Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-14 / 268. szám
4 xfßhiem 198*. NOVEMBER 14., VASÄRNAP Megőrizni az élő szó frisseségét Aczél György új könyve A Kossuth és a Magvető közös gondozásában A politikai könyvnapok alkalmából az üzletekbe került Aczél Györgynek, az MSZMP Politikai Bizottsága tagjának, > Központi Bizottság titkárának Beszélgetések Magyarországról, szocializmusról című könyve. A párizsi Editions Sociales kiadó gondozásában a közelmúltban interjúkötet jelent meg, amely Francis Cohen francia kommunista publicistának, szociológusnak Aczél Györggyel 1981. októberében folytatott beszélgetéseit tartalmazza. A nyolc beszélgetés ■ szocializmus magyarországi építésével, az MSZMP politikájával kapcsolatos témák széles körét öleli fel. Foglalkozik a történelmi előzményekkel, az új társadalom megteremtésének gazdasági és politikai problémáival, a szocialista demokrácia kérdéseivel. Tárgyalja a személyiség kibontakozásának lehetőségeit a szocializmusban; szól a nemzetközi munkásmozgalom, a szocialista közösség és Magyarország viszonyának alakulásáról, aktuális vonatkozásairól. A Kossuth és a Magvető kiadó közös gondozásában most megjelent könyv a> francia kiadvány fordítása. Aczél György és Francis Cohen nyolc beszélgetése kötetlen társalgás volt, gyorsírásos feljegyzés rögzítette az élénk eszmecserét. A szerkesztők a szövegen semmit nem csiszoltak, nehogy az élőszó frissesége kárt szenvedjen. A százegyedik A szív gazdája maradt Időbamította, karcsú kötetek Falu Tamás hajdani ócsai könyvespolcán, pontosan dátumozott kéziratok az irodalmi múzeumban, összegyűjtött versek újmódi kötésben, nyomtatott szavú rádióriportok. A hosszú életű költő útjának lajstroma mindez, amelynek valós számbavételével még adós az irodalomtörténet. Nem úgy a szűkebb pátria, a vidéki köl^ tő tekintetét őrző kortársak, a verseit szavaló diákok, a baráti kör, amely szellemét idézi. Ünnep a novemberi születésnap, a százegyedik. A meghitt estén a halk szavú költő lírája szólalt meg. Észrevétlenül léptünk vissza csendes világába. Megidézve a nagy ívű pályát, amely a századfordulótól napjainkig leíró menettel, szelíden folydogált. A Nyugat nagyjainak árnyékában megmaradt örök szemlclődőnek. Betért az irodalmi kávéházakba Pesten, hogy tudja a világ folyását: „A zsivajgásban nem ismerte senki, / Vidéki volt ő, félénk, hallgatag. / Az asztalon egy verset kopogott ki, / De benne maradtak a nagy szavak". A Vidéki költő című versében tudatosan vállalta a vidékiséget, a falut, amit szíve mélyén annyira szeretett. A Nyugatiból indult a vonat Monorra, Ócsára. Szívét álommotor hajtotta, amikor az alvó rózsák között hazaérkezett. Az esti csendben fogantak versei, amelyeket azonnal papírra vetett. Valaki vette a fáradságot, s megszámlálta, hogy a leggyakrabban használt szava zenei telítettségű: csend. „De legszélén a falunak, / Ott, ahol csendbe hal a táj, / Már az este halad elöl / És mögötte a nyáj". Mint a századelő impresszionista festményei, idézik e sorok .a világot, amelyben élt és dolgozott. A nádtetős házak, a piactér, a vén kövek, a Vasút utca volt az ő világa. Itt tette közjegyzőként mindennapi dolgát, összekuszált sorsokat bogozott, rakosgatta az aktákat. S amikor kedve kerekedett, a falusi állomásról elindult Párizsba, a zajos Londonba, a forró Kairóba, Csak akkor nyugodott meg, amikor a sínek visszafelé futottak, s élményeit versben rendezhette. „Szelíd kékszín a tintám, / nincsen rikító mintám, / én nem vagyok divatlap, / nem hódolok a divatnak". Az