia) és Oszter Sándor (Kovács) a Nemzeti Színház előadásában a Hazafias Népfront, az úttö­rőszövetség, a KISZ, valamint a vállalatok, gyárak pártfogá­sát. Az ő révükön vált lehető­vé, hogy nem mindennapi eredményeket mutat fel a nagymarosi férfikar, a duna­keszi MÁV-férfikar, a pilis- szentiváni Hazafias Népfront vegyes kara, a szentendrei vá­rosi és szövetkezeti énekkar, a gödöllői városi és egyetemi kó­rus, a Vác városi KISZ-kórus. Sorolhatnánk még a példákat. Ahol az együttműködés pél­dás, ott a dalosok azt érzéke­lik, hogy figyelik, értékelik munkájukat. A titkári beszámolót követő vitában a résztvevők beszéltek a kórusok, mindenekelőtt a férfikarok kiöregedéséről. A generációs problémák megne­hezítik a fiatalok beilleszkedé­sét, így nehéz megoldani az utánpótlást. A KÖTA vezető­sége ezért jobbnak látja újabb kórusok alakítását. Az utóbbi tizenkét esztendőben 12 olyan énekkar alakult a megyében, amelynek tagsága ének-zenei képzésben vett részt, s hogy a befektetett erő és energia ne menjen veszendőbe, önszán­tukból, kamagyi segédlettel éneklő közösséget alakítottak. Figyelemre méltó ez a törek­vés, ám arra is ügyelni kell, hogy a munkásénekkarok ha­gyományos szerepe* feladat- vállalása, továbbra is jellemző­je legyen megyénk kulturális életének. ' Továbbképzés Az országosan szervezett mi­nősítő versenyeken, a Vándor Sándor munkásénekkari szem­lén és más nagyobb rendezvé­nyeken kívül kórusaink — sa­ját gyarapodásuk érdekében — maguk is szerveznek dalos találkozókat. Ezek közül ki­emelkedő — a felsorolás tel­jes igénye nélkül — a dabasi, a dunakeszi, a solymári, a ve­resegyházi, a szentendrei, a ceglédi találkozó. Jelentős az énekkarok közreműködése vá­rosuk, községük társadalmi és családi ünnepségein is. Szó esett a megyei közgyű­lésen a továbbképzésekről, a nyári kórusvezetői tanfolya­mokról, illetve a megyei kar- nagyi-klub ösztönző hatásáról. Örömmel állapították meg a jelenlévők, hogy az elmúlt két esztendő alatt negyvenről het­venkettőre emelkedett az Éneklő ifjúság mozgalomban részt vevő általános iskblai kó­rusok száma, s tizenhét kö­zépiskolai kórus is hallat ma­gáról. Több figyelmet kell fordítani azonban a szakkö­zépiskolák és szakmunkásta­nuló intézetek hasonló mun­kájára. Azzal ezekben az intézményekben is tisztában kell lenni, hogy az énekkari kultúra nem szűkül le csupán a zenei nevelésre, a muzsika jelentős szerepet tölt be az emberréválás folyamatában is. A pávakörök mellett a részt­vevők szóltak az amatőr nép­zenei mozgalom hangszeres ágáról is, megjegyezvén: a fiatalok lelkesedése nem di­vat csupán, hanem sok esetben az utolsó lehetőség arra, hogy gyakorló muzsikusok legye­nek. Az egyik hozzászóló elé­gedetten beszélt a rádió kó­ruspódiumairól. Megrótta vi­szont a televíziót, hogy ke­vésbé foglalkozik a kórusok bemutatásával. A szombati versek után — ha megzené­sítették a költeményt — miért nem tudják kórusműként is azt bemutatni — hangzott a kérdés. A vitában felszólalt Tóth Mihály, a KÖTA főtitkár­helyettese is. Elmondta, hogy Pest megye nemcsak földraj­zilag közel áll az országköz­ponthoz, hanem szakmai ered­ményei okán is. Mindenekelőtt azért, mert itt nem vetik meg az aprómunkát, nemcsak a minősítésért énekelnek, hanem azokért és azoknak is, akik hallgatják őket. Engedmények nélkül A megyei közgyűlés a vitát követően elfogadta az elkö­vetkezendő három évre vonat­kozó feladatmeghatározást, amelynek a leglényegesebb passzusa megegyezik a KÖTA országos közgyűlésének hatá­rozatával: „Valóságos meg­újulás és továbbfejlődés csak akkor lehetséges, ha a moz­galom' fokozottan képes kife­jezni a mai magyar társada­lom életérzéseit, ha képes hat­ni a zenei közízlés alakulásá­ra, ha képes esztétikai enged­mények nélkül megnyerni újabb társadalmi rétegeket — mindenekelőtt az ifjúság kö­réből — a társas éneklésnek és a muzsikálás ügyének”. Az újonnan megválasztott harmincnyolc tagú megyei el­nökség és megyénk dalostár­sadalma többek között erre vállalkozik. A résztvevők meg­szavazták a szakbizottságok vezetőit: Szentey Marianne-t, M. Hajnóczy Katalint, Kis­martoni Ferencet, Hintalan Lászlót. Befejezésül a KÖTA Pest megyei szervezet elnö­kéül megválasztották dr. Csen­dé Bélát, társelnökül Bérezés Lászlónét. A titkári feladato­kat továbbra is Kovács Lajos karnagy látja el. M. Zs. Ellenőrzik a döntést Elhelyezések Korrekciós osztályok Az áthelyező bizottságok munkáját kevesen ismerik, s azok is arról tudnak, amit az év első felében végeznek. A bizottság szakemberei gyógy­pedagógusok és az általános is­kolai tanulásra valamely okból alkalmatlan gyerekek elhelye­zéséről döntenek. Januártól, júniusig vizsgál­ják és ha szükséges, kisegítő iskolába, korrekciós