ars poeticának beilk*-vallomás ■ megvilágítja költészetét. Vágyai szárnyaltak, mégis keskeny vágányon utazta be életét. A szív gazdája, az érzelmek birtokosa tudott maradni élete végéig. Akik kézbe veszik köteteit, bensőséges, meleg hanggal gazdagodnak. Rónay György szavait idézzük Ocsán: „... a két torony közt / nyári estéken kigyullad egy / törékeny ívű, csöndesen / sugárzó, bölcsen egyszerű, / változatlanul fiatal, halkan zsongó, tapintatos, / egy csöppet irónikus és / nagyon emberséges szivárvány" — Falu Tamás emléke. Erdős! Katalin Jubileumi előadás Vácott Tánc közben is cseng az ének Harminchárom esztendeje száll a dal, dobban a csizma. perdül a szoknya. Moszkvától Delhiig, Prágától Mexico Cityig, a világ minden szegletének színpadát koptatta a Magyar Nép-' hadsereg Művészegyüttese. Huszonkét országban leltek azonos nyelvre, félezer idegen városban csendült fel a tapsvihar. Mégis a hazai deszkákon — legyen az fővárosi vagy falusi színpad — igazán otthonos a tánc, messzehangzó az ének, fergeteges a jókedv, a taps. Pénteken este a tízezredik jubileumi előadás Vácott épp olyan szép volt, mint máskor. Az emlékek felfelbukkanó sora mégis kiemelte. ünnepivé avatta. Színpadon a Néphadsereg Művészegyüttesének tánckara Sárguló plakát Sárguló plakát őrzi a legelső emléket. Az első szereplés előtti izgalmat rejtegeti. S felidézi a sikert a Városi Színházban, (a mai Erkel) 1949. április 29-én. Azóta változó műsorokkal, hol kisebb, hol nagyobb létszámmal, a legkülönbözőbb művészi elképzelésekkel vannak jelen a hazai művészeti életben. Generációk nőttek fel, amelyek nyomon követhették a nagyívű pályafutást. Ki résztvevőként, mások nézőként kísérhették végig az együttes múltját, jelenét munkájuk, s az előadások tükrében. Mi sem természetesebb, hogy az alapítás óta időről időre változott a ma már több mint kétszáz tagot számláló együttes arculata. Létrejöttek a különböző csoportok, amelyek a hagyományok mellett modern, kortárs vonásokkal gazdagították programjaikat. Am a népművészet magas hőfokú pjegjelenítése . napjainkban is jáiaipyető' követelmény, Öajdaji Szabó Iván szobrászművész, a népi kollégisták tánccsoportjának vezetője hirdetett toborzót, ily módon szövetkezett az együttes a fényes szellők nemzedékének hitvallásával. Sajátos ötvözete A míves táncok, a vitézi életet megéneklő katonadalok, a pásztomóták, a szerelmeseket összeboronáló lépések 'századokat idéznek, és szépségükkel, tartalmukkal a mának szólnak. ' A művészegyüttes tevékenysége a katonai élet része. Ezt bizonyította a tízezredik előadás is. Egyenruhás ifjak és a város lakossága együtt tapsolt az eddigi előadások keresztmetszeteként szolgáló programnak. A nyitány. Szervánszky Endre negyedszázada írt Honvéd kantátája volt. A mozgalmas színpadkép sajátos ötvözete a lágyan ringó párostáncnak, a zengő kórusszónak, amelyet a hangszeres zene fon egy folyamba. „Hív a haza katonának, jobb dolgod lesz, mint apádnak!’’, „Táncoljunk csak haj, haj, haj”, „ha kimegyek estefelé, ha kimegyék estefelé a kaszárnya elébe, ráborulok az én rózsám kebelére". Hű tükörképe volt Magunkkal vittük az egymás -lián felcsendülő dalokat tartalékul1 a hétköznapok színesítésére. Peregtek a műsorszámok, láthattuk a Repülés című táncjátékot. Ki ne ismerte volna fed a balettmozdulatokból az emberi tulajdonságok tárházát, a félelemmel való viaskodás nehéz játékát. Legnagyobb sikerük a pontos-koreográfiájú, szépen kidolgozott népi táncoknak volt. Mezőségi páros vezette be az összeállítást, majd a széki muzsika pergése gyönyörködtetett. A székely párostánc lírája után a pásztorbotoló férfias erejétől zengett a színpad. A karádi nóták és a katonádul után csárdás zárta — szűnni nem akaró taps közepette — az estet. A jubileumi műsoron együtt láthattuk a művészegyüttest: színészeket és táncosokat, énekeseket és a zenekart. A hagyományok magas szintű megjelenítése és a korszerű kifejezésmód egyaránt sajátjuk. Az előadás hű tükörképe volt törekvéseiknek, múltjuknak és jelenüknek. Er. K. Modellnek tekintik Nyomdában van Nyomdába került a Néprajzi Lexikon ötödik, befejező kötetének kézirata. A nagyszabású tudományos munkát a Magyar Tudományos Akadémia szervezetében 1967-ben alakult néprajzi kutatócsoport vállalta magára. Az öt kötetnek 96 szerzője van, közülük 32-en a Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportjának tagjai, ők írták a mű 67 százalékát. Társaik voltak e vállalkozásban az egyetemi néprajzi tanszékek munkatársai, valamint a Néprajzi Múzeum és néhány vidéki múzeum dolgozói. A Néprajzi Lexikon első kötete 1977-ben került a boltokba. A mintegy 10 ezer címszót tartalmazó mű érdeme, hogy a népi' kultúrát ■ szellemi, az anyagi és a társadalmi fejlődésre vonatkozó kutatások tükrében, egységben tárgyalja. Szerencsés módon egyesíti a szótárak és az enciklopédiák szerkesztési szempontjait, formáit: a szócikkek után hosszabb leírások is következnek. Ismeretes, hogy hazánkban növekszik a néprajz iránti érdeklődés, és e lexikon külföldön is nagy figyelmet keltett Ilyen jellegű összefoglaló munkát ugyanis eddig még sehol sem készítettek. Sok országban modellnek is tekintik a - vállalkozást, számtalan ismertetése, értékelése jelent meg már Európában, de a tengerentúlon is. Rádiófigyelő' KISKUNHALOM. Nagy Lajos korszakos, klasszikusként számon tartott szociográfiája a Kiskunhalom, a középiskolában kötelező irodalom. Talán ez az egyik oka, hogy Dénes István rádióra alkalmazta az 1934-ben írott művet. A miérten, azaz hogy mi okból került sor erre a földolgozásra, s egyáltalán, az újságíró szívéhez oiyTcözel álló műfaj, a szociográfia alkalmas-e ilyenfajta felelevenítésre, azért is érdemes elgondolkodni, mert mint rádiós vállalkozás, kevés sikerrel kecsegtet. Nem ad módot kiemelkedő színészi alakításokra. nincs története, csak történései vannak, amelyek — gondolnánk — nem építhetők fel úgy, mint valamely igazi dráma. S nemcsak azért, mert nem a szó műfajt jelző értelmében vett dráma ez a leírás, s nem is igazi regény, mint ahogy azt a műsorújságban írják, hanem a szociográfia eszközeivel dolgozó társadalmi riport.- Erdei Ferenc, Darvas József, Féja Géza és Illyés Gyula munkáival egyenrangú dokumentum. A rádióban felújított, Solymosi Ottó rendezte előadás választ ad az átdolgozás korlátáival kapcsolatos kétségeinkre. Bizonyítja, hogy az ilyen megjelenítés elmélyítheti, felelevenítheti a korábbi élményt. Módot ad arra is, hogy a bennünk élő Nagy Lajos-i figurákat, a társadalmi (kór) képet összevessük egy másikkal, azzal, amit a rendező olvasott ki az általunk is ismert sorokból. Igaz, a hangjáték nem pótolja (nem is pótolhatja) az eredeti olvasmányélményt, de aa ifjabb korosztály számára* amely sajnos sokkal inkább szokott képhez, hanghoz, mint betűhöz, megvilágít egy ismeretlen világot, történelmi közelmúltunk egyik fejezetét. PORTRÉ — HANGGAL. Könyörtelen vallomás hat évtizedről A világ szerkezete is vagyunk Egy évvel századunk előtt született, s most napraforgóinak bűvöletében él és dolgozik Miháltz Pál. Szentendrei műtermének sarkában hatalmas tányér fekszik megszáradva. Az aranyló színt ezúttal a nap varázsolja be kintről, ahogy átsüt a fák sárguló levelein. Nyugalom lett’úrrá a világon ezen a délelőttön. A műteremben zene szól, a kertben kutya jár a szénakazal mellett. Az út mentén jegenyék őrzik hűségesen a folyót. Ágaikkal — mint húrokkal a hegedűs — a szél játszik. Nézünk ki az ablakon és Van Gogh örvénylő piktúráját emlegetjük: kalászok tengerének ringását, s a barázdált önarcképet, amelyben vászonra vitte még a lélegzetét is. ÄV//////////////////// Helyben vagyunk hát. Színélményeket idézünk: sarjadó zöldeket, foszforeszkáló sárgákat, megrázó, erőteljes vöröseket, éteri tisztaságú kékeket. Itt minden színben fogalmazódik. meg és szerkezetben. Nem kis vállalás ez manapság, amikor felhangosodott az élet, s a rátartiság a dekorativitást is felerősítette. Furcsa beszélni erről azzal a mesterrel, aki nyolcvanhárom évesen is mindig újat vár az élettől. Nem megnyugvást, nem megismételt bölcsességeket, hanem körültekintő tisztánlátást, megannyi vallomást fákról, terekről, házakról, virágokról — magáról az emberről. — Az a lényeg, ami a mélyben áramlik — mondja halkan karszékében, ahogyan csak d magában felizzó s a festészetben a nagy átélés élményeit feldolgozni tudó ember beszélhet. — A legfőbb értelmét az életemnek abban érzem, hogy a világ hatása alatt kifejezzem magam a festészeten keresztül. Ez az intenzív igény megment a megöregedéstől. S ha még azt is érzem, hogy képeim véleményt keltenek, az különösen jóleső érzéssel tölt el. Az esztergomi kiállításon ezt vehetjük most szemügyre. A Keresztény Múzeumban láthatók az új képek: a Napraforgókirály, a Mályvák, a Színek és évek, A rács, A múlt emléke. Hihetetlen gazdagság árad belőlük. Csak semmi harsányság — sugallják, s magabiztosságra késztetnek napjainkban. Miháltz festészete úgy konok, hogy az élet szekvenciáit tükrözi. Valamennyi műve stáció: könyörtelen vallomás művészetének hat évtizedéből. Romokat, ágakat, figurákat, napraforgókat idéz: kortársairól beszél. Esztergomban s a műteremben is, a jelent és a múltat vetjük egybe. Azt kutatjuk, mi a különbség a régebbi és az új képek között. A festő testének madárcsontvázába bújik, aztán megélénkül. Ahogy kitekint, s rámutat a fákra, a levelekre, máris a hasonlóságra utal. — Látod a szerkezetüket? A rostok maradnak meg a legtovább. Őrzik a formát, mint az ideggócok, s az élet artériái. Szemléletem alapját ők alakították. S ez nem kívülről jött felismerés és igény, hanem annak tisztázása, amit a tudatról, a felépítésről átéltem: a szerkezet hordja a testet. Ez a felszínnél lényegesebb erő a szellem kisugárzásának az alfája. Csakis annek a tanulmányozásával okoz örömet a változatos és csodálatos szépségű világ. De én soha nem másolom le a látványt, az eredeti élmény öröme érhető tetten képeimen. Mintha megérintenék az ember vállát: nézz előre. Miháltz ekképp jegyzetel: szemével és érzelmeivel, a szívében. Türelmes ember, indulatai legbelül dúlnak. Fiatal korában sokat kínlódott, hogy kifejezze magát. Aztán rájött: nem minden érzés alkalmas festői megvalósításra. Ám egyiket sem szabad elfojtani, kellő nyitottsággal minden érzésnek van valamilyen folytatása. A sokat festett romokkal például a megismételhetetlént idézi meg, napraforgói pedig szeretetéhségét tompítják. Akár győztes hadvezérként virítanak, akár elköszönnek evilági örömeinktől, akkor is önmagát visszhangosítja fel bennük. Ahogy a muzsikusok keze az idegek játékával valósítja meg a zenét, Miháltz is szinte ráleheli színeit a vászonra: a forma csupán megtestesült indulat és érzelmi hatás. Egyik méltatója ezért Thomas Mannt emlegeti vele kapcsolatban, aki így írt: „ ... a nagyon nagy költők soha'életükben nem találtak ki semmit, csak az áthagyományozott anyagot a lelkűkkel töltötték meg s ezáltal újjá alkották.” Elhallgatunk. A művész felesége, Mária néni zöld teát tölt, a mester egyik karszékből átül a másikba. Kezét elindítja, mintha gondolatban jegyzetelne. A látott és megélt valóságot: a burokból gesztenyét kihámozó mókust, a part menti totálban megjelenő vízisiklót. Miháltz önmagát festi mindenben. A napszakok muzsikáját, Bach fuvolahapsichord szonátáit, Britten Háborús rekviemjét, Bartók Concertóját. A „látjátok feleim, mik vogymuk? ...” tudatossága .érdekli a legyűrt betegség után. Az ablakon át perzselő nap és a levelek erezete, amihez naplójában hozzáfűzte: „... de a világ szerkezete is vagyunk — csontváz, amelyre a lélek felépült. És az emberi szellem hatása még tovább él, mint a csontváz!” Kiírom a naplóból a sorokat. A művész feláll, a műterem végébe megy, a fal mellől kifordít egy képet. Az esztergomi Színek és évek párját látom: népművész faragta ásós figurával, az elmaradhatatlan napraforgóval, megszáradt levéllel, s a képre egy hatalmas köcsög' is rákerült. Tobzódnak a formák, miként a kép elemeiként összeállnak Nézem a csendéletet a műterem sarkában, s a megfestett változatot a vásznon, és vala-. mi megfoghatatlan büszkeség tölt el: tetten értem a festőt ahogy átírja a valóságot. S ebben a pillanatban már nincs szelídség, nincs halk zene, nincs visszafogottság, csak tartás van, festői érték, nyolcvanhárom esztendőn át vállalt következetesség. ////////////////////>} Aki minderre kíváncsi, az zarándokoljon el Esztergomba s próbáljon olvasni a képekből. Fejtse meg a színeket, a formákat és beszéljen — nagyon közelien — az életről Aztán köszönje meg Miháltz Pálnak az élményt: okosságé' hovatartozását, emberségét Végezetül annak tudatában jöjjön el a tárlatról, hogy egy örökifjú mesterrel találkozott Molnár Zsolt Kapás Irén, dr. Erőss Pált, az Igazságügyi Minisztérium osztályvezetőjét. a televízió népszerű Jogi esetek című műsorának rokonszenves szakértőjét mutatta be a hallgatónak. Nem vállalt nagy kockázatot a riporter. Erőss Pál már réges-rég elnyerte a közvélemény bizalmát, e beszélgetés inkább folytatása volt egy korábban elkezdett diskurzusnak. S mi is lehetett volna a társalgás tárgya, a hallgatót is érdeklő közös téma, mint a jog, a bíráskodás, az igazságkeresés oly sok vitát kiváltó útjai. Erőss Pál szenvedélyesen hisz a jogban, abban, hogy törvényeink, s törvénykezésünk alkalmas a lehetséges igazság feltárására, a társadalom tagjai magatartásának szabályozására. Kapás Irén mikrofonja előtt ez az önvallomás attól lett hiteles, hogy ez az egyébként kiegyensúlyozott, csupa derű, látszólag magabiztos ember sem mentes kételyektől. Mert mi mással magyarázható, hogy a sikeres bíró, a köztiszteletnek örvendő jogtudós évek óta elhagyta az igazságosztó pulpitust, nem bíráskodik. S nem annyira a mi jogszabályainkban kételkedik, mint abban, hogy van-e abszolút igazság, s ha nincs, pótolhatják-e a szándékuk szerint igazságos, de az optimálishoz csak közelítő ítéletek. A gondolkodó embernek, így Erőss Pálnak is okozhat egy életre szóló fejtörést, vajon miért csak olyan lassan tanuliuk meg az együttélés szabályait. s mi az oka az átoknak. hogy akarva, akaratlanul megkeserítjük egymás életét. Csulák András « *