osztályba, vagy foglalkoztatóba küldik ezeket a gyermekeket. — Mivel foglalkoznak a bi­zottság tagjai az év második felében? — kérdeztük Sárközi Kálmántól, a ceglédi 2. számú áthelyező bizottság vezetőjétől — Az őszi, téli hónapokban 'folynak a szakfelügyeleti vizs­gálatok. Ilyenkor tulajdonkép­pen saját döntéseink helyessé­gét ellenőrizzük. Azt figyeljük, hogy az átirányított gyerekek képesek-e lépést tartani tár­saikkal, megfelelő iskolatípus­ba kerültek-e. Célunk, hogy minden — valamilyen szem­pontból fogyatékos — tanuló, a képességeinek leginkább meg­felelő képzésben, foglalkozás­ban részesüljön. — Mindenhová eljutnak ilyenkor? j — Időnk és energiánk sincs az összes iskolába elmenni. El­sősorban olyan településeket keresünk fel, ahol több — a korához képest — kevésbé érett gyerek van. — Milyen kapcsolatot tarta­nak a kisegítő iskolákkal? — Ezek szakfelügyelete munkánk fontos részét képezi. Hetente kétszer látogatjuk fel­váltva, valamennyit, gyógype­dagógus munkatársaimmal. M. K.-FIGYELŐ Hosszú előszoba. Hogy, hogy nem, a minap látott, Társke­resés N. 1463 című tévéfilm után csütörtökön este megint Budapest utcarengetegének kevésbé fényes részei tűntek fel a képernyőn, amikor Vé­szi Endrének A hosszú előszo­ba című tévéjátékát közvetí­tették a szerző által írott tri­lógia első részeként. Pontosab­ban szólva nem azok a ved­lett homlokzatú, vaksi ablaké épületek váltak láthatóvá, mint ama — Dajka Margit és Páger Antal remek kettőse miatt igazán kellemes szóra­kozást nyújtó— históriában, ha­nem inkább e lakhelyek bel­ső, a bejárati ajtók mögötti része. Nevezetesen az a cím­béli hosszú előszoba, ahonnan kis lakókamrácskák nyílnak, s amelyekben mindenféle em­berpéldányok tengetik így, úgy szenvedve, lázadva, megal­kudva életüket. Afféle eleven panoptikum­nak ad tehát keretet ez a valóban folyosónyi helyiség, ahol leginkább a jobb napo­kat látott özvegy Stahlné jön- megy, csicsereg és trillázik, mint az általa irányított asz- szony- és férfinyáj teljhatal­mú pásztora. Eddig — mármint a szenve­dők szenvedéséig, a lelkizők lelkizéséig meg addig a pon­gyolasuhogtató nagyasszony­kodásig — rendben is lenne minden, mert hisz efféle szim­biózis (együttélés) az egysze­rűbb nézői agyak számára is elképzelhető. A baj — ha le­het ezt a balfogást egyálta­lán ily szelíden bajnak ne­vezni — akkor kezdődik, ami­kor megérkeznek a filmesek. Mármint a mostanság oly di­vatos dokumentumfilmek for­gatóinak egyik csoportja te­lepszik rá e lélek- és sors­tenyészetre, azzal a teli torok­kal beharangozott céllal, hogy a lakbérlők furcsa csoport­ját lefotografálja. És ennek a kamerás, mikro- fonos hadnak a téblábolása valami olyan zavaró ráadás­ként (zúdul) az amúgy is mo­doros megfogalmazású diala- gizálásra, monologizálásra, hogy a megbolydított előfizető mind kevésbé tudja fölfogni, voltaképpen miről is van szó. Világosabb pillanatok csak akkor következnek el, amikor egyik-másik jobban megírt és eljátszott szerep afféle kama­radrámaként csillantja meg magát. Olyasformán például mint a nagy drámai erővel és példás őszinteséggel játszó Bodnár Erika Tóth Rózsijának esetében. Hallani persze olyasmit Is, hogy Vészi Endrének ez a hosszú előszobája valami nagyvárosi groteszknek író­dott, s a benne közölteket képletesen, áttételesen, jelké­pesen vagy hogy a csudába kell érteni. De, könyörgünk, miképpen hangolja át magát egy föld feletti példázatvilág­ba a publikum, amikor az imént említett Bodnár Erika is oly egyértelmű testiséggel panaszolja el asszonyi magá­nyát, és a szereplők többsége is ugyanilyen szemtöl-szembe stílusban szólal meg. Még azok a fránya filmesek is izgága önmagukat adják, pedig leg­alább nekik kellett volna át­menni — a hegeli filozófia ta­nítása szerint — önmaguk máslétébe, azaz úgy alakot váltani, hogy abból kitessék: itt most valami antimese mon­datik el. Lehet, hogy elfogultnak, ne­tán rosszindulatú pocskondiá- zásnak tűnik, ami itt papírra került, dehát mit cselekedjen az a néző (jelen esetben a tv-figyelő), aki a legjobb szán­déka ellenére sem tudja ki­olvasni egy ilyen forgatmány­ból azt, amit pedig néki bizo­nyos széptani magyarázatok szerint kiolvasnia — oppar- don, legyünk előkelőek, tehát appercipiálnia, esztétikailag preferálnia — kellene. Hogy a Vészi-féle trilógia második két darabja milyen lesz, még nem tudható. Azt viszont talán a nagyközönség többségének egyetértésével ki lehet jelenteni, hogy ha már a főváros meg annak a Nagy­körúton inneni és túli része örökítődik meg, hát akkor in­kább az a pityókás nagyapa képviselje az ottélőket, sem­mint az özvegysége ellenére is alig-alig groteszkizálódott Stahlné. Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom